Rossz ez a koszt, ó lány...

(Kisblog/13)
A Kritika című folyóirat tavaly decemberi számában csaknem 6 oldalnyi írás jelent meg Kosztolányi Dezsőről. Szerzője Veres András irodalomtörténész, aki valamikor nagyon robbantó szelleműnek számított — ma inkább a megtűrtek, a hagyományosnak tekintettek közé sorolják, ha sorolják egyáltalán valahova. (Pár év alatt le lehet zúgni a trendiségből, az égből is a süllyesztőbe, akár a semmibe, bizony ám! Sokan fogják még ezt megtanulni!) — Én csípem őt. Noha újat ritkán tudok meg tőle, de amit mégis, azt talán pontosabban tudom aztán. Érzékletesebbé válik. Egyre fontosabbnak tartom ezt. Veres volt pl. Rejtő Jenő népszerűsítője is az utóbbi években. A nagyagyúak, Szegedi Maszákék szellentenek rá, de hát ezt teszik ők sok mindenkivel — Veres viszont beleírta a Piszkos Fredet A magyar irodalom történeteibe. Elég jó fejezet, és még meg is lehet érteni. Mondom, csípem Verest.

Kosztolányit hagyományosan jóval kevésbé csípem, ő inkább csípi a szemem. De vénségemre azért alakulok valamennyire. Hiszen már Arannyal is elvagyok, és Madáchcsal is jobban; azt veszem észre, hogy dícsérgetem őket az óráimon. Kosztolányi se olyan rossz, na; ilyent bírtam pl. mondani tegnap. Tény, egy ideje már tényleg szeretem az Őszi reggelit, egy-két Esti Kornél-történetet, bírom néhány Kosztolányi-megnyilvánulás szemléletét is. Derűs-boldog semmi-hitét, boldog agonizálását akár rokonnak is tarthatnám a magaméval. De hát lehet, hogy egyszer majd rokonnak is tartom. Kibontja az idő.
Kosztolányi gyakori összeomlásai, hiú sértettségei, csapkodásai, sunyi gyűlöletei, egész rongybabasága zavar; férfiatlan. Halj meg dühödten. Vagy halj meg szótlanul. De halj meg VALAMILYENKÉNT. Ezt ő nem tudta szerintem. Azt feltételezem ma is, hogy kisfiús bájával, álmatagságával hódította ő meg legfőképp minden korok tanítónénijeit. Azt gondolom gyakran, ma is ezzel hathat leginkább. Mi mással? Azzal a fenenagy tehetségével? De lehet, hogy mégis mással. Lehet, hogy tényleg nagyon tehetséges volt. Hogy ezt csak én nem látom. Én, a Kosztolányi-vak. Lehet, hogy semmitmondó mondatai nagyon szépen vannak semmitmondva. Lehet. Minden lehet. Itt ez a fotó, megértem, hogy egy ilyen ember tetszhet, ha megjelenik valahol. Megértem, ha valaki, főleg, ha nőnemű, arról álmodozik, hogy bárcsak most is megjelenne. Veres tanulmánya ennél többre, arra fut ki, hogy Kosztolányi azért tartalmas figura; megdöbbentően hűséges maradt pl. liberális mentalitásához, és hogy a Nyugathoz, amit annyiszor ott akart hagyni, végül is ez kötötte. Lehetséges? Arra fut ki, hogy bármilyen furcsa, a Nyugat köreiben őt tényleg szerették a többiek. Így lehet? Én olvastam Füst Milán naplóját, nem úgy tűnt. De lehet? Majd még ellenőrzöm. Szeretek olvasni, újraolvasni is. Kibontja az idő.

Végezetül: itt ez a karikatúra. A Nyugat íróinak egy csokra van rajta, Osvát még él, Tóth Árpád is, Babitsra fújnak, ő nincs itt; szóval a húszas évek. Kosztolányi a háttal álló alak, a kertitörpe Szép Ernő mellett. Ő az abszolút jellegtelen. Felismerhetetlen. Mindenkit ismerek a rajzon, elég jól. Higgyetek nekem. Szigethy István grafikus Kosztolányit nem tudta lerajzolni, őt egyedül nem, csődöt mondott. Semmilyennek látta. Nem látta. Ő se látta. Kosztolányi-vak. Veres (ha nem is lelkes, de elismerő) írásának totál ellene beszél ez az egyetlen karikatúra, amely ugyanebben a lapszámban, a cikk illusztrációjaként jelent meg. Érdekes.