Hír

Ma kommentet kaptam egy fél évvel ezelőtti bejegyzésemre (Kisblog/4). Ott a Kapitány -házaspár Rejtjelek című könyvére hívtam fel a figyelmet, és sajnálkoztam, hogy már nem kapható. Legalábbis, utólagos jóindulattal így foglalom most össze a bejegyzésem tartalmát.

Mondom, ma jött e megjegyzés. És nekünk, hármasblogosoknak minden új komment megjelenik az e-mailek között is, úgyhogy könnyen észrevesszük. De ki más nézegetné még a régmúltra vonatkozó reflexiókat?

Ezért gondoltam, hogy ezt a megjegyzést most beidézem ide. Nem tudom, ki a megjegyző, annyi derül csak ki róla, hogy hölgy és hogy Nyilas. Mindenesetre köszönöm neki a dolgot. Ez egy fontos könyv, tényleg, szerezzétek meg magatoknak.



"Jel új megjegyzést írt a(z) "Könyv-lázmérő" című bejegyzésedhez:

A bookline-nál pillanatnyilag kapható.(2009. április 30-án este 10-kor).

A Rejtjelek 2 is, amit a Kossuth kiadó adott ki 1995-ben."

Valami

Úgy néz ki, mostanában nem sok mondanivalóm van az emberiség számára. Nincs kedvem fikázni az embereket, nincs kedvem beszámolni hihetetlen élményeimről... Erről jut eszembe, múlt reggel a buszon olyan tömegnyomor volt, hogy az valami elképesztő, nem sokon múlt, hogy szétcsapjak a... De mint mondtam, nincs kedvem fikázni az embereket. Most.

Ezzel szemben van olyan, amit megosztanék mindenkivel: kész van az Öngyújtó 3. száma! Mármint, úgy értem, ahhoz képest, hogy már hó elején kész volt, most végre össze is van tűzve néhány, és ennél még csak több lesz (összesen kábé 200 darab).
Nincs más hátra, mint az elmaradhatatlan borítókép idebiggyesztése és a szerzők felsorolása.

Az eddigiektől kissé eltérően most azt is elmondom röviden, ki milyen alkotással indul. Tehát.
Móni termelt néhány új verset, ezen kívül Misivel karöltve összehoztak egy egész haiku-ciklust (hogy miről, azt mindenki lássa meg maga). Mihály úr természetesen még pluszban összeállított egy csokorra való haikut a teljesen sajátjai közül is - és fordított nekünk novellát olaszból. Kuli írt egy cikkszerűséget az Ironikus közelség sorozatáról (ami nem is olyan rég New Yorkban volt kiállítva), csomó fontos gondolattal benne, melyek nélkül a fényképeit csak felületesen szemlélhetjük. Én nem írtam most semmit (a szerkesztői bevezetőn kívül), viszont a képregényem nyolc oldalas folytatása megtalálható a lapban. István egy merőben kísérleti novellaszerűséggel jelentkezik, amelyről szintén nem árulnék el sokat. Rózsa Peti az első számban félbemaradt novellájának folytatásával hódít. És a végére a két legnagyobb meglepetés: Dini a fotóin kívül (amelyek most észrevehetően ellepik a lapot) írt egy novellát (szintén) - ennek az eleje olvasható a borítón. Ezen felül Pleszkán Écska - valószínűleg először és utoljára - kölcsönadta egy nagyszerű rajzát, amit nem restelltünk az újság középső duplaoldalára helyezni.
Összességében tehát változatos számról beszélhetünk, bár nem annyira gazdagról, mint az előzőek (36 oldal, de a betűméret ezúttal praktikus okokból nagyobbra lett véve).

A dologhoz hozzátartozik, hogy beindult az Öngyújtó internetes oldala is: ongyujto.blogspot.com az elérhetősége. Semmi extra, legfőképpen azért van, hogy a régebbi számokat le lehessen tölteni valahonnan. De ebbe most nem megyek bele bővebben, látogassátok meg az oldalt és olvassátok el a leírást, meg minden.

Hmm. Nem is szaporítanám tovább a szót. Tádááámm!

