2009. január 11., vasárnap

Wassermann doktor megvizsgálja Csipkerózsikát

(Kisblog/14)
Arról értesülök, hogy újra terjedőben van a szifilisz, a civilizált világból egyszer már jelentős mértékben kiszorított fertőző nemi betegség. Már a pornószínészek is rettegnek, mi lesz velük. Boróka Balls például újabban nem forgat, be van rezelve és reteszelve, én meg is értem. De mégsem róluk lesz itt szó. Hanem főképp az irodalomról.
Tolsztojról írták, hogy a krími háború idején (amelyben ő ott volt, duhajkodott meg vitézkedett) úgy meg tudta figyelni a betegségeket, hogy le tudott írni akkor még feltáratlan megbetegedés-tüneteket is, amelyeket később aztán, amikor odáig jutottak, a novellái alapján egyértelműen diagnosztizálni tudtak az orvosok. Ez a megfigyelőképesség diadala, bizonyos típusú irodalom nem élhet meg enélkül.
A szifilisz egy más eset, annak a tüneteit nagyjából Kolumbusz óta ismerik a civilek és főképp az orvosok. Elvileg tehát már nagyon jól és ezerszer megfigyelték. De azért mégis bajban voltak, mert a francia kórt könnyen össze lehetett keverni másféle fertőzésekkel. Bizonyos tekintetben persze mindegy is volt, mert a 20. század közepéig amúgy se nagyon tudtak vele mit kezdeni: a penicillin nagyüzemi gyártása tette csak gyógyíthatóvá, a 2. világháború idején. Addig csak jelen volt és annyi. Aratott. Természetesen tudták, hogy nagyrészt nemi úton terjed, azt is, hogy nagyon fertőző és nagyon fájdalmas és nagyon ronda. Még azt is tudták, hogy az esetek egy részében paralízishez, illetve elhülyüléshez vezet. És persze a kívánatosnál jóval koraibb és szégyenletesebb és kínosabb halálhoz.
Aki tehát megkapta, tuti, hogy kissé kibillent a lelki egyensúlyából. Ha volt neki addig.
A magyar irodalom két legnevezetesebb szifiliszese tényleg két megroggyant alak: Vörösmarty Mihály és Ady Endre. Vörösmarty rejtegette a betegségét, ami teljesen érthető. Egészen a modern irodalomtudomány tényfeltáró munkájáig el is tudta titkolni, mert nagyon kevés közeli barátja volt, azok pedig úriemberek voltak, akik őt mint nagy költőt és amúgy derék embert tisztelték. Ady a verseiben inkább közhírré tette a magáét: talán mert úgyis mindegy volt. Meg talán mert a szifilisz a vadromantikus zsenielméletbe is jól beleillett. A tüdőbaj már régi és teljesen átlagos művészbetegség volt, olyat akárki kaphatott. A lues azért izgalmasabb volt. (Az a hír terjedt, hogy Nietzsche is vérbajban halt meg, aztán mekkora zseni volt!...) Szóval így valahogy. Egyébként meg úgyse tudta volna eltitkolni a baját ezen a pletykás Budapesten.
Ady egyébként nagyon „jókor” kapta el a vérbajt: az elsők között volt, akiknél ezt egyértelműen tudták diagnosztizálni. Örülhetett: semmi idegőrlő bizonytalanság! Vele már száz százalék biztonsággal tudták közölni, hogy mire is számíthat: semmi jóra. 1905-ben fedezték fel ugyanis magát a kórokozó baktériumot. Jellegzetes dugóhúzó alakja van, jól látták akkortól mikroszkópon is. 1906-ban már profi eljárás is volt a vizsgálatra, ezt egy Wassermann nevű orvos dolgozta ki. (Rettenetes név volt!!! Félelmetes!!!) Adynak Párizsban már ehhez a vizsgálathoz volt szerencséje; imádott Lédájának férje, az inkább jóbarát, mint rivális Diósy Ödön fizette neki. (Ami azért érdeke is volt.)
A magyar irodalom harmadik nagy vérbaj-specialistája doktor Brenner József, írói nevén Csáth Géza. Igaz, ő nem volt vérbajos. Ellenben orvos volt. 1908-tól, első novelláskötetének megjelenésétől az elmeklinikán dolgozott, sőt ott is lakott. Noha nem a vérbajosokkal, vagyis a várhatóan később bedilizőkkel, hanem az aktuálisakkal foglalkozott, a Wassermann-eljárást tanulmányaiból is, meg hivatalból is kellett, hogy ismerje. És ismerte is, sőt: első novelláskötetének egyik novellájában, bár nem túl feltűnően, meg is írta.
Kötetének címe: A varázsló kertje. Annak egyik blokkja a Mesék, amelyek rosszul végződnek. Az említett mese a négy közül a harmadik, és így hangzik:

„A kis doktor, miután kitüntetéssel letette a harmadik orvosi szigorlatot, komolyan kezdett gondolkodni, hogy megházasodik. Miért kezdett gondolkodni erről? - kérdezheti minden józan ember. Nos igen, mert szeretett egy leányt, igen, egy leányt, akinek szabályos és kerek volt a válla, izmos a háta (csak kevés, de anatómiailag igen jól elrendezett hájjal), fekete a haja és fekete a szeme. Satöbbi.
Egy napon végre jegyet váltottak.
Ekkor történt, hogy a leány megszúrta a kezét. A kis doktor zsebkendőjével szárította fel a vércseppet, mely a rózsás, szép ujjacska hegyén szivárgott ki, s azután lecsókolta még, ami maradt. De ez mellékes.
A fontos az, hogy másnap észrevette a vért a kis doktor a kendőjén. Egyet gondolt. Előszedte a mikroszkópját. Letörölgette a nagyítólencséket, belefújt a fényes, sárga csőbe, megigazította a csavarokat. Azután kivágta a vérfoltot, és egy apró üvegedénybe tette. Majd titokzatos kis üvegekből öntözgetett hozzá, amelyeken ilyen furcsa - szeretném mondani, hátborzongató - fölírások voltak láthatók: C H O - NaOH - C H N S -. Így dolgozott a kis doktor. Pepecselt, áztatott, szárított fáradhatatlanul, és kukucskált a mikroszkóp csövébe. Azután újra kezdte. Hümmögött, izzadt. Végre kidülledt szemekkel bámult maga elé. A reggel is ott érte, amint a titokzatos nagyítógép mellett gondolkozott. De utoljára is határozott, mert másképp semmi értelme se lett volna a sok fáradságnak.
Lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, borítékba tette, hordárt hívatott és - visszaküldte.”

Vajon érthető-e? (Magunktól nem szoktuk érteni, mert jobban esik egy megnyugtatóbb, líraibb olvasat.)
Az életet preferáljuk a gyógyszerszaggal szemben, ez természetes. Így hát a novella szinte még el sem kezdődött, és mi már a hamvas, jóhúsú hősnő pártján állunk a kémcsöves-mikroszkópos, tudálékos kis doktorral szemben. A romantikus-szentimentális báj pártján a fehér köpenyes gyanakvással szemben. Haragszunk a kis doktorra, sőt haragszunk az íróra: hogy lehet egy ilyen érzelmes-romantikus vonzalmat holmi kémcsövekkel elrontani?
És ha ebből a hülyeségből nem mászunk ki idejében (az igaz, hogy erre nem hagy sok időt Csáth, hiszen ez egy minimálnovella), akkor megmaradunk ebben a hülyeségünkben. És nem értjük, amit érthetnénk.
Hülyék maradunk, és semmi másért: csak mert hülyék is akartunk maradni. Mert kedvesebb nekünk a hülye lírázás.

Nos: a kis doktor persze választhatta volna a hamvas kis jegyesét. És vállalhatta volna őt, naná, a hűtlenségével együtt is. (Mert a vérbajhoz azért kell egy kis etyepetye. Egy kis intimzónázás.) Kikerestem a neten egy ártatlan kis fotót. Választhatta volna kezdetnek mindjárt ezt. Hogy tetszik? Igen csúnya, igen fertőző, igen fájdalmas. Igen diagnosztizálható. És igen gyógyíthatatlan. Ésatöbbi.

(Itt nézd meg, ha van kedved, drága olvasó!)

((Egyébként is aljas novella. Ugyanis: lehet, hogy már most is késő. A vérbajt a kis doktor már meg is kaphatta. Akkor, amikor lecsókolta a vért a kedvese ujjacskájáról. (Ismert volt, hogy a vérárammal így is átterjedhet ez a betegség. Csak egy kis seb kell hozzá.)
Nos: még mindig lelketlen és ellenszenves a kis doktor? Szótlanul visszaküldi a jegygyűrűt, az igaz. Nem magyarázkodik. De nem is átkozódik. Sótlan, színtelen, fehér köpenyes kis doktor. Úriember.))

7 megjegyzés:

gergő írta...

Hosszú ideje az első bejegyzésed, ami tetszik. Nem bántás.

Talán igazad volt egyébként. Lehet, hogy külön blogot kéne nyitnunk. A te tempódat képtelenség követni. Én ritkán írok, Dini soha, te meg naponta. Nincs ember, aki képes végigolvasni érdeklődéssel.

Úgy is mondhatnánk, hogy becsődölt a hármasblog.

barna írta...

Akár ezennel fel is oszolhatunk, nekem megfelel az is. Meggondoljátok, megmondjátok. Akkor lehet, hogy én tényleg különmegyek. Mert most rászoktam ezekre a kis szarokra, és hátha még irkálnék ilyeneket. De az is lehet, hogy nem.

Egyébként naponta azért nem írok.

Névtelen írta...

Amúgy honnan meríted a témáid? Tudja az ördög... vagy ő se!

W

barna írta...

Általában csak úgy eszembe jutnak, és kicsit utánuk megyek. Legtöbbször azt se. Ennek kicsit kellett, nem voltam biztos pár dologban.
A Csáth-dolog mögött az van, hogy baromira zavar, ha olyasmit nem értenek, amit lehetne érteni, de kényelmesebb nekik, ha nem. Mert úgy aranyosabbnak tűnnek, vagy ártatlanabbnak, mit tudom én. Pedig a világ nem valami finom hely, mint egy nagy Mester mondja valahol. Ezt a novellát se szeretik lecsontozni, tudok ilyet, nem egyet. Muszáj hozzá szifiliszes végződéseket mutogatni.
DE mindegy.

Znajka írta...

Én véletlenül nagyon jól csináltam, mert először a novellát olvastam el, csak utána a Te írásodat előtte- utána. Nem jöttem rá a szifiliszre, elvontabbnak tekintettem a novellát, ennek ellenére én végig a doki pártján álltam- mikor meglátta a vért a kendőn, úgy gondoltam, nagyon édes, hogy azért akarja mikroszkóp alatt megnézni, hogy lásson, még többet lásson a kedveséből, és azt hittem, hogy egyszerűen a kedvese olyan közelről már nem az volt, akinek hitte. Persze ez így is van, csak én buta nem számoltam bele a betegséget. De sosem fordultam gondolatban az orvos ellen. Édes drága, drága kis doki, és az ilyeneket így vagy úgy, de mindig megölik a nők.

Névtelen írta...

És ne oszoljatok fel, szerintem. Senki nem mondta, hogy kiegyenlítettnek kell lennie egy közösblognak- Barna, ne vedd a szívedre úgy. Nyugodtan írj sokat.
Az olvasóid

barna írta...

Nem vettem a szívemre, köszi egyébként. Vagy ha igen, az már régen volt. Csak annyi történt, hogy rájöttem, nem-írni is jó. De még ezt is abbahagyhatom, és akkor lehet, hogy néha firkálok megint.