Big Boy Caprice

Most értesültem, hogy két napja, vagyis a Vízenjárók Vasárnapján (VIVA) volt hetven éves Al Pacino, akiről én beszélni se nagyon tudok. Alig, esetleg. Moziban a Bobby Derfieldben láttam először, édesbús szerelmi történet meg kiégett alak, ennyire emlékszem, rég volt, magam is nagyon szerelmes voltam épp. Feltűnt, hogy ilyen is van, nahát! De akkor ennyi volt, aztán sokáig semmi, talán nem is nagyon vetítettek tőle semmit, illetve valamikor a Serpicót, az hazavágott erősen, és úgy 80 táján a Keresztapát. Azt én is Brando miatt néztem meg persze, rendben is volt az a vonatkozás nagyon, de haza már én is a friss keresztapával mentem inkább, mint annyian. Onnantól mindenben meg kellett nézni, persze nem mindenben sikerült. A Kánikulai délutánt például csak pár hónapja csíptem el, a Madárijesztőt meg még máig se.

A legnagyobb csalódás eddig az Egy asszony illata, persze, hogy arra kapott Oscart. Annak az első, olasz változata sokkal erősebb volt, és a színész is, Vittorio Gassmann. Imádtam viszont a Szemtől szemben-t, és nagyon jó, hogy rászántam magam A sebhelyes arcúra. Döbbenet Az ördög ügyvédje is, abban kegyetlenül jól háromszögelnek Neóval és a nőjével.

De a Dick Tracy az, amit nem adnék semmiért, illetve benne őt, azt az idióta Nagymenőt. Madonna se rossz pedig, Warren Beaty se, sőt mindenki se, még a gumimaszkok is remeklések: de ez az őrült, ez lejátszik ott mindenkit. „Lehallgatnak minket, lehallgatnak minket, le-hall-gat-nak-min-ket”, hányszor idézzük Máriával! Pedig nem is hallgatnak le minket, gondolom. Csak mi hallgatunk. El.