Ürügyeim

Ma egész nap fontos találkozásaim voltak, de már tegnap is. Teljesen véletlenszerűen jöttek szembe emberek, vagy szóltak rám telefonon, hogy lehetséges program van, amiről már beszéltünk is, csak megfeledkeztünk róla, szóval nem tudom, mi ez. Most, hogy sírból épp hogy kilógó halottnak érzem magam igen gyakran, valami nagyon lenni akar. Hát legyen. Próbálkozzon. Nekem egyébként csak jó, mert addig se kell dolgozatok fölött rohadni, bár persze azt nagyon kellene.

Ma délután kettőtől este nyolcig folyamatosan csak jöttem haza. És mikor megjöttem, még volt egyetlen e-mail, ez itt. Platonka írt, a legutóbbi Heptameronból lehet szélesebbkörűen ismerni őt, első levele, mert a múltkor bent volt a suliban, és összetegeződtünk. És most értesített valamiről, persze a gesztus nyilván fontosabb volt, mint a konkrét tartalom. Ezt írta ugyanis:


Szia,

Nem tudom, hogy hallottál e erről az előadásról, mindenesetre elküldöm:

Új magyar Isteni színjáték-fordítás

Nádasdy Ádám bemutatja Dante-fordítását

A Magyar Dantisztikai Társulat április 24-én pénteken, 15.30-kor, az ELTE Olasz Tanszékének Kardos Tiborról elnevezett termében rendezi következő ülését, melyen Nádasdy Ádám mutatja be készülő Isteni színjáték-fordításának gyakorlati problémáit, és részletet is hallgatunk majd a Paradicsomból.
...

Eddig csak egyszer voltam, akkor megvitattuk, hogy mi a jó ebben a fordításban, mi nem, bárki elmondhatta a véleményét ...

Szerintem érdemes eljönni, ha ráérsz. További szép napot: Cata


u.i.: Azt hitte, nem tudom tegezni, mi?

Én meg erre ezt írtam (vigyázat, hosszú és értelmetlen!):

Szia, igen, azt hittem, nem tudsz majd tegezni. De még most is azt hiszem. Írásban ugyanis könnyebben megoldható, mint szóban, úgyhogy ez még nincs igazán kipróbálva.

Hát sajnos elmenni nem tudok, az napnál világosabb, pedig érdekes lenne.

Tudom, hogy Nádasdy mostanában Dantét fordít, azt viszont nem tudom, miért jött ez neki. Igaz, hogy tud olaszul, de normális okot elképzelni sem tudok. Ő angolos, Shakespeare-fordító, meg költő, meg nyelvész, ő már eddig is nagyon valaki volt, szóval nem tudom, miért akarja most ezt lerombolni,

de hátha meg nem rombolja le.

Elmondja majd nyilván, hogy Szász Károly milyen gyenge és Babits milyen irodalmias, meg szecessziós, meg nem élőnyelvi, ami mind igaz. Meg hogy át kellene tenni maimagyarra,

na jó, de vajon minek.

Van egy gondolatmenetem, de a végén ugyanúgy nyitottságok és érthetetlenségek vannak.

Dante akkor, 700 éve nagyon korszerű volt meg hézagpótló is. Összefoglalta, sőt költőileg átélhetővé tette a középkori világképet, ami addig csak a teológusoké és a filozófusoké volt, ez szó szerint így van, elszedte tőlük, lenyúlta, és egy röpke pillanatra bevitte egy (nyilván inkább csak elképzelt, mint valóságos) közvélekedésbe,

mert talán azt hitte, hogy nemzetivé lehet tenni, ami egyetemes,

vagy talán mást gondolt, még merészebbet,

szerintem egy egységes és ugyanakkor átélhető világlátást akart adni a zembereknek, ami persze eleve fából vaskarika. Még ha egy pillanatra össze is jött, persze szépséghiba, hogy egy nemzeti nyelven, ami épp hogy nem lehetett egyetemes. Szar kis nyelvjárás volt, mindenre esélytelen, még ha szép is volt. És még ez a pillanatnyi egység-illúzió is szétpukkadt, mert szétszedte a reneszánsz kísérletezőkedv. És aztán még feltámadt párszor Európában az egyetemesség-igény, ez tény: de az is, hogy egyre formálisabb módon állították elő. Klasszicizmus, racionalizmus, felvilágosodás. Porosz oktatási rendszer. Futószalag, szabványosítás. Bevagonírozás. (Ez már az iszonyat-rész.) Ezért érthető, hogy a romantika már kétségbeesetten akarta, hogy találjon egy ilyen egyetemes valamit, jó a mítosz is, jó lenne egy új vallás is, de tán még új babonák is, csak legyen valami, és mindenkinek szóljon. Épp így ragaszkodna a mai pedagógia legalább az általános műveltség maradékaihoz. De el fogjuk azt is veszíteni. Szóval ilyen félelmek voltak, jogosan, hogy különben darabokra szakad az emberiség, szétröpül, és soha nem áll többet össze. És akkor mi lesz.

És ez meg is történt. Mi már régóta csak repülünk szétfele. De azért aki közel kerül a másikhoz véletlenül, annak még jól behúznak gyomorszájilag, hogy táguljon gyorsabban onnét. Azt hiszik vagy hisszük, zsidózás ez meg cigányozás, pedig csak táguló világegyetem, ne légy a szemem előtt, és akkor cserébe én se neked.

Nincs itt igazából semmi gyűlölet, még az se, csak az ember már nem tudja elviselni az embert. (Ez olyan spirós mondat itt, de sebaj.)

Hat és fél milliárd külön ország kellene, akkor talán megnyugodnánk. De nem lesz, és ezért persze jó eséllyel vérben fogunk úszni megint. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy az internet majd segít, behúzódunk a szobáinkba kapcsolatot tartani, de válság van, kikapcsolják az áramot, elő kell mászni. Kint meg ott vannak a másikok. És fenyegetően tanácstalanok ők is.

— Visszatérve a földre, nem tudom, Nádasdynak miért érdekes most egy új, magyar nyelvű Dante, nem tudom, mit akarhat vele. Ha simán csak rivalizálni szeretne, azt megértem, ha új finomságokat talált benne, vagy nagyon pontos dolgokat, amiket Babits csak körülömlengett, azt is. Mert biztosan így is van. Babits ömleng, sejt meg sejtet, Nádasdy meg a hányingerig pontos, egyébként szerintem Dante is az lehetett, szóval talán ez lehet mégis az ok.

Fogalmam sincs, de tényleg érdekes, Platonka.

Az nem lehet ok, amit összeirkáltam, hogy adni akar nekünk Dante révén egy új egyetemességet. Mert Nádasdy baromira okos. Ilyen hülyeségeket nem akarhat.

Megköszönném, ha írnál majd a dologról pár sort, hogy volt, mi volt, mivel nem hiszem, hogy nagyfejék bárhol írnának erről a délutánról.

Nyilván megkérdezhetném a lászlós olasztanárokat is erről a dologról, de egyrészt úgyse lesznek ott, és ha meg mégis, hát akkor mi van?

Platonka, köszönöm, hogy szóltál a dologról; dolgozatjavítás helyett, látod, mennyire örültem, hogy irkálhatok ilyen különöseket. De hát ha egyszer tényleg megörültem.

b

Már megint

Már megint én. A francba. Holnap jelenik meg (ha minden jól megy) a holokauszt-heti Raklap-számunk, amit szégyenszemre szinte egyedül írtam. (Na jó: még egy kicsit Spiró, Hamvas, Radnóti, József Attila.) De szinte semmi diák. Mindegy: az én kudarcom. Ki kellett volna nevelni a picikéket rendesen. De lap azért lesz, mert írtam bele egy hosszú eszementet. Felrakom most a honlapomra, a Raklap rovat alá, az alapul szolgáló grafikonokkkal együtt. A lap is megszerezhető lesz majd, de van pár térség, ahova nehézkesen jutna csak el, itt meg elolvasható. Van pár ember, akiről tudom, hogy így is érdekelni fogja. Keressétek ott.

Ja, így néz ki a címlap. Jobbat nem tudtunk kitalálni, talán nem is kell. Filmjelenet: Az ötödik pecsét. Pénteken vetítjük majd.

