2008. október 31., péntek

Talált szöveg

Jaj, ha muszáj, elnézést kérek mindenkitől, de ezt most akkor is ideteszem, mert nem bírok magammal. Az alábbi cikket ebben a percben olvastam az Indexen, és a hangja olyan otthonos volt! És aztán rájöttem: életszerűségével, szolid humorával, alig észrevehető iróniájával, lassú tempójával, de a mögötte ott húzódó erőteljes fokozásával olyan, mint egy Reuter-novella. Lehet, hogy a barátom ezt most politikailag kikéri magának, de én meg, még egyszer mondom, nem bírok most magammal. Szerencsés nap, találtam egy elfekvő Reuter-írást, nem gondoltam volna.

Ő meg majd talán egyszer kidolgozza rendesen.

[Ezt az írást Felcsuti Balázs jegyzi. Balázs 10 éve él a Massachusetts-i Bostonban, ahol egy biotechnológiai cég munkatársa. Balázs önkéntesként segíti Obama kampányát Massachusettsben és New Hampshire-ben.] (Ezt írták tájékoztatásul az Indexen.)

„Régóta tudjuk, hogy az Obama kampány stratégiájának egyik fő eleme az internet adta lehetőségek kiaknázása. Ezen lehetőségek három csoportba oszthatók: adományok gyűjtése, önkéntesek toborzása és az Obama-támogatók szavazásra bíztatása.

Én azóta tudom, hogy ezzel nem viccelnek, mióta önkéntesként először felfirkantottam a nevem, email címem és telefonszámom valami papírfecnire, amiről meg voltam győződve, hogy a szemétkosárban végzi. A papír valószinűleg ott is végezte, ám előtte még az adataim bekerültek a demokraták adatbázisába és azóta folyik a párbeszéd közöttünk.

Elöször csak a kampány vezetőitől kaptam rendszeres email értesítést eseményekről, kampányhírekről, Obama fellépéseinek helyszínéről. David Plouffe, Obama kampányfőnöke, írt gyakran, nevemen szólított, és 5 dolláros adományokat kunyerált tőlem.

A kampány finiséhez érve már maguk a politikusok, sőt hozzátartozóik is billentyűzetet ragadtak. Először Michelle Obama szólt, hogy ne felejtsem el megnézni Barackot a TV-ben, mikor konvenciós beszédét mondja el, és ha tetszett, adományozzak 5 dollárt, vagy amennyit csak tudok. Barack a konvenció alatt valószínűleg nagyon el volt foglalva, de a TV-vitákra már saját maga invitált meg, sőt ő is megkért, hogy adakozzak.

Joe Biden alelnökjelölt akkor nem bírta tovább, mikor a republikánus kampány kezdett bedurvulni, és megindult a terroristázás és husszeinezés (Obama második keresztneve Husszein). Az ő ötlete az volt, hogy fordítsuk visszájára McCainék stratégiáját azzal, hogy akárhányszor gyűlöletkeltő üzenetet hallok a republikánus kampány valamelyik tagjától, rögtön adjak 5 dollárt (vagy amennyit csak tudok) vagy önkénteskedjek egy órát, de legjobb, ha mindkettőt. így közvetve maga McCain járul majd hozzá a demokrata erőforrások növekedéséhez. Brilliáns terv – gondoltam, és csak a poén kedvért vissza is írtam Joenak, hogy pénzt ugyan nem tudok adni (Amerikában tilos politikai kampánynak külföldiektől adományokat elfogadnia), de Massachusetts-ben és New Hampshire-ben már önkénteskedem, nem kell többet noszogatnia. Biden nem ért rá válaszolni, viszont egy Nicole névre hallgató kampányasszisztens igen, aki megköszönte fáradozásaimat és érdeklődött, hogy lenne-e bármire szükségem. Mivel nem tudtam, mit kérhetek, ezért inkább nemmel válaszoltam.

Pár héttel ezelőtt a telefonom is elkezdett csörögni. Bár lelkiismeretesen mindig felírom a nevem az Arlington-i demokrata irodában ahhoz a kampányeseményhez, amelyen részt tudok venni, általában kapok egy figyelmeztető telefont is, nehogy elfelejtsek elmenni, hisz Barack számít rám. Ezt mindig jól esik hallani, meg amúgy is szavatartó ember vagyok, úgyhogy még egyszer sem hiányoztam igazolatlanul. Úgy látszik, a vége felé Barack jobban számít rám, mint gondoltam, mert most már akkor is hívnak, hogy jöjjek, ha nem is iratkoztam fel. Sőt, tegnap kaptam egy emailt Obamától, hogy a célegyenesben vagyunk: szavazzak, adakozzak, önkénteskedjek. Tegyem meg, amit tudok, a választás most már rajtam áll vagy bukik. Nem tudom, hogy meg tudok-e birkózni ekkora felelőséggel. Még megsokszorozom erőfeszítéseimet az utolsó pár napban, s közben alig várom már, hogy vége legyen e véget nem érő kampánynak.”

