2009. január 28., szerda

?

A divatnak egyetemes fejlődéstörténete van. Ez tény. Hiszen tanítják egyetemen.
Az a kérdés foglalkoztat, vajon, ha a divat minden korszakának adnak valamilyen elnevezést, a mostani korszakot mire keresztelik majd? És különben milyen vezérelvek alapján csoportosítják az egyes ágazatait?
Laikus ember valahogy így kezd neki: az ezredforduló környékén a deszkás stílus volt a divat, utána a rokker/metálos/dárkos/brutálos, aztán két évvel ezelőtt az imó, most pedig a csizmáskandúr style. Ez a laikus ember én vagyok. Mindig aszerint csoportosítok, hogy melyik fajta emberből látom a legtöbbet. Mikor elkezdtem a gimit, akkor a bőgatyás, deszkás cipős arcok voltak túlsúlyban a Lászlóban. Aztán mindenki acélbetétes bakancsra váltott és megnövesztette a haját. Utána nem követtem nagyon az eseményeket, mert bepankultam és leszartam a külvilágot. De a kifestett szemű, feszülős gatyás, tépett/festett hajú imós kölykökre azért felkaptam a fejem. És most, hogy a Corvinuson dolgozom, mást se látok, csak csizmába bújt csajokat.
Ez csak az én nézőpontom, és tudom, a kép ennél árnyaltabb. Például múlt télen elterjedt szokása volt az embereknek, hogy a sálat nem tekerik a nyakuk köré, hanem hurkot raknak rá, azon átdugják a végét, és egy nagyon béna nyakkendőhöz hasonlóan hordják. Pont csak a funkcióját nem teljesíti így, a nyakat egyáltalán nem melegíti - nade a divat mindenek felett! Aztán tanúja voltam, mikor a lányok a jól bevált trapéznaci helyett a legszűkebb farmerokba kezdték belepréselni magukat, ami teljesen testhezálló, kihangsúlyozza a segget és hurkapálcának láttatja a lábat, magyarul idióta tehenet csinál az amúgy gyönyörűszép alakú csajokból. Nade a divat mindenek felett! Szintúgy az előre szaggatott diszkós nadrágok esetében, amiket egy időben egyáltalán nem csak a diszkósok hordtak, de az egyébként normális életet élő családapák is. A divat mindenek felett! Tudom, hogy volt csíkospulcsi-korszak is, amikor a László folyosóit meg úgy általában Budapest utcáit, az embernek az az érzése támadhatott, ellepték a szökött rabok. Ez a jelenség mára valamennyire csillapodott, ám annyira mégsem, hogy a karácsonyra anyámtól kapott pulóvert fel merjem venni nyilvános helyen. Naponta találkozom ugyanis olyannal, akinek ugyanaz a barna csíkos kapucnis felsője van, mint nekem otthon a szekrényben.
Nem folytatom a sort, mert nem erről akarok beszélni. A kérdésem az: miért sírom vissza a trapéznacis csajokat, mikor csizmába tűrt répanacisokat látok? Nem tudom. Valószínűleg a dolog nem arról szól, jó-e a csizma, avagy rossz. Rengeteg csajnak jól áll a csizma. De sokkal többnek áll rosszul. Ez persze elmondható szinte bármiről. Van, akinek jól áll a szoknya, van, akinek borzalmasan. Van, akinek jól áll a szemüveg, van, aki förtelmesen néz ki vele. De azokra az emberekre mindig őszinte csodálkozással néztem, akik egy hozzájuk nyilvánvalóan egyáltalán nem illő stílust erőltetnek magukra, csak azért, mert az a divat, ugyanakkor képesek azt gondolni, hogy ez az Ő divatjuk, amit kifejezetten nekik találtak ki.
És szó sincs arról, hogy ezek az emberek síkhülyék! Nem! Az ember rengeteg dolgot elhisz magáról, és még annál is többet hitet el magával. De ha én holnap kitalálnám, hogy ezentúl szandált hordok, virágmintás rövidnadrággal és cannabisos pólóval, biztos vagyok benne, hogy sokan felszisszennének.
Most nagy általánosságban beszélek a divatról. Ha a pultban ülök és egy csizmás csaj kölcsönöz tőlem könyvet, legyen akármilyen szép vagy aranyos, kretén személyiségemnek hála rögtön az egyediség hiányát vélem felfedezni benne. Ha viszont egy edzőcipős, mindenféle púdertől mentes lány áll előttem, majdnem elolvadok. "Hát Corvinusos létedre nem vagy menő? Hát a saját ízlésedet tartod mérvadónak? Nézzenek oda!" Valami ilyesmit gondolok. Az egyetemen ugyanis most ez (a csizma) a trendi. Nyilván máshol meg más, így aztán semmi efféléből nem kell messzemenő következtetéseket levonni.
A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy ezek az emberek abban a minutumban lecserélik a ruhatárukat, amint a kurrens lapok mást kezdenek el reklámozni. Illetve, hogy azért mégse feltétlenül divatbuziságot sejtsünk emögött: ha a többiek már egy ideje más ruhákban járnak.
Első kérdés: vajon a férfiember csak hozzászokik az eszméletlen iramban cserélődő női divatokhoz; elhiteti magával, hogy tetszik neki az aktuális; tényleg tetszik neki; vagy leszarja? Második kérdés: vajon ez a korszak tényleg "A csizmáskandúr-korszak" néven vonul-e be a divat egyetemes történetébe? Harmadik kérdés: miért írok erről blogbejegyzést*?


*A kérdés bizony helyénvaló. Mire eljutottam a bejegyzés végére, elfelejtettem, miért kezdtem el. Biztosan nem a sok csizmás csaj miatt.

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tapasztalataim szerint a nők döntő többsége nem tud öltözködni. Legfeljebb vetkőzni. A férfiak viszont nem segíthetnek ebben nekik, mert ők csak vetkőztetni tudnak, öltöztetni nem.

Ez van.

W

Névtelen írta...

a lászlóban eddig mindenki konverzt hordott most meg hirtelen átváltottak csizmára és magassarkúra.én ezt látom.
különben meg nem tökmindegy?egy hülyén felöltözött lány is lehet értelmes,max nincsen még tisztában azzal,h mi áll jól neki.az idősebbek viszont tényleg reménytelenek.de ez mindig így volt,és így is lesz,és pl már Jókai is azon élcelődött,hogy milyen nevetséges a divat.

gergő írta...

Én örülök, hogy van divat, ugyanis aki nem követi, az az én szememben mindig nagyobb presztízzsel bír.

Znajka írta...

Épp gondoltam, hogy szólok, hogy a csizma nyilván a tél és a lucsok miatt éli a nagy reneszánszát- én is vettem magamnak egyet, és azóta minden jobb, mert nem csurog be a cipő nyakánál a lucsok, és nem nedves egész nap a harisnyám.
De aztán rájöttem, hogy el kell ismernem- igen, divatszempontok is közrejátszottak -valamiért úgy gondoltam a lábam igen előnyösen néz ki magasszárú csizmában és rövidszoknyában.
De aztán eszembe jutott, hogy régebben magasszárú acélbetétes bakancs volt, és miniszoknya, csak mostanára azt kezdtem gondolni, hogy kinőttem ebből.
De aztán eszembe jutott, hogy -mily megalázó- nagy offbeat (vagy abban tetszelgő) létemre az általad felsorolt divatirányzatok majdnem mind hatással voltak rám valamelyest.
És ami érdekes: mindig úgy éltem meg, mintha nekem megtetszett volna valami, és akkor hirtelen mindenki azt kezdte volna el viselni.
De nyilván már rám is hatással volt valami.
A lényeg, hogy azért mindegyik már egy kicsit kevésbé volt rám hatással, mint az előző- ahogy az ember fokozatosan rájön, hogy igaz, hogy valakin nagyon jól néz ki valami, de rajtam ez nem működne.
És ahogy idősödsz, rájössz arra is, hogy nyugodtan gyönyörködhetsz valakinek a stílusában anélkül, hogy magadévá próbálnád azt tenni.
Szerintem tinédzserkorban valami zsigeri ösztön súgja az embernek, hogy nagyobb biztonságban van, ha megpróbálja fölvenni annak az alakját, aki tetszik neki.
Ez később is kicsit megmarad, pl tudtad, hogy ha olyan emberrel beszélgetsz, akivel szimpatizálsz, egy idő után a beszélgetés során elkezded másolni a mozdulatait?
Tudományosan bizonyított tény. Egy idő után legalábbis hasonló mozdulatokat kezdesz tenni, mint amit tőle láttál, így kifejezed felé, hogy olyan vagy, mint ő, hogy szimpatizálsz vele.
Ez valószínűleg az egyik legősibb falka ösztönünk, hogy iparágat építenek rá- hát istenem, mire nem építenek iparágat? Az éhségre is építettek.

gergő írta...

Hát a "lucskos tél" állításba bele tudnék kötni asszem...

Znajka írta...

Semmi esetre se fogd vissza magadat etekintetben!

Névtelen írta...

"És ami érdekes: mindig úgy éltem meg, mintha nekem megtetszett volna valami, és akkor hirtelen mindenki azt kezdte volna el viselni."-jé,én is ezt szoktam gondolni...

barna írta...

Ez jó cikk volt.