Jóslat

Spiró György dráma-összkiadását lapozgattam mostanában, és beleakadtam egy nem túl régi dráma-átigazításába, a Czillei és a Hunyadiakba; nagyon átírta, nagyon lerövidítette Vörösmartyt, tömör, feszes, rémületes szöveget hozott létre a nagy romantikus tirádákból. Ez így jön le nekem most: harminc éve nem volt a kezemben az eredeti, és legalább annyi ideje, hogy nem is láttam, se színpadon, se televízióban. Na meg így írja maga is Spiró, valamint Radnóti Zsuzsa dramaturg, aki Spiró egyik színpadra-felfedezője volt valamikor az ősidőkben. Mindegy; bármennyire át van dolgozva, azért maga Vörösmarty se volt akárki. Sőt. Ezt kellene tanítani, nem a Bánk bánt. Persze nyilván inkább az átiratot. Hihetetlen dolgok vannak benne. Találtam itt, a Czilleiekben egy versbetétet, és képtelen voltam emlékezni, még kevésbé eldönteni, Vörösmarty írta-e vajon vagy Spiró, mert nagy álcázóbajnok. Hát Vörösmarty, 1843-ban. ott van az összkiadásban. Tót diák dala. A drámába Spiró illeszthette be, kicsit le is csupaszította, jól tette, nagyon funkcionál; de eredetileg mégis Vörösmarty-vers, és nagyon másmilyen, mint a híresek. Ideraknám, mert akár mi is írhattuk volna. Szegénylegény-dal, jobb időkre, amik biztosan jönnek majd valamikor. És csak ezzel a mentalitással húzhatjuk ki addig. De mégsem rakom ide. Keressétek meg.

Rakok ide mást. Jó helyett rosszat. Ilyen vagyok. Egy pocsék, hosszú verset. Ezt a reformkor végén írta, akkor, amikor, mint már mindenki, ő is láthatta, hogy itt semmi normális nem lesz, mert nem lehet, legfeljebb égszakadás-földindulás, amitől meg isten óvjon. Vörösmarty ekkor már régóta rémeket látott megint, megírta már, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény, és azt is hozzá, hogy nincsen remény. És akkor egyszer csak, az utolsó utáni pillanatban, ezzel jött. Mondom, rossz vers. De lélegzetelállító próbálkozás. Egyrészt a pontos fogalmazásra. Másrészt arra, hogy felvesse: hátha mégis van remény. És felmutatja, hogy hogy az miben rejlene. Hogy miben látja? Ilyet is csak egy magyar találhat ki. Magában a nagy magyar abszurdban. Hogy ugyanis végtelen erőnk van. Végtelenül sokat ártunk egymásnak. Ezért nem lenne lehetetlen, hogy csináljunk is magunkból valamit. Már régóta meg vagyunk hülyülve. Ha ahhoz képest is meghülyülnénk, akkor éppen visszahülyülnénk. Csalafinta. Így is van, pontosan. Ezt tehetjük, most és mindörökké.

Ezért ma, amikor állítólag már végtelenül le vagyunk gyengülve, és csak támolygunk a félelemtől és a milesszittmégtől, őszi legyek vagyunk, akiket épp a semmibe finganak az eus szelek, nem tartom hülyeségnek szem elé idézni, hogy ez nem igaz, vagyis csak látszatra igaz: pontosan ugyanannyi, ugyanis végtelen erőnk van ma is, mint Vörösmarty idejében. Önsorsrontásra például pontosan elegendő. Hiszen ugyanúgy, mint egykor: ma is ártunk egymásnak eleget. Hülyék már vagyunk megint; talán nem is voltunk nemhülyék soha. Jöhet a visszahülülés. Abszurd lenne? Képtelenség? Hát persze, épp ezért épp illene hozzánk. Ma, amikor a szellem segédmunkásai épp a Kossuth téren mentenék a maguk menthetőjét, én csak ennyit akartam mondani. Jöjjön a vers.

Vörösmarty Mihály
JÓSLAT


Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyülöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkodtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.

Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyülöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyülölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.

A gyülöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.

Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virúlnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.

A verseny nyilt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér;
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb,
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.

Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhúnyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet:
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?

Mit a müvészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Mult és jövő
Igy egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.

Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.

Fut, fárad a sok idegen.
Miért? hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.

Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.

1847 eleje

Rövid kis izé

Írtam most valamit, semmi különös. Kis ajánlót a holokauszt-újságunkba. Most ide is belinkelem. Egy filmről szól. Hátha érdekes.

*

Kedden: A felolvasó

Mindig szerettem felolvasni. Olvastam már fel úgy is, ahogy a filmben történik. Nagyjából. Mondjuk két különbség azért volt. Az egyik, hogy az illető maga is tudott olvasni. A másik, hogy nem volt náci egy korábbi életszakaszában. Nem lényegtelen különbségek, elismerem.

De a lelki eredmény attól még lehet ugyanaz. Társad beavat valamibe, amit ő tud jobban; te is beavatod őt valamibe, amit meg te; még ha az csak egy hangsúly is, egy semmiség. A lényeg akkor is az, ami megmarad az egészből: közös beavatódás valami egységbe. Kerekbe, teljesbe. Na ja. És igen, a fenébe is, bizonyulhat egy ilyen dolog élethosszig tartónak, és az nem is mindig öröm. Válhat rémálommá is. Még csak az se kell hozzá, hogy az illető másikról kiderüljön bármi csúnyaság. Olykor elég csak elszakadni. Horváthország. A filmben (regényben) is ez volt az első etap, és épp elég volt a fiúnak már az is. Azt sem heverte volna ki soha. A bírósági tárgyalás tulajdonképpen már felesleges volt. Akit beavattak, és aztán elveszik tőle, amibe beavatták, annak vége van. Nem segít többé rajta semmi. Nem szabad beavatódni, hogy élni tudj. Már ha az meg élet.

Pereg a film. Támolyog az életében egy tizenöt éves, tegnap még káprázatokban részesített hím, és látjuk, soha többé nem lesz belőle ép ember. Lassan átúszik az arca a merev ötvenesébe, Ralph Fiennesébe: hát az történt vele, hogy nem történt vele semmi, ugyanott tart ma is, nem is kell többet magyarázni. Ezt a belső történést mondja el a regény, egy dadogva, klisékben író német filozófiatanár regénye — rosszul, nagyon rosszul. (Órákig lapoztam egy könyvesboltban, úgyhogy nem tévedek.) A film nem tudom, hogy mondja el. Egyesek szerint kiválóan. Fogalmam sincs. Egyszer láttam és nyáladzó nagy filmnek éreztem, vagyis nem tudtam eldönteni, döntő film vagy giccsparádé. De én Pilinszky Apokrifjéről sem tudom eldönteni ugyanezt. Persze érintett is vagyok. Így lesz jó majd megnézni másodszor, már ha sikerül. Tételezzük fel, hogy összejön. Lesz annyi néző, hogy A felolvasó levetíthető. Talán még marad is ott belőlük valamennyi a film után és én megszólalhatok. Vajon mit fogok mondani? Hát legelőször is, hogy szembesüljek, felolvasom ezt.

Felhívás bálanyaságra

Tizenkét könyv éppen elég lenne.

Felsorolhatom őket, ha akarjátok.

Hát először is A Sinistra-körzet. Valami nagyon bele van írva abba a regénybe, és jó lenne végre átgondolni, micsoda. Azok a soha többé el nem olvadó sítalp-nyomok, amelyeket a főszereplő húz maga után: hát jó volna már tudni, honnan jönnek és hova mennek. Vagy az a kurva esernyő. Hogy hova repül. Kiindulópont.

A Ki lesz a bálanya. Bizony, bizony. Egyébként ez lehetne a neve is ennek a kis reménybeli körnek. Bálanyák. Jól hangzik. Fizetnek, rendezik az összes múltbeli számlát. Többet, mint amit ők hörpöltek ki az életből. Ami nem volt sok. Szóval másokét is. Legalábbis próbálnák rendezni. Közös faszságainkat.

A Termelési regény. Mert annak is tudatosnak kellene már válnia, hogy vagy harminc éve hogyan pimaszodtunk el. Hogyan kezdtünk el játszani a helyzetekkel, hogyan hittük el, hogy mindent meg lehet (meg tudunk) csinálni, amit csak akarunk, könnyen, játszva, verejték nélkül. Hogy bámultunk be lóhátról Kádár apánk autójának ablakán. Ami helyes kiindulópont volt. Csak persze nem ő ült benne. De mi azt hittük, ha sorra behajlunk majd minden ablakon, az egyik mögött csak megpillantjuk a rejtélyt. Persze aztán basztunk hajolgatni. Utólag meg már nem lehetett elkezdeni. Aztán már hiába szedtük ki gyűlölködve még a föld alól is. Azóta sincs nyugtunk. Nekünk.

A Látomás és indulat a művészetben. Mert kell valami nagy antiszoc varázslat is a dologba. Hát persze hogy kell. Látomás kell bele meg szenvedély. Egy nagy, furcsa, fanyar olvadóbiztosíték. És ráengedni a kettőhuszat. Füstöljenek az agyak.

De kell valami külföldi is. Olyan valami nagyon felvilágosodott. Amiben hittünk valaha. Amibe a reményt vetettük bele, önkéntelenül, de nagyon. Hogy van ez a lény, az ember… Hogy azért nevelhető… Javítható… Idomítható… Található neki hely a nagy jövésmenésben… Hogy állnak mellette, állnak, ha nem is látja, és vezetgetik. Hogy értelmes lény ő végül is… Hát legyen akkor a Wilhelm Meister. A tanulóévei. Ha már egyszer újratanulás… Kezdhetjük. Túlírt regény, ráérős nagyon, nekünk meg se türelmünk, se idegeink. (És használt a lábunk között a tér, ésaremény.)

Szükségeltetik némi történelem. Mondjuk az Ezzé lett magyar hazátok. Kis hazánk százötven éves hanyatlástörténete. Tiszteletre méltó tradíciók kanálisba-süllyedése. Alapkönyv. Csatornahorgászat. Csalimese.

A halál kilovagolt Perzsiából. Igen, mert hozzánk meg már jó régen belovagolt. Szerintem akkor, amikor mi is. Etelköz. (Krisztina-köz.) Sörszag, klitorisz-szag. Bennfentesek és kint önként-elrohadók.

Itt van aztán az Antipolitika. Nem a politikai elemzései érdekesek ma már, azok elavultak. Megszűnt mögülük a kétpólusú világ. Ami van, az egészen más. Vérre menő látványpolitika. De az antipolitika, úgy értem: az igazi, szerintem napról napra aktuálisabb. Megpróbálhatnánk újra.

A Petri-összes. Mert kell egy költő nekünk, és az bizony ő legyen. Tőle el lehet indulni, még ha dühöngve is. Megpróbálni kimászni végre az es-szifonból. Lelket tölteni az anyaghibás kelyhekbe, és nézni, hogy szivárog el. Mi vagyunk azok. Elillanók.

Egy szabadulóművész feljegyzései. Mert csak az szabadulhat, aki megnézi rendesen, miből is kellene. Lehet, hogy még az se. A Krétakör is, lehet, hogy csak önmagától szabadult meg. Hogy csak szimplán szétverte magát. De akkor is.

Az Ikszek. Mert persze színházban is vagyunk; játszanak velünk és mi visszajátszunk. Csak hát: mi a tét? Hol a szellem? És hol a nagyszabás?

A Magyar irodalomtörténet. Mert bármilyen meglepő, nagy narratíva nélkül sem fog menni. Az pedig akkor legyen a leggusztusosabb. Legyen jó olvasni. És legyen kifutása. És bizakodhassunk a jobb folytatásban. És ilyenek.

Tizenkét könyv, ennyi elég. Bodor Ádám, Csurka István, Esterházy Péter, Füst Milán, Goethe, Gyurgyák János, Hajnóczy Péter, Konrád György, Petri György, Schilling Árpád, Spiró György, Szerb Antal. Dermesztő sorozat így együtt, gondolom. De ezeknek a fazonoknak a felsorolt műveivel szerintem el lehetne kezdeni; ezekre a munkákra lehetne támaszkodni egy jobbféle újragondolásban — amit gondolatkísérletként ezennel javaslok.

El lehet kezdeni az újraolvasást.

Majd írok megint.

Tízpróba és ötpróba

Nagyon régen hallottam már erről, pár hónapja a neten bővebben is. Tudtam, hogy létezik valami legendás, nagy katekizmus: úgy hívják, Szilárd Leó saját maga számára fogalmazott tízparancsolata.

Volt Szilárd Leónak egy tanítványfélesége, Klein György, ő is Georg Klein néven fut persze, mivelhogy maga is marslakó. (Amúgy genetikus, rákkutató.) Írt egy egész könyvet ezen a címen: Szilárd Leó tízparancsolata. A múlt héten a Ráday utcai könyvesboltban meg is találtam, belenéztem. El kellene majd olvasni, bár igaza szokott lenni Ciorannak: a legtöbb könyvben egyedül az idézetek érdekesek. Ebben pedig főleg a Szilárd Parancsolatok az idézetek, az összes többi mindössze terjedelmes kleinkommentár. Mindegy, végig fogom olvasni, nem tűnik azért érdektelennek.

Elolvasgattam a boltban magukat a parancsolatokat, tízből hat semmi különös, három viszont eltalált nagyon, sőt mind a három mélyütés. Nekem. A mostani állapotomnak. Ami olyan, amilyen: volt már jobb, de biztató benne, hogy kicsit olyan nekifogás-szerű.

A parancsolatokat (azért mostantól inkább idézőjelbe teszem majd) megtaláltam hiánytalanul néhány könyvismertetésben, aztán meg egy Filmvilág-cikkben is. Az egy másik fordítás, kicsit eltér a könyvbelitől, de nekem jobban tetszik, profánabb, kicsit más értelmezésű. Ezért azt rakom be most ide.

„1. Ismerd fel a dolgok között az összefüggéseket és az emberi viselkedés törvényeit, hogy tisztában legyél vele, mit teszel.

2. Érdemes célokat tűzz magad elé, de ne firtasd, elérhetők-e; modellnek és példának tekintsd őket, ne határidős feladatnak.

3. Ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz, ne törődj a benyomással, amit keltesz, mert különben kizárod őket világodból; elszigeteltségedben pedig az élet értelme eltűnik a szemed elől, és elveszíted vele együtt a reményt is, hogy a teremtés jobbá tehető.

4. Ne rombold le, amit nincs hatalmadban létrehozni.

5. Csak éhesen nyúlj ételhez.

6. Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg.

7. Csak akkor hazudj, ha rákényszerülsz.

8. Tiszteld a gyermekeket. Hallgasd meg figyelmesen, amit mondanak, és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. Dolgozz hat esztendőn keresztül; de a hetedikben vonulj magányba vagy idegenek közé, különben a kép, ami barátaidban él rólad, megakadályozza, hogy az legyél, aki vagy.

10. Életed irányításában elégedj meg az óvatos korrekciókkal, és légy készen a távozásra, ha szólítanak.

1939. augusztus 4.”

Nem fogom kommentálni őket — legszívesebben azt sem mondanám most el, mely pontok ragadtak tökön. (Azért ki tudja.) Inkább azt osztom meg itt veletek, mire jutottam életszabály-ügyben.

Egy hét alatt az vált főképp világossá számomra, hogy ilyen szabályok időnként segítenek. De legtöbbször nem a másoktól átvettek — az sem kizárt persze, de ritkaság. Ilyeneket magunknak kell létrehoznunk. De nem mindig lehet ám! Van idő (legtöbbször ilyen idő van), amikor ebbe belefogni is reménytelen. Van olyan idő, amikor maximum ócskaságokat tud megfogadni az ember, nevetséges, gyomorbajos szilveszteri fogadalmakat tehet. Mindez, még egyszer, azért van, mert vannak teljesen alkalmatlan állapotaink. (Nem is mindig impotenciából: néha épp megy a szekér, nincs miért magunkra látni, nincs mit korrigálni rajta — máskor meg reménytelenül nem megy, fogadkozásokkal se megy, az a gyakoribb.)