2008. október 30., csütörtök

A másik vers

Létezett egyszer egy folyóirat, úgy hívtuk: Troglodyta, és abban volt egy beszélgetéssorozat, annak meg az volt a neve, hogy Triptichon. Merthogy három témát vezettünk elő benne mindig, általában egy prózai szövegről volt szó, egy versről meg egy képről. És egyszer a vers Parti Nagy egyik furcsasága volt, a

Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek

Hát hazajöttél, hát haza, hát,
kivilágíthatnánk a kupolát,
de tegnap, tegnap leeresztett,
beállt egyszerű mennyezetnek,
nagyon nagyon fáradt vagyok ma,
verset szöszöltem fogvacogva,
kabátom sem, pokrócom sem plakát,
ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,
hát hazajöttél, hát haza, hát,
láthattad szonettek fürdőző csapatát,
mind strandra ment, én csak tudom,
elbabráltam fürdősapkáikon,
míg málé ottavák és méla tercinák
csak rágcsálták a főtt kukoricát,
láthattad őket, tőlem mentek el,
azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
bár úgy csörtettek, mint a csorda,
mindent össze enjambement-ozva,
nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság
az asztalom, papírom (s a világ?)
hát hazajöttél, hát haza, hát,
kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,
alágyújtasz a tegnapi teának,
a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
és a csúcsában kerek égre lelsz,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

Erről beszélgettünk, még Juza Katáék régi lakásában történt ez, ott volt Kata meg Péter, Misi, Rózsa Peti, Mráz mester, Eszter meg persze én. És a hangfelvétel, ami készült, elég sokáig tudta bizonyítani, mekkora volt az alkoholos befolyásoltságunk. Az biztos, hogy egyikünk se vezethetett volna. Még másnap se. Viszont megrendítő volt a végeredmény. Nagyszerű beszélgetés született. Olvasható is a Troglodytában. (Mi az?)
Nagyon emlékszem, amikor Kata taglalta azt a két sort a hideg vacsoráról. Meg a teáról, aminek újra alágyújtanak. Egy nő azt pontosan tudja, hogy az ilyesmi vagy igénytelenségre utal, vagy szegénységre, de valami ilyesmire.

Nos, amikor A lovak és az angyalokat másfél hete feltettem erre a blogra, egyetlen komment jött rá, abban pedig az állt, hogy ez nagyon szép vers a karácsonyi magányról.
Egyértelmű tehát, hogy a kommentárt nő írta. Ő tudja.
Lehet, hogy többet nem is kellene írnom nekem se. Vers a karácsonyi elhagyatottságról, igen, persze, a nincstelenségről is: csak alma van, az is rossz, a cukrászdába pedig az ablakon nézünk be. A padlást meg biztosan lesöpörték. Kritikai realista alkotás az ötvenes évekből.

És most akkor legyen mégis úgy, mint az Apokrif esetében. Jöjjön valami kis történet. És mivel egy már tulajdonképpen volt, jöjjön a második.

Nekem ez a Nemes Nagy-vers erősen személyes élmény is. Furcsán az, persze. Valaki mondta ezt a szöveget, akinek különösen való volt. Versdallamon mondta, még az első felállásban. Egy Achkar Nóra nevű lány, furcsa, tatáros, keleti szépség, elképesztő bársonymély hangja volt, iszonyatos tempóérzéke gyorsra, lassúra. Már tíz éve nem láttam, állítólag marketinges, a régi László egyik legjobb újságírónövendékével kavart sokáig, és közben verseket mondott jobbra-balra, de csakis olyanokat, amelyeknek nem a világos értelem volt a fő jellegzetességük. Weöres Sándor: Dob és tánc, ezt hallottam tőle először, meg még valami orosz verset, no azt oroszul, mert orosz volt a másik anyanyelve, és azt mondta, értelme annak a szövegnek se nagyon volt, csak dallama.
Szóval ő egy szavalóverseny-győztes lány volt a Lászlóban, és életemben eddig az egyetlen, aki miatt el tudom képzelni, hogy egy ilyen versenynek bármilyen értelme lehet. Megnyert egy ilyen versenyt, már mondtam, hogy mivel, én meg gondoltam magamban, jól van akkor. Mert én már a Versdallamot próbáltam ezerrel, úgy értve, hogy a legelsőt, azokkal, akik jelentkeztek a rádióhirdetésre, ő meg persze nem, én pedig nem szóltam neki, nem szólnék ma se, senkinek, nem szoktam. El lehet menni egymás mellett, nem tilos.
De tetszett ez a lány nagyon, és az főleg tetszett, hogy nézőként valahogy mégis eljött a legelső Versdallamra, kevesen jöttek még pedig akkor. Az Angyalosi Esztis csapat formálódott, ma is fel tudnék sorolni szinte mindenkit, aki csak egyszer is betévedt, de a többség végig csinálta, Somkövi Betti eszméletlen Petriket nyomott, Kökény Dalma, Sziklai Andris, Balu, az ikrek, még mindenki gyerekcipőben persze, nem tudhattuk akkor, mi lesz ebből az egészből, akkor találtuk ki a gyertyákat is, és olyasmi sem volt még világos, hogy nem fogunk-e megfulladni a levegőtlen présben. De persze nem fulladtunk, és amikor vége lett a Játékok című, akkor még csak egy részes műsornak, odapattant elém Achkar Nóra, hogy ő ebben az egészben másnaptól benne fog lenni, tehát hogy másnaptól ugye próbálunk. És biztosan próbáltunk is: négy Versdallam volt abban az évben, és a harmadik már három órás volt. Jó év volt.
Nóra már végzős volt abban az évben. Nyáron még eljött velünk az első és egyetlen Versdallam-R.Ö.F.I.-táborba, nagyon sokan voltunk, ott derült ki, hogy egy hét is elég egy Versdallamra, ha szinte csak azt csináljuk. (Aztán még ezt is keveselltük később, a Heptameron-korszakban. Őrültek.) Emlékszem, feküdtünk a strandon, beszélgettünk, ő meg kikapcsolta a melltartóját, hanyatt feküdt, és hoppá, beszélgettünk tovább. Párat persze nyeltem, mert szép volt, amit láttam. Akkor már Nemes Nagyot mondott ott, de nem a Lovakat, az később jött, a következő évben, és én ma is az ő hangján és ritmusában hallom ezt a verset.
Tulajdonképpen röhej. Korán járt suliba (akkor már egyetemre), későn végzett, úgyhogy hetente kétszer reggel hétkor találkoztunk a Lászlóban egy elhagyott teremben, és akkor háromnegyed órán át csak ez a vers volt. Mondta, mondta, hússzor, ötvenszer, megálltunk, na újra, mert még egy hangsúly lehetne jobb, egy szünet hosszabb, egy hangzás zeneibb. Csináltuk, amit másokkal azóta is. Hülyegyerekek szaroztak a semmivel és nem volt ennél fontosabb. És aztán megvolt a műsor, és ennyi volt. Emlék lett, csókolom. Én meg az emlékekkel nem tudok semmit se kezdeni. Maximum elmesélem. Mindegy, Galambos Peti írt rólunk egy cikket a R.Ö.F.I.-be, letudva hát az örökkévalóság is.
De azt hiszem, egy verset meg csak így lehet megérteni. Nem logikailag: hanem rendesen.

*
Nekem ehhez a vershez egyébként semmi közöm, mármint a felszínen nincs, se a lovak nem izgatnak különösebben, se az angyalok, együtt meg pláne ellehetnek tőlem, ahol csak akarnak. Falvédőkön. Talán egy értelmes lovas ember tartalmasabbat tudna mondani a kérdéskörről, Cserhalmi például. Bár nem hiszem, hogy hirtelen nyáladzani kezdene. Normális angyalos emberrel meg még nem is találkoztam, bár nem zárom ki, hogy létezik olyan. Szent Ferenc olyan volt. De a magányt ismerem, az elvágyódást is, és azt is, hogy kínjában valami vesszőparipánál köt ki az ember és rágörcsöl. Az a félelem is ismerős, hogy velem maradnak-e ezek a végső kapaszkodók. (Én már megtapasztaltam azt is, hogy el tudnak hagyni a lovak és az angyalok, és nincs a dologban semmi félelmetes, inkább furcsa, hogy eddig itt voltak, nem járt ez nekem. Csak az ürességérzés, hogy mi a frásznak maradtam én itt? Na, az rossz.)

De a vers akkor nem így működött, hanem úgy, hogy átemelődtünk valami elvarázsoltságba. Jó, persze hogy ezekről a végső kérdésekről szólt akkor is, de nem kiélezetten, hanem finoman. Valamiféle fátyolon át. Úszott valami nevetlenségben, vitte valami köd, vitte a harmadik egység. Mondom, erre volt főleg hitelesítve a Nóra, az elúszó tartalmak közlésére, meg arra, hogy alatta ott hallatszódjon a makacs, monoton szívdobogás. Hárakleitoszi, pantha rhei versmondás volt. Bár még hallhatnám.

„És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen – „

Szóval: nagy vers. Nekem. Már. (Már régóta.) Miközben akkor, a próbákon is kijött, mennyire gagyi, bóvli sorok is vannak benne. „Homlokkal összetörtök”, például. Jaj. Ezeket le kellett takarni fátyollal, nehogy észrevegyék. Sebaj, fátyolból volt akkor elég. A negyedik rész üresjárataival is volt gond. Ahogy csellengenek a szerencsétlen trampli angyalok. De ennyi baj az Eszmélettel is van. Sőt.

2008. október 29., szerda

Google

Ma reggel eszembe jutott valami. Elkezdtem verssorokat beirkálni a Google képkeresőjébe.
Ilyeneket:

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Vagy:

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

Mert bevillant, hogy az emberek szeretik a maguk kis életszeletkéit verssorokkal, idézetekkel körbevenni.

De nem történt semmi.

Az emberek vagy nem ismerik az Apokrifet, vagy nem ismernek benne magukra.

Az utóbbit gyanítom.

Én meg akkor már rosszat sejtettem. Vettem egy mély levegőt, és beírtam ezt: A lovak és az angyalok.

Az eredményből most bemutatok valami keveset.

Íme: „Átölelem a ló nyakát”, ezzel a szöveghellyel lehet találkozni a következő két kép kapcsán. Az egyik egy toporzékoló ló képe: lovast sehol sem látni. (Az átölelés korábban lehetett.) A másik: még csak nem is ló, unikornis a szűzlánnyal, mint a szentképeken. Közeledünk a nyáltengerhez.

„Csak az angyalok és a lovak”, áll ott, ahol ez a csillogó-villogó szentkép-unikornis.

Ezt látva feladtam.

Az lenne (lett volna) a mondanivalóm, hogy mennyivel tisztább, nemesebb a Nemes Nagy-vers a sokkal nevesebb másiknál. És akkor látnom kell, hogy a befogadók ezt másként látják. Egy részük mindenképp másként látja. Csak mert lovak vanak a versben. Meg angyalok. Sőt, amint látjuk: lóangyalok.


Lengedeznek a karácsonyfán. Csorog róluk a nyál, az az idióta szeretet.

"Legelőször volt a tett,
abból lett a gyűlölet.
Abból meg a szeretet
s a világnak vége lett."

József Attila írta. Valószínűleg nem pontosan idézem.

Képernyőhöz vagyok szögezve.

2008. október 28., kedd

Apokrif

Ideje befejeznem ezt a hihetetlenül érdekfeszítő kérdéskört. (Pilinszkyről van szó még mindig, és ha sikerül, Nemes Nagy Ágnesről.)
Emlékszem egy régi-régi, lassan 30 éves beszélgetésemre Fürjes Péter barátommal, a költővel. Ültünk a kocsmában, hol máshol, gyűltek előttünk a sörösüvegek (előtte több, de csak mert én akkor még inkább vodkás voltam), és, szakmai ártalom, versekről és versfirkálókról beszélgettünk. Mérhetetlenül nagy József Attila-buzi volt. (Fan, vagy hogy mondanák ma.) Én nem annyira, mert akkor már volt fogalmam, mennyire bele lehet ragadni József Attilába, és akkor még úgy volt, hogy aki beleragadt, az úgy is maradt, és az már végig is csinálta általában, persze nem annyira örömében, de teljesen a vonatsínig — ami persze variálhatónak bizonyult. Gyógyszer, ablakon-kiugrás, dohánykifőzés — láttam én sokmindent. A Neurotic nekem legelőször nem egy együttes volt, hanem egy társas életforma: ki ér oda hamarabb, mi vagy a halál… Ez nem vicc… (Ez sem vicc…)
Viszont nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szóba került ott a többi költő, nagyjából úgy, mint Petrinél, hogy „Van Maya. Van az összestöbbinő.” Az összestöbbiköltőből ő akkor el tudta fogadni szinte egyesegyedül Juhász Ferencet, persze a húsz évvel korábbi állapotát, az Ady utolsó fényképét és társait. És még Pilinszkyt. De mint olyat, aki már másodvonal. Amennyire az alkohol és az elcsöppenő takony engedte, viszonylag hevesen bólogattam, én sem gondoltam másként. Valójában utáltam a Trapéz és korlátot.
Nemes Nagyról, nemzedéktársairól szó sem esett.
Nem voltunk tájékozatlanok, sőt. Baromi sokat olvastunk, a folyóiratköltőket is ismertük. A betiltottakat is, valamennyire. Naná. Csak hát ha az ember belövi a szintet, utána már nem megy nagyon alá. És ezek már nagyon alatta lettek volna. (Vagy tudja a franc. Azért lehet, hogy ebben-abban hülyék is voltunk egy kicsit…)

(Régóta töröm a fejem, mi ez a bennem maradt engesztelhetetlenség, ami nem engedi, hogy derék, kedves, jóravaló embereket (és teljesítményüket) komolyan vegyek, ha nem mérhetők ehhez meg ehhez. Adyhoz, mondjuk. — Amivel el is van intézve a dolog teljesen, mert eleve senki sem mérhető Adyhoz. — Mindig mindent így játszottam. Mindig mindenkit így mértem. Talán enyhíti a helyzetet, ha leszögezem, és ez nem hazugság, hogy magamat is csak efféle abszolút mércékkel voltam hajlandó mérni, és szemberöhögtem, aki másféléket alkalmazott. Akár rám, akár magára. Menjen a homokozóba, odavaló. Nem kéne hazudozni. Snassz.
Talán ezért, ezt kikerülendő volt szükségem arra, hogy fiatal barátaim legyenek, hogy csapatom legyen. Mert ők még szintre hozhatók, ebben legalábbis lehetett reménykedni. Még nincsenek elkúrva. Még rávehetők, hogy ne hazudozzanak. És másfelől, ők még nem kész emberek — eleve másféle mércét igényelnek hát, nem ezt a kérlelhetetlent. Be is jött, szerintem… Csak hát vége van. Nem mintha baj lenne — — —)

Pilinszkyt sokszor kellett tanítanom azóta, már persze amikor jutott rá idő. Pár óra azért csak jutott. El lehetett vele lenni. Halak a hálóban, jó kis tandarab. Téli ég alatt, falnak dőlt ágrólszakadtaknak ideális. (Hol vannak ma, amikor mindenki nyerő?) Négysoros. Ki a pöcs érti? (De miért kellene érteni? Sors. Égve hagyják.) Francia fogoly, na ne. Pont azok imádják, akik a Kései siratót is, hogy mekkora lelkük van, nyálözön, hókuszpókusz, élethazugság. Lihegjenek csak, ha arra van gusztusuk. Előlihegtek nekik.
— Apokrif. Na, itt már kezdődnek a bajok. Mennyit ér az Apokrif?
Soha nem tudtam eldönteni, mennyit ér. Fontos lett volna pedig valamiért. De csak hamisságokat tudtam gondolni róla, és mindig tudtam, hogy hamisságok. Sajnos az ellenkezőjüket is hamisságnak éreztem.
Ezt dokumentálni is tudom. Lassan tíz éve, a Lajos barátommal folytatott haikuversenyünk idején én irodalmi alkotásokat próbáltam haikukban megírni. Ami persze eleve mókás. De nekem sok tetszett közülük.
Az Apokrifet először így írtam meg:

Ez nem vicc! Világ-
vég, infra ég. Sok szó. És
semmi szóvirág…



Az Apokrif az apokalipszis verse, félig az akkor épp elmúlt háborúé, félig a Rákosi-korszaké, félig a hidegháborúé, félig (képanyagát és félelem-hajtóanyagát tekintve inkább túlnyomóan) a rettegett atomháborúé. Nem vicc tehát a tartalma, valóban nem. Világvég. „A haragos ég infravörösében” játszódik. Eddig tehát hibátlan a haikum. Igaz az is, hogy sok szó van benne. Nem bántó a megállapítás: tény. (A korai Pilinszky gyakran szószátyár, hatásvadász, verseiből folyik a könny, a genny, a sperma, meg más egyéb, nem mindig vonzó nedvek. A kései Pilinszky minimálverseket ír, amelyekben kötelező elemként a fegyenc, a hóhér vagy a muskátliszag szavak feltétlenül szerepelnek. A középső korszak versei ilyenek is, meg olyanok is: ez éppen hosszú. Sokszavas.)
De az utolsó mondatom azzal a szóvirággal! Az nem stimmelt sehogy. Mindenképpen le kellett írnom pedig. Szikár, tömör, borzasztóan pontos sorok tucatjai hitelesítették számomra is a saját megállapításomat. És egészében mégse stimmelt.
Úgyhogy a haikumat újraírtam, és akkor már így nézett ki. (És ez se tetszett.)

Ez nem vicc! Világ-
vég, infra ég. Sok szó. És
mennyi szóvirág!

A zárómondat poénná vált, az első változathoz képest az ellenkezőjére fordult. Bizony ellenséges lett így a versem: bunkócsapás lett. Ez persze nem zavart volna. Sosem zavar, ha tahó vagyok. Csak hát az igazságtartalom!
Pedig így is — részben — igazam van.
Így is, úgy is: igazam van.
Így is, úgy is: csak részben van igazam.

Úgyhogy most ott tartok, mint kilenc éve. Adott egy vers — rossz nagy vers ez is, alighanem —, ami elmarasztalható szószátyárságban, de nem, mert nagyon tömör és pontos, viszont mégse az, mert szét van dumálva.
Hérakleitosz írja, hogy nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba…
Ugyanabba a szarba nekem, egy évtizede, folyamatosan sikerül.

Úgy döntöttem, hogy ez a vers meglehetős. Elég dögös. Majdnem topomfasza. Hogy mondjam? Rossz nagy vers, és kész. Persze nem olyan rossz, viszont eléggé nagyon nagy. Így megfelel?



*
Spiró szokta mondani, hogy ő csak sorról sorra tud verset elemezni. Én megpróbálok most szakaszról szakaszra haladva boldogulni.

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”

Kicsit hatásvadász a felütés, utána a sorkihagyás még le is játssza az elkülönülést, ami a versben az apokalipszis állapotának egyik kulcsszava. Az elhagyatnak szó biblikus-régies, ez a stílusréteg a versben olykor visszatér, de nem bizonyul egyetlennek. Ami nem baj, a stíluskeveredés ennek az időben nem pontosan betájolt versnek akár jót is tehetne. (Mikor is játszódik a vers? Most? Mindig? A bűnbeesés óta? Amióta eltékozoltam tőletek? Egy pillanat verse? Egy napé? Hosszabb időké? Minden időké? Nem tudni. „Akkor”. — „Mert szátmászatnak akkor mindenek”)

„De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:”

Megint régiesítés, szép az első sor, szép pontos (de az időben megint megvezeti az olvasót) a második sor, és kezd látszódni, hogy a fa képe fontos lesz majd nagyon. De mindenesetre egy kis képzavar van. És azért egy ilyen képi versnél nem árt, ha szabad elképzelnünk a képeket. A harmadik-negyedik sort nem lehet, vagy még inkább: jobb nem elképzelni. Ahogy a fák éjidőn szólani szoknak, és közben hányódnak hozzá, hát ez halandzsagyanús.
És miért is „szólék”? És miért olyan kegyetlenül hosszan, mint majd mindjárt? És mit is motyogok?

„Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?”

Aki elolvassa ezt a 12 sornyi Pilinszky-katyvaszt, az feltétlenül megismer mindenféle mélyvilági kínt. Hangban, képanyagban, elesettségben ez a rész annyira nem illik ebbe a költeménybe, de annyira… Ez egy önálló Pilinszky-etűd, szokott kis közjáték-variáció, amelyet ide is berakott, mert 1. megijedt, hogy különben túl rövid lenne a vers, és mert 2. a szenvedésről és magányról szóló következő nagy egységet tényleg elő kellett készíteni valamivel. De csak halandzsával tudta. Fegyencfejekkel, moslékos dézsákkal. (Persze Pilinszky, ott a másodvonalban, elég jó költő. Ha már egyszer behozza ezeket az elemeket, akkor később ki is aknázza. Így jön majd be a zseniális rabruha, no meg a tékozló fiú.)
Mindegy. Fontos rész ez, illetve azzá válik utólag; de itt még előkészítetlen és hihetetlenül rossz. És főleg: mennyire hatásvadász! Ahogy ez a „végsőkig elgyötört” vershős elszónokolja ezeket a gondos párhuzamossággal szerkesztett sorokat — látjátok, hogy áll hozzá vigyázzban? Lábujjhegyen! Pipiskedik, hogy kilátsszon a versből. A földből. Beteg ez a betét: forma és tartalom durván egymás ellen megy. Hogy milyen hang lenne idevaló, ahhoz két rövid verset mutatok. Pilinszkytől, persze. És akkor mindenki láthatja, hogy ezeknek a dolgoknak a közléséhez a „kiállok és elszónokolom” gesztusa mennyire nem való.

(„Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul űl pohár bora előtt.” — Ez igen, ez tömör, pontos, és csendes: nem szónokol arról, hogy nem tud megszólalni. A másik vers hasonlóképpen halk: pedig a tartalma üvölt, és az is, aki olvassa. Csak az nem, akiről szó van benne:
„Kilép a többiek közűl, / megáll a kockacsöndben, / mint vetítettkép hunyorog / rabruha és fegyencfej. // Félelmetesen maga van, / a pórusait látni, / mindene olyan óriás, / mindene oly parányi. // És nincs tovább. A többi már, / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani, / mielőtt földre roskadt.”
Hát igen. Ezek nagyon-nagyon jók. Persze rövidek. Mikroszövegek. Jó ösztön vezethette Pilinszkyt, amikor végül a picikékre szakosodott. Ott kevésbé kell komponálni. Az Apokrifben kellett volna. És nem mindenhol jött ösze.)

Menjünk tovább:
„Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.”

Gyönyörű.

„Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.”

Itt már azért kezdi Pilinszky begereblyézni az eddigi termést. És mivel kicsit sok volt már a szó, a kép, a mondat, metafora és hasonlat: most lemegy a vers a minimumra. Alig több, mint tőmondatok. Halleluja. Előkészíti a 2. egységet, a nagy kifosztottságot. Csak egy makacs, gépies ellenmozgás látható. Amilyen egyszerű, épp olyan ellenállhatatlan. Tőmondatos trubadúrlíra, mindjárt többször kivágja a magas cét.

„Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.”

Még nem. Még csak rámutat. (Látszólag csak rámutat, valójában hangpróba zajlik, egy szólam készül most: az életem értelme, ah, a tanulságok, ah, a mindenség meg én, ah… Ah.)

„S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!”

Ennél jobbat, mint ez a nyolc sor, Pilinszky soha életében nem írt. Ahogy a kis „vesszőnyi fák” mögött felsejlik az éden, a böhöm fáival, az mesteri. Innentől minden, ami jön, és bibliai, eleve nyerő, ami meg csak úgy jön, az eleve bibliai fílinget kap. És telítődik fájdalommal. Nem kell tehát állandóan áriázni, szenvedni, „fájdalomigéket ragozni”. Nem kellene. Fog.

„Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –„

Íme. A Bibliától indul, a tékozló fiútól, ha úgy tetszik, de inkább minden megjövőtől — és hát annyian megjönnek ott előbb-utóbb, még Jézus is —, és az öngyűlöleten, a szülő-gyerek viszony elesettségein és reménytelenségein át a hatásvadász, giccses József Attila-lenyúlásokig jut el, a kelgyó önnön farkába harap, mondaná Esterházy. De szép még így is, és hát ahogy PNL mondá, jobb a giccsel puhán szembenézni.

„Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.”

Témaváltás. Alanyváltás. A szülékhez legalábbis biztosan nem beszél. Gyönyörű ez is, de túldimenzionált. Szerelmes rész, egzisztenciális rész, itt már látszik, hogy az archaikus-apokaliptikus mondanivalót modern, egzisztenciális tartalmakkal ütköztetné Pilinszky (és ehhez hol talál keverék versnyelvet, hol nem annyira: a kisgyerek és a deszkarés soroknál pl. nagyon talál)), de baszki: ha ennyire akart beszélni vele, miért játssza a léttragédiát? Biblikus háttérben visszajönni és megtalálni persze egy teljes életprogram, de kortárs jelleggel: olyan nagy dolog lett volna felülni arra a kibaszott vonatra?
És még akkor mi jön!

„Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.”

Biblikusan itt a torony leomlása van, Bábel, nyilván, a nyelvek szétesése, a távolodás, tehát megint a „külön”. Szépen hajlik vissza a vers önmagához. És közben finom nyelvfilozófiai futamok zajlanak, ezektől vannak elájulva az elemzések, pedig csak ügyes koppintások. — Ami ténylegesen csodálatos, az a visszakanyarodás a madarakhoz, de azt meg nem szokták észrevenni. Pedig nézzétek csak:
A fácskák és a madarak, az infravörös és a tébolyult nap már messzemenően igazolta a versben a maga létjogosultságát. Az emberek, törődötten vagy konokul, rabruhában vagy máshogy, eddig még jóval kevésbé. Egyetlen területen persze igen: derekasan „külön” vannak ők is, íme az emberólak csendje, a deszkarésbe sírás, azért némi kis csörömpöléssel:

„Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”

Második betakarítás. Megint a tőmondatok. Akár zárszó is lehetne. De még kell egy kis figyelő pupilla. Csak Isten és én. Adynál létharc lenne, itt meg már tán az Isten is csak legyint. Vagy csak sír. Vagy csak néz. Vagy csak… Csak az ember van. Van? Éppen elpergőben.

„Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.”


Ez már annyira létfilozófia! Annyira a szétesés! És csupa közhelyből van összerakva. Kővé válni: Lót felesége. Porrá lenni: féloldalanként olvasható bibliai fordulat. Már könnyem sincs — falvédőszöveg. Klisék.
Nagy vers. Összerakódik benne nagyon valami. Az a valami: az elveszett édenről, a kibírhatatlan présről, a folyamatos pusztulásról, a menekülés valóságáról és a hazatalálás vágyáról — remekbeszabott, ahol ontológiai jellegű („Hallgassatok, ne szóljon a dal, / most a világ beszél”), és közhelyes giccspanoptikum, ahol egzisztenciális. Ott ez a nagy vers simán csak rossz. De nagyon-nagyon rossz. A lecsorgó üres árkot például mint óriási poént láttam harminc éve Az elveszett frigyláda fosztogatói végén: amikor, mint egy viaszfigurának, szétolvad a náci régész arca. És akkor ujjongunk, mert olyan morbid, olyan vicces és olyan helyénvaló. Olyan jogos. De itt? Itt csak haptákba vágja magát a giccs. És szaval tíz sornyi meghatott halált.

Ennyi. Most elfáradtam. Viszont még ma fel akarom rakni ezt a hosszú szöveget. A Nemes Nagy-versről majd legközelebb írok. Sokkal egyszerűbb és sokkal egyenletesebb. Kiütéssel győz — majd megmutatom.

2008. október 21., kedd

Szóvirágok/2. Verselés

Ma csak annyit, hogy az Apokrifről Nemes Nagy Ágnes (vagy Lengyel Balázs? Vagy mindketten?) úgy emlékezik/nek, hogy azt Pilinszky négysoros strófákban tervezte megírni, de lebeszélték róla. Talán mert nagyon idétlennek tűnt. Sokan legendának tartják ezt a híradást, én nem. Vicces, de ennek a négysorosságnak a nyomai szerintem ma is megvannak. Az olvasók nagy része szabálytalannak, szeszélyes szakaszbeosztásúnak érzi a szöveget: így szokta meg, így is szereti. És ez rendben is van. De nézzétek csak, mennyire könnyen kihozható belőle valamiféle csasztuska-tagolás (és így már lényegesen bugyutábbnak is tűnik a vers):


1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

(Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.)

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.




2
(Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.)

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam. Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.




3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

(És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.)

És mindössze négy helyen tér el erőteljesebben ma is ettől a lehetséges szakaszolástól a vers. Ebből háromszor kétsoros párrímekkel találkozunk. Ezek pluszban kerültek oda. (Természetesen a végső szövegből már nem kihagyhatók.) A negyedik szöveghely a tényleg szabálytalan tördelésű „Nincs is szavam. --- Iszonyu teste”-résznél van, a 2. egység vége felé. (Azt a képernyőn az eredeti változatban is hibásan látjátok. Ez a nagyon buta blogszerkesztő program nem engedi odatenni rendesen.)

*
(Legközelebb Janus Pannoniusról írok* és egy pécsi kirándulásról. Mert erről az egész kérdéskörről Reuter barátommal ott beszélgettem én, mégpedig az ókeresztény kazamatákban, erős hullaközelben. Ott gondoltam rá először, hogy majd firkálok erről. Ahogy sikerül.

*Ma temették épp újra Janus Pannoniust.)

2008. október 19., vasárnap

Szóvirágok

Legközelebb ezekről a — nagyon híres — versekről szeretnék írni. Most azért rakom ide őket, hogy akkor már majd ne kelljen, viszont addig is lehessen őket nézegetni.

Sőt, egyéb elképzelésem is van: írhatnátok pár sort magukról a szövegekről. Szeretném látni, milyennek látjátok őket. Segítség lenne.

Nemes Nagy Ágnes
A lovak és az angyalok

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.
Elvermelt almát adhatok.
Ki küldött vajon vigaszul?
Itt egy jonatán, egy batul.
Féltem nagyon, hogy a szemöldök-
fában homlokkal összetörtök,
és tört angyalt hogy ápolok?
Be szerencsével jártatok!
Mint a petróleum-lángot, kicsinyre
húztátok angyalságotok.

Mennek

Először fölkelt Áriel,
aki a karban énekel.
Azután fölkelt Rafael.
Ne menj még, kérlek. – Menni kell.
Az ifjúságtól, lustaságtól
hullámos-léptű, lassu Gábor
indult aztán. – Ne menj. – Az arca
pelyhes volt, mint a fűzfabarka.
Utolsónak maradt Mihály.
Vasderes-színű tüske-hajjal,
mint az apák, ez olyan angyal.
– A csuhád csücskét megfogom,
az alma kásás volt, tudom,
de nincs más, nincs más, nincs – megállj!
És mégiscsak elment Mihály.

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.

A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán –

és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.

És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen –
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.



Pilinszky János
Apokrif

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.




2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.

Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.




3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.



2008. október 18., szombat

Drága Blogom!

Ma rendkívüli szombat volt, olyan, amelyik péntek, de pénteknek meg nem volt olyan mégsem, mint máskor szokott, például nem volt hét órám, hanem inkább egy se. Október 23-át ünnepeltük, olyan portyaszerűséggel, amilyenből gyakran volt már elegem, mert nem szóltak semmiről, csak úgy lenniük kellett. Vagy mert akkor még olyan ok nélkül háborgó voltam, belátom most már ezt is akár. De most meg mintha jó lett volna minden, a gyerekeknek is kedvük volt pecsétet hamisítani meg nemzeti színű karkötőt csinálni csőtésztából, meg lövöldözni meg falra mászni, a fél László négyórás műszakban forradalmi könyvjelzőket hímezett, és az egészhez még verőfény is volt és odakint szép kék ég meg őszi színek, és helyes lánykák ringatták a seggecskéjüket. Nem győztem bámészkodni. El is terveztem ezt a blogot, ne teljen a napom hiába.

