(Néz engem) Ez egy novella, eléggé jelenkori; eléggé erkölcsi; eléggé személyes; eléggé bevállalós. Mint egy kései József Attila-vers, úgy tud fájni is adott esetben. De nem a fájdalom a lényeg, hanem inkább az ítélkezés ereje, kérlelhetetlensége: tényleg ilyen döntéseket szoktunk mi hozni magunkról, egymásról? És ilyen tiszta fővel? Muszáj, vagy kényelmes inkább? De hogy lehetne kényelmes? És hogy élünk aztán?
„Néz engem
Másodszor csörög a telefon kitartóan. Ülök mellette, várom, hogy abbahagyja. Ha majd harmadszor is rákezdi, föl kell vennem. Hátha nem ő. Hátha pénzkereset.
Abbahagyja. Ülök. A szemét látom magam előtt. A leggyönyörűbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörű, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet.
Ülök és fohászkodom, hogy hallgasson a telefon. Ne kelljen fölvennem, ne kelljen meghallanom a hangját, ne kelljen könnyed stílusban, az ő védekező és könyörgő stílusában hazug társalgást folytatnom vele, úgy téve, mintha nem sejteném, hogy a halálfélelem mélyéről könyörög hozzám. Ne kelljen átlátszó, mindkettőnkhöz méltatlan kifogásokat találnom, miért nem megyek. Ne kelljen hallanom, mert ez a legiszonyúbb, amint bárgyú kifogásaimat elfogadja. Annyira szeret, hogy képtelen aljasságot feltételezni rólam. Nem ismeri az aljasságot. Nincs benne olyan. Vakon szeret, ahogy szeretni lehet.
Már nem a düh, amiért megint közbeszól a végzet, és nem lehet részem a csodában, ami ő. Már nem a vinnyogó döntésképtelenség, további életem valószínűtlenül ragyogó esélyei az egyik, és a hónapok és évek mellette, iszonyatban, a másik serpenyőben. A döntést már meghoztam, a döntést már minősítettem: a legnagyobb aljasság, amit elkövethet az ember. Árulás akkor is, ha idegen a másik, és nem ilyenek a szemei. Indokolhatatlan döntés. Indokoltam sokáig. Hogy még egyszer nem csinálom végig olyannal, akit szeretek. Hogy együttlétünknek nincs jövője. Hogy nem lesz belőle utód. Hogy nem tudok miatta dolgozni. Mindez igaz, mindez nem igaz. Talán az életösztön, talán az sem. Talán csak az aljasság maga, mert létezik. Már bólintottam rá. Az érzelgős, magakellető kívánság: dögöljek meg majd én is így, magamra hagyva, már az sincs. Erkölcsöm, melyről büszkén hittem: van, egyetlen fuvallatra távozott. Minősített gyávaság: tudatos, akaratlagos.
Imádkozom, meg ne szólaljon a telefon. El kéne szöknöm hazulról. Ez már semmi, ez már belefér. De csak ülök és várok. Ő pedig fel fog hívni még egyszer, én fel fogom venni, ő könyörögni fog, hogy menjek föl hozzá, én pedig könnyed, gunyoros, társalgási stílusban valami kifogást hozok fel, magam előtt látom majd a szemeit, a világ csodáit, és magam előtt fogom látni, mert akarom, hogy döntésemben meg ne inogjak, csomókkal kivert bal mellét, amelyet holnap fognak levágni.”
„Néz engem
Másodszor csörög a telefon kitartóan. Ülök mellette, várom, hogy abbahagyja. Ha majd harmadszor is rákezdi, föl kell vennem. Hátha nem ő. Hátha pénzkereset.
Abbahagyja. Ülök. A szemét látom magam előtt. A leggyönyörűbb szemek. Sem életben, sem filmvásznon ilyet nem láttam. Bámulatos mélység és tisztaság. A haja is gyönyörű, azokkal az ősz csíkokkal a feketében, de a szeme, az leírhatatlan. És ezek a szemek engem néznek. Úgy szeretnek, ahogy szeretni lehet, feltétel nélkül. Három éve. Ilyenben nem téved az ember. Három éven át, amíg nem mehettem hozzá, mert végig kellett csinálnom egy másik kapcsolatot, mindvégig tudtam, hogy ezek a szemek rám várnak, bármikor elmehetek hozzá, szerelemmel fog fogadni. És elmentem hozzá három év múlva, és szerelemmel fogadott. Ilyen egyszer adódik az életben. Mert úgy szeret, ahogy szeretni lehet.
Ülök és fohászkodom, hogy hallgasson a telefon. Ne kelljen fölvennem, ne kelljen meghallanom a hangját, ne kelljen könnyed stílusban, az ő védekező és könyörgő stílusában hazug társalgást folytatnom vele, úgy téve, mintha nem sejteném, hogy a halálfélelem mélyéről könyörög hozzám. Ne kelljen átlátszó, mindkettőnkhöz méltatlan kifogásokat találnom, miért nem megyek. Ne kelljen hallanom, mert ez a legiszonyúbb, amint bárgyú kifogásaimat elfogadja. Annyira szeret, hogy képtelen aljasságot feltételezni rólam. Nem ismeri az aljasságot. Nincs benne olyan. Vakon szeret, ahogy szeretni lehet.
Már nem a düh, amiért megint közbeszól a végzet, és nem lehet részem a csodában, ami ő. Már nem a vinnyogó döntésképtelenség, további életem valószínűtlenül ragyogó esélyei az egyik, és a hónapok és évek mellette, iszonyatban, a másik serpenyőben. A döntést már meghoztam, a döntést már minősítettem: a legnagyobb aljasság, amit elkövethet az ember. Árulás akkor is, ha idegen a másik, és nem ilyenek a szemei. Indokolhatatlan döntés. Indokoltam sokáig. Hogy még egyszer nem csinálom végig olyannal, akit szeretek. Hogy együttlétünknek nincs jövője. Hogy nem lesz belőle utód. Hogy nem tudok miatta dolgozni. Mindez igaz, mindez nem igaz. Talán az életösztön, talán az sem. Talán csak az aljasság maga, mert létezik. Már bólintottam rá. Az érzelgős, magakellető kívánság: dögöljek meg majd én is így, magamra hagyva, már az sincs. Erkölcsöm, melyről büszkén hittem: van, egyetlen fuvallatra távozott. Minősített gyávaság: tudatos, akaratlagos.
Imádkozom, meg ne szólaljon a telefon. El kéne szöknöm hazulról. Ez már semmi, ez már belefér. De csak ülök és várok. Ő pedig fel fog hívni még egyszer, én fel fogom venni, ő könyörögni fog, hogy menjek föl hozzá, én pedig könnyed, gunyoros, társalgási stílusban valami kifogást hozok fel, magam előtt látom majd a szemeit, a világ csodáit, és magam előtt fogom látni, mert akarom, hogy döntésemben meg ne inogjak, csomókkal kivert bal mellét, amelyet holnap fognak levágni.”
*
Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetéből a legborzalmasabbat tettem ide: nem tudom, hogy mertem kiválasztani egyáltalán. Nagyon szeretem; de ez nem lehet indok. Nagyon sok közöm van hozzá, annyiban mindenképp, hogy hasonló kaliberű dolgokkal vagyok kénytelen én is vádolni magam, és ez már megváltozni nem is tud soha. De mi köze ehhez bárki másnak? Mégis csak azért választottam, talán, mindössze, mert nagyon jó és nagyon erős írás, és kíváncsi voltam, megmozgat-e bármely tizennyolc évesben valamit. Aki ezt ebben az életkorban is érti… Arra jó odafigyelni. Arra jobb felfigyelni.
Úgyhogy nem is mesélem ezt nagyon tovább. Csak annyit mondok még, hogy a kötet első kiadása sok éve van nálam, bár nem is az enyém, hanem Szabó Zsófié; és Spiróval 2005 nyarán, amikor az ötödik Heptameron-táborban jó hat órát eltöltött velünk, dedikáltattam. Természetesen nem magamnak, hanem Zsófinak, még pontosabban az „ismeretlen olvasónak”.
Ideillesztem még a kötet fülszövegét. Ez tulajdonképpen maga is egy novella, besorolható lenne az Álmodtam neked élmény-írásai közé. Nagyon pontos. (Spiró mindig nagyon pontos.) A szövegben említett író Örkény István, a feleség a még ma is élő Radnóti Zsuzsa, aki már akkor is a Vígszínház dramaturgja volt. A történet mások által is megerősítetten hiteles.
„Fölvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dicsérni. Dicsérte őket soká, én pedig lassan jöttem rá, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy meg szeretné mutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje. - Ha nincs ellenére - mondta a férfihang -, én segítenék, hogy megjelenjen. Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta. Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dicsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat. Aztán megjelent az igazi írók és költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, de mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem. Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mondatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam. Akkoriban huszonöt éves írótót nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igaz emberi tudás nélkül is meg lehet élni. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát.”
Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetéből a legborzalmasabbat tettem ide: nem tudom, hogy mertem kiválasztani egyáltalán. Nagyon szeretem; de ez nem lehet indok. Nagyon sok közöm van hozzá, annyiban mindenképp, hogy hasonló kaliberű dolgokkal vagyok kénytelen én is vádolni magam, és ez már megváltozni nem is tud soha. De mi köze ehhez bárki másnak? Mégis csak azért választottam, talán, mindössze, mert nagyon jó és nagyon erős írás, és kíváncsi voltam, megmozgat-e bármely tizennyolc évesben valamit. Aki ezt ebben az életkorban is érti… Arra jó odafigyelni. Arra jobb felfigyelni.
Úgyhogy nem is mesélem ezt nagyon tovább. Csak annyit mondok még, hogy a kötet első kiadása sok éve van nálam, bár nem is az enyém, hanem Szabó Zsófié; és Spiróval 2005 nyarán, amikor az ötödik Heptameron-táborban jó hat órát eltöltött velünk, dedikáltattam. Természetesen nem magamnak, hanem Zsófinak, még pontosabban az „ismeretlen olvasónak”.
Ideillesztem még a kötet fülszövegét. Ez tulajdonképpen maga is egy novella, besorolható lenne az Álmodtam neked élmény-írásai közé. Nagyon pontos. (Spiró mindig nagyon pontos.) A szövegben említett író Örkény István, a feleség a még ma is élő Radnóti Zsuzsa, aki már akkor is a Vígszínház dramaturgja volt. A történet mások által is megerősítetten hiteles.
„Fölvettem a telefont, egy férfihang engem keresett, bemutatkozott, azt hittem, rosszul hallok: az éppen leghíresebb magyar író nevét mondta, valóban az író hangján, és a novelláimat kezdte dicsérni. Dicsérte őket soká, én pedig lassan jöttem rá, hogyan is kerülhettek a kezébe: egy kedves dramaturgnő, aki a drámáimat nem tudta színpadra segíteni, kért tőlem novellákat azzal, hogy meg szeretné mutatni őket a férjének. Nem tudhatta, hogy nem tudom, ki a férje. - Ha nincs ellenére - mondta a férfihang -, én segítenék, hogy megjelenjen. Megköszöntem. Megmondta, melyik folyóiratra gondol. Onnan engem pont ezekkel a novellákkal már kirúgtak, akadékoskodtam. Az nem számít, mondta. Pár hét múlva üzentek: menjek be korrektúrát javítani. Ugyanazok fogadtak, akik korábban eltanácsoltak az írástól. Igen dicsérték a novellát, amelyről én még nem tudtam melyik is lehet, és kérték, sürgősen vigyek új írásokat. Aztán megjelent az igazi írók és költők művei között. Elolvastam. Majd az egész számot. Aztán megint a magamét. Ez volt az első kinyomtatott szépirodalmi művem, amely fölé az én nevemet írták. Jobb írás volt, mint a lapban a többi, de mégis közéjük passzolt. Zavart éreztem. Ismerősök gratuláltak, én pedig egyre jobban szégyelltem magam. Amúgy nem volt formátlan írás, szerelmi háromszögről szólt formás csattanóval, az egyik szereplő öngyilkosságával lezárva, és a mondatok is elég tisztességesen meg voltak írva, de ilyet lehet gyártani. Én még akkoriban nem voltam háromszögtörténet alanya, és elképesztett, hogy ezt az olvasók nem vették észre, holott én minden mondatomból kiéreztem. Itt valami igen komoly baj lehet, gondoltam. Akkoriban huszonöt éves írótót nemigen közöltek novellát. Befuthattam volna. Lehetett volna belőlem egy új magyar író. Én pedig rémülten tapasztaltam, hogy az irodalom üzem, amelyben igaz emberi tudás nélkül is meg lehet élni. Akkor döntöttem úgy, hogy soha többé nem írok novellát.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése