2010. április 30., péntek

Egyszerű ez

Katasztrófa: eltávolították a Hamvas-szövegeket a Terebess-honlapról. Pedig nagyon sok minden volt ott, a fél életmű; teljes és nagyjából hibátlanul begépelt könyvek. És most nincsenek: így bízzunk meg az internetben mint lelőhelyben. A Medio Kiadó, merthogy ezek szerint náluk vannak a jogok is, kapcsolt és leszedette őket onnan. Mondjuk elég lassan kapcsolt: tíz éve fent vannak azok a szövegek. Talán csak most kerültek igazán birtokon belülre? Mindegy. Megint egy kényelmetlenséggel több: ha kell valami, és nekem Hamvastól gyakran kell, szkennelhetek és korrektúrázhatok megint.

Az eltűnést azért vettem észre egyáltalán, mert kerestem egy szöveghelyet az Unicornisból: azt a részt, amely a várakozásról szól. Mert mostanában várakozás van; és szerettem volna megérteni, na meg kicsit finomítani a saját várakozásomat. Hamvas azon a helyen arról ír, hogy megértette: mindenki üres, különbség (és lényegében minőség) nélküli; ehhez az ürességhez, kiüresedéshez el lehet jutni tényleg. Ez lehet egy lépcsőfok. Felfelé? Remélhetőleg, de szinte mindegy. Onnantól ugyanis a várakozás van: a tartalmakat önmagába az ember saját erőből nem szerezheti meg, csak kívülről-felülről, kegyelemként. A leggyatrább kereszténység vagy buddhizmus ez, látjátok, gyáva, európaiatlan defetizmus — csak persze mégsem: mert Hamvas, és ettől arany lesz a réz. Komolyan mondom. Na ezt akartam bemutatni, de Danyi Zoltánék beintettek nekem. Felülről, kegyelem helyett. Mindegy. Lapozzátok fel a részt a könyvben.

Na szóval: a minőségtelenséget egy ideje én is gyakorlom, és talán egyre kevésbé hisztérikusan: az ürességhez a lépéseket megtettem, és a várakozást megkezdtem. Ezek a várakozások persze napi konkrét, értelmetlen, zagyva és semmi kis dolgok a valóságban. Múljon el a nap, mint a többi; múljon el ez a tevékenység, amiben éppen lennem kell; menjen már odébb a látóteremből az az önmagától ájult picsa; ilyenek, teljesen negatívak és még rombolók is. Aztán: csináljunk már valamit végre, szóljanak már hozzám, találkozzunk már, na ezek az úgynevezett pozitívak. Semmivel sem építőbbek. Más emberektől várni az üdvösséget. Ebből is elég. Röhej. Három hónapot várni, hogy mások is elolvassanak egy rohadt könyvet és leülhessünk megbeszélni. Várni udvariasan, kedvesen. Persze, így kell lenni, ha csak így tud lenni, de akkor is. Minek ezt?

Úgyhogy várakozás közben elkezdtem én is, mint az egyszeri ember, csinálngati valami keveset. Ezek helyett a szarságok helyett. Olvasok, jegyzetelek, verset tanulok. Jövő pénteken Kosztolányi-konferenciára megyek. Még az is jobb. Van a napnak 18, néha 20 órája, amikor ébren kell lennem úgyis, és ezekben az órákban persze tervezhetem is folyton, hogy majd egyszer elkezdek élni, ha belém tér persze valahonnan az élet. De ha közben csinálhatok is valamit! Nem életet, olyan nincs, hanem szimpla kis élethelyettiket. Hogy hátha, hátha majd így. Egyszer csak meglátja az az ismeretlen Úr, hogy ott verejtékezek a napon. És megszán. Kevéssel beérem.

Most is, írtam nektek ezt a bejegyzést. Elkezdtem a napot. Ilyen ez. Értelme, tudom, semmi.

2010. április 27., kedd

Big Boy Caprice

Most értesültem, hogy két napja, vagyis a Vízenjárók Vasárnapján (VIVA) volt hetven éves Al Pacino, akiről én beszélni se nagyon tudok. Alig, esetleg. Moziban a Bobby Derfieldben láttam először, édesbús szerelmi történet meg kiégett alak, ennyire emlékszem, rég volt, magam is nagyon szerelmes voltam épp. Feltűnt, hogy ilyen is van, nahát! De akkor ennyi volt, aztán sokáig semmi, talán nem is nagyon vetítettek tőle semmit, illetve valamikor a Serpicót, az hazavágott erősen, és úgy 80 táján a Keresztapát. Azt én is Brando miatt néztem meg persze, rendben is volt az a vonatkozás nagyon, de haza már én is a friss keresztapával mentem inkább, mint annyian. Onnantól mindenben meg kellett nézni, persze nem mindenben sikerült. A Kánikulai délutánt például csak pár hónapja csíptem el, a Madárijesztőt meg még máig se.

A legnagyobb csalódás eddig az Egy asszony illata, persze, hogy arra kapott Oscart. Annak az első, olasz változata sokkal erősebb volt, és a színész is, Vittorio Gassmann. Imádtam viszont a Szemtől szemben-t, és nagyon jó, hogy rászántam magam A sebhelyes arcúra. Döbbenet Az ördög ügyvédje is, abban kegyetlenül jól háromszögelnek Neóval és a nőjével.

De a Dick Tracy az, amit nem adnék semmiért, illetve benne őt, azt az idióta Nagymenőt. Madonna se rossz pedig, Warren Beaty se, sőt mindenki se, még a gumimaszkok is remeklések: de ez az őrült, ez lejátszik ott mindenkit. „Lehallgatnak minket, lehallgatnak minket, le-hall-gat-nak-min-ket”, hányszor idézzük Máriával! Pedig nem is hallgatnak le minket, gondolom. Csak mi hallgatunk. El.

2010. április 26., hétfő

Csak könnyedén, fiú

Enyhe bírálat ért tegnap: azt mondták szívközeli emberek, hogy legújabb bejegyzéseimet nem nagyon tudják elolvasni. Hosszúak, bonyolultak, nehézkesek. Hát valóban. Ráadásul tele vannak mindenféle idegen anyaggal, Russell- meg Kafka-szövegekkel. Elszégyelltem magam, és rögtön valami könnyítés után néztem. Két ilyen mindig kéznél van, ha muszáj: az egyik, hogy bármikor ide lehet lökni valami naplószerűséget, valami napi efemerséget. A másik meg a nők. No hát akkor ebben a sorrendben.

Szóval tegnap kritika jött meg még különféle egyéb rossz hírek, de még korábban, délután három körül valami óriásilag klassz dolog is történt: felhívott Kuli a Balatonról, és közölte velem, hogy első menetben készen van a MŰ. Ami ezúttal nem fotósorozat, hanem regény, méghozzá az ő második regénye. Az elsőt, a Hűbele kolesz címűt még kamaszfejjel írta; ez viszont már érett, felnőtt kompozíció. Kéziratban 145 oldal, ami könyvformában minimum a duplája lesz. Az első fogalmazványt, leszámítva a végét, max. 20 oldalt, olvastam is már, és jelenthetem, hogy valóban olvasmányos, érdekes és jó könyv lesz.

Ilyen hír azért nem jut minden napra. És noha a tegnapi a hírek napja volt egyébként is, nekem ez lett a főhír, a többit biztosra vettem úgyis. Na ja.

Remélem, Kuli, mielőtt visszaindult volna Budapestre, újraolvasta az alkalomhoz leginkább illő opuszt, a magyar irodalom legnevezetesebb üdvlövését vagy hip-hip-hurráját, és ha már úgyis arra járt, az abban leírtak szerint cselekedett.
Nézzük csak.

ÖRKÉNY ISTVÁN:
A MEGVÁLTÓ

„Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.

Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körülnézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.”

*
Én sajnos nem voltam ott. Már csak ezért sem lehet az eseményről fotóm. De van a gyűjteményemben hasonló. Ideillő. Gyönyörű, könnyed vízreszállás...

2010. április 25., vasárnap

Das Man, háttérkép

Pár éve megjelent egy könyv, mondjuk, hogy tanulmánykötet, amelynek egy példánya néhány hónapja hozzám is eljutott, én pedig hébe-hóba olvasgatom. Van benne minden: komoly, mint a hascsikarás. Filozófia. Akar lenni. De nem tudom. Harminc oldalas írás szól benne a Manhattan-tervről, alapjában nem is filozófiai téma, és a feldolgozása sem az: eseménytörténet, némi logisztikai tanulságokkal. Egy másik írás a 20. századi elitelméletekkel foglalkozik, azoknak a két világháború közötti divatjával és jelenkori feltámadásával, szemben az osztályelméletekkel. Nincs benne semmi eredeti, semmi mély, semmi elméleti: valaki kivonatolt tizenöt könyvet és időrendben sorbarakta. Hát az egyik fele ilyen. Nyíri Kristóf, a Filozófiai Intézet volt igazgatója adatta ki: ezek az írások nyilván az intézetét minősítik.

Az írások másik csoportja jobb, de legalábbis más. Ezekben hagyományosabban filozófiai témákat vetnek fel a szerzőik, és ezeket tudom is olvasni könnyedén, hiszen a témákban, a nyelvezetben gyakorlott vagyok. De ezek sem olyan színvonalúak, hogy élni-halni kezdjek a Filozófiai Intézetért.

A két csoportot azonban összeköti egy harmadik. Összeköti egy különös törekvés. Ez pedig Nyíri Kristóf elég régi vesszőparipája. Nyíri valamikor rövid filozófiatörténetet írt, aztán eszmetörténettel, főleg monarchikus (bécsi-magyar) eszmetörténettel foglalkozott, de végül átállt valami különösre: vagy húsz éve a számítógépes-világhálós újfajta kommunikációval kezdett foglalkozni. „Filozófiailag.” Elég korán szagot kapott: még nem is voltak akkor mifelénk személyi számítógépek. (A Guttenberg-galaxis végéről persze más összefüggésben már régóta irkáltak.) Nyíri azt kezdte el vizsgálgatni, a kialakuló újfajta kommunikációs technikák hogyan alakítják át magát a kommunikáció jellegét, sőt ennél sokkal többet: magát a tudás elsajátításának stratégiáit, sőt magát a tudást, az információt, egyebeket. Láthatóan élvezetet okozott számára, hogy ezekről a dolgokról magyar nyelven ő értekezik legelőször, és ezzel a témával egy modern világkommunikációba léphet be gyorsan, amely tíz éven belül uralkodó beszédmóddá válik majd. Ez nagyjából meg is történt, így lett Nyíri vezérürü, nemzetközileg is jegyzett megmondóember, és ezzel a háttérrel intézetigazgató, sőt olykor annál is több: akadémiai-politikai, falmelléki súgóember. De ez már nem tartozik ide komolyabban.

Az tartozik ide, hogy Nyíri gondolatmenete köti össze a kétféle cikktípust, a hagyományos-filozófiait és a filozófiainak sem tűnő rendszer-katalogizálásokat. Az internet gyakorlatilag színtiszta logisztika, a saját belső szisztémáját követi, mást követni nem is tudna. Igen, egyetlen nagy hipertextté válik általa a világ, igen, variációk sokasága keletkezik, igen, elég nagy sebességgel veszti értelmét az „eredeti” és a „másolat” megkülönböztetése (egyébként erről művészeti vonatkozásban már Walter Benjamin is írt hetven éve). Elég jól értem én már ezeket, részben nincs is ellenemre, de azért ennek a gondolatmenetnek a teliszájas neofitái nem kevésbé komikusak számomra, mint bármilyen más neofiták. Reuter Lajos barátom, bár tudtán kívül, megírta már ezt az egészet a novelláskötete bevezetőjében: REFEKA. Rendkívül ironikus írás.

És most pár szót a képmellékletekről. Beszkenneltem a kötet borítóját. Két részletben: az első, majd a hátsó borítót. Fontos tudni, hogy egyetlen képről van szó. Túl az iskolafilozófián, mondja a cím, és a címlapon egy íróasztal látható, rajta bekapcsolt számítógép, az asztalon szótár, szemüveg, ceruza. A számítógépen dolgozó ember azonban a hátsó borítón látható, mintegy önmaga háttérképeként: mivel ebben a dolgozószobában még könyvek is vannak. Ez az első borítón is látható, de nem hangsúlyos, sőt: múltidő. Reziduum. Van, de nincs. Heidegger áthúzná. Úgy jelezné jelenlévő jelen-nem-létét, önmaga hűlt helyét. De a hátsó borítón másképp van egy kicsit, ott a tudományipari das Man éppen könyvet olvas, nyilván keres valamit, és bizonyára azért egy könyvben, mert a mindentudó számítógépén valahogy mégsem találja meg, vagy legalábbis nem autentikus formában. Semmi egetrengető, épp csak felállt a számítógépétől, ül is majd vissza mindjárt, bár persze az sem elképzelhetetlen, hogy talál valami érdekeset, és állva elolvasgat egy órácskát a saját, részben már nyugdíjazott könyvtárában, ahogy mi is szoktunk a könyvesboltokban. Nagyon finom borító, elárulom, hogy nagyságrendileg többet mond magánál a csaknem 500 oldalas vegyesfelvágottnál, pedig minden fanyalgásom ellenére az is ér azért valamit.

2010. április 21., szerda

A világ megokolt -

Arra gondoltam, ezt most megmutatom itt is. Úgy másfél hónapja (részben) ezzel a kérdőívvel szórakozom.

De igazában már tizenötödik éve.

Amikor a Lászlóba kerültem (1994), nagyon erős önpörgetésben voltam, mindent, de mindent csináltam, variáltam, kitaláltam, és világos volt, hogy ennek sosem lesz majd vége. Például megkaptam rögtön a legtöbb végzős osztályt filozófiából (aki addig tanították a tárgyat, többnyire örültek, hogy megszabadultak tőle, én meg pont fordítva voltam ezzel). Így hát még szeptemberben összeraktam egy jó kis kérdéssort, és megvéleményeztettem az osztályokat, mit gondolnak ezekről az állításokról. Lubickoltam ezekben az izékben.

*
Gondolkodás-szonda

Kedves tanuló! Ha van kedved, töltsd ki ezt. Én a közeljövőben feldolgozom.
Kérlek, hogy 0 és 10 közötti számokat írj a felsorolt válaszok mellé. (A növekvő sorrend a nagyobb egyetértést fejezi ki.)
Ahol összetett állítással találkozol (pl. 2. nagy blokk), ott próbáld meg az állítás EGÉSZÉT értékelni.


1.
a) Azt gondolom, hogy az emberek ma többet tudnak a világról, mint évszázadokkal ezelőtt.
b) Azt gondolom, hogy az emberek ma értelmesebbek, mint évszázadokkal ezelőtt.
c) Azt gondolom, hogy a modern élet butítja az embereket.
d) Azt gondolom, hogy a modern élet felületesebbé teszi az embereket.


2.
a) Az emberiség jövője biztató, a technika és a tudomány fejlődése megoldja a nagy gondokat.
b) Az emberiség jövője biztató, mert kezdjük felismerni az önkorlátozás, az egymásrafigyelés fontosságát.
c) Az emberiség jövője nyugtalanító, kevés a jele, hogy ráeszmélnénk: nagy bajok vannak.
d) Az emberiség jövője katasztrofális, az ember képtelen megbírkózni a jelen óriási veszélyeivel és konfliktusaival.
e) Az emberiség jövője biztos bukás, az ember ki fog pusztulni, és meg is érdemeljük.


3.
a) Az ember életét a vak véletlen irányítja.
b) Az ember (többé-kevésbé) képes irányítani az életét.
c) Az ember csak úgy él bele a világba, és gyakran szorong is ettől.
d) Az ember cselekvéseinek kevés köze van a józan megfontoláshoz.
e) Az ember gyerekkorában beleivódott normák szerint él.
f) Az ember életét isteni erő irányítja.
g) Az ember életét külső, démoni erők irányítják vagy befolyásolják.


4.
a) Az emberek elsősorban az érdekeiket követik: önzők.
b) Az emberek önzők, de gyakran arra is képtelenek, hogy felfogják az érdekeiket.
c) Az emberek alapvetően jók, csak életkörülményeik torzítják el őket.
d) Az ember alapvetően rossz, de bizonyos együttműködési szabályokat a maga érdekében hajlandó betartani — ezért működik a civilizáció.
e) Az ember alapvetően konszenzuskereső, megegyezéspárti lény, keresi az együttműködés és a szeretet lehetőségeit.


5.
a) A világ összefüggéstelen események halmaza.
b) A világ igazából megismerhetetlen.
c) A világ működését törvények, összefüggések biztosítják. Ezeket a tudomány (apró lépésekben) tökéletesen birtokba veheti.
d) A világ összefüggéseiből többet érez meg a művész, mint a tudós.
e) A világ összefüggéseit misztikus úton meg lehet közelíteni, s némely ember — jós, parafenomén — képes is erre.
f) A világ összefüggéseit a vallások már kinyilatkoztatták: régóta minden lényegeset tudunk.


*

Nem teljesen ez a kérdésköteg volt azért, bevallom: némelyiket (talán ha az ötödét) finomítottam azóta. De a lényege ez volt. És szinte ráröpültek az osztályok. Nemrég volt még csak a rendszerváltás, nyíltak ki sorban, lelkesen az agyak, mindenki akart még valamit, nem a másikra várt, hanem ő is meg akart nyilvánulni, a kedvüket még nem vették el a fiataloknak, de nem voltak még konzumidióták sem, klaviatúra- és mobilnyomkodók; hogyne érdekelte volna őket, hogyan gondolkodnak a világról! (Megdöbbentően okosan gondolkodtak.) Én pedig feldolgoztam az adatokat: napokig számoltam, átlagoltam (számítógépek még nem voltak, számológépek persze igen). És az egészet megírtam egy 8-10 oldalas cikkben, amit közzé is tetettem az iskola akkori, Csúzli című diáklapjában. (A lap nem sokkal későbbi dicstelen végében játszott dicső szerepemmel most nem dicsekszem.)

Nagyon szerettem azt a vizsgálatot: sokat tanultam is belőle, például arról, mi a jó kérdés és mi nem. A kérdéseim, a csoportosításaim végül is inkább jónak, mert inspirálónak bizonyultak. (Bár néha bénák voltak.) És ezért még évekig, időről időre ingert éreztem, hogy megismételjem a vizsgálatot: hogy lássam, merrefelé mozdult el a világ. Nem mintha nem lehetett volna enélkül is érezni.

De már vagy hét-nyolc éve nem nyúltam ehhez az egészhez. Eleinte azért nem, mert volt még sok más – sokkal jobb! – dolgom, később meg mert már nem éreztem semmi ilyesmit vagy bármit a dolgomnak többé. De tavaly valahogy mégis rászántam magam és kitöltettem a kérdőívet megint, aztán csak néztem, néztem a számsorokat fintorogva, aztán egyetlen, gondolom, színpadias mozdulattal belevágtam mindet a kukába. Annyira undorítóan semmilyenek voltak, érdektelenek; vagy csak én, undoromban, annyira semmilyennek láttam őket.

De az idén nagy morogva elővettem a cetliket megint, ráadásul önszántamból teljesen. És azt mondtam, ez így lehetetlen, mégse hagyom annyiban ezt a dolgot, nekimegyek megint és mindenképpen végig is csinálom. És végig is csináltam. Nem volt egetverően nehéz. Nagyjából 150 diák vállalkozott a kitöltésre, nagyjából tehát mindenki, és nem is húzták a szájukat. És talán mond is valamit a mai végzős lászlósokról ez az egész. Valamivel jobbat, mint a tavalyi; vagy mint amit tavaly gondoltam erről.

Lehet, hogy szép apránként mutatok is majd a számokból valamit, és akkor persze már kommentálni is fogom az egészet. Cikket nem fogok kanyarítani a témáról, annyit azért nem ér. De valamit mégis firkálgatok. Szórakázzunk.

2010. április 20., kedd

Új esszék/8: Féner Tamás

(börtönfotók) Ma is élő, nagyon jelentős magyar fotós (többek közt szocio- és dokufotós) beszél itt egy fontos sorozata készítésének hátteréről. Ritka élesen és pontosan fogalmazza meg nézetét egy, a társadalmunkat erősen megosztó kérdésről. És nagyon más módon fogalmaz mindezekről a fotóiban, már ha hinni lehet az elbeszélésének. (Hinni lehet.) — Ti mit gondoltok mindezekről? Mit kellene tenni, hogy kellene eljárni? Mire való a börtön vajon, és milyennek kell lennie? (Kérlek titeket, fogjátok vissza kicsit az ítélkező hajlamotokat, ítélkeznek így is annyian mindenféle kérdésekben, hogy borzalom!)


(börtönfotók)
„A magyarországi börtönöket járom végig. Hűvös, távolságtartó, már-már esztétizáló képekben mutatom be az építészeti sajátosságokat, és ugyanakkor a fogva tartás napi gyakorlatához tartozó tárgyi világot. Érzelgősség nélkül szeretném érzékeltetni elemi felháborodásomat azon, hogy elismerve a társadalom önvédelmének jogosságát, a kirótt büntetéshez adott esetben fogalmilag nem tartozó módon milyen körülmények között lehet embereket fogva tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy a társadalom teherbíró képessége véges. Mégis: egy olyan totális rendszerben, mint az ítéletvégrehajtás, a totálisan kiszolgáltatott emberrel szemben nincs helye olyan gazdasági racionalitásnak, mely nem a törvény által kiszabott minimum megadásából indul ki. Minden felelőtlen intézkedés a büntetés-végrehajtás legfontosabb célját, az elitélt visszavezetését a táradalomba veszélyezteti felelőtlenül, érzéketlenül.
Hangsúlyozom: a képeken elhatározottan nincs ember. A távollevő nyoma – Derrida-i fogalommal: trace – hitelesíti számomra jelenlétét…”

*
Fénerről már elég sokat írtam. Ide most nem kívánkozik semmi új. Illetve dehogynem: fotók, azok jöhetnének. De a neten nincsen belőlük egy darab se, és nem tudok más módon se hozzájuk férni ebben a pillanatban. Úgyhogy ez a bejegyzés most kép-telen marad, ahogy a gyerekeknek is úgy kellett (lehetett) erről a támáról írniuk, illusztrációk nélkül.

(Most szereztem egyet, Dini küldte nekem, úgyhogy pótolom.)


Erről egyébként elég sokan írtak is, és találtam már elég jó megközelítéseket.

(Már nem sok esszétéma van hátra egyébként, mindössze négy. Lehet, hogy egybemarkolom majd őket, mert már sok a jóból.)

2010. április 19., hétfő

Új esszék/7: Spiró György

(Néz engem) Ez egy novella, eléggé jelenkori; eléggé erkölcsi; eléggé személyes; eléggé bevállalós. Mint egy kései József Attila-vers, úgy tud fájni is adott esetben. De nem a fájdalom a lényeg, hanem inkább az ítélkezés ereje, kérlelhetetlensége: tényleg ilyen döntéseket szoktunk mi hozni magunkról, egymásról? És ilyen tiszta fővel? Muszáj, vagy kényelmes inkább? De hogy lehetne kényelmes? És hogy élünk aztán?


Néz engem

Másodszor csörög a telefon kitartóan. Ülök mellette, várom, hogy abbahagyja. Ha majd harmadszor is rákezdi, föl kell vennem. Hátha nem ő. Hátha pénzkereset.

Abbahagyja. Ülök. A szemét látom magam előtt. A leggyönyörűbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörű, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet.

Ülök és fohászkodom, hogy hallgasson a telefon. Ne kelljen fölvennem, ne kelljen meghallanom a hangját, ne kelljen könnyed stílusban, az ő védekező és könyörgő stílusában hazug társalgást folytatnom vele, úgy téve, mintha nem sejteném, hogy a halálfélelem mélyéről könyörög hozzám. Ne kelljen átlátszó, mindkettőnkhöz méltatlan kifogásokat találnom, miért nem megyek. Ne kelljen hallanom, mert ez a legiszonyúbb, amint bárgyú kifogásaimat elfogadja. Annyira szeret, hogy képtelen aljasságot feltételezni rólam. Nem ismeri az aljasságot. Nincs benne olyan. Vakon szeret, ahogy szeretni lehet.

Már nem a düh, amiért megint közbeszól a végzet, és nem lehet részem a csodában, ami ő. Már nem a vinnyogó döntésképtelenség, további életem valószínűtlenül ragyogó esélyei az egyik, és a hónapok és évek mellette, iszonyatban, a másik serpenyőben. A döntést már meghoztam, a döntést már minősítettem: a legnagyobb aljasság, amit elkövethet az ember. Árulás akkor is, ha idegen a másik, és nem ilyenek a szemei. Indokolhatatlan döntés. Indokoltam sokáig. Hogy még egyszer nem csinálom végig olyannal, akit szeretek. Hogy együttlétünknek nincs jövője. Hogy nem lesz belőle utód. Hogy nem tudok miatta dolgozni. Mindez igaz, mindez nem igaz. Talán az életösztön, talán az sem. Talán csak az aljasság maga, mert létezik. Már bólintottam rá. Az érzelgős, magakellető kívánság: dögöljek meg majd én is így, magamra hagyva, már az sincs. Erkölcsöm, melyről büszkén hittem: van, egyetlen fuvallatra távozott. Minősített gyávaság: tudatos, akaratlagos.

Imádkozom, meg ne szólaljon a telefon. El kéne szöknöm hazulról. Ez már semmi, ez már belefér. De csak ülök és várok. Ő pedig fel fog hívni még egyszer, én fel fogom venni, ő könyörögni fog, hogy menjek föl hozzá, én pedig könnyed, gunyoros, társalgási stílusban valami kifogást hozok fel, magam előtt látom majd a szemeit, a világ csodáit, és magam előtt fogom látni, mert akarom, hogy döntésemben meg ne inogjak, csomókkal kivert bal mellét, amelyet holnap fognak levágni.”

*
Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetéből a legborzalmasabbat tettem ide: nem tudom, hogy mertem kiválasztani egyáltalán. Nagyon szeretem; de ez nem lehet indok. Nagyon sok közöm van hozzá, annyiban mindenképp, hogy hasonló kaliberű dolgokkal vagyok kénytelen én is vádolni magam, és ez már megváltozni nem is tud soha. De mi köze ehhez bárki másnak? Mégis csak azért választottam, talán, mindössze, mert nagyon jó és nagyon erős írás, és kíváncsi voltam, megmozgat-e bármely tizennyolc évesben valamit. Aki ezt ebben az életkorban is érti… Arra jó odafigyelni. Arra jobb felfigyelni.

Úgyhogy nem is mesélem ezt nagyon tovább. Csak annyit mondok még, hogy a kötet első kiadása sok éve van nálam, bár nem is az enyém, hanem Szabó Zsófié; és Spiróval 2005 nyarán, amikor az ötödik Heptameron-táborban jó hat órát eltöltött velünk, dedikáltattam. Természetesen nem magamnak, hanem Zsófinak, még pontosabban az „ismeretlen olvasónak”.

Ideillesztem még a kötet fülszövegét. Ez tulajdonképpen maga is egy novella, besorolható lenne az Álmodtam neked élmény-írásai közé. Nagyon pontos. (Spiró mindig nagyon pontos.) A szövegben említett író Örkény István, a feleség a még ma is élő Radnóti Zsuzsa, aki már akkor is a Vígszínház dramaturgja volt. A történet mások által is megerősítetten hiteles.

„Fölvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dicsérni. Dicsérte őket soká, én pedig lassan jöttem rá, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy meg szeretné mutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje. - Ha nincs ellenére - mondta a férfihang -, én segítenék, hogy megjelenjen. Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta. Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dicsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat. Aztán megjelent az igazi írók és költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, de mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem. Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mondatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam. Akkoriban huszonöt éves írótót nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igaz emberi tudás nélkül is meg lehet élni. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát.”

2010. április 18., vasárnap

Új esszék/6: Bertrand Russell


(„Senkiföldje”) Ezt a témát akkor válaszd, ha valóban van róla mondanivalód. Akár „történészként”, tehát az emberi gondolkodás alakulását figyelemmel kísérő emberként, akár a másik említett esetben. Mindenesetre: írásod maradjon azért esszé, ne sommázd az emberiség történelmének összes tanulságát, de a napi szorongásokon is emelkedj felül kicsit! (Más tanácsom nincs.)


(„SENKIFÖLDJE”)

A „filozófia” szót egyesek tágabb, mások szűkebb értelemben használják. Szándékom szerint én meglehetősen tágan kívánom értelmezni, s mindjárt el is mondom, miért.
A filozófia az én értelmezésem szerint valamiféle közbülső helyet foglal el a teológia és a természettudomány között. A teológiához annyiban hasonlít, hogy olyan, az anyaggal kapcsolatos spekulációkat foglal magába, amelyeket a tudomány még nem igazolt, annyiban viszont a tudományhoz húz, hogy inkább az értelemre apellál, semmint a hagyományon vagy a reveláción alapuló tekintélyre. Minden határozott tudás — meggyőződésem szerint — a tudomány körébe utalandó; viszont minden, a határozott tudáson túlmenő dogmát a teológiához kell sorolni. A teológia és a természettudomány között van azonban egy senki földje, amely támadásoknak van kitéve mindkét részről: ez a filozófia. A tudomány szinte a gondolkodó elméket foglalkoztató egyetlen kérdésre sem tud választ adni, míg a teológusok hitelvű válaszai ma már nem olyan meggyőzőek, mint az elmúlt évszázadokban voltak. Vajon a világ valóban szellemre és anyagra oszlik-e, és ha igen, mi a szellem és mi az anyag? A szellem alárendelt szerepet játszik-e az anyaggal szemben, vagy külső erők irányítják azt? Egységes-e a világ és van-e célja? Halad-e valamiféle végcél felé? Valóban vannak-e természeti törvények, vagy csak mi hiszünk a létezésükben, velünk született rendszeretetünk okán? Az-e az ember, aminek a csillagász látja: parányi szén-víz vegyület, amely egy kicsiny, jelentéktelen bolygón éli hétköznapi életét? Vagy éppenséggel az-e, aminek Hamlet tekinti? Esetleg egyszerre mindkettő? Létezik-e külön méltó és méltatlan életmód, vagy mindenfajta élet egyszerűen hiábavaló? Ha van méltó élet, miben is áll az és hogyan érhetjük el? Öröknek kell-e lennie a jónak, hogy érdemes legyen a követésre, vagy elég-e, ha csak törekszünk rá, bár a világ könyörtelenül a megsemmisülés felé halad? Létezik-e bölcsesség, vagy pusztán az ostobaság legkifinomultabb formája az, ami annak látszik? Ezekre a kérdésekre nem adnak választ tudományos kísérletek. A teológiák ugyan feleletet ígértek, de ezek túlságosan sarkosra alakultak: a mai gondolkodás gyanúperrel él irántuk. Nos, hát ilyen kérdések tanulmányozása — ha nem is megválaszolása — a filozófia feladata.
De miért is kell feltenni megválaszolhatatlan kérdéseket? — vetheti ellen az olvasó. Erre felelhetek úgy is, mint történész és úgy is, mint a kozmikus magány rettenetével farkasszemet néző magánember.


Most erről mit írjak? Bertrand Russell a második világháború éveiben mindenféle előadássorozatokat tartott filozófiatörténeti témákról, kicsit szakmázási, kicsit népszerűsítési szándékkal, kicsit… Mit tudom én. Le akart ő is tenni egy filozófiatörténetet az asztalra, ilyenje még úgyse volt. Meg is jelent aztán, öles termetű mű, A nyugati filozófia története, fő sajátossága, hogy eléggé leszedi benne a keresztvizet a spekulatív filozófusokról, Hegelről, Nietzschéről, Heideggert talán meg sem említi, Arisztotelész is eléggé rosszul jár, igencsak analitikus szemléletű könyv, de rengeteg részletérdekessége és szépsége van valójában. A műve elején definiálja, mit ért ő filozófián, ezt a részletet raktam ide, legyen valami olyan is, ami akkor is filozófiaszerű eredményhez vezet, ha csak fogja a kínbanlevő, és leírja más szavakkal, szóval a felvezető eleji homályos hőzöngéssel szemben mentőöv-feladatnak szántam leginkább, de nem éltek vele sokan, talán épp hogy ijesztőnek találták.

2010. április 17., szombat

Új esszék/5: Cseh Tamás

Bérczes László: Cseh Tamás. Beszélgetőkönyv


(Gyónás)

Egyszerű kis visszaemlékezés, kis modern erkölcs-áttekintés egy tájékozatlan, bár igyekvő fiatalemberről és egy (milyen is az?) normális papról. A fiatalember a kevésbé érdekes itt, ő olyan, amilyen. De mit tegyünk, ha a mi világunkban a jobbak is megszegnek minden parancsolatot — lustaságból, nemtörődömségből, mértéktelenségből? Van-e joga vajon Isten emberének átértelmezni a tízparancsolatot? Van-e joga, lehetősége akár a római pápának megáldani a gumióvszert? Hiteles lenne-e még az a kereszténység, amely így járna el? Persze, szeretnénk; de kereszténység lenne-e még? Ha ezt választod, gondolkozz el ilyeneken is, és ne tüzelj csípőből!


(Gyónás)

Érdekes, Évánál kántor volt a papa, református tiszteletes az öccse, vallásos család, de Éva nem különösebben ragaszkodott a templomihoz, végül mégis azt mondtuk, jó, Kővágóörsön megesküszünk, mise után adjon össze bennünket a pap. Mégiscsak legyen Isten áldása ezen a frigyen. Előtte gyónni, áldozni kel¬lett, jártam is az atyához, jó viszony keletkezett, borozgattunk, beszélget¬tünk a világról, politikáról, ő közben puhatolta az én felkészültségemet, kérdezte, hány szentség van. Annyira bajban voltam, nem mertem mon¬dani, hogy hét szentség van, mert az káromkodás. Persze, hogy hét van. Na, az is kiderült, hogy nem vagyok templomba járó. Jött a gyónás. Mise előtt beülök, elkezdem, gyónom a Mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásomtól fogva ezeket meg ezeket a bűnöket követtem el. Bajban voltam, mint gyerekkoromban, amikor „torkoskodtam, hazudtam, loptam...”, pedig néha egyiket sem csinál¬tam, de bűnöket cseréltünk egymással, hogy legyen mit mondanunk. A gyermek bűntelen, vagy ha bűnözik, hát nem tudja, hogy azt teszi. Mondja csak, biztat engem a pap ott a kővágóörsi templomban, rács közöttünk, ahogy illik. Atyám, mondom, az összes bűnt ezerszer elkövettem, csak embert nem öltem. Nézzük a tízparancsolatot, mond¬ja, kezdjük az elsővel. Így mentünk végig, s abban a templomi csönd¬ben komoly mondatok hangzottak el, persze majd mindenre azt kellett mondjam, hogy igen, vétkeztem, sokszor. A végére érek, várok, hallgatok, azt gondolom, na, te falusi pap, oszd ki azt a tízezer miatyánkot meg a tízezer üdvözlégyet penitenciaként, én meg évekig imádkozhatok, akkor se érek a végére. Szól aztán a rács mögül, feloldozom, mondjon egy miatyánkot meg egy üdvözlégyet... Magának egy vétke van, a mér¬téktelenség, ezért azt kérem magától, ha meg tudja tenni, hogy minden pénteken, mert ugye cigarettázik, egy cigarettát ne szívjon el. Jusson ez eszébe, és mikor rágyújtana, tegye vissza. Nem azt mondta, hogy pén¬tekenként ne gyújtsak rá, hanem hogy egy cigarettát tegyek vissza. Ez a bölcs pap pár nap alatt kiismert, átlátott rajtam. Próbáltam betartani, amit kért, nem sikerült. Pedig Ambrus atya jól kibányászta belőlem, mi is az én vétkem. A mértéktelenség, igen. Csak hát ez ritkán jutott eszembe.


Hát ezek Cseh Tamás szavai voltak a Beszélgetőkönyvből. Elég érdekesek, elég lendületesek - de ezúttal nem a mesélő izgalmas. Hanem a másik. A könyvben számtalanszor előfordul, hogy nem CsT figurája a legizgalmasabb – és a mesélő teljességgel tudatos ezekben a dolgokban is, nem fontos neki, hogy folyton saját magára hegyezze ki a sztorikat. Nagyon korrekt. Milyen szép, ahogy Erdély Miklósról, Dayka Margitról, Jancsóról, Viszockijról vagy éppen Baksáról mesél! – Most ez ennyi.

2010. április 16., péntek

Peloni

Meghalt Popper Péter. Nekem ez elég rossz hír. Nagyon fontos volt nekem; mindegy, miért. Nyilván valami kompenzáció. Pótapa-program. Lajos barátom bizonyos, hogy ezt fogja mondani.

Fogok most sokat tűnődni őrajta, végiggondolom, ha még képes vagyok ilyesmire, mi is fontos nekem ennyire belőle. Mások is megteszik ezt az elkövetkező hetekben, rengeteg ömlengés, közhely, kötelezően szép mondat landol majd a nyilvánosságban, na és persze borzalmasságok is: egyes kommentekben, látom, már útnak is indultak. Mindegy, ilyenkor így megy ez, majd abbamarad. Ő nem egy ország kedvence volt, csak annak egy részéé. Tett érte ő is, hogy ez így legyen, tökös öreglegény volt; bár egyértelmű, hogy ellene meg úgyse tudott volna tenni semmit. Úgy és oda született, ahogy és ahova.


Nekem mérhetetlenül fontos ember volt, még olyankor is, amikor – néha – évekig nem is olvastam; de vajon miért? A választ most nem tudom hirtelen összeszedni, de egyet azért mondok. Mert voltak ilyen szövegei, nem is kis számban, mint amit most az általam sebtében elérhető készletből iderakok.

Azt mondják, túl sokat írt, önismétlő, felületes, az összes gondolatát, poénját, történetét és idézetét eladta hatvanezerszer. Tanár volt és előadó és író, úgyhogy ezt tette bizony. És sok gyengét írt valóban. Na és amikor nem? Mert kegyetlen jókat is írt bizony, olyankor még a pontosvessző is tartalmakat közvetített.

Most majd fognak róla mindenféle megemlékezéseket írni, de fog-e valaki ilyent, mint amilyet ő írt Mérei Ferencről? Jó kérdés, és ráadásul - egy idő múltán - elég pontosan ellenőrizhető lesz. Türelemmel várok.

