?

A divatnak egyetemes fejlődéstörténete van. Ez tény. Hiszen tanítják egyetemen.
Az a kérdés foglalkoztat, vajon, ha a divat minden korszakának adnak valamilyen elnevezést, a mostani korszakot mire keresztelik majd? És különben milyen vezérelvek alapján csoportosítják az egyes ágazatait?
Laikus ember valahogy így kezd neki: az ezredforduló környékén a deszkás stílus volt a divat, utána a rokker/metálos/dárkos/brutálos, aztán két évvel ezelőtt az imó, most pedig a csizmáskandúr style. Ez a laikus ember én vagyok. Mindig aszerint csoportosítok, hogy melyik fajta emberből látom a legtöbbet. Mikor elkezdtem a gimit, akkor a bőgatyás, deszkás cipős arcok voltak túlsúlyban a Lászlóban. Aztán mindenki acélbetétes bakancsra váltott és megnövesztette a haját. Utána nem követtem nagyon az eseményeket, mert bepankultam és leszartam a külvilágot. De a kifestett szemű, feszülős gatyás, tépett/festett hajú imós kölykökre azért felkaptam a fejem. És most, hogy a Corvinuson dolgozom, mást se látok, csak csizmába bújt csajokat.
Ez csak az én nézőpontom, és tudom, a kép ennél árnyaltabb. Például múlt télen elterjedt szokása volt az embereknek, hogy a sálat nem tekerik a nyakuk köré, hanem hurkot raknak rá, azon átdugják a végét, és egy nagyon béna nyakkendőhöz hasonlóan hordják. Pont csak a funkcióját nem teljesíti így, a nyakat egyáltalán nem melegíti - nade a divat mindenek felett! Aztán tanúja voltam, mikor a lányok a jól bevált trapéznaci helyett a legszűkebb farmerokba kezdték belepréselni magukat, ami teljesen testhezálló, kihangsúlyozza a segget és hurkapálcának láttatja a lábat, magyarul idióta tehenet csinál az amúgy gyönyörűszép alakú csajokból. Nade a divat mindenek felett! Szintúgy az előre szaggatott diszkós nadrágok esetében, amiket egy időben egyáltalán nem csak a diszkósok hordtak, de az egyébként normális életet élő családapák is. A divat mindenek felett! Tudom, hogy volt csíkospulcsi-korszak is, amikor a László folyosóit meg úgy általában Budapest utcáit, az embernek az az érzése támadhatott, ellepték a szökött rabok. Ez a jelenség mára valamennyire csillapodott, ám annyira mégsem, hogy a karácsonyra anyámtól kapott pulóvert fel merjem venni nyilvános helyen. Naponta találkozom ugyanis olyannal, akinek ugyanaz a barna csíkos kapucnis felsője van, mint nekem otthon a szekrényben.
Nem folytatom a sort, mert nem erről akarok beszélni. A kérdésem az: miért sírom vissza a trapéznacis csajokat, mikor csizmába tűrt répanacisokat látok? Nem tudom. Valószínűleg a dolog nem arról szól, jó-e a csizma, avagy rossz. Rengeteg csajnak jól áll a csizma. De sokkal többnek áll rosszul. Ez persze elmondható szinte bármiről. Van, akinek jól áll a szoknya, van, akinek borzalmasan. Van, akinek jól áll a szemüveg, van, aki förtelmesen néz ki vele. De azokra az emberekre mindig őszinte csodálkozással néztem, akik egy hozzájuk nyilvánvalóan egyáltalán nem illő stílust erőltetnek magukra, csak azért, mert az a divat, ugyanakkor képesek azt gondolni, hogy ez az Ő divatjuk, amit kifejezetten nekik találtak ki.
És szó sincs arról, hogy ezek az emberek síkhülyék! Nem! Az ember rengeteg dolgot elhisz magáról, és még annál is többet hitet el magával. De ha én holnap kitalálnám, hogy ezentúl szandált hordok, virágmintás rövidnadrággal és cannabisos pólóval, biztos vagyok benne, hogy sokan felszisszennének.
Most nagy általánosságban beszélek a divatról. Ha a pultban ülök és egy csizmás csaj kölcsönöz tőlem könyvet, legyen akármilyen szép vagy aranyos, kretén személyiségemnek hála rögtön az egyediség hiányát vélem felfedezni benne. Ha viszont egy edzőcipős, mindenféle púdertől mentes lány áll előttem, majdnem elolvadok. "Hát Corvinusos létedre nem vagy menő? Hát a saját ízlésedet tartod mérvadónak? Nézzenek oda!" Valami ilyesmit gondolok. Az egyetemen ugyanis most ez (a csizma) a trendi. Nyilván máshol meg más, így aztán semmi efféléből nem kell messzemenő következtetéseket levonni.
A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy ezek az emberek abban a minutumban lecserélik a ruhatárukat, amint a kurrens lapok mást kezdenek el reklámozni. Illetve, hogy azért mégse feltétlenül divatbuziságot sejtsünk emögött: ha a többiek már egy ideje más ruhákban járnak.
Első kérdés: vajon a férfiember csak hozzászokik az eszméletlen iramban cserélődő női divatokhoz; elhiteti magával, hogy tetszik neki az aktuális; tényleg tetszik neki; vagy leszarja? Második kérdés: vajon ez a korszak tényleg "A csizmáskandúr-korszak" néven vonul-e be a divat egyetemes történetébe? Harmadik kérdés: miért írok erről blogbejegyzést*?


*A kérdés bizony helyénvaló. Mire eljutottam a bejegyzés végére, elfelejtettem, miért kezdtem el. Biztosan nem a sok csizmás csaj miatt.

Wassermann doktor megvizsgálja Csipkerózsikát

(Kisblog/14)
Arról értesülök, hogy újra terjedőben van a szifilisz, a civilizált világból egyszer már jelentős mértékben kiszorított fertőző nemi betegség. Már a pornószínészek is rettegnek, mi lesz velük. Boróka Balls például újabban nem forgat, be van rezelve és reteszelve, én meg is értem. De mégsem róluk lesz itt szó. Hanem főképp az irodalomról.
Tolsztojról írták, hogy a krími háború idején (amelyben ő ott volt, duhajkodott meg vitézkedett) úgy meg tudta figyelni a betegségeket, hogy le tudott írni akkor még feltáratlan megbetegedés-tüneteket is, amelyeket később aztán, amikor odáig jutottak, a novellái alapján egyértelműen diagnosztizálni tudtak az orvosok. Ez a megfigyelőképesség diadala, bizonyos típusú irodalom nem élhet meg enélkül.
A szifilisz egy más eset, annak a tüneteit nagyjából Kolumbusz óta ismerik a civilek és főképp az orvosok. Elvileg tehát már nagyon jól és ezerszer megfigyelték. De azért mégis bajban voltak, mert a francia kórt könnyen össze lehetett keverni másféle fertőzésekkel. Bizonyos tekintetben persze mindegy is volt, mert a 20. század közepéig amúgy se nagyon tudtak vele mit kezdeni: a penicillin nagyüzemi gyártása tette csak gyógyíthatóvá, a 2. világháború idején. Addig csak jelen volt és annyi. Aratott. Természetesen tudták, hogy nagyrészt nemi úton terjed, azt is, hogy nagyon fertőző és nagyon fájdalmas és nagyon ronda. Még azt is tudták, hogy az esetek egy részében paralízishez, illetve elhülyüléshez vezet. És persze a kívánatosnál jóval koraibb és szégyenletesebb és kínosabb halálhoz.
Aki tehát megkapta, tuti, hogy kissé kibillent a lelki egyensúlyából. Ha volt neki addig.
A magyar irodalom két legnevezetesebb szifiliszese tényleg két megroggyant alak: Vörösmarty Mihály és Ady Endre. Vörösmarty rejtegette a betegségét, ami teljesen érthető. Egészen a modern irodalomtudomány tényfeltáró munkájáig el is tudta titkolni, mert nagyon kevés közeli barátja volt, azok pedig úriemberek voltak, akik őt mint nagy költőt és amúgy derék embert tisztelték. Ady a verseiben inkább közhírré tette a magáét: talán mert úgyis mindegy volt. Meg talán mert a szifilisz a vadromantikus zsenielméletbe is jól beleillett. A tüdőbaj már régi és teljesen átlagos művészbetegség volt, olyat akárki kaphatott. A lues azért izgalmasabb volt. (Az a hír terjedt, hogy Nietzsche is vérbajban halt meg, aztán mekkora zseni volt!...) Szóval így valahogy. Egyébként meg úgyse tudta volna eltitkolni a baját ezen a pletykás Budapesten.
Ady egyébként nagyon „jókor” kapta el a vérbajt: az elsők között volt, akiknél ezt egyértelműen tudták diagnosztizálni. Örülhetett: semmi idegőrlő bizonytalanság! Vele már száz százalék biztonsággal tudták közölni, hogy mire is számíthat: semmi jóra. 1905-ben fedezték fel ugyanis magát a kórokozó baktériumot. Jellegzetes dugóhúzó alakja van, jól látták akkortól mikroszkópon is. 1906-ban már profi eljárás is volt a vizsgálatra, ezt egy Wassermann nevű orvos dolgozta ki. (Rettenetes név volt!!! Félelmetes!!!) Adynak Párizsban már ehhez a vizsgálathoz volt szerencséje; imádott Lédájának férje, az inkább jóbarát, mint rivális Diósy Ödön fizette neki. (Ami azért érdeke is volt.)
A magyar irodalom harmadik nagy vérbaj-specialistája doktor Brenner József, írói nevén Csáth Géza. Igaz, ő nem volt vérbajos. Ellenben orvos volt. 1908-tól, első novelláskötetének megjelenésétől az elmeklinikán dolgozott, sőt ott is lakott. Noha nem a vérbajosokkal, vagyis a várhatóan később bedilizőkkel, hanem az aktuálisakkal foglalkozott, a Wassermann-eljárást tanulmányaiból is, meg hivatalból is kellett, hogy ismerje. És ismerte is, sőt: első novelláskötetének egyik novellájában, bár nem túl feltűnően, meg is írta.
Kötetének címe: A varázsló kertje. Annak egyik blokkja a Mesék, amelyek rosszul végződnek. Az említett mese a négy közül a harmadik, és így hangzik:

„A kis doktor, miután kitüntetéssel letette a harmadik orvosi szigorlatot, komolyan kezdett gondolkodni, hogy megházasodik. Miért kezdett gondolkodni erről? - kérdezheti minden józan ember. Nos igen, mert szeretett egy leányt, igen, egy leányt, akinek szabályos és kerek volt a válla, izmos a háta (csak kevés, de anatómiailag igen jól elrendezett hájjal), fekete a haja és fekete a szeme. Satöbbi.
Egy napon végre jegyet váltottak.
Ekkor történt, hogy a leány megszúrta a kezét. A kis doktor zsebkendőjével szárította fel a vércseppet, mely a rózsás, szép ujjacska hegyén szivárgott ki, s azután lecsókolta még, ami maradt. De ez mellékes.
A fontos az, hogy másnap észrevette a vért a kis doktor a kendőjén. Egyet gondolt. Előszedte a mikroszkópját. Letörölgette a nagyítólencséket, belefújt a fényes, sárga csőbe, megigazította a csavarokat. Azután kivágta a vérfoltot, és egy apró üvegedénybe tette. Majd titokzatos kis üvegekből öntözgetett hozzá, amelyeken ilyen furcsa - szeretném mondani, hátborzongató - fölírások voltak láthatók: C H O - NaOH - C H N S -. Így dolgozott a kis doktor. Pepecselt, áztatott, szárított fáradhatatlanul, és kukucskált a mikroszkóp csövébe. Azután újra kezdte. Hümmögött, izzadt. Végre kidülledt szemekkel bámult maga elé. A reggel is ott érte, amint a titokzatos nagyítógép mellett gondolkozott. De utoljára is határozott, mert másképp semmi értelme se lett volna a sok fáradságnak.
Lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, borítékba tette, hordárt hívatott és - visszaküldte.”

