2010. április 8., csütörtök

Hatalom-Akhilleusz elszaladna


„és tudni fogja, hogy mi itt vagyunk neki, és várunk rá, addig várunk, amíg egyszer végleg haza nem engedik, és akkor apa egyszerre elengedte a koporsót, és hátralépett, és tényleg felnézett, egyenesen rám, egyenesen a szemembe, és a szeme csillogásából láttam, hogy megismert, és kinyitotta a száját, és látszott, hogy mondani akar valamit, az arca összerándult, látszott, hogy nem tud megszólalni, és akkor anya sírva azt mondta, hogy úristen, mit műveltek vele, mit műveltek szerencsétlennel, és elengedte a kezem, és ellépett nagymamám mellett, és nagyon gyorsan elindult apa felé, és már félig megkerülte a koporsót, de akkor az egyik őr eléállt, és rámordult, azt mondta, hogy a fogolyhoz nem szabad odamenni, de anya akkor azt kiáltotta, hogy neki nem parancsolnak, oda fog menni hozzá, igenis oda fog menni, mind dögöljenek meg, és tiszta erejéből meglökte az őrt, de olyan erősen, hogy az hátratántorodott, és akkor a másik őr visszakézből pofon vágta anyát, és akkor apa elkezdett üvölteni, szavak nélkül, hörögve, hangosan, és elindult anya felé, de az őrök a láncnál fogva hátrarántották, és akkor anya nekiesett az egyik őrnek, és két ököllel ütötte a mellkasát, és azt kiáltotta, hogy segítsenek, ne hagyják, segítsenek, Bherekméri elvtárs akkor belekiáltott a mikrofonba, hogy mindenki maradjon a helyén, és őrizze meg a nyugalmát, és akkor nagymamám is elkezdett hangosan sírva kiabálni, hogy a kisfia, oda akar menni a kisfiához, és elindult ő is apa felé, az őrök közben elkezdték a gobelinajtó felé ráncigálni apát, de apa teljes erejéből a láncnak feszült, morogva és hörögve próbált kiszabadulni, de akkor az egyik őr kirúgta alóla a lábát és elkezdték gyorsan húzni az ajtó felé, anyát is ketten fogták már, nagymamám hátulról próbálta elráncigálni anyától az egyik őrt, és közben hangosan visított valamit, és akkor kinyílt a gobelinajtó, és berontottak rajta a rendőrök meg a sírásók, a rendőröknél gumibot volt, a sírásóknál meg ásónyelek, és akkor én az emberekre néztem, akik ott álltak, és csak bámultak, mintha valami cirkuszban lennének, és rájuk kiáltottam, hogy jöjjenek már, segítsenek már, ne hagyják, hogy elvigyék apát, de senki se mozdult, csak álltak ott, és néztek, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára rám szólt, hogy fogjam be a szám, és ne mozduljak, én erre elfordultam, és elindultam a gobelinajtó felé, Bherekméri elvtárs titkára meg azt kiáltotta, hogy nem hallottam, itt maradok, és hátulról úgy meglökött, hogy majdnem nekiestem a koporsónak, de nem törődtem vele, mert csak azt akartam látni, hogy mi történik apával és anyával, és akkor a Bherekméri elvtárs titkára megint meglökött, anyát nem láttam sehol, de apát igen, az őrök ráncigálták kifele a gobelinajtón, és akkor lehajoltam és felkaptam a feszítővasat, amit a sírásók ott hagytak a koporsót tartó asztal mellett, és elindultam apa után, de a gobelinajtó addigra már becsukódott, és rendőrök álltak előtte, és tudtam, hogy arra hiába is próbálnék kijutni, Bherekméri elvtárs titkára akkor elém állt, és én egyből combon vágtam a feszítővassal, úgyhogy káromkodva összegörnyedt, és megfordultam, és leugrottam a dobogóról, és meglendítettem a feszítővasat, és azt kiáltottam, hogy félre, álljanak félre, és elkezdtem utat törni magamnak a kijárat felé, úgy, mint amikor az iskolában verekedtünk nagyszünetben a régi légvédelmi pincében a felsősökkel, nem néztem, hogy hova ütök, hanem csak a főbejáratot, akkor már mindenki kiáltozott, de nem figyeltem oda, csak a feszítővasra figyeltem, arra, hogy úgy lendítsem, ahogy kell, és csak döftem és ütöttem és mentem előre, valaki hátulról belém rúgott, de nem törődtem vele, mert akkor már ott voltam a kijáratnál, ott a csukott kétszárnyú ajtó előtt, és odaértem, és meglöktem, épp csak résnyire nyílt ki, és akkor kibújtam, és be is löktem magam mögött az ajtót, tudtam, hogy mindjárt ki fogják nyitni, és utánam fognak jönni, de nem érdekelt, hallottam, hogy bent mindenki kiabál összevissza, és akkor előreléptem, és megálltam a lépcső tetején, és körbefordultam, de apát nem láttam sehol, se őt, se az őröket, az egész temető üres volt, csak a kocsik álltak egymás mögött a fősétány két oldalán, és akkor egy pillanatig megint csak az jutott eszembe, hogy csak képzeltem az egészet, és nem is hozták haza apát, de akkor a ravatalozó mögül kikanyarodott egy szürke rabszállító, és lassan elindult végig a temető fősétányán, és akkor én azt kiáltottam, hogy álljon meg, várjon, és futni kezdtem utána, és tudtam, hogy mindjárt gyorsítani fog, és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát, és akkor azt is tudtam, hogy mehet akármilyen gyorsan, úgyis utol fogom érni, utol fogom érni, igen, és a fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után.”


Ez a legvége. Dragomán György eddig 28 nyelvre lefordított regényének ugyanis. Lajos barátomtól kaptam kölcsön, eddig nem ismertem, sőt gyanakodtam, ő meg annyit dicsérte! Na meg még a Juli is. Végül hát kölcsönkértem. A látszólagosan összefolyó szöveg ellenére könnyen, sőt alattomosan jól olvastatja magát. És van ebben a regényszerű novellafüzérben minden és mindenféle (a kamaszregényben kötelező pinás rész például kimaradhatott volna, pedig maga a dolog közismerten kedvenc tereptárgyam); de a legjobb tényleg a vége. A mesélő egy kisfiú, akinek az apját elviszik a mű elején elpusztulni, illetve csak kényszermunkára, de ez úgyis csak időbeli fáziskülönbség szokott lenni olyan helyeken, ahol a munka dicsőség dolga. A helyszín Románia, a történelmi idő nagyjából a Causescu-korszak vége, a szereplők meg ottaniak, de inkább azért magyarok. És ő, a főhős fiú, sok eseménnyi időn át, vagyis nagyjából két évig várja haza az apát, akit meg is hoznak aztán láncon a regény végén; persze nem ELengedik, hanem mindössze visszahozzák valamiért az ő apja, vagyis a regénybeli nagyapa temetésére. És ott végül ez történik, ez az idézett rész, a felnézéstől odáig, hogy a fiú fut a feszítővassal a kocsi után. És a sebességek meg úgy vannak, ahogy azt a fizika előírja, természetesen. Hogy lehetnének máshogy? És a fiú fut, és ezúttal mintha egy fordított logikájú Zénon-apóriában futna: fut, mint eleve vesztes teknős, fut az egyre gyorsabban távolodó Akhilleusz-autó után. És utol fogja érni. Tényleg biztosan utoléri. Mert van egy olyan dimenzió, amelyben bizonyosan. Ezért, ezért az olvasói élményért van értelme ennek a regénynek egyáltalán. Hogy ez megteremtődik.

Nekem ez a legjobb-legszebb regénybefejezés 2005, a Fogság óta; azóta nem olvastam ilyen jót, most tehát becsatlakozott másodiknak. De éppúgy, mint amannál, az egész művet végig kell olvasni ahhoz (méghozzá feszült odaadással), hogy ezt a hatását kifejthesse. Ezért merem ide bekopizni: mert tulajdonképpen nem teszek vele semmit.

A fehér király, második regény, olvassátok el, gyerek meséli, mint a Sorstalanságot, de nem gyerekmese ez se, olvassátok és lássátok. Olyas világ, mint a Sinistra körzeté, de ugyanakkor más nagyon, olvassátok és lássátok. Nem rossz, abszolúte nem rossz. Ebből a háromból nekem most azért csak a harmadik (az első e percben a Sinistra), de ezek a pozíciók úgyis folyton változnak, így szép ez énnekem.

Nincsenek megjegyzések: