(Kisblog/12)
Van egy nem túl nagy boltszerűség a Dob utca legelején, Dob utca 2, mivelhogy ott található az Eprecske Művészeti Műhely — más megközelítésben egy szimpla képkeretező. Tegnap jártam ott, mert hát inkább a Károly körúti Alexandrában jártam, és ha már, akkor átugrottam, volt rá okom. Rémnagyszerű hely. Százszámra lógnak ott a falakon tenyérnyi vagy annál némileg nagyobb képecskék, rajzok, festmények, filmrészletek, és hűha, aktok! sokan!, színesek, színtelenek, a legkülönbözőbb ízlésvilágú dolgok, épp nekem való a hely. Én kricsmikben is nagyon szeretem, ha mindenféle vegyesfelvágottak vannak felhajigálva a falakra, egész jól éreztem magam az ősszel Lajos barátommal Pécsen is egy ilyen borozóban, a hátunk mögött mindenkik öreganyjai meg a Doberdo, jól ment hozzájuk a hideg tonic. De rajongni kezdtem a Castróért is (Madách tér) hasonló okokból, vagy a Csalogány utcai Amarcordért, ahol a Fellini-összes lóg a falakon kimerevítve. Óriási darab nők, mint sonkák. Na hát az ilyesmi kellett mindig nekem.
Az Eprecskébe azért mentem be, hogy megtudjak valamit, de persze nem tudtam meg. Mindegy, akkor is blogbejegyzés lett volna belőle, ha megtudom, meg így is, hogy nem. A kérdésem egyszerű pedig: kinek a micsodája az a kép, amit most megmutatok? (Az is ér, ha megmondjátok, kinek a micsodája van a képen?) E kép „eredetijét” ugyanis az Eprecskében szerezte be valaki, ráadásul nekem vette meg, nagyon fontos alkalomból. Elmesélem.
2006 tavaszán beteg lettem hirtelen, ez volt a tüdőrák-gyanús időszakom. Amiből nekem főleg az jött le, hogy a magyar egészségügy csodálatos, ugyanis velem mindenki körömszakadtig foglalkozott, mindig minden rendelkezésre állt, méregdrága vizsgálatok is pillanatok alatt, ismeretlen orvosok jóismerősként csörögtek ránk, hogy miben segíthetnének, és gyönyörű doktornők lúdbőröztek értem a fehér köpenyük alatt. Rém erotikus időszak volt, kissé bele is szerettem akkor a meghalásba. Jó virgácsai voltak még neki is, a halálnak. Augusztus végén egy humorzsák doki végre megműtött, az is érdekes volt nagyon, én még tolószékből olyan lelkesen nem integettem a feleségemnek, mint akkor, hogy toltak befele a műtőbe. Nagyjából félbevágtak akkor, az már kicsit erős élmény volt, bár eltörpült amellett, hogy véletlenül kiverték az egyik fogam. Az rontott az önképemen messze a legtöbbet.
Nos, térjek a lényegre: másnap reggel lehoztak az intenzív osztályról, a feleségem pedig érkezett a kis ajándékaival, joghurtok, túrókrémek, tejberizsek, mellettük persze a szörpösüvegbe töltött vörösbor, hogy mégse morogjon nagyon a személyzet. Alkalomhoz illő könyvek voltak nálam, Thomas Mann Varázshegye, Adytól A halottak élén, meg még egy harmadik döglődős. Játszódtam. Ő meg, a feleségem, kirakta melléjük az éjjeliszekrényre ezt a képet. Dalma küldte, a nevelt lányom, mert ismert, és azt akarta, hogy vigyorogjak, és akarjak lenni. Úgy vélte, mindenkit más fűz az élethez: engem ugyan nem sok dolog, de a punciszőrök biztosan. Tegyem csak ki, nézegessem. Elnevettem magam. Ismertem én már korábbról ezt a kis képecskét, ami azt jelenti, hogy láttam már, és korábban is tetszett, volt róla véleményem. De nem emlékeztem, kinek az alkotása. És most sem tudom.
Tegnap tehát ezügyben mentem be az Eprecskébe, el is bámészkodtam vagy negyed órát, nagyon sok kép volt ott, bóvli is, érdekes is, no de ez nem volt sehol. Odamentem egy ürgéhez, próbáltam körülírni a képet. Nem tudott segíteni. Elköszöntem, a pénztárban szöszi kis leányka, mosolygott, köszönt, nem úgy, mint akinek muszáj. Jókedvem lett. És akartam kicsit élni.
Van egy nem túl nagy boltszerűség a Dob utca legelején, Dob utca 2, mivelhogy ott található az Eprecske Művészeti Műhely — más megközelítésben egy szimpla képkeretező. Tegnap jártam ott, mert hát inkább a Károly körúti Alexandrában jártam, és ha már, akkor átugrottam, volt rá okom. Rémnagyszerű hely. Százszámra lógnak ott a falakon tenyérnyi vagy annál némileg nagyobb képecskék, rajzok, festmények, filmrészletek, és hűha, aktok! sokan!, színesek, színtelenek, a legkülönbözőbb ízlésvilágú dolgok, épp nekem való a hely. Én kricsmikben is nagyon szeretem, ha mindenféle vegyesfelvágottak vannak felhajigálva a falakra, egész jól éreztem magam az ősszel Lajos barátommal Pécsen is egy ilyen borozóban, a hátunk mögött mindenkik öreganyjai meg a Doberdo, jól ment hozzájuk a hideg tonic. De rajongni kezdtem a Castróért is (Madách tér) hasonló okokból, vagy a Csalogány utcai Amarcordért, ahol a Fellini-összes lóg a falakon kimerevítve. Óriási darab nők, mint sonkák. Na hát az ilyesmi kellett mindig nekem.
Az Eprecskébe azért mentem be, hogy megtudjak valamit, de persze nem tudtam meg. Mindegy, akkor is blogbejegyzés lett volna belőle, ha megtudom, meg így is, hogy nem. A kérdésem egyszerű pedig: kinek a micsodája az a kép, amit most megmutatok? (Az is ér, ha megmondjátok, kinek a micsodája van a képen?) E kép „eredetijét” ugyanis az Eprecskében szerezte be valaki, ráadásul nekem vette meg, nagyon fontos alkalomból. Elmesélem.
2006 tavaszán beteg lettem hirtelen, ez volt a tüdőrák-gyanús időszakom. Amiből nekem főleg az jött le, hogy a magyar egészségügy csodálatos, ugyanis velem mindenki körömszakadtig foglalkozott, mindig minden rendelkezésre állt, méregdrága vizsgálatok is pillanatok alatt, ismeretlen orvosok jóismerősként csörögtek ránk, hogy miben segíthetnének, és gyönyörű doktornők lúdbőröztek értem a fehér köpenyük alatt. Rém erotikus időszak volt, kissé bele is szerettem akkor a meghalásba. Jó virgácsai voltak még neki is, a halálnak. Augusztus végén egy humorzsák doki végre megműtött, az is érdekes volt nagyon, én még tolószékből olyan lelkesen nem integettem a feleségemnek, mint akkor, hogy toltak befele a műtőbe. Nagyjából félbevágtak akkor, az már kicsit erős élmény volt, bár eltörpült amellett, hogy véletlenül kiverték az egyik fogam. Az rontott az önképemen messze a legtöbbet.
Nos, térjek a lényegre: másnap reggel lehoztak az intenzív osztályról, a feleségem pedig érkezett a kis ajándékaival, joghurtok, túrókrémek, tejberizsek, mellettük persze a szörpösüvegbe töltött vörösbor, hogy mégse morogjon nagyon a személyzet. Alkalomhoz illő könyvek voltak nálam, Thomas Mann Varázshegye, Adytól A halottak élén, meg még egy harmadik döglődős. Játszódtam. Ő meg, a feleségem, kirakta melléjük az éjjeliszekrényre ezt a képet. Dalma küldte, a nevelt lányom, mert ismert, és azt akarta, hogy vigyorogjak, és akarjak lenni. Úgy vélte, mindenkit más fűz az élethez: engem ugyan nem sok dolog, de a punciszőrök biztosan. Tegyem csak ki, nézegessem. Elnevettem magam. Ismertem én már korábbról ezt a kis képecskét, ami azt jelenti, hogy láttam már, és korábban is tetszett, volt róla véleményem. De nem emlékeztem, kinek az alkotása. És most sem tudom.
Tegnap tehát ezügyben mentem be az Eprecskébe, el is bámészkodtam vagy negyed órát, nagyon sok kép volt ott, bóvli is, érdekes is, no de ez nem volt sehol. Odamentem egy ürgéhez, próbáltam körülírni a képet. Nem tudott segíteni. Elköszöntem, a pénztárban szöszi kis leányka, mosolygott, köszönt, nem úgy, mint akinek muszáj. Jókedvem lett. És akartam kicsit élni.
2 megjegyzés:
Nagyon próbáltam utánakeresni, de sajnos semmi. Pedig nagyon klassz kép. És vicces is, hogy mintegy 'a jóízlés kedvéért" a melleit eltakaják a képen, de más részekkel szemben semmi fenntartásuk sincs, épp mint az okos lány a mesében, aki a melleit szégyelli, mert azokat ő növesztette.
Nagyon szép a bejegyzés is. Én már akkor is úgy reménykedtem abban, hogy ez egyszer majd ilyen múltbéli dolog lesz ez, amire ilyen irodalmi rálátással tudsz majd gondolni. És lett. Tök jó.
Nagyon mókás alkotás, valóban. Köszi, hogy megpróbáltál utánanézni. Egyszer elő fog bukkanni, tök véletlenül.
BUÉK!
Megjegyzés küldése