Vajon érthető-e? (Magunktól nem szoktuk érteni, mert jobban esik egy megnyugtatóbb, líraibb olvasat.)
Az életet preferáljuk a gyógyszerszaggal szemben, ez természetes. Így hát a novella szinte még el sem kezdődött, és mi már a hamvas, jóhúsú hősnő pártján állunk a kémcsöves-mikroszkópos, tudálékos kis doktorral szemben. A romantikus-szentimentális báj pártján a fehér köpenyes gyanakvással szemben. Haragszunk a kis doktorra, sőt haragszunk az íróra: hogy lehet egy ilyen érzelmes-romantikus vonzalmat holmi kémcsövekkel elrontani?
És ha ebből a hülyeségből nem mászunk ki idejében (az igaz, hogy erre nem hagy sok időt Csáth, hiszen ez egy minimálnovella), akkor megmaradunk ebben a hülyeségünkben. És nem értjük, amit érthetnénk.
Hülyék maradunk, és semmi másért: csak mert hülyék is akartunk maradni. Mert kedvesebb nekünk a hülye lírázás.

Nos: a kis doktor persze választhatta volna a hamvas kis jegyesét. És vállalhatta volna őt, naná, a hűtlenségével együtt is. (Mert a vérbajhoz azért kell egy kis etyepetye. Egy kis intimzónázás.) Kikerestem a neten egy ártatlan kis fotót. Választhatta volna kezdetnek mindjárt ezt. Hogy tetszik? Igen csúnya, igen fertőző, igen fájdalmas. Igen diagnosztizálható. És igen gyógyíthatatlan. Ésatöbbi.

(Itt nézd meg, ha van kedved, drága olvasó!)

((Egyébként is aljas novella. Ugyanis: lehet, hogy már most is késő. A vérbajt a kis doktor már meg is kaphatta. Akkor, amikor lecsókolta a vért a kedvese ujjacskájáról. (Ismert volt, hogy a vérárammal így is átterjedhet ez a betegség. Csak egy kis seb kell hozzá.)
Nos: még mindig lelketlen és ellenszenves a kis doktor? Szótlanul visszaküldi a jegygyűrűt, az igaz. Nem magyarázkodik. De nem is átkozódik. Sótlan, színtelen, fehér köpenyes kis doktor. Úriember.))

Rossz ez a koszt, ó lány...

(Kisblog/13)
A Kritika című folyóirat tavaly decemberi számában csaknem 6 oldalnyi írás jelent meg Kosztolányi Dezsőről. Szerzője Veres András irodalomtörténész, aki valamikor nagyon robbantó szelleműnek számított — ma inkább a megtűrtek, a hagyományosnak tekintettek közé sorolják, ha sorolják egyáltalán valahova. (Pár év alatt le lehet zúgni a trendiségből, az égből is a süllyesztőbe, akár a semmibe, bizony ám! Sokan fogják még ezt megtanulni!) — Én csípem őt. Noha újat ritkán tudok meg tőle, de amit mégis, azt talán pontosabban tudom aztán. Érzékletesebbé válik. Egyre fontosabbnak tartom ezt. Veres volt pl. Rejtő Jenő népszerűsítője is az utóbbi években. A nagyagyúak, Szegedi Maszákék szellentenek rá, de hát ezt teszik ők sok mindenkivel — Veres viszont beleírta a Piszkos Fredet A magyar irodalom történeteibe. Elég jó fejezet, és még meg is lehet érteni. Mondom, csípem Verest.

Kosztolányit hagyományosan jóval kevésbé csípem, ő inkább csípi a szemem. De vénségemre azért alakulok valamennyire. Hiszen már Arannyal is elvagyok, és Madáchcsal is jobban; azt veszem észre, hogy dícsérgetem őket az óráimon. Kosztolányi se olyan rossz, na; ilyent bírtam pl. mondani tegnap. Tény, egy ideje már tényleg szeretem az Őszi reggelit, egy-két Esti Kornél-történetet, bírom néhány Kosztolányi-megnyilvánulás szemléletét is. Derűs-boldog semmi-hitét, boldog agonizálását akár rokonnak is tarthatnám a magaméval. De hát lehet, hogy egyszer majd rokonnak is tartom. Kibontja az idő.
Kosztolányi gyakori összeomlásai, hiú sértettségei, csapkodásai, sunyi gyűlöletei, egész rongybabasága zavar; férfiatlan. Halj meg dühödten. Vagy halj meg szótlanul. De halj meg VALAMILYENKÉNT. Ezt ő nem tudta szerintem. Azt feltételezem ma is, hogy kisfiús bájával, álmatagságával hódította ő meg legfőképp minden korok tanítónénijeit. Azt gondolom gyakran, ma is ezzel hathat leginkább. Mi mással? Azzal a fenenagy tehetségével? De lehet, hogy mégis mással. Lehet, hogy tényleg nagyon tehetséges volt. Hogy ezt csak én nem látom. Én, a Kosztolányi-vak. Lehet, hogy semmitmondó mondatai nagyon szépen vannak semmitmondva. Lehet. Minden lehet. Itt ez a fotó, megértem, hogy egy ilyen ember tetszhet, ha megjelenik valahol. Megértem, ha valaki, főleg, ha nőnemű, arról álmodozik, hogy bárcsak most is megjelenne. Veres tanulmánya ennél többre, arra fut ki, hogy Kosztolányi azért tartalmas figura; megdöbbentően hűséges maradt pl. liberális mentalitásához, és hogy a Nyugathoz, amit annyiszor ott akart hagyni, végül is ez kötötte. Lehetséges? Arra fut ki, hogy bármilyen furcsa, a Nyugat köreiben őt tényleg szerették a többiek. Így lehet? Én olvastam Füst Milán naplóját, nem úgy tűnt. De lehet? Majd még ellenőrzöm. Szeretek olvasni, újraolvasni is. Kibontja az idő.

Végezetül: itt ez a karikatúra. A Nyugat íróinak egy csokra van rajta, Osvát még él, Tóth Árpád is, Babitsra fújnak, ő nincs itt; szóval a húszas évek. Kosztolányi a háttal álló alak, a kertitörpe Szép Ernő mellett. Ő az abszolút jellegtelen. Felismerhetetlen. Mindenkit ismerek a rajzon, elég jól. Higgyetek nekem. Szigethy István grafikus Kosztolányit nem tudta lerajzolni, őt egyedül nem, csődöt mondott. Semmilyennek látta. Nem látta. Ő se látta. Kosztolányi-vak. Veres (ha nem is lelkes, de elismerő) írásának totál ellene beszél ez az egyetlen karikatúra, amely ugyanebben a lapszámban, a cikk illusztrációjaként jelent meg. Érdekes.

Eper és szőr

(Kisblog/12)

Van egy nem túl nagy boltszerűség a Dob utca legelején, Dob utca 2, mivelhogy ott található az Eprecske Művészeti Műhely — más megközelítésben egy szimpla képkeretező. Tegnap jártam ott, mert hát inkább a Károly körúti Alexandrában jártam, és ha már, akkor átugrottam, volt rá okom. Rémnagyszerű hely. Százszámra lógnak ott a falakon tenyérnyi vagy annál némileg nagyobb képecskék, rajzok, festmények, filmrészletek, és hűha, aktok! sokan!, színesek, színtelenek, a legkülönbözőbb ízlésvilágú dolgok, épp nekem való a hely. Én kricsmikben is nagyon szeretem, ha mindenféle vegyesfelvágottak vannak felhajigálva a falakra, egész jól éreztem magam az ősszel Lajos barátommal Pécsen is egy ilyen borozóban, a hátunk mögött mindenkik öreganyjai meg a Doberdo, jól ment hozzájuk a hideg tonic. De rajongni kezdtem a Castróért is (Madách tér) hasonló okokból, vagy a Csalogány utcai Amarcordért, ahol a Fellini-összes lóg a falakon kimerevítve. Óriási darab nők, mint sonkák. Na hát az ilyesmi kellett mindig nekem.
Az Eprecskébe azért mentem be, hogy megtudjak valamit, de persze nem tudtam meg. Mindegy, akkor is blogbejegyzés lett volna belőle, ha megtudom, meg így is, hogy nem. A kérdésem egyszerű pedig: kinek a micsodája az a kép, amit most megmutatok? (Az is ér, ha megmondjátok, kinek a micsodája van a képen?) E kép „eredetijét” ugyanis az Eprecskében szerezte be valaki, ráadásul nekem vette meg, nagyon fontos alkalomból. Elmesélem.
2006 tavaszán beteg lettem hirtelen, ez volt a tüdőrák-gyanús időszakom. Amiből nekem főleg az jött le, hogy a magyar egészségügy csodálatos, ugyanis velem mindenki körömszakadtig foglalkozott, mindig minden rendelkezésre állt, méregdrága vizsgálatok is pillanatok alatt, ismeretlen orvosok jóismerősként csörögtek ránk, hogy miben segíthetnének, és gyönyörű doktornők lúdbőröztek értem a fehér köpenyük alatt. Rém erotikus időszak volt, kissé bele is szerettem akkor a meghalásba. Jó virgácsai voltak még neki is, a halálnak. Augusztus végén egy humorzsák doki végre megműtött, az is érdekes volt nagyon, én még tolószékből olyan lelkesen nem integettem a feleségemnek, mint akkor, hogy toltak befele a műtőbe. Nagyjából félbevágtak akkor, az már kicsit erős élmény volt, bár eltörpült amellett, hogy véletlenül kiverték az egyik fogam. Az rontott az önképemen messze a legtöbbet.
Nos, térjek a lényegre: másnap reggel lehoztak az intenzív osztályról, a feleségem pedig érkezett a kis ajándékaival, joghurtok, túrókrémek, tejberizsek, mellettük persze a szörpösüvegbe töltött vörösbor, hogy mégse morogjon nagyon a személyzet. Alkalomhoz illő könyvek voltak nálam, Thomas Mann Varázshegye, Adytól A halottak élén, meg még egy harmadik döglődős. Játszódtam. Ő meg, a feleségem, kirakta melléjük az éjjeliszekrényre ezt a képet. Dalma küldte, a nevelt lányom, mert ismert, és azt akarta, hogy vigyorogjak, és akarjak lenni. Úgy vélte, mindenkit más fűz az élethez: engem ugyan nem sok dolog, de a punciszőrök biztosan. Tegyem csak ki, nézegessem. Elnevettem magam. Ismertem én már korábbról ezt a kis képecskét, ami azt jelenti, hogy láttam már, és korábban is tetszett, volt róla véleményem. De nem emlékeztem, kinek az alkotása. És most sem tudom.
Tegnap tehát ezügyben mentem be az Eprecskébe, el is bámészkodtam vagy negyed órát, nagyon sok kép volt ott, bóvli is, érdekes is, no de ez nem volt sehol. Odamentem egy ürgéhez, próbáltam körülírni a képet. Nem tudott segíteni. Elköszöntem, a pénztárban szöszi kis leányka, mosolygott, köszönt, nem úgy, mint akinek muszáj. Jókedvem lett. És akartam kicsit élni.

Szebeni képei

(Kisblog/11)

Szebeni András fotóművész körülbelül húsz fotóskönyv szerzője, számtalan kiállítása, tematikus tárlata volt már, ezer helyen dolgozott és dolgozik (Nők Lapja és Playboy, Népszabadság és Mai Nap), számtalan kitüntetése és funkciója van, és képei tömegesen lógnak neves külföldi múzeumokban is, pl., ezt mindig elmondják, „a New York-i Metropolitan Múzeum gyűjteményébe 26 fotográfiáját válogatták be”. — Sajnos a fotóalbumok kegyetlenül drágák, így hát nekünk itthon kevés van effélékből. Szebenitől egy időben sokáig szemeztem két nagyalakú könyvvel, az egyik az Arctérképek volt, abban emlékezetem szerint kiváló szövegek is voltak (most meg is néztem a neten, és valóban, Kardos G. György volt a szerzőtársa —mert szinte mindig van író-szerzőtársa). De a képek voltak főként érdekesek, illetve azoknak egy része, ismert embereket fotózott benne Szebeni (pontosabban: neki fontos figurákat), és eszement dolgokra tudta őket rávenni. Kettőre nagyon emlékszem is, az egyik Bubik István volt, mokány, izmos, kicsit már köpcösödő ember, ő meztelenül vágtatott egy lovon, zseniális fotó. A másik is nagytermészetű lovasember, Cserhalmi, neki a fejébe nyomott egy huszárcsákót, kezébe fakardot, és felültette egy körhinta-lóra, ő meg ott űzte az ellenséget veszettül. Sajnos nem találok Szebeninek ezekből a fotóiból a neten egy darabot se, de már a könyvet se látom sehol, pedig most úgy összekuporgatnám rá a pénzt! — A másik könyvet is nagyon szerettem, hónapokig jártam miatta lapozgatni mindenféle könyvesboltokba, színésznőket fotózott benne bámulatosan, a felöltözöttség különféle stádiumaiban. És hát az ember akkoriban például Udvaros Dorottya testének minden négyzetcentiméterét ismerte a filmekből, mégis voltak ott meglepetések. Piszok jó fotók voltak a könyvben, a címére már nem bírok rájönni. — Egyébként aktot mindig csinál, legutóbb (nem tudom, mikor pontosan) a szerencsétlen Albert Györgyit is lefényképezte kivont mellbimbókkal, és esküszöm, számomra az a kép rehabilitálta őt igazán, ott egy értékes, szép nő volt csak: semmi egyéb, de az igen; se depresszió, se alkohol nem volt kiemelve, csak az, hogy itt vagyok, érek én is valamit. És ért. (Ugyanabban az időben csinálta ezt a képet, amikor mindenhol azt tudták róla már csak közvetíteni, hogy fetreng a saját váladékában.) Szebeni legismertebb könyve talán A vajszínű árnyalat, no az nekünk is megvan; ahhoz Esterházy Pétert kérte fel szövegírónak. A rendszerváltást dolgozták fel benne, 1988-tól 1993-ig. Szebeni gyakorlatilag mindenhol megjelent, ahol történt valami, ott volt az első tüntetéseken és az új országgyűlés megalakulásán, a Harag Napján és a kurvák felvonulásán, fotózta a politikusokat és a haldokló színészeket, Esterházy pedig jobbnál jobb, árnyalt, villódzó és pengeéles szövegeket írt hozzájuk. Nagy könyv! Mutatok belőle három fotót: egy aktot (Esterházy akkor kezdte írni az Egy nő darabjait, ahhoz azokból tett oda párat); egy politikusfotót (ugye, milyen sokat romlott-züllött a magyar politikai élet azóta? Elég ránézni Deutsch Tamás kisfiús, ámuló-meglepett arcára: hol van az már bármelyikükről! Hát még ha ideraknám a másik csoda-kisfiú fotóját, egy Orbán Viktor nevűét!); és egy színésznőfotót, íme Perczel Zita, jelentékeny arc, akkor még tudott ilyen arcunk lenni, és akadt, aki meg is tudta örökíteni. 2000 után Szebeni két dolgot csinált főleg: egyrészt megvívott a tüdőrákkal, és kijött a dologból rendesen. (Szoktam néha látni a Duna-parton, megy, mint a tilláromhaj, kíváncsi, határozott és nagyon erőteljes.) Másrészt városokat fotóz, azt hiszem, öt ilyen könyve jelent meg eddig. (Látott dolgok…, ez a sorozatcím.) Ezek nagyalakú színes albumok (az eddig emlegetett könyvei mind fekete-fehérek voltak), és nyilván megrendelésre készülnek. Hernádi Gyula írt közülük kettőbe szövegeket, de ő meghalt, másik kettőbe Bella István, de sajna ő is. Az ötödik, debreceni kötethez ezért régi barátját, az ottani származék Cserhalmi Györgyöt kérte fel, hátha belehal majd ő is (de lehet, hogy csak jó szövegeket akart); aki produkált is 19 oldalnyi folyamatos szöveget, amiből kb. 15 hátborzongatóan jó. A fotókról viszont nem nagyon mondható el ugyanez. Jó technikai színvonalú, de kommersz fotók, semmi különös nincs bennük, a városról vallanak legkevésbé, igazából nem nagyon vallanak azok egyáltalán semmiről. Aki tehát Szebeni fotós teljesítményét meg akarja ítélni, ne ezekhez az albumokhoz nyúljon. Elkeseredne. Pedig amúgy zseniális az ürge.

Jóslat

(Kisblog/10)

Ezt írtam ebben a blogban, a néhai Szikrák a szélben rovatomban, július 21-én, és most elhűlve nézem:

„(22) ( Alexandra) Körülbelül két éve jöttem rá, hogy az Alexandra könyvhálózatnak remek ingyenes havi folyóirata van: szép a kiállítása, jók az interjúi, elég jók az ajánlói. Részben ez a kiadvány volt a ludas abban, hogy bele mertem vágni a saját egyszemélyes ajánló újságomba (felemás korlát), illetve később a Raklapba. Azóta nekem ez a lap nosztalgiám tárgya. Ezért nem jó érzés látnom, hogy az utóbbi fél évben milyen hirtelen, és milyen hihetetlen mértékben leromlott. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az Alexandra borzasztó gyorsan megszerzett minden megszerezhető piaci pozíciót, és a lap már nem olyan fontos a tulajdonosoknak. Azért a tehetetlenségi erő még viszi; azt még tudják, kiket kell interjúalanynak becserkészni, de aztán már hagyják ömlengeni, úszni a saját lila ködében... A legutóbbiban pl. a Básti Juli-interjú még jó (mert maga a színésznő jó, és nincs elkapatva, pontosabban nem kapatta el magát), de aztán a Palya Bea-beszélgetés... Hát: hagyják, ráhagyják, psychézzen csak. Vámos Miklós meg Faludyról ír, ők jóban voltak, meglepően jól kezdődik a cikke, aztán ő meg megunja, elejti, talán a második oldalt már nem fizették ki neki rendesen, szóval az meg zuhan, végtelen nagyot. Ez lesz a lap vége is, biztosan ez lesz, hídavattás; majd persze lebeg még egy ideig a felszínen, mint Ophelia a duzzadt ruháiban, aztán meg majd hirtelen elmerül, és egyszer csak nem lesz sehol, emléke sem marad... — Mondjuk én fogok azért emlékezni, de lehet, hogy én is csak a felemás miatt.”

Hát minden így lett, borzasztó gyorsasággal. Októberben már nem volt ingyenes lap a pultoknál. Kérdeztem, miért nincs. Azt válaszolták, hogy mostantól nem ingyenes, csak az 5000 Ft feletti vásárlásoknál jár. Épp volt egy ilyenünk, úgyhogy még kaptunk egy újat, hát, mit mondjak: leszálló ág, külvárosi pályaudvar. Kinézetre persze csillog-villog, mint eddig. Hurrá.
Most meg már hiába is kérdezősködök. Nincs. Állítják, hogy majd lesz. Lehet, hogy lesz is még akadozva 1-2 szám; de egyébként meg nem lesz már, miért is lenne? Megnyert piacot nem kell többé meghódítani. Ismeritek a viccet? A feleség panaszkodik:
- Drágám, te olyan kedves voltál meg figyelmes, amikor még csak udvaroltál nekem!
- Persze. De láttál már olyan hülye utast, aki még akkor is fut a vonat után, amikor már rajta ül?

A dolgok sajnos kiszámíthatók.

Nagy kanüllel

Ma jó dolgom van, ma nagy kanüllel eszek: az Öngyújtó második számáról fogok írni, márpedig egy jó újság eddigi legjobb számáról beszélni egyáltalán nem kellemetlen. Sőt, nagyon is fasza.

Az Öngyújtó az önmeghatározás szerint „a megfontolatlanul haladók lapja”. Ez máris tetszik nekem. Tessék csak megfontolatlanul haladni, jó dolog az. És eddig sikerült is.












Kilencen kis- és nagydolgoztak bele ebbe a számba. Rózsa Péter, ő tudja, miért, ezúttal kimaradt. (Az előző írása ügyes és érdekes volt, írás- és megfigyelőkészségről tanúskodott; jó lenne, ha a továbbiakban is alkotna. De erről most csak ennyit.)

Hudra Móni, mint korábban is, most is versekkel jelentkezett. Verseihez eléggé ambivalens a viszonyom: hol tetszenek, hol nem. De ez így volt mindig. Tavasszal láttam először költeményeket tőle, azok részben biztatóak voltak. Ebben a mostani eresztésben is vannak ügyes dolgok. Feltűnő a költeményei enigmatikussága, a nyelvi megformálás talán szándékolt homályossága; és máris szembetűnnek egyes visszatérő elemek is. Vagy költői világ, vagy modorosság érlelődik itt — még nem látni pontosan. Sokat kellene írnia, és egyedül a nyelvre figyelnie; az élmények ugyanis tökéletesen másodlagosak. Be kell őket persze rakni a vers mélyére (kezdő költő úgysem tud tőlük teljesen elszakadni, de nem is érdemes), viszont nem az élmény, hanem durván a szöveg megformáltságára kellene törekedni, mégpedig sokkal jobban, mint most. De a közhelyeket (dióhéjban, más semmi), a képzavarokat (sztráda 1. versszaka) jobb lenne kapásból megfékezni. Attól, hogy nem érthető és nincs egyeztetve, még egyetlen vers sem lett költői.
Nagyon-nagyon jó viszont a metafora című vers metaforasora: az komoly játék szerintem (bár az 1. egység vége felé már üresjárat kezdődne, ha tovább futna még); gyönyörű a sztráda is, a 2. versszaktól. A nagyon jók közé tartozik még a legelső vers, bár borzasztóan talányos, de ez esetben ez nem baj.
Mónit tehát arra biztatom, hogy írjon sokat, és a formára, a nyelvre és az ötletességre figyeljen. De mindenképpen írjon!

