Pár éve megjelent egy könyv, mondjuk, hogy tanulmánykötet, amelynek egy példánya néhány hónapja hozzám is eljutott, én pedig hébe-hóba olvasgatom. Van benne minden: komoly, mint a hascsikarás. Filozófia. Akar lenni. De nem tudom. Harminc oldalas írás szól benne a Manhattan-tervről, alapjában nem is filozófiai téma, és a feldolgozása sem az: eseménytörténet, némi logisztikai tanulságokkal. Egy másik írás a 20. századi elitelméletekkel foglalkozik, azoknak a két világháború közötti divatjával és jelenkori feltámadásával, szemben az osztályelméletekkel. Nincs benne semmi eredeti, semmi mély, semmi elméleti: valaki kivonatolt tizenöt könyvet és időrendben sorbarakta. Hát az egyik fele ilyen. Nyíri Kristóf, a Filozófiai Intézet volt igazgatója adatta ki: ezek az írások nyilván az intézetét minősítik.
Az írások másik csoportja jobb, de legalábbis más. Ezekben hagyományosabban filozófiai témákat vetnek fel a szerzőik, és ezeket tudom is olvasni könnyedén, hiszen a témákban, a nyelvezetben gyakorlott vagyok. De ezek sem olyan színvonalúak, hogy élni-halni kezdjek a Filozófiai Intézetért.
A két csoportot azonban összeköti egy harmadik. Összeköti egy különös törekvés. Ez pedig Nyíri Kristóf elég régi vesszőparipája. Nyíri valamikor rövid filozófiatörténetet írt, aztán eszmetörténettel, főleg monarchikus (bécsi-magyar) eszmetörténettel foglalkozott, de végül átállt valami különösre: vagy húsz éve a számítógépes-világhálós újfajta kommunikációval kezdett foglalkozni. „Filozófiailag.” Elég korán szagot kapott: még nem is voltak akkor mifelénk személyi számítógépek. (A Guttenberg-galaxis végéről persze más összefüggésben már régóta irkáltak.) Nyíri azt kezdte el vizsgálgatni, a kialakuló újfajta kommunikációs technikák hogyan alakítják át magát a kommunikáció jellegét, sőt ennél sokkal többet: magát a tudás elsajátításának stratégiáit, sőt magát a tudást, az információt, egyebeket. Láthatóan élvezetet okozott számára, hogy ezekről a dolgokról magyar nyelven ő értekezik legelőször, és ezzel a témával egy modern világkommunikációba léphet be gyorsan, amely tíz éven belül uralkodó beszédmóddá válik majd. Ez nagyjából meg is történt, így lett Nyíri vezérürü, nemzetközileg is jegyzett megmondóember, és ezzel a háttérrel intézetigazgató, sőt olykor annál is több: akadémiai-politikai, falmelléki súgóember. De ez már nem tartozik ide komolyabban.
Az tartozik ide, hogy Nyíri gondolatmenete köti össze a kétféle cikktípust, a hagyományos-filozófiait és a filozófiainak sem tűnő rendszer-katalogizálásokat. Az internet gyakorlatilag színtiszta logisztika, a saját belső szisztémáját követi, mást követni nem is tudna. Igen, egyetlen nagy hipertextté válik általa a világ, igen, variációk sokasága keletkezik, igen, elég nagy sebességgel veszti értelmét az „eredeti” és a „másolat” megkülönböztetése (egyébként erről művészeti vonatkozásban már Walter Benjamin is írt hetven éve). Elég jól értem én már ezeket, részben nincs is ellenemre, de azért ennek a gondolatmenetnek a teliszájas neofitái nem kevésbé komikusak számomra, mint bármilyen más neofiták. Reuter Lajos barátom, bár tudtán kívül, megírta már ezt az egészet a novelláskötete bevezetőjében: REFEKA. Rendkívül ironikus írás.
És most pár szót a képmellékletekről. Beszkenneltem a kötet borítóját. Két részletben: az első, majd a hátsó borítót. Fontos tudni, hogy egyetlen képről van szó. Túl az iskolafilozófián, mondja a cím, és a címlapon egy íróasztal látható, rajta bekapcsolt számítógép, az asztalon szótár, szemüveg, ceruza. A számítógépen dolgozó ember azonban a hátsó borítón látható, mintegy önmaga háttérképeként: mivel ebben a dolgozószobában még könyvek is vannak. Ez az első borítón is látható, de nem hangsúlyos, sőt: múltidő. Reziduum. Van, de nincs. Heidegger áthúzná. Úgy jelezné jelenlévő jelen-nem-létét, önmaga hűlt helyét. De a hátsó borítón másképp van egy kicsit, ott a tudományipari das Man éppen könyvet olvas, nyilván keres valamit, és bizonyára azért egy könyvben, mert a mindentudó számítógépén valahogy mégsem találja meg, vagy legalábbis nem autentikus formában. Semmi egetrengető, épp csak felállt a számítógépétől, ül is majd vissza mindjárt, bár persze az sem elképzelhetetlen, hogy talál valami érdekeset, és állva elolvasgat egy órácskát a saját, részben már nyugdíjazott könyvtárában, ahogy mi is szoktunk a könyvesboltokban. Nagyon finom borító, elárulom, hogy nagyságrendileg többet mond magánál a csaknem 500 oldalas vegyesfelvágottnál, pedig minden fanyalgásom ellenére az is ér azért valamit.
Az írások másik csoportja jobb, de legalábbis más. Ezekben hagyományosabban filozófiai témákat vetnek fel a szerzőik, és ezeket tudom is olvasni könnyedén, hiszen a témákban, a nyelvezetben gyakorlott vagyok. De ezek sem olyan színvonalúak, hogy élni-halni kezdjek a Filozófiai Intézetért.
A két csoportot azonban összeköti egy harmadik. Összeköti egy különös törekvés. Ez pedig Nyíri Kristóf elég régi vesszőparipája. Nyíri valamikor rövid filozófiatörténetet írt, aztán eszmetörténettel, főleg monarchikus (bécsi-magyar) eszmetörténettel foglalkozott, de végül átállt valami különösre: vagy húsz éve a számítógépes-világhálós újfajta kommunikációval kezdett foglalkozni. „Filozófiailag.” Elég korán szagot kapott: még nem is voltak akkor mifelénk személyi számítógépek. (A Guttenberg-galaxis végéről persze más összefüggésben már régóta irkáltak.) Nyíri azt kezdte el vizsgálgatni, a kialakuló újfajta kommunikációs technikák hogyan alakítják át magát a kommunikáció jellegét, sőt ennél sokkal többet: magát a tudás elsajátításának stratégiáit, sőt magát a tudást, az információt, egyebeket. Láthatóan élvezetet okozott számára, hogy ezekről a dolgokról magyar nyelven ő értekezik legelőször, és ezzel a témával egy modern világkommunikációba léphet be gyorsan, amely tíz éven belül uralkodó beszédmóddá válik majd. Ez nagyjából meg is történt, így lett Nyíri vezérürü, nemzetközileg is jegyzett megmondóember, és ezzel a háttérrel intézetigazgató, sőt olykor annál is több: akadémiai-politikai, falmelléki súgóember. De ez már nem tartozik ide komolyabban.
Az tartozik ide, hogy Nyíri gondolatmenete köti össze a kétféle cikktípust, a hagyományos-filozófiait és a filozófiainak sem tűnő rendszer-katalogizálásokat. Az internet gyakorlatilag színtiszta logisztika, a saját belső szisztémáját követi, mást követni nem is tudna. Igen, egyetlen nagy hipertextté válik általa a világ, igen, variációk sokasága keletkezik, igen, elég nagy sebességgel veszti értelmét az „eredeti” és a „másolat” megkülönböztetése (egyébként erről művészeti vonatkozásban már Walter Benjamin is írt hetven éve). Elég jól értem én már ezeket, részben nincs is ellenemre, de azért ennek a gondolatmenetnek a teliszájas neofitái nem kevésbé komikusak számomra, mint bármilyen más neofiták. Reuter Lajos barátom, bár tudtán kívül, megírta már ezt az egészet a novelláskötete bevezetőjében: REFEKA. Rendkívül ironikus írás.
És most pár szót a képmellékletekről. Beszkenneltem a kötet borítóját. Két részletben: az első, majd a hátsó borítót. Fontos tudni, hogy egyetlen képről van szó. Túl az iskolafilozófián, mondja a cím, és a címlapon egy íróasztal látható, rajta bekapcsolt számítógép, az asztalon szótár, szemüveg, ceruza. A számítógépen dolgozó ember azonban a hátsó borítón látható, mintegy önmaga háttérképeként: mivel ebben a dolgozószobában még könyvek is vannak. Ez az első borítón is látható, de nem hangsúlyos, sőt: múltidő. Reziduum. Van, de nincs. Heidegger áthúzná. Úgy jelezné jelenlévő jelen-nem-létét, önmaga hűlt helyét. De a hátsó borítón másképp van egy kicsit, ott a tudományipari das Man éppen könyvet olvas, nyilván keres valamit, és bizonyára azért egy könyvben, mert a mindentudó számítógépén valahogy mégsem találja meg, vagy legalábbis nem autentikus formában. Semmi egetrengető, épp csak felállt a számítógépétől, ül is majd vissza mindjárt, bár persze az sem elképzelhetetlen, hogy talál valami érdekeset, és állva elolvasgat egy órácskát a saját, részben már nyugdíjazott könyvtárában, ahogy mi is szoktunk a könyvesboltokban. Nagyon finom borító, elárulom, hogy nagyságrendileg többet mond magánál a csaknem 500 oldalas vegyesfelvágottnál, pedig minden fanyalgásom ellenére az is ér azért valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése