2010. április 8., csütörtök

Óda a XXI. századhoz

Pár nap múlva választások lesznek, protest- és kínszavazunk, mindezekhez esetleg még hitvallásokat is teszünk. Gyomorkeserűnek az egész procedúrához Hamvas Béla Óda a XX. századhoz című, tartalmában felülmúlhatatlan, megfogalmazásában itt-ott alulmúlhatatlan (mert túlfülemülézett, egyben túltanárbácsizott) művéből (1945) ajánlok pár sornyit:

„Ha a 20. században az intelligens európai elutazik és idegen határra érkezik, az útlevél- és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:
Ebben az országban idegen vagyok. Legyen szíves kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak
A bennszülött ezt feleli:
Arroborri.
Mit jelent ez a szó?
Pontosan senki sem tudja.
Hatása észrevehető?
Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok …
Az idegen bólint. Köszönöm, uram, ne fáradjon, a többit már tudom.”

*


És: ha már Ady (mert bizonyos okokból az én szűkebb környezetemben most kicsikét beadultak az emberek), akkor ajánlom az egészhez ezt a verset is, nem sokkal a háború előtti időszakból. A két utolsó versszak nem igazán jó, most nem is aktuális, ezenkívül egész más az akusztikája, mint én szeretném: egész háttértanulmány kellene már magához ehhez az egyetlen költeményhez; úgyhogy én nagy hetykén, csak úgy Heidegger-módra áthúzom ezeket a szövegeket. Stilárisan az áthúzott, de el nem távolított szöveg egyszerre mutatja önmaga érvénytelenségét és jelenvalóságát, mint a tankönyvi definíciókból tudjuk, és pont ez most a célom. Nekem most nem érvényes, de valamikor, jó okkal, az volt. Most viszont más dolgok lesznek. Paota már volt, megbukott, most arroborri vagy kulmi vagy elm várható. Mindegy, a lényeg, hogy virágzás várható.

MINDEN RÉM RIOGAT
(Kuruc deák énekli)

Minden rém riogat,
Nagy kisértet-lovak
Száguldnak az Ég boltján.
Mégse törjük fejünk
Szegény, magyar egünk
Ostoba, rossz, mai sorsának
Majd eldőlő mivoltján.

Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk,
Bús szitkokat lenyeljünk
S inkább mint átkaink
Véres düh szárnyain
Szálljanak leső elleninkre,
Harapjuk el a nyelvünk.

///Bizony meggyászolunk,
Iró-deák sorunk,
De hallgasson a bánat,
Gyujtó, szent betüink
Holnap gyujtnak megint,
De ha így is nőhet a bosszúnk,
Törjük el a pennánkat.

Hallgatunk, hallgatunk,
Holnapig hallgatunk,
Gyáva játékba ötlünk,
De kész legyen nagyon,
Így-így, hallgatagon:
A szótlan és pennátlan Isten,
Torló erőnk: az öklünk.///

(Sajnos ez a program nem tudja megcsinálni az áthúzott sorokat. Se.Úgyhogy helyette dőlt zárójelsorozat közé helyeztem.)
*

És ha már így beszélgetünk megint: két korábbi bejegyzésemre térek vissza egy kicsit. Féner Tamás fotóművész Kossuth-díjat kapott. Hurrá! A 168 óra című lapban készült az esemény kapcsán Fénerről egy elég hangulatos, na meg elég pontos gyorsportré. (Írásos, természetesen. Ajánlom mindenkinek.)

És Galkó Balázs is kapott valami díjat (most még, utoljára, mielőtt végleg átrugdalnák az utca hűvösebbik oldalára); és hát a terve meg változatlan, április 11-én protestversmondás lesz a Gát utcában, József Attila-összes. Könyöklős-hallgatós versmondás, gondolom, mindennek háttal. Oda kell menni egy kicsit. Mondja majd a Tanításokat is. (A Tanításokat mindenkinek ismernie kellene.)

*
(Egyébként: tud valaki bármit is erről a különös Ady-szoborról? Vajh ki ő és merre van hazája?)

4 megjegyzés:

π írta...

Melocco Miklós Debrecenben található Ady szobráról bővebben itt

De jó, hogy említette a Tanításokat! És azt J. A. 18 évesen írta.

Nemrégiben találtam meg egy Lator László verset. Szokom olvasgatni, mert több értelmezése is van, és még nem jöttem rá melyik az "igazi". Többek közt van egy olvasata a választás napjának délutánjára is, de lehet, hogy ez óriási tévedés, pontosabban baklövés.

Lator László MI EZ AZ ÜNNEP?

Mi ez az ünnep? Mit keresek én itt
ezen a szürke, nincs-szegélye téren?
Ugyan miért kellett épp ezt a helyet –
se ház, se domb-völgy, se egy szál növény itt,
ki-mi, akinek ebben kedve telhet?

Hosszú asztalok, s itt-ott mintha sátrak –
nagy, össze nem szokott vendégsereg.
Úgy sejtem, hogy se hallanak, se látnak,
ismerősök és ismeretlenek,
feszengenek a rájuk rótt szerepben,
ezektől is, azoktól is viszolygok.

Nyugtalanít, hogy ezen az egészen
kívül vagyok, hogy nem értem a dolgot,
s nem akaródzik félrenézni mégsem.

Ott ül az asztal közepén, világít
sápadtsága a szűk sötét ruhában.
Gyöngédségében van valami szándék.
Néz rám, s értem: el innen, ismeretlen
helyre kell néma parancsára mennem.

S jól tudom, még ha vissza is találnék,
régen nem lesz itt senki-semmi.

Valaki ocsmány átverésre készül.

Talán lehetne még ellene tenni –
vagy jobb lesz kimaradni az egészből?

π írta...

ez meg lefelejtődött az előbbi kommentből:)

barna írta...

Szerintem a Lator-versen nincs mit megfejteni. Ez nem olyan. Szép, és ez a döntő. Másként ajánlom megközelíteni. Ha valaki végigolvassa, és az élethelyzetet hasonlónak érzi a sajátjáéhoz, akkor annyit tehet, hogy nagyon figyelmesen, önmagára is gyanakodva végigolvassa még vagy hússzor. És ellenőrzi, koherens-e minden ponton az ő élménye és a vers részletei. Vagy az esetleges eltéréseket tudja-e legalább rögzíteni magának. Ha igen, akkor ez a vers hozzákapcsolódhat az adott élményhez, és akkor még húsz év múlva is azt képes - az adott embernek - jelenteni. Mint egy szignál, oda-vissza felidézik egymást, szöveg és esemény. A nagyon mélyre ivódott dalok is sokszor működnek így.

Tavaly decemberben jutottam oda, hogy képtelen voltam bemenni a munkahelyemre, de persze be kellett. Hónapokig tartott, fél évig. Mentem az Örstől a Szent László Gimnáziumig, mindig gyalog, egy kihalt, ronda útszakaszon (Fehér út), és magamban dühöngtem, nyögtem, káromkodtam, emberekkel vitatkoztam. Tisztára eszelős voltam. És minden egyes nap meg kellett hallgatnom, kényszeresen, a fülhallgatómon az Arthur Rimbaud elutazik c. Cseh Tamás-dalt. Szignállá vált. Azt véstem be magamba minden reggel vele, hogy soha többet, befejeztem, ezekkel az emberekkel soha többet, dögöljenek meg, kivétel nélkül. Meg voltam bántva piszkosul, gyógyíthatatlanul. Aztán ez szép lassan mégis elmúlt. Kiüvöltöttem magamból fél év alatt. Beteg dolog, nem?

Ez azért van, mert egy élethelyzetem és egy dal teljesen szinkronizálódott bennem. A dal nem az én végtelen csalódottságomról szólt, de véletlenül kifejezte azt. Nekem akkor ez volt az olvasata, miközben meg persze nem ezt "jelentette". Szabad az ilyen szövegeket így használni. Lehetővé teszik, sőt csak így működnek.

Nem sok életmű ilyen egyébként. Ilyen senkihez sem beszélő, de bárkibe beletalálni képes verseket kezdett írni Nemes Nagy Ágnes. Csak írta a magáét, önmagát, tekintet nélkül arra, hányan kapják el azt a szöveget. Akadtak. Ilyen verseket ír Nádasdy Ádám, Petri György, Géher, Lator, részben ilyeneket Parti Nagy, de az azért meg van nehezítve meg bolondítva. Tóth Kriszta, néha mások is. Térey nagyon durván. Ezek a költők már régen lemondtak arról, hogy valamiféle egységes "befogadói elvárásrendszerre" számítsanak. Nincs ilyen. Fragmentálódott, sokféle olvasó van, illetve a legtöbben a nem-olvasók vannak. Véletlenszerű minden irodalmi hatás.

Ezeknek a verseknek nincs "megfejtésük", még annyira se, mint egy Ady-versnek. Okosan, bátran, szabadon kell őket olvasni. Ezt egyébként a magyartanárok se nagyon ismerik fel, ők ugyanúgy keresik rajtuk a fogást, mint a korábbiakon. Keresik a "mélyét". A mélye személyes élmény volt, vagy kifordítva az, vagy elképzelt, nem mindegy? Ellenőrizhetetlen. Nem a költő "őszinteségén" múlik, azon aztán végképp nem.

Na mindegy.

Szép vers, és igen, elolvastam háromszor, és ha fogékonyabb lennék épp erre most, akkor nekem tényleg simán lehetne "választási vers". Tényleg, nagyünnep, de van-e közöm hozzá? Kimaradni? Lehet.

Ez hosszú lett. Sebaj.

π írta...

Jó, hogy hosszú lett.
Köszönöm!