Juhász Misi ezúttal mindössze néhány haikuval jelentkezett: ezek naná hogy szellemesek. A poénra-futás szerzőnknek régóta nagyon megy. Ez a képesség azonban, sajnos, csak nagyobb tömegű vers esetében képes elérni az olvasó ingerküszöbét. (Az enyémet elérte, mert én mindezt már jól tudom. Azt gondolom azonban, egy alkalmi olvasó észre sem veszi, hogy itt egyáltalán költészet történt. Pedig történt, nagyon is.)
Misi vállalta a lap körül az olvasószerkesztői teendőket is. Ez a funkció igen fontos. Noha a szerzők többsége eleve jól ír és helyesírása is megbízható, kell ilyen ember egy folyóiratba. Jó, hogy van is. A lap sokat köszönhet neki, még ha munkája észrevehetetlen is végül.

Juza Kata hosszabb írása pontos, élvezetes és élményszerű. Kata általában is remekül fogalmaz, jó ismeretterjesztésben is, kritikában is (sőt legutóbb kiderült, hogy elbeszélőként is remekül megállja a helyét). Csíkszentmihályi Mihály terjedelmes könyvét szerintem jó ritmusban adja vissza, maga az írása is flow-jellegű (önmagában az olvasás keveseknek szokott áramlás-élményt adni, de én azon kaptam magam, hogy nálam ezt okozta ez a szöveg). Kár, hogy a szerző a következő lapszámokra kevesebb energiát tud majd szánni; kényszerű távolmaradása meg fog látszani a lapon.

Kulcsár Balázs rövid, útibeszámolónak álcázott novellája helyes ösztönöktől vezéreltetve került a lap elejére. Nagyon jó írás. Kuli időnként remekül ír, bár erről gyakran képes elfeledkezni, és olyankor meglepően lapos, formátlan szövegeket képes produkálni, amelyekre nincs is rálátása. Olyankor nem érti, másoknak mi a baja velük. (Több ilyen munkáját is láttam már mostanában, és nagyon zavarnak, ezért érzem úgy, hogy ezt el kell mondanom. Nem szimpla csesz-tetés.) De amikor Kuli jó, akkor viszont nagyon jó. Az előző számban közölt novellája például, bár egyszer már korábban is megjelent, épp egy ilyen kiváló írás volt. Ez a mostani másképpen, de ugyanilyen remek. Könnyed, gördülékeny, enyhén pezsgőmámoros, némi fanyar ráadás-szeretkezés-szaggal. Ez jó keverék. Én legalábbis imádom. Nekünk, „beavatott” és épp ettől átvert olvasóknak különösen szép a zárlat, a feloldás, amikor kiderül: nem élményleírás, hanem fikció van a történet mélyén. (Legalábbis reménykedni lehet benne, hogy valaki, fontos személy, oldalborda, így olvasta végül a történetet. Hogy a valósággal milyen fedésben van a dolog, az írói munka esetében egyébként is tökéletesen érdektelen.)
Vannak még Kulitól fotók is. Jó képek, de ez el is várható. Jó helyre kerültek a lapban: ez viszont talán már inkább a szerkesztő figyelmességéről árulkodik.

Makai Péter egy verssel és egy valamivel (esszével? vitairattal? kommentárral? olvasói levéllel?) jelentkezett a lapban. Versét most nyilvánosan megtapsolom. Tőle, aki elsősorban azért nem költő, igencsak nagy teljesítmény egy ilyen szöveg: és már nem az első ilyen lírai megnyilvánulása. Nagyon szép például, ahogy a vers előre lépdel az anaforákra, illetve sorváltozatokra épülő pilléreken: gyönyörű az íve. Nem annyira szerencsés viszont a gondolati építkezés: a vers magába erőlteti a pillangó-képpel együtt magát a szerencsétlen káoszelméletet is, és aztán azzal vergődik: mit kezdjen vele, hogy kecmeregjen ki ebből? (Petrinek voltak ilyen vacakságai, belezakkanásai, de ő olyankor bejelentette, hogy basszus, ezt a verset már teljesen elbasztam ezzel a toplák toposszal. És ezzel megmentette valahogy, ha nem is teljesen.) — Viszont jó hír, hogy Peti verse valahogy mégis kikeveredik: szép, kerek vers lesz végül. Épp csak a közepe nem kellene, a fraktálokkal.
És most a prózai írásról (nevezzük mégis esszének): ezért sokat kell még szerintem vezekelnie. Ad hoc-szerű írás, rögtönzés, halandzsafüzér; egy észrevétel túláltalánosítása; egy valaki-mellé-állás rövidzárlata; jobb, ha mindössze ennyiben maradunk. Kár, hogy bekerült a lapba; illetőleg: kár, hogy nem volt idő még egy kicsit tovább formálni. (Szerintem nem csak csiszolgatni, de érlelni is kellett volna még; na, majd legközelebb.)

Mráz István, a valamikori fantasztikus költő és a nem túl régi kiváló novellista ezúttal mindössze néhány fordítással jelentkezett (megint csak Makai Péterrel közösen). Munkájukat, legalábbis mint műfordításokat, nem tudom megítélni. Azt sem tudom, miféle munkamegosztás volt közöttük. Maguk a kisnovellák (kisakármik) szépek, fájdalmasak; helyük van a lapban.

Oravecz Dénes egy seregnyi fotóval és egy — benyomásom szerint — feledhető rajzzal jelentkezett ebben a számban; jelenléte, úgy látom, ilyesfélékből szokott állni. Nem lebecsülésképp mondtam mindezeket (hisz bátran közölhetne szövegeket is, tudom, hogy nem vallana szégyent ebben a mezőnyben sem); fotói nagyon jók, sugárzóak; olykor etűdszerűek, máskor szociofotó-jellegük látványosabb; jól illeszkednek a lapba, az Öngyújtó sokat nyer velük.

