Tizenkét könyv éppen elég lenne.
Felsorolhatom őket, ha akarjátok.
Hát először is A Sinistra-körzet. Valami nagyon bele van írva abba a regénybe, és jó lenne végre átgondolni, micsoda. Azok a soha többé el nem olvadó sítalp-nyomok, amelyeket a főszereplő húz maga után: hát jó volna már tudni, honnan jönnek és hova mennek. Vagy az a kurva esernyő. Hogy hova repül. Kiindulópont.
A Ki lesz a bálanya. Bizony, bizony. Egyébként ez lehetne a neve is ennek a kis reménybeli körnek. Bálanyák. Jól hangzik. Fizetnek, rendezik az összes múltbeli számlát. Többet, mint amit ők hörpöltek ki az életből. Ami nem volt sok. Szóval másokét is. Legalábbis próbálnák rendezni. Közös faszságainkat.
A Termelési regény. Mert annak is tudatosnak kellene már válnia, hogy vagy harminc éve hogyan pimaszodtunk el. Hogyan kezdtünk el játszani a helyzetekkel, hogyan hittük el, hogy mindent meg lehet (meg tudunk) csinálni, amit csak akarunk, könnyen, játszva, verejték nélkül. Hogy bámultunk be lóhátról Kádár apánk autójának ablakán. Ami helyes kiindulópont volt. Csak persze nem ő ült benne. De mi azt hittük, ha sorra behajlunk majd minden ablakon, az egyik mögött csak megpillantjuk a rejtélyt. Persze aztán basztunk hajolgatni. Utólag meg már nem lehetett elkezdeni. Aztán már hiába szedtük ki gyűlölködve még a föld alól is. Azóta sincs nyugtunk. Nekünk.
A Látomás és indulat a művészetben. Mert kell valami nagy antiszoc varázslat is a dologba. Hát persze hogy kell. Látomás kell bele meg szenvedély. Egy nagy, furcsa, fanyar olvadóbiztosíték. És ráengedni a kettőhuszat. Füstöljenek az agyak.
De kell valami külföldi is. Olyan valami nagyon felvilágosodott. Amiben hittünk valaha. Amibe a reményt vetettük bele, önkéntelenül, de nagyon. Hogy van ez a lény, az ember… Hogy azért nevelhető… Javítható… Idomítható… Található neki hely a nagy jövésmenésben… Hogy állnak mellette, állnak, ha nem is látja, és vezetgetik. Hogy értelmes lény ő végül is… Hát legyen akkor a Wilhelm Meister. A tanulóévei. Ha már egyszer újratanulás… Kezdhetjük. Túlírt regény, ráérős nagyon, nekünk meg se türelmünk, se idegeink. (És használt a lábunk között a tér, ésaremény.)
Szükségeltetik némi történelem. Mondjuk az Ezzé lett magyar hazátok. Kis hazánk százötven éves hanyatlástörténete. Tiszteletre méltó tradíciók kanálisba-süllyedése. Alapkönyv. Csatornahorgászat. Csalimese.
A halál kilovagolt Perzsiából. Igen, mert hozzánk meg már jó régen belovagolt. Szerintem akkor, amikor mi is. Etelköz. (Krisztina-köz.) Sörszag, klitorisz-szag. Bennfentesek és kint önként-elrohadók.
Itt van aztán az Antipolitika. Nem a politikai elemzései érdekesek ma már, azok elavultak. Megszűnt mögülük a kétpólusú világ. Ami van, az egészen más. Vérre menő látványpolitika. De az antipolitika, úgy értem: az igazi, szerintem napról napra aktuálisabb. Megpróbálhatnánk újra.
A Petri-összes. Mert kell egy költő nekünk, és az bizony ő legyen. Tőle el lehet indulni, még ha dühöngve is. Megpróbálni kimászni végre az es-szifonból. Lelket tölteni az anyaghibás kelyhekbe, és nézni, hogy szivárog el. Mi vagyunk azok. Elillanók.
Egy szabadulóművész feljegyzései. Mert csak az szabadulhat, aki megnézi rendesen, miből is kellene. Lehet, hogy még az se. A Krétakör is, lehet, hogy csak önmagától szabadult meg. Hogy csak szimplán szétverte magát. De akkor is.
Az Ikszek. Mert persze színházban is vagyunk; játszanak velünk és mi visszajátszunk. Csak hát: mi a tét? Hol a szellem? És hol a nagyszabás?
A Magyar irodalomtörténet. Mert bármilyen meglepő, nagy narratíva nélkül sem fog menni. Az pedig akkor legyen a leggusztusosabb. Legyen jó olvasni. És legyen kifutása. És bizakodhassunk a jobb folytatásban. És ilyenek.
Tizenkét könyv, ennyi elég. Bodor Ádám, Csurka István, Esterházy Péter, Füst Milán, Goethe, Gyurgyák János, Hajnóczy Péter, Konrád György, Petri György, Schilling Árpád, Spiró György, Szerb Antal. Dermesztő sorozat így együtt, gondolom. De ezeknek a fazonoknak a felsorolt műveivel szerintem el lehetne kezdeni; ezekre a munkákra lehetne támaszkodni egy jobbféle újragondolásban — amit gondolatkísérletként ezennel javaslok.
El lehet kezdeni az újraolvasást.
Felsorolhatom őket, ha akarjátok.
Hát először is A Sinistra-körzet. Valami nagyon bele van írva abba a regénybe, és jó lenne végre átgondolni, micsoda. Azok a soha többé el nem olvadó sítalp-nyomok, amelyeket a főszereplő húz maga után: hát jó volna már tudni, honnan jönnek és hova mennek. Vagy az a kurva esernyő. Hogy hova repül. Kiindulópont.
A Ki lesz a bálanya. Bizony, bizony. Egyébként ez lehetne a neve is ennek a kis reménybeli körnek. Bálanyák. Jól hangzik. Fizetnek, rendezik az összes múltbeli számlát. Többet, mint amit ők hörpöltek ki az életből. Ami nem volt sok. Szóval másokét is. Legalábbis próbálnák rendezni. Közös faszságainkat.
A Termelési regény. Mert annak is tudatosnak kellene már válnia, hogy vagy harminc éve hogyan pimaszodtunk el. Hogyan kezdtünk el játszani a helyzetekkel, hogyan hittük el, hogy mindent meg lehet (meg tudunk) csinálni, amit csak akarunk, könnyen, játszva, verejték nélkül. Hogy bámultunk be lóhátról Kádár apánk autójának ablakán. Ami helyes kiindulópont volt. Csak persze nem ő ült benne. De mi azt hittük, ha sorra behajlunk majd minden ablakon, az egyik mögött csak megpillantjuk a rejtélyt. Persze aztán basztunk hajolgatni. Utólag meg már nem lehetett elkezdeni. Aztán már hiába szedtük ki gyűlölködve még a föld alól is. Azóta sincs nyugtunk. Nekünk.
A Látomás és indulat a művészetben. Mert kell valami nagy antiszoc varázslat is a dologba. Hát persze hogy kell. Látomás kell bele meg szenvedély. Egy nagy, furcsa, fanyar olvadóbiztosíték. És ráengedni a kettőhuszat. Füstöljenek az agyak.
De kell valami külföldi is. Olyan valami nagyon felvilágosodott. Amiben hittünk valaha. Amibe a reményt vetettük bele, önkéntelenül, de nagyon. Hogy van ez a lény, az ember… Hogy azért nevelhető… Javítható… Idomítható… Található neki hely a nagy jövésmenésben… Hogy állnak mellette, állnak, ha nem is látja, és vezetgetik. Hogy értelmes lény ő végül is… Hát legyen akkor a Wilhelm Meister. A tanulóévei. Ha már egyszer újratanulás… Kezdhetjük. Túlírt regény, ráérős nagyon, nekünk meg se türelmünk, se idegeink. (És használt a lábunk között a tér, ésaremény.)
Szükségeltetik némi történelem. Mondjuk az Ezzé lett magyar hazátok. Kis hazánk százötven éves hanyatlástörténete. Tiszteletre méltó tradíciók kanálisba-süllyedése. Alapkönyv. Csatornahorgászat. Csalimese.
A halál kilovagolt Perzsiából. Igen, mert hozzánk meg már jó régen belovagolt. Szerintem akkor, amikor mi is. Etelköz. (Krisztina-köz.) Sörszag, klitorisz-szag. Bennfentesek és kint önként-elrohadók.
Itt van aztán az Antipolitika. Nem a politikai elemzései érdekesek ma már, azok elavultak. Megszűnt mögülük a kétpólusú világ. Ami van, az egészen más. Vérre menő látványpolitika. De az antipolitika, úgy értem: az igazi, szerintem napról napra aktuálisabb. Megpróbálhatnánk újra.
A Petri-összes. Mert kell egy költő nekünk, és az bizony ő legyen. Tőle el lehet indulni, még ha dühöngve is. Megpróbálni kimászni végre az es-szifonból. Lelket tölteni az anyaghibás kelyhekbe, és nézni, hogy szivárog el. Mi vagyunk azok. Elillanók.
Egy szabadulóművész feljegyzései. Mert csak az szabadulhat, aki megnézi rendesen, miből is kellene. Lehet, hogy még az se. A Krétakör is, lehet, hogy csak önmagától szabadult meg. Hogy csak szimplán szétverte magát. De akkor is.
Az Ikszek. Mert persze színházban is vagyunk; játszanak velünk és mi visszajátszunk. Csak hát: mi a tét? Hol a szellem? És hol a nagyszabás?
A Magyar irodalomtörténet. Mert bármilyen meglepő, nagy narratíva nélkül sem fog menni. Az pedig akkor legyen a leggusztusosabb. Legyen jó olvasni. És legyen kifutása. És bizakodhassunk a jobb folytatásban. És ilyenek.
Tizenkét könyv, ennyi elég. Bodor Ádám, Csurka István, Esterházy Péter, Füst Milán, Goethe, Gyurgyák János, Hajnóczy Péter, Konrád György, Petri György, Schilling Árpád, Spiró György, Szerb Antal. Dermesztő sorozat így együtt, gondolom. De ezeknek a fazonoknak a felsorolt műveivel szerintem el lehetne kezdeni; ezekre a munkákra lehetne támaszkodni egy jobbféle újragondolásban — amit gondolatkísérletként ezennel javaslok.
El lehet kezdeni az újraolvasást.
Majd írok megint.
16 megjegyzés:
Pazar kis műsor. Sors, adj nekem szabadnapot! (...) Na jó, kénytelen leszek a nehezebbik végén megfogni és átalakítani az életem...
Woland
Pedig még nem is tudod, mit álmodtam ezügyben. Igaz, még letehetek róla.
Mertél nagyot álmodni? Na, mi az, mesélj! Hagy halljunk valami szépet!
W
Durva, hogy en ebbol egyiket sem olvastam. Pedig ilyenekben erdemes rad hallgatni.
De legalabb nekialltam a sajat, joval kevesbe imponalo raktarambol is osszepakolni tizenkettot.
Eloszor is: a Vuk. Mert meset muszaj, amiben meg mukodnek a dolgok. Es ebben van eleg szufla, hogy akar egy eleten vegigvigyen.
Szabo Magda: Mozes egy, huszonketto. Mert lazadni kell, gyonyoru es remenytelen. Van hozza egy sztorim, majd ha egyszer nekem is lesz blogom, beirom.
Anthony Burgess: Gepnarancs. Hogy soha ne iteljunk konnyu szivvel.
Csalok egy kicsit, a kovetkezo ugy egy, hogy sok. A Tuz es jeg dalai sorozat G. R. R. Martintol, abbol is leginkabb az elso harom kotet. Mert egyszerre indianregeny es Machiavelli, heroikus es ketsegbeesett kiserlet, hogy legalabb a fantasyban eljuthassunk a hitelessegtol a remenyhez.
Aronson: A tarsas leny. Kozepiskolaban kotelezove tennem, hogy legalabb az erettsegizettek kapjanak valami vedooltast, hogy az elso szembejovo agyszivo ne zabalhassa fel oket uri kedve szerint.
Jungot mindenkeppen... mondjuk az Emlekek, almok, gondolatok. Aki azt elolvassa, ugyis nekimegy az osszes tobbinek.
Marquez: Szaz ev magany. Tudom, hogy ez mar szinte ciki, de Pilar Terneraert bevallalom.
Alessandro Barrico: City. A legutoljara felfedezett alapkonyvem. Minden van benne, ami szem-szajnak ingere, filozofia es abszurd es szep es kegyetlen, es nagyon durvan jol van megirva. Ebbol is boven ideznek, ha sajat blogot irnek.
Asszondta Barna, hogy kell vers is. Hmm, de az nalam tipikusan darabarba megy... De ne bujjunk ki a szabaly alol, legyen mondjuk egyszer Radnoti, es Jozsef Attila csakazertis, nem felek en tole.
Ez eddig 10, ket hely uresen maradt. Vannak versenyzok, de egyik sem az igazi... Az is lehet, hogy ezzel a kettovel meg nem talalkoztam. De ezt a kommentet inkabb elkuldom most, kulonben megintcsak soha.
CC
(az elobb nem ment at, remelem, nem kuldom 2x)
Nicsak, nicsak, ki beszél itt! Hogy mik vannak!
Jó kis lista ez is. Én kettőt-hármat nem ismerek csak ezekből, na jó, lehet, hogy négyet. Aronson-ügyben értek veled egyet leginkább. Ilyen olvasnivalóiknak tényleg kellene lenni, mert enélkül valóban csak a jobbra-balra rángás van. Jung: szintén egyetértek, de azt azért minden elvarázsoltságom ellenére se erőltetném - veszélyes tud lenni taknyosoknál. Marquez: én is nagyon szeretem, egyáltalán nem ciki.
Adagolok most egy kis infermációt, mi akar ez az egész lenni. Csak ennyiről van szó: akarok csinálni egy szellemi szabadcsapatot kiégett, lerohadt emberekből. Ahhoz gondoltam végig ezt a listát. Gondolom, tódulni fognak, várólistákat kell majd létesítenem.
Mit szólsz?
Mit szolnek? Kiraly :D Es mik a kiegettseg/lerohadtsag kriteriumai? Az, hogy hajlandoak elolvasni? Es mit csinalsz a szabadcsapatoddal, allamot alapitasz?
En abszolut magamnak raktam ossze az enyemet, es igyekeztem feledni barminemu sznobizmust. Kb. az volt a szempont, hogy olyan konyveket szedjek ossze, amelyeket kicsit mas ember tett le, mint aki kezbe vette.
A pedagogiai joszandek nem a teljes listara ervenyes, csak az Aronsonra. Amugy szvsz Jung sem veszelyes, csak folosleges, ha meg nem elt eleget az ember, mert vagy abbahagyja, vagy a felet se fogja.
Nem te mondtad eccer, hogy nem vagy oda a magikus realizmusert? Amugy persze nem verciki Marquez, csak tulontul nepszeru, es kicsit egykonyves (legalabbis a tobbiben csak bizonyos reszek birjak megutni ezt a szinvonalat).
A City-t ismered? Ha nem, azt _feltetlenul_ olvasd el. Eszelos. Kiegett, lerohadt embereknek (is) valo.
CC
Marquez körül mindig zavart a lihegés, a tanítónénis meg jódiákos ömlengés. Meg a kifejezés is, mágikus realizmus, úgy beszéltek róla, mintha több lenne metaforánál, mintha csak kimondanák, és máris a zsebükben lenne a bölcsek köve. Nem a dolog zavart, csak a vele kapcsolatos képzetek, tudta ezt már Epiktétosz is, hogy ez gyakran így van.
A szabadcsapatom? Jóféle pálinkák mellett beszélgetne mindenféle irodalmi művekről meg esszékről, és mindenki igyekezne minél felkészültebb lenni, és ideológiai-politikai szempontokon túlmenően is gondolni valamit a világról. Nem könnyű. Most embereket vadászok, próbálok beszélgetni velük, felmérni őket, hol tartanak. Van-e már vágyuk az ilyesmire a nagy önmagunkba zárkózás és a bukott individualizmusunk után. Egyáltalán nem csak a régi barátokkal próbálkozom. Ránk férne egy kis vérfrissülés.
De persze ez az egész úgysem fog összejönni, és akkor az is egy tapasztalat lesz. Akkor majd a kocsmában fogok emberekkel beszélgetni, már elkezdtem úgyis.