Valaki a régi Olümposzról

Arra a kérdésre, hogy a Sorbonne-on szerzett diplomájával miért él Magyarországon, Mérei Ferenc azt felelte:
- Ha egy nyugati kultúrájú zsidó nem félti a bőrét, akkor nincs számára értékesebb hely, mint Magyarország. Ebbe az országba, szűnni nem akaróan, háromféle kultúra tör be és keveredik: a nyugati, a keleti és a balkáni.
Franciaországból időben hazatért, hogy orosz földre vihessék munkaszolgálatra. Onnét tért vissza 1945 tavaszán, mint a hadra kelt Vörös Hadsereg századosa, a sereg magyar nyelvű lapjának a munkatársaként Illés Béla főszerkesztő mellett. Igazgatója lett a Fővárosi Pedagógiai Intézetnek. A pszicholó¬gia és főként a pedológia ellen indított szovjet ideológiai offenzíva hatására kidobták. Később, egy interjúban Szilágyi János megkér¬dezte, hogy miért fordult szembe a Rákosi-rendszerrel.
- Mert bántottak - felelte vidor őszinte¬séggel. - Ha nem bántottak volna, nem kerülök szembe velük. Sajnos későn kaptam az információt a szovjetben végbement ideológiai változásokróL Lekéstem a csatlakozást.
- Hogyan élt a hatalmával, amíg módja volt rá?
- Rosszul. Nagyon rosszul.
Ez a beszélgetés a kegyetlen őszinteség riportja volt. Méreinek már nem volt vesztenivalója.
Amikor nem volt a hatalom kedvence és börtönben sem tartózkodott, legtöbbször akkor is úgy tűnt, hogy „büntiben” van. Ilyen¬kor az Országos Műszaki Könyvtártól kapott oltalmat és némi megélhetést. Fordítóként dolgozott.
1956. október végén híre ment, hogy a bölcsészkaron szervezi a Nemzetőrséget. Egy barátommal felkerestük. Lapos, talán kissé sunyi tekintettel mért végig minket.
- Hozzám akkor jöjjetek, fiúk, ha a ti nya¬katokban is lóg... egy olyan gitár, ahogy ti mondjátok.
-Mérei elvtárs! Az oroszok Tökölön és Soroksáron vannak!
S szólott a Vörös Hadsereg egykori századosa:
- Elverjük őket, mmt a kétfenekű dobot!
Úgy tűnt, hogy extázisában nem teljesen beszámítható.
Azután megint a Műszaki Könyvtár, és 1958-ban tíz év börtön a magyar értelmiség segélykiáltása Európa értelmiségéhez vagy hasonló című dokumentum külföldre juttatá¬sáért. Több tanítványa vele bukott, például Nemes Lívia, Kántás László is. Négy évet ült nagyszerű emberek, például Göncz Árpád, Litván György társaságában. A szóbeszéd szerint még klubot is alapítottak, oda nem vették be Gönczöt, mert ő nem hedonista alapon ült a sitten.
Kiszabadulása után a szakma többsége el¬kerülte, mint a pestisest. Első nyilvános szereplésére a Gegesi Kiss Pál igazgatása alatt működő SOTE 1. Gyermekklinika Pszichológiai Osztályán került sor, P. Liebermann Lucy híres kudarc-szemináriumán. Ezen a szemináriumon csak elméleti anyagot vagy kudarcba fulladt pszichoterápiát lehetett re¬ferálni. Sok külső kolléga is szerepelt ezeken az esteken: Szalay Sándor, Koronkai Bertalan, Pertorini Rezső, Hirsch Margit, Farkasházy Menyhért és még sokan mások. Mérei az agresszióról tartott előadást.
Abban az évben ugyancsak P. Liebermann Lucy módszertani szekciójában mondhatta el Mérei a börtönben önmagán végzett álomkísérletét. Hozzászoktatta magát, hogy egy éjszaka többször felébredjen. Így sok álmot tudott fülön csípni. Megtanult a sötétben írni. Csak a manifeszt álomtartalmakat elemezte szociometrikus módszer szerint: kivel, hányszor álmodott. Kezdetben álmainak fősze¬replői az otthon maradottak voltak: felesége, lányai, szerelmei, barátai, munkatársai. Ám egy fél év után megritkult előfordulásuk, és helyüket a smasszerek, a zárkatársak, a nevelőtiszt és a börtönorvos foglalták el. Szabadulása után megint kellett néhány hónap, amíg álmainak szereplői újra a civil élet figurái lettek.
A végtelenül ostoba kormányzat csak arra vigyázott, hogy ez az ember, akit Isten már fogamzásakor professzornak és tudósnak teremtett, nehogy a felsőoktatás közelébe ke¬rülhessen. Ezért az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet pszichológiai laboratóriumát bízták rá, amit Mérei rövid idő alatt az ország legtekintélyesebb klinikai pszichológiai mű¬helyévé fejlesztett, klinikai szakpszichológusokat képező, nem hivatalos, posztgraduális egyetemmé. Mérei laborjában, tanfolyamain gyakorlatilag minden diák és fiatal oktató megfordult.
- Tudod - mondta egyszer -, az én pedagógiai tehetségem abban van, hogy a legfafejűbb embert is be tudom valamilyen szakmai tevékenységre programozni.

A nők mind szerelmesek voltak belé. Ezek a szerelmek nem voltak titkosak. A lányok feljártak Méreiékhez, és ha valami kongresszus vagy pszichoterápiás hétvége adódott, mindig a lányával ment közös szobába, aki aztán cserélt a kitüntetett hölggyel. Ama bizonyos őszinteség-interjún mondta Szilágyi Jánosnak:
- Nagyon-nagyon hálás vagyok a feleségemnek, mert gyönyörű házasságtöréseket tett nekem lehetővé, igen kevés bűntudattal.
Ugyanekkor Szilágyi megkérdezte tőle:
- Tanár úr! Mindenütt Mérei zsenialitásáról hall az ember. Hol a nagy mű?
- Kedveském, nincsen nagy mű. Nincs is rá szükség. Néhány gondolatom, felismerésem bekerült a nemzetközi pszichológiai élet vérkeringésébe, és ez elég. Nálam másról van szó. Én a pszichológiában tanultam meg a tudománynak és a művészetnek azt az érintkezési pontját, szintetizálási lehetőségét, ami kielégített.
Egyszer a lakásán csodálkozva nézegettem azt a sok száz fényképet, ami dolgozószobájának a falait borította.
- Tudod - mondta -, szeretek emlékezni. Meg aztán... Akit túlél az ember, azt legyőzte. Még ha a saját bátyja is. A fényképek között vannak a győzelmi trófeáim.

Két nagy összeveszésre került sor közöttünk. Az egyik a Zazzo-könyv miatt robbant ki. Magyarországon talán először jelent meg egy kötetnyi Zazzo-tanulmány. Én lektoráltam. A könyvhöz Mérei írt bevezetőt. Lektori minőségemben kifogásoltam a Mérei-tanulmány egyetlen mondatát. A Gondolat Kiadó zengett Mérei dühös ordításától.
- Te Popper! Te rosszabb vagy, mint egy sztálinista cenzor. Mit képzelsz te magadról? Te az én szövegemet kifogásolod?
- Figyelj ide, Feri. Ne kiabálj velem. Én ezért a lektorálásért háromezer forintot kapok. Megvagyok nélküle. Visszaadom a megbízásomat. De, tudod, akad Magyarországon pszichológus, aki csak azért rohan taxival a pártközpontba, mert nincs helikoptere, hogy bemószerolhasson:
- Nézzétek, alig jött ki Mérei a sittről, már megint miket ír! - Ez neked se tesz jót, meg a pszichológiának sem.
Még dohogott egy sort. Aztán:
- Na, mutasd azt a mondatot!
Az a mondat valahogy így hangzott: "A kommunista tudós nem annyira műveli a tudományt, mint inkább kritizálja. Ezért szerepe a kasztrálóéhoz hasonlít.”
A második összeveszés bonyolultabb volt. Közös barátunk, Gera György író és műfordító, valamint felesége, Réti Andrea nagy francia vacsorát rendeztek. Volt csiga - már hetek óta gyűjtötték a közeli erdőkben -, volt békacomb, kagyló, minden, ami szem-szájnak ingere. Gera abban az időben a Le Monde magyarországi tudósítója volt.
Én késve érkeztem. Mérei az egyik pamlagon ült, és szorgalmasan barátkozott egy fekete címkés cseresznyével. Maga mellé parancsolt.
- Popper, ülj csak ide!
Odaültem és én is cseresznyézni kezdtem, hogy behozzam a lemaradásomat.
- Mondd, Popper, tulajdonképpen ki vagy te? Gyakorló klinikus? Tudós? Literary gentleman? Esszéíró? Ambiciózus kis politikus?
- Mi ezzel a baj? Picassónak is voltak igen eltérő korszakai. Sokféle stílusban festett.
- Igaz. Csakhogy én nem látom benned azt a picassói tehetséget, ami ezt megengedheti magának.
- Hát akkor mondjuk azt, hogy én egy Magyarországra szakadt indiai jógi vagyok. Eltévedt inkarnáció.
- De akkor miért kérsz részt a hatalomból? Azt utálom benned és a Kunban, hogy részt kértek a hatalomból, miközben az elit és finnyás uraságokat játsszátok. Biztos a világot sem akarod megváltani.
- Nem, Feri. Én még magamat sem tudom megváltani.
- Akkor nincs jogod semmiféle hatalomhoz.
- Szóval választanom kell?
- Választanod!
- Te választottál?
- Választottam. .
- És hű maradtál a választásodhoz?
Akkor már indulatos lett. Talán mindketten föl is álltunk. A csódálkozó szemű pipik és a Mérei-görlök aggodalmas pofával vettek körül minket.
- Tudd meg, hogy hű maradtam. Amikor ti mind behúztátok a fületeket és a farkatokat, én, Mérei Ferenc álltam ki a magyar értelmiség becsületéért.
- Feri, csak nem a peredre gondolsz?
- Arra gondolok és a börtönben töltött évekre.
Eddigre bennem is sok alkohol volt. Aljassá váltam.
- Tudod, Feri, te tulajdonképpen nagy hálával tartozol a bíróságnak. Ha én lettem volna a bíróság elnöke, az első öt percben megöltelek volna!
- Mit beszélsz?
- Felolvastam volna: A Népköztársaság Bírósága államellenes tevékenység ügyét tárgyalja. Elsőrendű vádlott X, másodrendű vádlott Y, harmadrendű Z..., tizenhetedrendű vádlott Mérei Ferenc, akinek a cselekménye olyan jelentéktelen, hogy a bíróság eltekint ügyének tárgyalásától. És akkor te a szívedhez kapsz, és infarktusban elhalálozol.
Diadalmasan néztem körül, a részegek hülye mosolyával. Ám Mérei reagálása kijózanítóan váratlan volt.
- Igazad van. Ezzel az átkozott hiúságommal egy életen át nem tudtam elkészülni.
Megfordult és otthagyott.
Lélekben ott feküdtem leütve és kivégezve. Kétségbeestem. A sárga földig leittam magam. Halványan arra emlékszem, hogy egy idegen lány előtt térdelek, ölébe hajtom a fejem, és életem kínos titkairól gyónok neki. Máig nem árulták el nekem, hogy ki volt az a lány. Lefektettek aludni. Hajnalban magamhoz tértem. A buli még tartott, de már fáradt volt a hangulat. A leevett asztalhoz tartottam. Egyszer csak mellém lépett Mérei. Két stampedli cseresznyét hozott. Az egyiket a kezembe nyomta.
- Ne bántsuk egymást. A lényeg egy. Mindketten arra tanítjuk a fiatalokat, hogy az embernek joga van az életörömhöz. Proszit.
Ittunk. A látóhatár kitisztult. A kitáruló hajnali ég alatt megvillant valami, talán a halhatatlan olümposzi istenek mosolya.
Élete utolsó éveiben életművéért megkapta a "tudományok doktora" fokozatot, idétlen jóvátételéül a múlt bűneinek. Azután jött egy agyvérzés, amiből gigászi akarattal összeszedte magát. Újra megtanult rágni, beszélni, tanítványainak, különösen Illyés Sándornak a segítségével. De már csak árnyéka volt egykori önmagának. Akkor egy portréfilmet készítettek róla, törékennyé vált öregemberről, akinek lényén még mindig átfénylettek a szellem generálisának arany csillagai. Jóval a halála után, a Bálint-házban vetítették egyszer ezt a filmet. Mellettem ült Falus Ferenc orvos, nagydarab, nagyon férfias, szép fiú. Mérei tanítványa. Amikor világos lett a teremben, azt mondta:
- Legalább jól kisírtam magam.
A szakmai trónutódlás kérdése sokáig vitatott volt két legismertebb tanítványa között. Én, az outsider úgy véltem, hogy utód nélkül ment el. Méreiről mindig Leonardo da Vinci egyik tanítványának, Cesare da Sestónak a szavai jutottak eszembe.
- Leonardo tanítványai. Mi szegények. Csirkék sasfészekben. Ő buzgón magyarázza nekünk a repülés szabályait, és mi minden utasítását betartva mozgatjuk a szárnyacskáinkat. Csak éppen felrepülni nem tudunk.
Temetésekor, az óbudai zsidó temetőben, Bagdy Emőke és - ki tudja, miért? - én helyeztük el sírjára a Magyar Pszichológiai Társaság koszorúját. Úgy tudom, Mérei ateista volt. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy diszkréten elfordulva mosolygott rajtunk.

Popper Péter: Holdidő. Saxum Kft., 2001. 168. - 177. o.

Új esszék/4: történet Christian Diorról

(Dior) Pár sor ez mindössze, de nehéz lesz rajta fogást találni. Mi történik itt? Ezer dologról írhattok. Például: mi tesz mivé micsodát? (Majdnem ezzel a kérdéssel kezdődött annak idején a filozófia. De a vérkomoly filozófia, Arisztotelésznél, az már aztán tényleg.) Továbbá: hogyan lehet látszatokkal, valaminek tűnő semmikkel uralni a világot? Sőt: hogyan lehet ilyenekkel sok pénzt keresni? Ugyanakkor: semmiségnek tekinthető-e, ha valamit a szemem előtt rögtönöznek, de mégsem tudom leutánozni? Szóval alighanem mégis látszat és lényeg, látszat és valóság kérdéséhez érkeztünk el.


(Történet Christian Diorról)
Egy este egy hölgy lépett be a New York-i Dior szalonba, a Fifth Avenue-n, és egy kalapot keresett, amely illene elegáns haute couture estélyi ruhájához. Nyilvánvalóan sietett a színházba vagy valami fogadásra. Idegesen turkált a kalapok között, de egyik se nyerte meg a tetszését.
Christian Dior, aki történetesen épp ott volt a szalonban, figyelte erőlködését, majd egy idő után — megőrizve inkognitóját — felajánlotta segítségét. Vett egy darab tüllt, és megpaskolva kicsit innen, kicsit onnan, behorpasztva egy csöp¬pet itt s kanyarítva rajta valamicskét ott, néhány pillanat alatt egy pompás fej¬díszt varázsolt elő. A hölgy hápogott a gyönyörűségtől.
„Oh, nagyszerű, ezt elviszem. Mennyivel tartozom érte?” - kérdezte az ismeretlen mestertől. „Ötezer dollárral, asszonyom” - válaszolt Dior. „Oh nem! Ez képtelenség! ilyen sokat kér ezért a... semmiségért? Ezért a... trivialitásért?”
„Ahogy gondolja, asszonyom” - válaszolt Dior. Azzal fogta a hajéket, széthúzta, kisimította, és egy egyszerű kis kendőt hajtogatott belőle. „Fogadja el ezt mint cégünk ajándékát. Jó estét, asszonyom” - mondta, és eltávozott.


Ezt a kis példázatot (példázat – de mire???) Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében olvastam. Most előkerestem, változatlanul érdekesnek találtam, beválasztottam tehát, ennyi. Mint Hankiss a szövegben írja, ezt a történetet ő is úgy hallotta valakitől, hitelessége is kérdéses tehát, de ez a vonatkozás se érdekes. Az az érdekes, hogy jó történet, a „mi micsoda” kérdését exponálja, viszont – üdvözlendő! - nem prédikál vagy kijelent, nem hajt végre retorikai mutatványokat sem valamely álláspont védelmében, hanem csak felvázol egy értékviszonyt. Amelyben a tüll tüll, ugyanakkor másállapotában kalap is, és kalap-mivoltában elragadja a történetbeli gazdag hölgyet, de mivel ugyanakkor észleli, hogy az mindössze egy szimpla tüll, nem érhet számára annyit, amennyit – lehetséges, sőt eléggé valószínű – megérne neki, ha ugyanezt a tökfedőt a polcon találta volna. Mit érhet „valóságosan” az a kalap, amely tüll-formában végül ingyen lesz az övé, fel lehet-e tenni egyáltalán ezt a kérdést, vagy milyen más kérdést kellene feltenni helyette, na szóval, hogy is van ez? Miféle szimbolikus értéket pakolhat rá egy darab anyagra néhány kézmozdulat, ha az a kéz a Dior-szalonban mozog? És mennyit, ha történetesen épp Dior-kéz?

A történet felülír minden ismert klasszikus közgazdaságtani értékelméletet. Megtanultuk Marxtól, hogy az értéket társadalmilag szükséges munkaidőben mérjük. Az egyszerű munka és a bonyolultabb munka esetében persze mindenféle átváltások vannak. Nos: miképpen hozhat létre pár másodperces társadalmilag szükségtelen munka ekkora értéket? A jelenség (más formában) régóta a gondolkodásunk középpontjában van, és eléggé idegesítő is: miféle értékteremtő munka hozott létre milliárd dolláros értékű festményeket a másfél évszázada még eladhatatlanokból?

2010. április 15., csütörtök

Új esszék/3: Kafka

(Mezei munkások este…) Százéves szöveg: rejtelmes példázat, egy akkor még eléggé friss filozófiai probléma másképpen-megragadása. Isten halott, mondta nem sokkal korábban Nietzsche; jelen szerző viszont túl drámainak tartotta ezt a megfogalmazást. Más történt itt, vélte, és talán a következmények se véglegesek még… Feltápászkodhat talán még az a generális… Elgondolkodtató. Abban a tekintetben mindenképp, hogy hogyan értékelhető az eltelt száz év (a XX. század) ebből a szempontból.

*
Mezei munkások este, hazafelé menet egy öregembert találtak az útszéli rézsűben. Ott feküdt elterülve, félig nyitott szemmel bóbiskolt. Első pillantásra úgy festett, mint aki leitta magát, de nem volt részeg. Betegnek sem látszott, az éhségtől elgyöngültnek sem, sebesülés sem volt, ami így elcsigázta, leg¬alábbis minden efféle kérdésre tagadólag rázta a fe¬jét.
„Kicsoda vagy hát?” - kérdezték tőle végül.
„Egy nagy generális” - felelte, fel sem nézve.
„Vagy úgy - bólintottak -, szóval ez a bajod.”
„Nem - mondta az öreg -, valóban az vagyok.”
„No persze - hagyták rá -, másként hogyan is lehet¬nél?”
„Nevessetek csak, ahogy bírtok - mondta ő -, megbocsátom nektek.”
„De hát nem is nevetünk- így a munkások -, légy, ami akarsz, légy főgenerális, ha neked úgy tetszik.”
„Az is vagyok - felelte az öreg -, főgenerális vagyok.”
„Na látod - hogy kitaláltuk! De minket ez nem ér¬dekel, mi csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy éj¬szaka erős fagyok lesznek, úgyhogy jobban teszed, ha most szépen felkelsz, és elmégy innét.”
„Nem kelhetek fel, azonkívül el se tudom képzelni, hová is mehetnék.”
„Miért, talán nem tudsz járni?”
„Nem tudok járni, sejtelmem sincs, miért. Hiszen ha tudnék járni, abban a szempillantásban generális lennék újra, ott lennék seregem körében.”
„Kihajítottak talán?”
„Egy generálist? Dehogy - lezuhantam.”
„Honnan?”
„Az égből.”
„Onnét föntről?”
„Igen.”
„Odafönt van a sereged?”
„Nem. De túl sokat kérdezősködtök. Menjetek, hagyjatok magamra.”

*

Nagyon szeretem Kafkát, a bogaras írót. Azt mondják, vad, de nekem meg néha épp hogy szelíd. Aki a Pert olvassa, vagy A kastélyt, rettenetes, fapofával előadott rémségekkel találkozhat. Felvetni-sem-szabadna példázatokkal. És mégis… Zarko Petan aforizmája, hogy „Kafkát olvasva döbbenek rá arra, milyen idilli volt régen az élet”, mulatságosságán (abszurditásán) túl is helytálló kicsikét. Kafkában igenis van vigasztaló. Ő ezt nem nagyon tudta magáról, de attól még ott van.

Isten halála, ez a Nietzsche, majd később annyi más filozófus, író és pártvezér által elöblögetett történet (színészek kifejezése a hamis kulisszahasogatásra) például Kafka hangszerelésében szelíd beszélgetés egy gyengélkedő, különös öregember és jóindulatú, segítőkész munkásemberek között. Így más síkra kerül át az egész, Istent itt nem megölik, még fel is támogatnák, ha lelnének rá módot. Ugyanennek az értelmezésnek egy keresőbb, drámaibb, öngyötrőbb változatát írta meg valamivel korábban Ady, harmadik híres létharc-versében, ez A Sion-hegy alatt.

De ennyi már talán sok is egyszerre.

2010. április 14., szerda

Új esszék/2: Parti Nagy

(Törpebérlet) Hogy mik vannak, hogy micsoda abszurdisztán ott belül az ember! — Különös tárcanovella metróról, ellenőrökről, észjárásoktól, zsugorított agyakról, egyszóval mindennapos tevés-vevéseinkről… Csoda, hogy nem őrülünk bele önmagunkba. Ha ugyan nem őrültünk már régen bele.

Parti Nagy Lajos
Törpebérlet


Ő, ha megtalálja, amennyiben fizikailag képes lesz rá a történtek után, ezer százalékig megöli. Volt ideje kitervelni apróra, úgyhogy nem a levegőbe beszél. Elrabolja és megfőzi, a sógorának van ekkora üstje, kettő is, Tömpemizséren, elhihetem. Ugyanis ember emberrel ilyent nem csinál. Föltéve, hogy a törpe is éppolyan ember, bár ő erről most már sarkosabban gondolkodik, anélkül, hogy legszívesebben rasszista volna bizonyos fokig, amit nem szeretne.

Az történt röviden, hogy álltak ott a kollegákkal, dolgoztak. Sima hétköznap volt, zajlott az élet a maga kis kerékvágásában, amikor a Zoli, aki a kollegán túl jó haver is, kiszúrta az illetőt a kucu lépteivel, ahogy igyekezik a metróba befele, és szólt, hogy odanézzetek.

Oda is néztek, összeszokott társaság voltak, naná. És őneki rögtön az jutott eszébe, hogy milyen király ajándék volna egy közös fénykép egy ilyennel. Úgy értve, hogy az otthoni gépükre fölrakná titokban képernyővédőnek, úgyis gondban van mindig az ajándékkal szülinapokkor. Ez meg úgy jön itt neki a tejfölöspohár lépteivel, mint az Isten ujja. A mobil korában nem probléma senkinek egy közös fénykép, ráadásul elég barátságos arcú, és nagyjából velekorú volt az illető, maximum idősebb.


Megmondja őszintén, ebbe a meglepiötletbe, ő rögtön beleszeretett, de kurvára. Már látta is, ahogy az asszonynak szabályosan tátva marad a szája, és a nyakába ugrik neki, meg minden, mert ő szereti a dolgokat kiszínezve elgondolni, ahogy a megölést a sógoránál, úgy a szülinapot is. És sajnos, ha ettől valaki eltántorítja, az maga a halál. Nevezett illető nem lukasztott jegyet vagy ilyesmi, hanem jött egyenesen, és amikor odaért hozzájuk, ő nekidurálta magát, eléje lépett, és szépen megszólította.

Hú, de törpe vagy, csezmeg, ezt mondta neki, nagyjából ezekkel a szavakkal, és esküszik rá, hogy kedvesen, barátságosan mondta, pont, mint egy havernek. Az igaz, hogy nem nagyon udvariaskodott, mert eszébe se jutott, hogy esetleg derogál az illető, vagy nem fogja akarni. Sajnos járt már így máskor is, hogy magából indult ki, a saját haverkodós természetéből, aki egy kis ökörködésért nem megy a szomszédba vagy poénkodásért.

Nem akarsz velem fényképezkedni egyet, kérdezte ő,hogy a tárgyra térjen. Ne félj, tök király lesz, majd a Zoli lekap minket, mit szólsz? Közben a Zoli már vette is a lapot és vigyorgott, hogy nanáka, hogy le, mert haver volt, és rögtön átlátta, hogy ő, kétméteres benga állat létére, milyen királyan nézne ki ezzel az illetővel, aki nem volt több, isten bizony, kilencven centinél.

Nem akarok, csezmeg, válaszolta a törpe, de tisztára foghegyről ám, ahogy egy büdös turhát, úgy, és masírozott tovább, mintha nem történt volna semmi. Csakhogy ott álltak ők, ugye, mind a négyen, leforrázva a visszautasítástól, így bizonyos fokig nem tudott kikerülés nélkül lemenni a mozgólépcsőn, fizikailag.

A kikerüléstrükköt meg egy ellenőr se szereti. Ő se, azt itt megmondja nekem. Úgyhogy a normákat továbbra is betartva megkérte, hogy térjen egy kicsit jobb belátásra. Legalább azt értse meg, hogy őneki ez életbevágó, mert már kurvára beleélte magát, az a nagy igazság, és nemcsak a képernyővédő miatt. Hanem mert bezsongott, és azt is kitalálta, hogy lesz egy sima állókép, de aztán az ölébe veszi az illetőt, mint egy ősz kisbabát, vagy, töketudja, kalitkát, hogy az mekkora király volna.

Ráadásul fölrakná a jutyúbra, keringene ott, mint egy kis Gagarin, ezer százalék, hogy elélvezne az asszony. És ezt mondta is neki, hogy fölrakná, esetleg az ölébe vevőset a képernyővédőre és a másikat a jutyúbra, ezt nem tudja már, hogy hogy gondolta, mert nagyon bedurvultak az események. Méghozzá egy pillanat alatt, sajna, az ember sose lehet elég óvatos, ezért mondom én a fiataloknak, mondja, hogy a legjobb tréning a valóság.

De a törpe nem és nem. Figyeljél, kishaver, mondta ő neki bizonyos fokig könyörögve, látom neked is van laptopod, mert tényleg volt nála egy laptoptáska a rohadék vállán, hát értsd meg, nekem kurvára kell egy ilyen fotó veled, lécci, hagyjad magad, ha módodban áll, nem tart neked semmiből. Ráadásul ajándék lesz, csezmeg, szülinapi. És így tovább, pont ahogyan csajt fűzne, de mintha a falnak pofázna. Sőt! Az illető elkezdte bizonyos fokig piszkolni az édesanyját, amire ő rém háklis, hogy azzal fényképezkedjen, meg hasonlók. És ebbe kezdte törpe létére belelovalni magát. Hé, mondták ők akkor mind a négyen, már egy kicsit emeltebb stílusban, hát milyen alja viselkedés ez utastárs létünkre, és határozottan elkérték a bérletét további ellenőrzés céljából.

Az előbb már mutatta, mondta a törpe, és hogy engedjék el, mert nagyon rá fognak cseszni. Eléggé trágár szája volt, ami neki nem nagyon jött össze a laptoppal, de mindegy, úgy látszik, ezeknél minden máshogyan van a genetikájukkal. Mutattad vagy nem, mutassad szépen újból megfele, mondta a másik haver határozottan, de még mindig szelíden. A Zoli még viccelődött is, mert oldani akarta a feszkót, hadd lássuk, milyen egy törpebérlet, ezt mondta vagy valami ilyesmit, de ez a tetű csak rázta a fejét, és toppantgatott, hogy ne csinálják ezt vele, mert baj lesz. Erre nem volt mit tenni, muszáj voltak arrébb terelgetni a lépcsőlejárattól az ellenőrzés végett. Ez bevett, lefektetett dolog, ehhez őnekik joguk van. Meg arra is, hogy körbeállják bizonyos fokig.

Akkor már látta a kispöcs, hogy eléggé föl vannak izélodva, de egybehangzóan, úgyhogy nagy pofavágással megint elővette a nyugdíjasbérletét, mutatta. A Zoli elvette, nekiállt tanulmányozni. Kurvára gyűrött, mondta, szóljál a Hófehérkének, hogy vasalja ki. Erre a mocsok efektíve visítozni kezdett, hogy kikéri magának, de az hagyján, hanem szabályosan fölugrott, és kikapta a Zoli kezéből a bérletét, aki szóhoz se tudott jutni, igaz, a röhögéstől se, mert ez a hibája megvan, hogy kurvára röhög a saját poénjain.

Lényeg a lényeg, mondja, őneki nem volt választása, kénytelen volt arányos testi kényszerítéssel megfogni az illetőt, és ugyanebből a célból fölemelni. Egy másodperc se telt el, és a Zoli kapcsolt, kapta elő a mobilját és zim-zum fényképezett, mint a bolond tehén. Csak a szar kis gépével, meg az illető rúgkapálásával nem kalkulált, és egyik kép se lett éles, sőt. Erre ő leengedte az illetőt a földre a lába elé, jobb a békesség, és combbal átlépett rajta. Vagyis átkulcsolta, a két combja közé pont befért a feje. És átdobta a Zolinak az ő okos mobilját, hogy csináljon azzal is pár képet.

A Zoli exponált vagy kettőt, illetve nyomkodott, de többre nem volt idő, mert a tetű hirtelen kitépte magát a helyzetéből, és iszonyú erővel hátravágta a laptoptáskát, úgy, hogy az éle pont az ő sípcsontját találta el. Szándékosan, mert ilyen véletlen nincs. Annyira, hogy ott helyben összeesett, megmondja őszintén, a törpe meg nyomtalanul elszaladt.

Azt mondták a rendőrök, hogy mutassuk meg, ha lekaptuk az elkövetőt, mert a kép alapján biztosan megtalálják, ha a közelben van. Csak sajnos a Zoli képein merő paca volt meg genyó, mondja, semmi más, az én mobilomba még az se. Vagy rosszul nyomta meg izgalmában a Zoli, vagy megsemmisült, amikor leejtette, hogy utánakapjon a kis elszabadult fosputtonynak, de hiába.

Eltörte mind a két csontot a nehéz laptopjával. Műtét és megint műtét, kórház, járókeret, leszázalékolás. Azóta sincs meg, de ő ha egyszer megtalálja, megöli, mondja. Betolja a szemébe a vasat, ami a lábában van, ha kiveszik addigra egyáltalán. De a kollegák is így vannak vele, abszolút szolidárisak, megmondták, hogy ott lesz velük a centi, úgyhogy az az illető többet metrón nem utazik, abban biztos lehetsz, testvér.

És abban ő biztos is.

*

Hát ez egy tárcanovella: novellaszerű alkalmi írás, napilapban megjelenő rövid kis történetecske. Lényegében azért mégis csak novella: napi, naprakész, napfelidéző. Ha van benne egy kis ma-mélység is, akkor rendben. Mert a legtöbb ilyen írás nagyjából addig él, ameddig egy-egy újságcikk: holnapig. De van kivétel. Mikszáthnak voltak ilyen kivételei, aztán a harmincas évek író-újságíróinak is, Nagy Lajosnak például. Vagy Kosztolányinak. A hatvanas években Csurkának. A kilencvenes évek elején, meglepő módon, Parti Nagy Lajosnak: márpedig tőle aztán igazán nem várta senki, még az is várakozáson felüli volt, hogy egyszer csak prózával próbálkozott.

1991-től évekig írt heti publicisztikát a Magyar Napló című lapba: néha glossza lett belőle, néha hozzászólás, néha hagyományos cikk, néha novella. Mindjárt a második héten megírta egyébként ebből a fajtából a legjobbat, a Fröcsköst. Olvasható a Se dobok, se trombiták című kötetben, sőt a Digitális Irodalmi Akadémián elektronikusan is.

Fröcskös egy történetbeli kisfiú. Esetét, ha egyáltalán eset ez, nem mesélem el. Azóta felnőtt, sokadmagával, úgy, ahogy. Rémes idegrángások között, sehogy sem nevelten és magárahagyatva, agresszív szorongások közt. Nagyrészt ezért van most Jobbik. Abban az írásban eleve benne, hogy majd ez lesz, mert nem lehet más. De ezt akkor még nagyjából senki sem tudta, az olvasók társadalma sem, nyilván az író sem. Csak maga az írás tudta. A politikusok sem tudták alighanem: olyan végtelen kollektív cinizmust még róluk sem tudok feltételezni, hogy egy ilyen jövőtudat birtokában mindössze szokásos gyarapodási és hatalomtechnikai játékaikkal legyenek elfoglalva. Nem, ilyen jövőbelátók nem voltak, ilyen okos csak maga a tárca volt.

A Törpebérletet megközelítően hasonló jelentőségű írásnak tartom: meglehet, ebben nincs igazam. De ha igazam van, akkor ebben sem csak egy jelenidejű pillanatfelvételt tisztelhetünk. (Nagyon friss munka, 2010. febr. 20-án jelent meg a Népszabadság hétvégi mellékletében.) Feltételezem (nem igazán okoz örömet), hogy ebben is benne van (legalább potenciálisan) a következő húsz évünk. Mire készüljünk akkor?

A Törpebérlet fölötti tűnődéshez ezt a szempontot ajánlom.

2010. április 13., kedd

Új esszék/1: Hobo

Most megint esszézek: ezzel el is leszek vagy két hétig, gondolom. A 2. félévi filozófiai témákat rakom fel mostantól sorban, nagyon kevés kommentárral: ez lesz az első. Hobo Csavargók tízparancsolata című, úgy emlékszem, hogy 1999-ben kiadott szép könyvének 5. „parancsolata” ez. Sajnos nem teljesen az eredeti, hanem az interneten található, megvágott, kicsit átbuherált változat. (De úgy vélem, ez a változat is Hobótól származik: színpadon is elő-előadja ugyanis a Csavargók tízparancsolatát, és gyanítom, hogy rövidítve.)

Én Hobo pályáját nem követtem igazán figyelemmel. Néha messziről odafüleltem, és konstatáltam, hogy sajnos még mindig nem tanult meg énekelni. Viszont súlya valamiképpen mindig volt annak, amit csinál. Aztán egyszer csinált egy – szerintem – kivételes valamit, ez volt a Légy ostoba!, a József Attila-estje, ahhoz még énektanárhoz is járt.


Ez a műve itt, a „Tízparancsolat”, nagyon jó. Hobóban van valami csavargó tényleg, régebben még több lehetett, ezért kísérlete, hogy összefoglalja a csavargókról való tudását, magától értetődően keltette fel a kíváncsiságomat. De azért az érdem mégsem az enyém, Kuli mutatott a könyvből egy részletet, ő Az ő Magyarországába választotta, akkor szerettem bele ebbe a műbe.

Esszétémának azért választottam, mert érdekelt, találok-e olyan fiatalt a Lászlóban, akiben ez a csavargóhajlam szintén megvan, és tud a dologgal kezdeni valamit. Nehezítésként azonban olyan részt választottam, amelyben a szerző a mai kort és a fiatalokat „szidja”. (Szerintem egyébként ez csak látszólagos.) Vajon erre mit mondanak? Felfogja-e az igazi csavargóalkat legalább, hogy csavarogni nem dezodorral és laptoppal szoktak az igaziak? Nos, a héten ki fog derülni a számomra.

Még valami: Hobo a 9., legfontosabb parancsolatot (Asszonyt és italt soha ne utasíts vissza) nem írta meg. Ezt helytelenítem, és a hiányt a közeljövőben pótolni fogom. Persze, a csavargó szemérmes is és nem dicsekszik, mint egy jogi doktor, de a hiány azért mégis csak hiány.


*
Szokásos felvezetőm a következő volt:


(Alázatosság, nyitottság, figyelem minden új iránt) Ez egy XX. századi modern szabadvers, de nyugodtan tekinthető prózának is. Más szempontból pedig ez is valamiféle, megint csak nagyon sajátos „tízparancsolat” egyik pontja. A szerző zenész, énekes. Él még most is, sőt aktív, bár már nem fiatal; a mostani időkkel, emberekkel viszont némi baja van neki is. Döntsétek el, mennyi lehet a szelíd távolságtartásában a jogos!

És a szöveg:




Igen nagyon fáj és hiába követsz meg
belevágtál életembe komputerekkel az Internettel
mielőtt bevégeztem dolgomat
végigmentem volna utamon
ideért egy Új Világ

Hagytam magam megnyílni sok újnak
megismertem idegen országokat vallásokat műveket
nem zavartak mások más szexuális szokásai

Tudtam hogy későn jöttem és inkább a Múlt vagyok
néha a Jelen de sosem a Jövő ami már itt van
utolérte és leterítette a kultúrát a zenével együtt
nem gondoltam arra hogy a szabadság szemetet is hoz
és hogy a mélyből felszínre tör a szenny
az íróasztalok stúdiók műtermek mélyéről alig került elő
valami szépséges vagy tiltott titok

Amerikát akartuk de csak a kukát küldték ide
mindenki rohant turkálni
csak álltunk néztük
ez lenne a szebb a több a szabadabb művészet
új kor új értéke

Tudom a helyem
mégis olyan nehéz elviselni és megtalálni a kivezető utat ebből a bűzből
ezt kellene elfogadnom megértenem hogy modern lehessek

Divat lett a kopaszság a katonabakancs
elég gyakran a kettő együtt
fiatalok hordják meg kellene találni velük a hangot
nem olvasnak nem érdekli őket a múltból semmi
csak számolni tudnak de azt nagyon
de mégis lehet valami ami az övék
amit én nem értek és ez talán baj

Hiszen még nem is éltek és egyáltalán nem romlottak
beprogramozták őket mint egy új gyülekezet tagjait
csak még nem ismerték fel
ezt hallgasd ezt tedd ezt utasítsd el
erre add a pénzed vagy az apádét

Mindent bilit megtöltenek amit küldünk nekik
tudják mi az üzlet amit velünk kötnek
hogy kibírjuk egymást és hogy ők kibírják az életet velünk együtt

Az én hajóm nemsokára végleg kifut
elhagyja ezt a véres szaros szárazföldet
a kazánban jajgat a szén a kürt még nem bőghet

Üszökben születtünk szikrák lettünk
lángot a világra nem vetettünk
nem is kellett Istennek hála
hát belevesztünk az éjszakába

Szárnyas lovakon vágtattunk
remények bujdosói voltunk
álmokat kísérgettünk
zenébe fújtuk a lelkünk

Nem vártuk meg amíg időnk lejár
kocsmákba menekültünk olcsó sörök közé
ideges vigyorunkban még ott van egy kis büszkeség
de gőgnek nyoma sincs
nem tudjuk elfelejteni a stadionok és színházak tomboló tömegét

Pár éve az egész városon nyomott hagyott az arcom
a repülőtéri úton száz métereként néztem saját szemembe
nevem ismerősen hangzik az embereknek
tudják hogy még vagyok
bárokban éttermekben is játszom
nem adtam fel nem rokkantam és nem haltam bele

Esznek isznak
minden csendes lassú bluesnál hallom miről beszélgetnek
csak a vadság köti le őket és a ritmus
bömbölő rock and rollok alatt nem hallatszik semmilyen böfögés
dülöngélve akadozó nyelvvel dalokat kérnek
nem tudják hogy részegen nem élvezhető a muzsika

Bele kellene törődni
belőlük értük élek ebből
de nem megy
üvöltözök velük abbahagyom a bluest
röhejes kuplékat és magyar nótákat kezdek énekelni
és ők boldogok velem éneklik mint egy himnuszt
a dalt, amely minden kort rendszert és kultúrát túlél

Akácos út ha végigmegyek rajtad én

2010. április 11., vasárnap

Szimpla kis vers a duplán nagy napra

Szabadság, szerelem,
bekapnám mindkét horgot,
csak e kettő kell nekem,
a tömegsírról szívesen lemondok.

(E. I. önkéntes)

2010. április 10., szombat

A lovak és

Van nekem egy barátom. A messze múltból majdnem az egyetlen, aki nagy kihagyásokkal valahogy megmaradt. De ebben a barátságban is nagyon sok a szégyen, a hűtlenség, az egymást-elfelejtés. Bennem legalábbis sok a szégyen. És ő ráadásul Franciaországban él, most már 22 éve. Percekkel a rendszerváltás előtt disszidált, akkor lett elege. Magából is.

Mostanában legfőképpen író és dramaturg. (Volt már minden, talán még fogkefe nem.) Pár napja felhívott, és megkért, adjak neki tanácsot egy darab ügyében. Ez a darab az Equus, Peter Schaffer műve, nagyjából 40 éve írta a ma is élő szerző. Vagy 30 éve a Pesti Színház is bemutatta, tomboló siker volt, igaz, a háború vége óta magyar közönség nagyjából először láthatott ott nyíltszíni szeretkezést. Gálffi, Kútvölgyi, Darvas. Jenő barátom akkortájt éppen öltöztető volt a Pesti Színházban, az előadást vagy harmincszor látta. De az régen volt.

A darabot folyamatosan játsszák azóta is a nagyvilágban, a legnagyobb publicitást egy pár évvel ezelőtti bemutató kapta, mert annak a főszerepét nem más alakította, mint maga a nagy Harry Potter. Ott himbálja ő is a himbálnivalóját a színpadon, ahogy kell. (Egyébként úgy hírlik, nem csinálja rosszul.)

Egyszóval Jenő barátom azt kérte, írjam meg neki, mit gondolok a darabról, hol vannak ma szerintem a hangsúlyai, hol nincsenek már. Mert ezt fogja most ő dramatizálni. Erre kérték egy magyarországi színháztól. Gyanakodott, hogy Göncz Árpád régi fordítása elavulhatott azóta – a színházi beszédmód gyorsan változik. Én meg sietve, mert kíváncsian megszereztem a művet (az Amadeussal, a másik nagy Shaffer-durranással együtt megjelent már jó régen, 86-ban). És aztán ezt írtam neki nagy boldogan:

« Szia, elolvastam az Equust, és sok minden visszajött, de elsősorban is nagyon friss és nagyon elemi erejű volt, ez pedig biztató.

Nekem az a benyomásom, hogy forma, játékmód tekintetében ez a darab ma is működőképes. A lovakkal, a színpad és a nézőtér elrendezésével, a térhasználattal, az eszköztelenséggel, a hangokkal, mozgáselemekkel eleve ki van ez találva - nem kell beleerőltetni semmi pluszt, szinte csak meg kell valósítani. A nézők mára már sok ilyesféle előadást láttak ugyan, de az nem lesz akadály: elemi eszközök koncentrált használata nem mondhat csődöt, ha tehetséges és odaadó emberek dolgoznak a produkcióban. Ezzel a darabbal egészen konkrétan be lehet szaratni az embereket.

Magán a beszédmódon lehet kicsit lazítani, de nem sokat. Mára az emberek durvábban, erősebben fejezik ki magukat, még az értelmiségiek is, pláne egy pszichiáter vagy egy jogász - hogy tudna különben emberekkel foglalkozva megmaradni a pályáján? De azért elég sokszor hangzik el, hogy ezek angolok, stb., és ez a szetereotipia is működik még valamennyire. Szóval nem kell nagyon bunkósítani. Nem indokolt. Mond ez a fiú csúnya szavakat Göncznél is. Őt lehetne talán kicsit nyelvileg őrültebbé tenni - talán több lehetne kezdetben a csonka szava, akkor az « Ek » nem lenne ilyen magányos. De nem is tudom, ez már belenyúlás lenne a szerzői koncepcióba. Igaz, dramaturg vagy. Mindegy, nem kell ezen nyelvi tekintetben olyan radikálisan változtatni.

Szerintem a darab nem arról szól, hogy a társadalom a felelős az egyes ember szörnyű tetteiért. Nincs a felelősség áthárítva. Benne van ugyan ez a vélemény, mert kétségtelenül ez az egyik szólam: de nem kizárólagossággal szól. Az anya ezzel szemben például azt hangsúlyozza, hogy eleve létezik olyan, hogy Gonosz, és ez szállta meg az ő fiát - ez pedig a legkevésbé sem társadalmi magyarázat, és szintén nagyon erősen van jelen. Annál is inkább, mert a fiúnak magának tényleg egyszemélyes vallása van. Lóistensége, Equusa, nagybetűvel. - Kijátszható lenne a darab persze a tabutémák roncsoló hatására is, hogy egy kamaszt tönkre lehet tenni, ha számára fontos dolgokról dorván és nagyon képmutató módon letiltják - akkor az apa és az anya, más- és másképpen, de tényleg társadalmi hatássá válik az álszentségével, freudi felettes énné – sőt, kevésbé brutálisan maga a pszichiáter is. Ez is benne van - de ez is csak szólamként.

Ilyen szólam lehet még aztán a nemiség problémája is, vagyis a beavatás-beavatódás kettőssége. Csaknem mindannyian megdöbbentünk az első szeretkezés után, hogy micsoda dolog ez, milyen aljas, állati. Nem? Mindenki így meséli nekem, aki erről beszélni mer egyáltalán, az enyém is ilyen volt. És persze másfelől meg gyönyörűséges. És ezt a fiút meg nézi közben az istene, na meg a fantáziájában az apja, akinek két minősége van már akkorra, egy mocskos, meg egy mocsoktiltó. (Emlékszel a Megáll az időre? Körmenet-jelenet, Dini üvölt a volt tanárával: vegye tudomásul, hogy az nem szent dolog! Micsoda? A kúrás! - Ő is meg van kavarva akkor, csak ő nem lovakat vakít meg indulatában, hanem blaszfémiát követ el.)

- De szerintem azt a réteget lehetne a legdominánsabbá tenni, felerősíteni, ami a világnak az emberre tett hatását taglalja: hogy meggyógyítható ugyan a fiú a pszichiáter szerint, viszont csak azon az áron, hogy onnantól max. csavar lesz a nagyüzemben, egy átlagsenki, akiből kiöltek minden vágyat, repülést stb. Ki lehet belőle is szerelni a nagyfeszültséget. Modern idők. Ez főleg a második részben van meg nagyon erősen, a pszichiáter öngyötrő mondataiban. (Na itt, ennél a szövegnél esetleg lehetne módjával korszerűsíteni. Nem annyira üzemet meg futószalagot kellene emlegetni, hanem a mai ketyeréket. Bankkártyát. Ilyeneket. Hogy Érettségiző Józsinak, ha bemegy, kicsit ismerős legyen a közeg. De csak kicsit. Így lehet aztán szidni a tévét, ilyesmit, az apa hülyeségei valamennyire vissza is igazolódnának, mert abban ma már tényleg szinte csak egy ilyen konzumvilág közvetítődik.

- És még inkább alkalmas a darab az elemi szenvedély felmutatására. A fiú ezt testesíti meg: kicsit a tudattalant, aminek nincs igazán nyelve. De nem a brutális, freudi tudattalant, inkább valami humanizáltat. Fromm írt ilyenekről a darab születése táján. A fiú istent teremt magának a gyötretések és a képmutatás ellen, akihez imádkozhat, akivel egyesülhet, akivel együtt vágtázhat. Vele éli meg a szenvedélyt, vele röpül. Ez nagy dolog. Nem romboló ösztön: építő. De elveszik tőle: titkolnia kell, persze rendesen még nem is érti - de főleg az a baj, hogy nem bírja elviselni, hogy látják, amikor megpróbál más módon is repülni, más szenvedélyre váltani: titokban, egy percre istent cserélni tulajdonképpen. Lányra cserélni Equust. (És a szeretkezésben metaforikusan is ez a kentaur-összenőttség van, ami a ló-lovas viszonyban, amiről a darabban kifejezetten szó is esik, hogy a régiek azt hitték, ló és lovas egyetlen személy - úgyhogy ez nagyon összezárul. Michelangelo írta a szeretkező emberekről, hogy kéthátú állatok! – Emlékszel? CsT-dalból is ismered.) Ezzel csak az a baj, hogy a lóistent nem fogják a nézők már elhinni a fiúnak, simán hülyének fogják tartani. Még hogy a lovakkal akar csókolózni, nem a lánnyal! Sok lesz a buta, értetlen nézői reakció. Nagyon erős rendezés kell, és iszonyú szuggesztív színészek.

Amit a darab annak idején végső tanulságként mondott, az is zűrös ma egy picit. Azt mondta, úgy vélem, hogy a világ beteg, az emberek betegek, önmagukban is, meg egymástól is, a lényeget tekintve pedig kifejezetten gyógyíthatatlanok, a szenvedélyt lehet elvenni tőlük maximum, és akkor esetleg képesek működni, fennmaradni - csak éppen zombiként. Ennyire képesek a gyógyítók, többre nem, ennyit tudnak tenni – viszont a felelősség és a döntés egyaránt náluk van. A jobbak tudják ezt (a darabbeli pszichiáter tudja, a nyílt színen döbben rá), és ettől maguk is roncsok lesznek - de ez még a jobbik, mert becsületesebb eset.

Ez szép üzenet volt, egyáltalán nem volt vádaskodó sem, a felelősséget másra toló sem - mert ez a darab legalább annyira a narrátor-pszichiáter drámája, mint a fiúé. De kérdés, ma Magyarországon mit közvetítene ez az értelmezés és főleg mekkora erővel. Ma nálunk nem annyira a pszichiáterektől várnak megváltást az emberek, hanem egészen másoktól: pártoktól, gyülekezetektől, gárdáktól, kényszerítő törvényektől, és, igenis, börtönöktől és kivégzőcelláktól - felfognák-e ebben a heves zajban ezt az üzenetet? Az nem is lehet itt ma szerintem az üzenet, hogy ne higgy a pszichológusodnak - mert eleve nem is hisz szinte senki, de nincs is neki. Ha átértelmezhető úgy, hogy ne akard, hogy más szerelje le a belső démonaidat, felülről, mert ő csak kiamputálni képes azokat belőled – sajna a lényeddel együtt, viszont előre szólni nem fog - no, az erős sugallat lenne. A darab, nem tudom, mennyire teszi ezt lehetővé hamisítás nélkül. Szerinted? Szerintem naná. De ki lesz a rendező ? Mert azon sok múlik.

Erősen polifón darab, és meg kell mondanom, sokkal jobban tetszett, mint vártam. Gyanakodtam rá azért. Régi élmény, újramelegítve csalódás szokott lenni; pszichodarab, ma már válogatósabb vagyok. De látom, egészen dögletes hatást lehetne ezzel a darabbal ma is kelteni. Főleg kisebb térben. (De hát ez már tényleg nem rajtad múlik.)

Nincs időm kerekebbre írni ezt a levelet, ne haragudj, nyilván sok benne a dadogás meg a pontatlanság. Mindenesetre nem bánom, hogy erre az újraolvasásra rávettél. Nyerni persze úgyse fogsz velem semmit. »

2010. április 9., péntek

Vallomástöredék tavaly tavaszról

Szeretem az iróniát. Derűs alkatnak nem mondanám magam, indulatos számonkérőnek inkább. Magamtól is elvárok persze ezt meg azt, nem arról van szó, hogy csak mástól. És a világ meg persze nem alkalmas, az emberek bizony ritkán alkalmasak bármire is, és ilyenkor jön el az én időm, ránézek: jó, ez se tudja, kicsoda is, a szokásos tehát; ajkat biggyesztek, kérdőn felvonom a szemöldököm, és aztán mondom, párszor megcsavarva persze, hú, de jó úgy mondani! Sohasem direktbe, mert az sablonos; szimplán csak gyűlölettel, az ráadásul még unalmas is; a szellemi fölény azonnal elpárolog. Direktbe nem jó semmi, a direkt morál (Hamvas) csak a szimpla diktátortípusoknak való, úgy értem, azoknak, akiknek a diktátorságuk mellé semmi kreativitást, semmi tehetséget nem mellékeltek az istenek. Az ilyen emberek engem nem érdekelnek, untatnak, menjenek a sóhivatalba. Hosszú távon egyébként el is mennek. Nagy rendezkedők, elhiszem, az álmaikban egész olimpiákat rendeznek csontnélkülire, aztán a végén mégis csak a söprűk, a partvisok és a takarítógépek fölött diszponálnak valahogy, az marad nekik. Hú, azt a sok fancsali képet; mennyi ilyet láttam már.

Szeretem az iróniát. Amit most előadtam, az is már egy ironikus kép, és nekem belül még erősebben az, inkább már szarkasztikus: hiszen én valóságos, szuszogó-izzadó-böfögő, gusztustalan emberegyedekre gondolok közben. Kifelé ez csak sejtetésszerű, de már így is működik.


Szóval, összefoglalom: humorom ritkán van, mert a humor szelíd, én pedig nem vagyok az, egyáltalán nem vagyok szecsuáni jó ember; a duplafedeles finoman lebegtetett iróniától a letaglózó, brutális szarkasztikumig terjedő sáv az enyém, azon túl megint nem vagyok található, a valódi gyilkoláshoz ugyanis se bátorságom, se kedvem, meg hát az már megint nem olyan vicces szerintem.