Vannak végül, ritkán, kegyelmi állapotok, amikor az embernek értelmes rálátása nyílik magára. Vagy legalábbis azt hiszi. És akkor veheti a vésőt, és írhatja vele a magáét bele a homokba.

Én Szilárd Leó szövegével találkozva elég gyorsan észrevettem, hogy négy szabály is van nála, amit jobb lett volna korábban megismernem, ugyanis a bennük levő önveszélyes cselekedeteket az idők folyamán tudatlanul mind elkövettem. De azt is hamar megértettem, hogy akkor is elkövettem volna, ha ismerem őket, mert akkoriban teljesen én-idegenek voltak, sőt leginkább irritálók: csak most váltak számomra valamennyire közelikké. Mit kezdhettem volna azzal a „szabállyal”, hogy ne romboljam le, amit nem tudok létrehozni? Én minden olyat is leromboltam, amit én magam hoztam létre, sőt szinte kivétel nélkül megtettem, mert — basszátok meg, barmok! Ennyi alapon, indulatból. Jogosan, de az mindegy. — Szóval, oda jutottam:

saját szabályokat kell létrehozni, belsőket, olyanokat, amilyeneket épp akkor lehet.

Most mintha épp lehetne.

Most az a ritka pillanat van, hogy legalább meg tudtam őket fogalmazni. Sőt látok rá esélyt, hogy viszonyban is tudok maradni velük. (Az lenne a lényeg, nem a holt önintelmek!) Köszönet ezért Szilárd Leónak; mert ha nincsenek a „parancsolatai”, biztos, hogy én most nem kezdek el ilyen rémségeken agyalni.

Tehát most leírom az én, egyelőre öt parancsolatomat, hátha érdekesek. (Valószínű persze, hogy legtöbbetek számára meg ezek lesznek én-idegenek; sebaj. Akkor, még ha tetszik is valamelyik, nem kell erőltetni az átvételét. Nem így működik ez. De hát ezt magyaráztam eddig.)

„Oravecz Barna saját maga számára fogalmazott ötparancsolata, 2009. április 1.

1.Jövök-megyek én is, valamennyire részt veszek az életben: látok, hallok, észlelek, olvasok. Nem kell mindent raktározni ezekből. Csak két dolog kell belőlük, a többit hagyhatom elmenni. Az egyik, ami nekem szól valamiképpen. Eltalálja a lényemet. A másik, ami nem szól ugyan nekem, de tovább tudom adni. Mint tanár, barát, apa, ilyenek. A többi (a legtöbb, a csillogás, hiúság, műveltség, szellemesség): egyáltalán nem érdekes.
2. Este kilenc után nem dolgozni. Olvasni, beszélgetni, nosztalgiázni, tervezgetni, szeretkezni. Hobbimelók (jegyzetelgetés, blogolás, tehát vacakolgatások) persze jöhetnek. Az időt úgy kell beosztani, hogy ez lehetséges legyen. És mivel nem lehetséges, olyan élvezetessé kell ezt a tevékenységet formálni, hogy ne nyomjon agyon az érzés, hogy már megint csak lógok.

3. Minden nap elfogadni egy beszélgetést. (Egyet legalábbis mindenképp.) Bárki kezdi, bármiről. Bármennyire nincs is kedvem az illetőhöz, a témához, vagy magához a beszédhez.

4. Minden nap apró kapcsolatot kell keresni az alkohollal. Legalább megszagolni az unikumot. Lenyalni egy borcseppet. Egyszóval: vele élni. Nem pedig megfosztottnak lenni, és aztán szomorkodni vagy dühöngeni.

5. Minden nap elolvasni egy pár oldalas, engem érdeklő szöveget. A legjobb könyvesboltban, állva, amikor már rég haza kellene indulni. Aztán emlékezetből leírni, ami benne fontos volt. Memória- és kedvgyakorlat.”

Hát ennyi, amit ideírhatok. (Az az igazság, hogy van még két parancsolatom, de azok nem publikusak. Afféle titkos záradékok. Nem a legfontosabbak, csak nagyon személyesek.)