Nekem is van egy tízes listám (Mamagyartanárnéni?! Ugye a tízes, húszas még mindig hosszú tőhangzós?). Ezek egyike sem szétküldött arcú, leroggyant író, nem is szabadna a világfájdalomnak kritériumnak lennie. Nem kell fájjon egy kötet, hogy egy pillanatra megszabadítson és egy életre lámpást adjon az ember kezébe:
Elsőképp J.R.R. Tolkiennek a Gyűrűk Ura-trilógiája és a Szilmarilok. Mert, ahogy az ember is végigmegy az egysejtűktől a kopoltyúkon át a farokkezdeményekig (van, akinek aztán meg is marad, elég látványosan), Tolkien ugyanígy játssza végig a nyugati görög-római-zsidó-keresztény kultúrkör nagy tragédiáit, de a fantasy távolságából, az evangéliumi eukatasztrófa kegyelmét felvillantva.
Másodiknak Viktor Pelevin. Gyakorlatilag bármi jó lenne, a realistábbak a P-nemzedék felé keresgessenek, a bátrabbak meg a "Rettenet sisakját" próbálják meg. Könnyen érthetőek a Pelevin által felvázolt helyzetek, mert pont azt mutatja be, hogy a posztszovjet államok hogyan váltak virtuális terekké, ill. hogy a virtuális valóság hogy vált mitikus térré.
Harmadik: Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
Bioetika szépirodalomba bújtatva. Mi lesz, ha tenyésztenünk kell a gyerekeket, hogy legyen elég fiatal szervünk? Lehet-e a művészetünkkel bizonyítani ember voltunkat? Ishiguro világában tényleg senki sem pótolhatatlan.
Kísérő stampedli: A vigasztalatlanok.
A pomo világ művészek identitásvesztése Közép-Európában, japán-brit szemmel.
Negyedik: Vlagyimir Nabokov. Lolita.
Mert a Kelet Nyugat iránti vonzalmáról beszél, és mindezt képes szenvedéllyel, öniróniával és megrendítően szép prózával megírni. Csábítás, hatalom, pedofil angol-francia fordító, egy utazás az Egyesült Államok végeláthatatlan utain. Lolita. A vágy börtönállamának regénye.
Ötödik: Gabriel Garcia Márquez - Szerelem kolera idején.
Mert csak így érdemes szerelmesnek lenni. Sérülékenyen és ártatlanul. Hatvanévesen is. Szépelgő, de hitelesen vall az emberi kapcsolatokról.
Hatodik: Umberto Eco - A Foucault-inga
Mert Európa könyves nép, és van egy két-három százaléka, akik überértelmiségiekként élték le az életüket. Szó sincs reneszánsz emberekről, ezek mindent olvastak, mindent tudtak és teljesen bepörögtek tőle. A második világháború utáni trauma, az öreg (in)kontinens sokkjának drámája, a hatalomvesztés, a jelentés után kaparás története. Egy gondolatkísérlet, ami valósággá válik, és eluralkodik kiötlőin.
Kiegészítő: Loana királynő titokzatos tüze. Emlékezet-kieséses kor, csak a műveltségünk marad. Mire megyünk vele?
Az utolsó négy pedig szándékosan nem szépirodalmi, hanem non-fiction mű, mert ahogy az irodalom megváltoztatta önmagunkról alkotott képünket, úgy a tudományos művek is megrengették ezeket a mítoszokat:
Hetedik: Richard Dawkins - Az önző gén
Igen, a cím ezerféleképp pocsék, ebbe nem is mennék bele. Nem, talán nem, nagy valószínűséggel nem így működik az evolúció, hanem csoportos kiválasztódással. De a hetvenes évek fejlődőben lévő individualizmusának érdekes lenyomata ez a könyv, és a mém-elméletet, bár erősen vitatott, maga az elmélet olyan szárnyra kapott, hogy a huszonegyedik század információs társadalmának alapját képezi.
Nyolcadik: Steven Pinker - A nyelvi ösztön
Mert természetes, érthető, világos, és ezt miért nem tudta eddig mindenki. Annyira jól zsonglőrködünk a nyelvvel, ezt tartjuk emberi létünk legfőbb bizonyítékának, mégis milyen keveset tudunk arról, hogy alakul ki bennünk a nyelvre való hajlam.
Kilencedik: Nádasdy Ádám - Prédikál és szónokol
A magyar "nyelvművelés" igazi kézikönyve. Mert a nyelvet tudni: a kivételeket tudni. Nádasdy a nyelvi élővilág főbogarásza, kis, hegyes tűkre szurkálja fel az érdekes magyar szófordulatokat és nyelvi jelenségeket. És még élvezetes olvasmány is.
Kieg. olvasmány: nyelvész-írásainak korábbi kötetei.
Tizedik: Edward O. Wilson - Minden egybecsend: Az emberi tudás egysége
Felejtsük el, hogy vannak a reáltárgyak meg a humán tárgyak. Wilson egységes modellbe foglalja mindazokat a módokat, ahogy a körülöttünk levő világot megértjük és manipuláljuk. Ha van Felvilágosodás 2.0, az itt kezdődik. És ez már az emberiség reneszánsza.
Naccerű. Naccerűek. Igen, még mindig hosszúak. Csak nem érdekelnek az ilyen dolgok, mint a helyesírás. Rossz tanítónéni vagyok.
Köszönöm a listádat, rendben van. Jópár könyvről hasonló is a véleményem. Egyébként is. Olvasni, gondolkodni valóban sokmindenről lehet és sokféleképpen, nem csak a "vérezzünk el minél gyorsabban és alaposabban" jegyében. Ezt aláírom. Én se pusztán agonizálni akarok most, még ha úgy néz is ki.
De az se nagyon izgat, hogy néz ki. Az izgat kicsit, hogy megszakad-e a sorozat. Mivel nagyjából három éve nem tudtam olyanba fogni, amiből kijött volna bármi.
Attól tartok, most is így lesz. Miért ne lenne így? Ki, mi változott?
Na. Örülök, hogy bejelentkeztél.
De én lelkem legmélyén, igazi valómban, ott, ahol a kis nyugati filozófia siet beléje, mindig is esztéticista voltam!
Egyedül azon nem kell agonizálni, hogy megmarad-e, megszakad-e. Na az tényleg a nyelvféltés/kultúraféltés/nemzetféltés/eszmeféltés kategóriája. Mászolyogni nem szabad.
Megmarad. Megmarad valahol. Ez a természete. Megszakad, persze. És újrakódoltatik. Ez is csak a Száz Könyv 1950 utáni folytatása. Mindig meglesz a vágy, hogy egy kor esszenciáját X kulturális termékbe bele lehet fogni. Még szép, hogy nem.
És ezek még csak a könyvek.
Száz legjobb album? Akár csak tíz!
Csak magunkról, mint médiafogyasztókról tudunk valamit mondani, nem?;)
Erről viszont tudunk, tehát nem szabad hallgatni róla. =)
A magyartanárnéni meg nem te vagy, bleeee!
Esszéista esztéticista voltál, de még milyen! Én viszont most nem a kultúra megmaradásán görcsöltem. Hanem a magam sikertelenség-szériáját szeretném már megszakadva látni. (Ez szép volt.)
A magam listáját spec. okokból raktam össze, dehogyis száz könyv! Dehogyis!
Hadd én is, hadd én is!
Igaz, hogy elég rövid lista, de azért lista:
1. Bulgakov: A Mester és Margarita. Grandiózus, gyönyörű és tele van élettel. És túl fontos nekem ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjak írni róla. Örök darab.
2. Szerb Antal: Utas és holdvilág. Sajnálom, de itt tartok. Az elveszettség-érzés olyan erősen van jelen ebben a könyvben, hogy nem menekülhetsz előle, megragad és földhözbasz. És közben még szép ez is. (Kiegészítő olvasmányként A lét elviselhetetlen könnyűségét tudnám ajánlani, bár az picit más jellegű, és kevésbé ragad tökön - inkább szép lassan vezet el érdekes felismerésekhez.)
3. Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza. Mióta olvastam, ha lehet, még inkább más szemmel nézem a világot. Számomra az derült ki belőle ugyanis, hogy a világ egy vicc... És ez már évezredek óta így van. És mégis, valamiért megesett a szívem embertársaimon. Mítoszokba, archetípusokba és vallásokba menekülő faj vagyunk, mert nem bírjuk el a történelem hatalmas nyomását... Ez egyszerre szánalmas és reménytelenül emberi. Márpedig, hacsak nem tévedek kurvanagyot, én is az emberek közé tartozom...
4. Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen. Jó, jó, nem könyv, hanem képregény, de mondanivalójában és hatásában egyes világirodalmi klasszikusokat is leköröz. Szívemnek egy olyan csücske, amit az a faszkalap Zack Snyder majdnem örökre szétbarmolt, mikor úgy gondolta, filmet tud csinálni belőle. Nem tud. Nem lehet.A Watchmen A képregény. Minden gondolkodó ember polcán ott a helye.
5. Harry Potter összes. Ha mese kell. Bocsánat, én nem olvastam A Gyűrűk Urát, és semmi hasonlóan nagyszabású, eposzi méretű fantáziaregényt. De a HP olyasmi, amit nyugodt szívvel fogok majd ajánlani például a kölykeimnek - a jó és rossz harca, a barátság mindig is aktuális téma marad.
6. Orwell: 1984. Nálam A Mester és Margaritával vetekszik - habár nem, nem vetekszik, jól megvannak egymás mellett. Szerintem ezt nem is kell tovább tárgyalni: alapmű.
Asszem ennyi. Nincs több meghatározó könyv az életemben. Ha jobban belegondolok, a fentiek közül sem mindegyik formálta át kifejezetten az életemet, inkább hozzátettek valamennyit. Sokat.
Örülök, hogy megoszthattam veletek mindezt. Ki a következő?
Nahat, mekkora nyuzsi van :)
Az Ishiguro-t majdnem beirtam en is, mert anno megkonnyeztem, pedig nem tipikusan vagyok szentimenti - de meg nem vagyok biztos benne.
Foucault-ingat is szerettem, de talan kevesbe hagyott mely nyomot.
Mester es Margaritat messzemenokig favorizalom, nagy konyv, inkabb csak az en viszonyulasom nem annyira szemelyes hozza. az 1984 viszont nekem csalodas volt ahhoz kepest, amit vartam tole.
Viszont megtalaltam a 11. sz. versenyzomet! D. M. Thomas: A feher hotel. Az a baj, hogy nincs meg nekem :( es ezert is nem ugrott be... egyetemen kaptam kolcson egy baratnomtol, es dobbenetes elmeny volt. Ismeritek?
Es tenyleg pls olvassatok mar el a City-t, nem is hosszu :D szerintem jonehanyan felvennek a listajukra!
CC
Közben megvan a hetedik: Száll a kakukk fészkére.
Most olvastam a hétvégén. Ekkora hatással könyv már nagyon régen volt rám. Sőt, a listámon felsoroltak közül egy se volt rám ilyen erős hatással. Asszem nem is tudok mást mondani. De ezt muszáj volt megírnom.
Kakukk: igen, nagyon erős. Emlékszem én is. Nagyon más, mint a film, és elemi erejű, igen.
Fiatalon az ember McMurphy felől nézi, ez tény, nagyon kevesen vannak ezzel máshogy. De emlékszem, én régen is inkább az indián felől néztem. Egyébként a filmet is.
Ez a nézőpont pedig nekem változatlanul nyitott. Öreg indián is jó nézőpontnak. Azt hiszem, újra fogom olvasni.
Nem tudom, néztem én mindenfelől. Igen, persze, hogy McMurphy. Azért, mert ő a meg nem szüntethető energia - és mégis megszűnik. Megszüntetik.
Valahol ugyanazt jelenti nekem az egész, mint az 1984: a zsarnokságot, az emberi szart nem lehet felszámolni, nem lehet legyőzni. Összeroppantja még azt is, akiről senki nem hinné, azt is, aki magáról se hinné. Ez a szomorú olvasata a könyvnek, és bevallom, ez az, ami fáj nekem.
De ott van a pozitív oldal: McMurphy a megváltó, aki új életet lehel az emberi roncsokba egy olyan világban, ahol ezt nem engedik, és ebből a szempontból teljesen egyértelmű, hogy csak az ő "véráldozata" válthatja meg őket. Ez viszont szép.
Ennél persze sokkal sokrétűbb regény, és mindenhol nagyon jól működik. Na, majd személyesen megbeszéljük bővebben, ez most egy ideig úgyis mélyen bennem lesz.
Megjegyzés küldése