Oravecz Gergely a főszerkesztő. Főszeri. Ő a lap motorja, ha akarja, ha nem. Ha tetszik, ha nem. A lap színvonalából arra lehet következtetni, hogy egészében jól dolgozik. Jó lapot erősködik össze. Jó a lap felépítése, szép a kinézete, van ritmusa; minden rendben. Az Öngyújtó nem is tűnik amatőr lapnak, bár persze még profinak sem. (A köztes létben van valahol, ott, ahol a jó dolgok születnek, illetve a cserbenhagyott jó dolgok elsikkadnak végül. És az nem csak a főszerkesztőn fog múlni, hogy ennek a vállalkozásnak mi lesz majd a sorsa.)
A lapban három megnyilvánulás olvasható tőle. Legelőször egy dícséretesen kurta szerkesztői bevezetés. Ez rövid, informatív, helyénvaló.
Folytatódik a képregénye is pár oldal erejéig: ezt a munkáját lehet szeretni, én legalábbis szeretem. De majd akkor lesz érdemes hosszabban írni róla, ha befejeződik; és az remélhetőleg még sokára lesz. Most épp formás, kedvvel rajzolható popsi vonult be a történetbe.
Harmadikként: megjelent most egy elbeszélése. Engem, mi tagadás, meglepett. Jó felépítésű, hangulatos, reflektált novella: a szerző jól mozgatja hősét, jól is árnyalja, összességében: jól vezeti el a végkifejletig. Ami: micsoda is? A megérdemelt csúfos kudarc? Vagy valamiféle életmegoldódás? Happy ending? Mindegy; íróilag mindenesetre nyáltengerveszély, amelybe igencsak ügyesen viszi bele hősét. Ott is lehetne fulladásos halált halni! De nem; esetlen-kedves vita nuova merül fel a Velencei tó zordon vizéből. Remek.

A névsorban legutolsó szerző Várhegyi Péter. Az ő írása most számomra a legdöbbenetesebb. Erre nem lehetett számítani. Tudtam, mert tudható, hogy rajong a fantasy-szerű írásokért és a sci-fikért, és azt is tudtam, hogy nagyon mélyen ismer egy sereg ilyen művet, sőt egész írói világokat: de hogy ő maga is képes felépíteni egy ilyet, azt nem hittem volna. Azt meg főleg nem, hogy meg is tudja írni. És hogy ilyen oldottan, hajlékonyan, ilyen kifejezően! Lihegés-és ideológiamentesen, lebegve hagyva ezt a nehéz, már sokak által elkefélt témát! Gratulálok.

Nos, összefoglalva: nagyon örülök ennek a lapnak. És örülnék, ha megmaradna. Legalább egy darabig még. Érdemes vele foglalkozni. Érdemes lenne akár egy kicsit rajongani is érte a szerzőknek. Egy kicsit nagyon. Kurvára: azt se tartanám túlzásnak. Érdemes lenne kicsit bulldog-szerűen ráállni arra, hogy technikailag is elkészülhessen, hogy mindig legyenek terjesztésre alkalmas helyek, hogy kapjon esélyt a lap. Ráállni, mindenkinek. Vagy nem így gondoljátok?

Csak néztem a cipőm orrát, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom, zsebre tett kézzel a hideg hózáporban. Talán az a két feles melegített egy kicsit belülről. Hát én higgyem el, hogy ez az év más lesz, mint a többi, mondta, aztán még krákogott is hozzá. Hmm... Ha nem lenne a cigi, nem csak az újév lenne másabb, de a világ is, dőltek ki a szavak aromás füst formájában a szájából, és megint krákogott. Amúgy meg, folytatta, misztikus dolog ez az egész, és a misztikus dolgok érdekesek. Ha nem találták volna ki az idő fogalmát - ilyesmire csak az ember képes ám! -, meg ha nem lenne kereszténység, bizony senki nem ünnepelne most újévet. Nem, hát tényleg nem. De ugye tudom, hogy ilyenkor mindenki kap egy újabb esélyt, próbálta megtörni a hallgatásom. Hümmögtem. Semmi misztikus nincs ezekben a dolgokban, kezdtem bele. Azt gondolom, hogy a karácsony, a húsvét, vagy éppen a szilveszter a robotoló embereknek lett kitalálva. Kellenek ünnepnapok, amikor hivatalosan nem kell robotolni. Máskülönben hogy viselnénk el az egész éven át, az egész életen át tartó szüntelen robotot? Az időt is ezért találták ki. Hogy ezt mondhassam: jövő ilyenkor megint ünneplek, addig viszont csinálom a dolgomat. Ezt az egész életen átívelő céltalan robotot így bontjuk le időszakokra. Miféle robotra gondolok, kérdezte. Hát... Hajtunk a sikerre, az elismerésre, a szeretetre. A boldogságra. És belefáradunk. És az egész egy kilátástalan, szürke valami, ami megfullaszt, még ha a legjobb szándékkal csináljuk is. De, és itt jön a csavar, ezeken az elvileg szeretetről, barátságról és jókedvről szóló ünnepeken érezzük csak igazán, mennyire felesleges az egész, mennyire egyedül is vagyunk valójában.
Nem vagyok egy derűs valaki, mondta. Megvontam a vállam. Nem érzek különbséget a ma és a tegnap között. Általában nem érzek különbséget ma és tegnap között. Jóideje már. Nos, pedig most minden megváltozik, veregette meg a vállam, és az arcán biztató mosoly jelent meg. Azután sugárban kihányta a földre az összes alkoholt, amit az este megivott. Elindultam a hóban.

Mi értelme van az új esélynek, ha mindig ugyanazzal kezdődik, amivel végződik?