De legjobban ezen a spektrumon a finom iróniát kedvelem azért, erről még lehet azt is gondolni, hogy valamennyire humanista, meg hogy jobbító attitűd van benne. És hát ez a legszórakoztatóbb nekem. Indiana Jonesról mondják, hogy merő meglepetés az egész figura, olyan, aki még önmaga számára is meglepő tud lenni egy-egy válságos pillanatban (és melyik pillanata nem az?); ezt szeretem én, például az olyan mondataimat, amelyekről elkezdéskor én is csak annyit tudok, hogy teljesen másként fognak befejeződni, mint ahogy az várható lenne, még a magam számára is. És úgy szép az, hogy az egészre, ami tiszta rögtönzés, van három másodpercem összesen. Mindenki tudja, aki közelről ismer, hogy én ezekre a három másodperces csavarokra pillanatonként voltam képes. És azt is tudja, hogy ez a képességem az elmúlt időszakban visszaszorult. És lehet, hogy a környezetem ettől fellélegzett, de én meg viszont szenvedek.

Szeretem az iróniát, szeretem azokat az embereket, akik látszólag csak szemétkednek, szellemesen gyötrik az emberiséget egy szellemtelen korban.

(Eddig írtam meg. A továbbiakban Heinéről akartam írni, a számomra par excellence ironikusról, de az már nem lett meg. És az egész írás meg eléggé elavult azóta, szerencsére. Most más helyzetek vannak, más érzésekben is utazom. Ezekről még korai lenne írni, nem is látom át teljesen.)

2010. április 8., csütörtök

Hatalom-Akhilleusz elszaladna


„és tudni fogja, hogy mi itt vagyunk neki, és várunk rá, addig várunk, amíg egyszer végleg haza nem engedik, és akkor apa egyszerre elengedte a koporsót, és hátralépett, és tényleg felnézett, egyenesen rám, egyenesen a szemembe, és a szeme csillogásából láttam, hogy megismert, és kinyitotta a száját, és látszott, hogy mondani akar valamit, az arca összerándult, látszott, hogy nem tud megszólalni, és akkor anya sírva azt mondta, hogy úristen, mit műveltek vele, mit műveltek szerencsétlennel, és elengedte a kezem, és ellépett nagymamám mellett, és nagyon gyorsan elindult apa felé, és már félig megkerülte a koporsót, de akkor az egyik őr eléállt, és rámordult, azt mondta, hogy a fogolyhoz nem szabad odamenni, de anya akkor azt kiáltotta, hogy neki nem parancsolnak, oda fog menni hozzá, igenis oda fog menni, mind dögöljenek meg, és tiszta erejéből meglökte az őrt, de olyan erősen, hogy az hátratántorodott, és akkor a másik őr visszakézből pofon vágta anyát, és akkor apa elkezdett üvölteni, szavak nélkül, hörögve, hangosan, és elindult anya felé, de az őrök a láncnál fogva hátrarántották, és akkor anya nekiesett az egyik őrnek, és két ököllel ütötte a mellkasát, és azt kiáltotta, hogy segítsenek, ne hagyják, segítsenek, Bherekméri elvtárs akkor belekiáltott a mikrofonba, hogy mindenki maradjon a helyén, és őrizze meg a nyugalmát, és akkor nagymamám is elkezdett hangosan sírva kiabálni, hogy a kisfia, oda akar menni a kisfiához, és elindult ő is apa felé, az őrök közben elkezdték a gobelinajtó felé ráncigálni apát, de apa teljes erejéből a láncnak feszült, morogva és hörögve próbált kiszabadulni, de akkor az egyik őr kirúgta alóla a lábát és elkezdték gyorsan húzni az ajtó felé, anyát is ketten fogták már, nagymamám hátulról próbálta elráncigálni anyától az egyik őrt, és közben hangosan visított valamit, és akkor kinyílt a gobelinajtó, és berontottak rajta a rendőrök meg a sírásók, a rendőröknél gumibot volt, a sírásóknál meg ásónyelek, és akkor én az emberekre néztem, akik ott álltak, és csak bámultak, mintha valami cirkuszban lennének, és rájuk kiáltottam, hogy jöjjenek már, segítsenek már, ne hagyják, hogy elvigyék apát, de senki se mozdult, csak álltak ott, és néztek, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára rám szólt, hogy fogjam be a szám, és ne mozduljak, én erre elfordultam, és elindultam a gobelinajtó felé, Bherekméri elvtárs titkára meg azt kiáltotta, hogy nem hallottam, itt maradok, és hátulról úgy meglökött, hogy majdnem nekiestem a koporsónak, de nem törődtem vele, mert csak azt akartam látni, hogy mi történik apával és anyával, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára megint meglökött, anyát nem láttam sehol, de apát igen, az őrök ráncigálták kifele a gobelinajtón, és akkor lehajoltam és felkaptam a feszítővasat, amit a sírásók ott hagytak a koporsót tartó asztal mellett, és elindultam apa után, de a gobelinajtó addigra már becsukódott, és rendőrök álltak előtte, és tudtam, hogy arra hiába is próbálnék kijutni, Bherekméri elvtárs titkára akkor elém állt, és én egyből combon vágtam a feszítővassal, úgyhogy káromkodva összegörnyedt, és megfordultam, és leugrottam a dobogóról, és meglendítettem a feszítővasat, és azt kiáltottam, hogy félre, álljanak félre, és elkezdtem utat törni magamnak a kijárat felé, úgy, mint amikor az iskolában verekedtünk nagyszünetben a régi légvédelmi pincében a felsősökkel, nem néztem, hogy hova ütök, hanem csak a főbejáratot, akkor már mindenki kiáltozott, de nem figyeltem oda, csak a feszítővasra figyeltem, arra, hogy úgy lendítsem, ahogy kell, és csak döftem és ütöttem és mentem előre, valaki hátulról belém rúgott, de nem törődtem vele, mert akkor már ott voltam a kijáratnál, ott a csukott kétszárnyú ajtó előtt, és odaértem, és meglöktem, épp csak résnyire nyílt ki, és akkor kibújtam, és be is löktem magam mögött az ajtót, tudtam, hogy mindjárt ki fogják nyitni, és utánam fognak jönni, de nem érdekelt, hallottam, hogy bent mindenki kiabál összevissza, és akkor előreléptem, és megálltam a lépcső tetején, és körbefordultam, de apát nem láttam sehol, se őt, se az őröket, az egész temető üres volt, csak a kocsik álltak egymás mögött a fősétány két oldalán, és akkor egy pillanatig megint csak az jutott eszembe, hogy csak képzeltem az egészet, és nem is hozták haza apát, de akkor a ravatalozó mögül kikanyarodott egy szürke rabszállító, és lassan elindult végig a temető fősétányán, és akkor én azt kiáltottam, hogy álljon meg, várjon, és futni kezdtem utána, és tudtam, hogy mindjárt gyorsítani fog, és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát, és akkor azt is tudtam, hogy mehet akármilyen gyorsan, úgyis utol fogom érni, utol fogom érni, igen, és a fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után.”


Ez a legvége. Dragomán György eddig 28 nyelvre lefordított regényének ugyanis. Lajos barátomtól kaptam kölcsön, eddig nem ismertem, sőt gyanakodtam, ő meg annyit dicsérte! Na meg még a Juli is. Végül hát kölcsönkértem. A látszólagosan összefolyó szöveg ellenére könnyen, sőt alattomosan jól olvastatja magát. És van ebben a regényszerű novellafüzérben minden és mindenféle (a kamaszregényben kötelező pinás rész például kimaradhatott volna, pedig maga a dolog közismerten kedvenc tereptárgyam); de a legjobb tényleg a vége. A mesélő egy kisfiú, akinek az apját elviszik a mű elején elpusztulni, illetve csak kényszermunkára, de ez úgyis csak időbeli fáziskülönbség szokott lenni olyan helyeken, ahol a munka dicsőség dolga. A helyszín Románia, a történelmi idő nagyjából a Causescu-korszak vége, a szereplők meg ottaniak, de inkább azért magyarok. És ő, a főhős fiú, sok eseménnyi időn át, vagyis nagyjából két évig várja haza az apát, akit meg is hoznak aztán láncon a regény végén; persze nem ELengedik, hanem mindössze visszahozzák valamiért az ő apja, vagyis a regénybeli nagyapa temetésére. És ott végül ez történik, ez az idézett rész, a felnézéstől odáig, hogy a fiú fut a feszítővassal a kocsi után. És a sebességek meg úgy vannak, ahogy azt a fizika előírja, természetesen. Hogy lehetnének máshogy? És a fiú fut, és ezúttal mintha egy fordított logikájú Zénon-apóriában futna: fut, mint eleve vesztes teknős, fut az egyre gyorsabban távolodó Akhilleusz-autó után. És utol fogja érni. Tényleg biztosan utoléri. Mert van egy olyan dimenzió, amelyben bizonyosan. Ezért, ezért az olvasói élményért van értelme ennek a regénynek egyáltalán. Hogy ez megteremtődik.

Nekem ez a legjobb-legszebb regénybefejezés 2005, a Fogság óta; azóta nem olvastam ilyen jót, most tehát becsatlakozott másodiknak. De éppúgy, mint amannál, az egész művet végig kell olvasni ahhoz (méghozzá feszült odaadással), hogy ezt a hatását kifejthesse. Ezért merem ide bekopizni: mert tulajdonképpen nem teszek vele semmit.

A fehér király, második regény, olvassátok el, gyerek meséli, mint a Sorstalanságot, de nem gyerekmese ez se, olvassátok és lássátok. Olyas világ, mint a Sinistra körzeté, de ugyanakkor más nagyon, olvassátok és lássátok. Nem rossz, abszolúte nem rossz. Ebből a háromból nekem most azért csak a harmadik (az első e percben a Sinistra), de ezek a pozíciók úgyis folyton változnak, így szép ez énnekem.

Óda a XXI. századhoz

Pár nap múlva választások lesznek, protest- és kínszavazunk, mindezekhez esetleg még hitvallásokat is teszünk. Gyomorkeserűnek az egész procedúrához Hamvas Béla Óda a XX. századhoz című, tartalmában felülmúlhatatlan, megfogalmazásában itt-ott alulmúlhatatlan (mert túlfülemülézett, egyben túltanárbácsizott) művéből (1945) ajánlok pár sornyit:

„Ha a 20. században az intelligens európai elutazik és idegen határra érkezik, az útlevél- és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:
Ebben az országban idegen vagyok. Legyen szíves kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak
A bennszülött ezt feleli:
Arroborri.
Mit jelent ez a szó?
Pontosan senki sem tudja.
Hatása észrevehető?
Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok …
Az idegen bólint. Köszönöm, uram, ne fáradjon, a többit már tudom.”

*


És: ha már Ady (mert bizonyos okokból az én szűkebb környezetemben most kicsikét beadultak az emberek), akkor ajánlom az egészhez ezt a verset is, nem sokkal a háború előtti időszakból. A két utolsó versszak nem igazán jó, most nem is aktuális, ezenkívül egész más az akusztikája, mint én szeretném: egész háttértanulmány kellene már magához ehhez az egyetlen költeményhez; úgyhogy én nagy hetykén, csak úgy Heidegger-módra áthúzom ezeket a szövegeket. Stilárisan az áthúzott, de el nem távolított szöveg egyszerre mutatja önmaga érvénytelenségét és jelenvalóságát, mint a tankönyvi definíciókból tudjuk, és pont ez most a célom. Nekem most nem érvényes, de valamikor, jó okkal, az volt. Most viszont más dolgok lesznek. Paota már volt, megbukott, most arroborri vagy kulmi vagy elm várható. Mindegy, a lényeg, hogy virágzás várható.

MINDEN RÉM RIOGAT
(Kuruc deák énekli)

Minden rém riogat,
Nagy kisértet-lovak
Száguldnak az Ég boltján.
Mégse törjük fejünk
Szegény, magyar egünk
Ostoba, rossz, mai sorsának
Majd eldőlő mivoltján.

Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk,
Bús szitkokat lenyeljünk
S inkább mint átkaink
Véres düh szárnyain
Szálljanak leső elleninkre,
Harapjuk el a nyelvünk.

///Bizony meggyászolunk,
Iró-deák sorunk,
De hallgasson a bánat,
Gyujtó, szent betüink
Holnap gyujtnak megint,
De ha így is nőhet a bosszúnk,
Törjük el a pennánkat.

Hallgatunk, hallgatunk,
Holnapig hallgatunk,
Gyáva játékba ötlünk,
De kész legyen nagyon,
Így-így, hallgatagon:
A szótlan és pennátlan Isten,
Torló erőnk: az öklünk.///

(Sajnos ez a program nem tudja megcsinálni az áthúzott sorokat. Se.Úgyhogy helyette dőlt zárójelsorozat közé helyeztem.)
*

És ha már így beszélgetünk megint: két korábbi bejegyzésemre térek vissza egy kicsit. Féner Tamás fotóművész Kossuth-díjat kapott. Hurrá! A 168 óra című lapban készült az esemény kapcsán Fénerről egy elég hangulatos, na meg elég pontos gyorsportré. (Írásos, természetesen. Ajánlom mindenkinek.)

És Galkó Balázs is kapott valami díjat (most még, utoljára, mielőtt végleg átrugdalnák az utca hűvösebbik oldalára); és hát a terve meg változatlan, április 11-én protestversmondás lesz a Gát utcában, József Attila-összes. Könyöklős-hallgatós versmondás, gondolom, mindennek háttal. Oda kell menni egy kicsit. Mondja majd a Tanításokat is. (A Tanításokat mindenkinek ismernie kellene.)

*
(Egyébként: tud valaki bármit is erről a különös Ady-szoborról? Vajh ki ő és merre van hazája?)