Borbáth Gábor meg gondolt egyet vagy kettőt, vagy hogy hányat gondolt, azt csak ő tudja, és jól elsütötte újra a tavalyi heptameronos makarónihidas poénját. Minden osztály hidakat gyártott ma részmunkaidőben, gondolom, hogy legyen miken visszavonulni a tankhadosztályok elől, ha majd szorul a kapca esetleg. A fő-fő hidászok Écskáék voltak, ők segítettek a gyakorlatlanoknak. A fizikaterem is napfényben és folyékony ragasztóban úszott tehát ma, jó volt ott is lenni egy negyedórát.

Mindennek örömére délután haza sem jöttem, hanem telcsiztem Máriával (most kiírom a nevét, hátha akkor nem csesznek majd le, de persze hogy úgyis), és kigyalogoltunk a Margitszigetre, ahol sajnos az újdonatúj igényeimhez képest kevés volt a kimondott nemzetiszínesség, de ezt kibírtam valahogy, mivel méretes cubákokat szopogattunk, néztük a taicsis meg vízipipás idiótákat és hozzá a habzó eget és szép volt bizony a délután is veszettül.

Amikor hazaértünk, újdonatúj szokásom szerint megnéztem a levelezésemet. És csodák csodájára ezt a képet küldte nekem az én áldott igazgatóm, merthogy közben gondolt ő énreám:

Én pedig hálatelt szívvel megkérdeztem tőle, hogy vajon ki követte el ezt a hidat és feliratot, mert pár régi heptameronost azért láttam én hídépítés közben a fizikában. Válaszként küldött még egy képet, ezt itt, nézzétek, ha nem unjátok. Ugye, hogy aranyosak? Na, hát ők voltak.

Ezzel zárom is blogomat, ölelek-csókolok mindenkit, s maradok tisztelettel.



Énkecske

2008. október 14., kedd

Kis izék 2.

Meglepetés. Volt egy hosszú időszak, amikor Reuter barátom verseit és novelláit gondozgattam: nagyjából 1999-től 2006-ig. Azóta leginkább szünet van. Nagyszerű köteteket lehetett válogatni a műveiből. Egyszer aztán, úgy félidőtájt elkezdett önjáró lenni, én meg morogva, de ráhagytam. A legutolsó kötetet már két változatban is megcsináltuk kínunkban, az ő változata a Háló, az enyém a Nézd meg és menj tovább. Szerintem egyik variáció sem igazi már, noha maguk a versek még meglehetősek. Nem is tartom különösnek, hogy most valami tétovaság keletkezett. (Majd csak vége lesz egyszer.)

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy énnekem már az azt megelőző kötettel, a KIS IZÉKkel szemben is voltak fenntartásaim. Túl sok fölösleges aforizma maradt benne szerintem, a kompozíció így nem lehetett elég feszes. Hiába, hogy a leggazdagabb anyag van benne, hiába, hogy a leggyönyörűbb kötetei közé tartozik: nekem sok az egész. Túl van írva. Amikor megjelent, meg is fogadtam magamban, hogy valamilyen formában, a saját, szemét módon meghúzott változatomban megcsinálom majd még egyszer, titokban: és íme, itt van.

A mostani változatban az aforizmák tizedét tartottam meg mindössze: bevallom, iszonyú jókat is kihagytam, mert azt akartam, hogy ez a változat végre szörnyűséges erejű legyen.

A válogatást viszonylag régen, nagyjából egy éve követtem el. Rakosgattam jobbra-balra a cédulákat (a cetlikre irkált eredeti darabkákat félre is raktam, megvannak ma is), végül bemásoltam kézzel az egészet egy füzetbe,amikor nem tudtam már lényegesen alakítani a sorrenden. Mindebben segített a válogatás során alkalmazott primitív mágiám.

Azt találtam ugyanis ki egy éve, hogy ezekből az aforizmákból én egy válogatást készítek egy harmadik személy számára. Nos, kinek a számára vajon? Természetesen az akkor épp Svájcban dekkoló Eszternek csináltam az egészet. Lábjegyzetek egy Parragi Eszterhez, ilyen esterházys munkacíme volt a fejemben a cuccnak. És elhatároztam, csak olyan szövegeket válogatok bele ebbe a „kötetbe”, amik Eszter tekintetében is mondanak valamit. Lajos épp akkoriban tákolgatta a felemás korlátba, az Eszter-mellékletbe a kis vers-aforizma-gyűjteményét. No megállj, gondoltam: akad a te mondatkáid közül még sokkal jobb is annál dögivel, amiket most épp firkálgatsz.

És akkor most ezt a gyűjteményt ezennel közzéteszem.

Mondom: nem én írtam, Lajos írta. Én most csak újraválogattam. Ő (hadd szidjam most kicsit) annak idején szószátyár, laza szerkezetű (így csak félzseniális) kötetté tákolta össze, én viszont most szerintem valami falnak döntő esszenciát raktam össze az ő írásaiból. És immár más a címzettjük is: ilyen-olyan tinglitangli olvasók helyett az örvény, a szédülés Kirkéje. Nem csak Eszter természetesen: hanem mindenki, aki az. Olvassa hát szeretettel minden kalandor. Minden belső bandita. Minden Isten szörnyetege. (Ha nő, ha férfi.)

Másfélék amúgy sem értenék.



Kila Támos:
KIS IZÉK
belepofázói változat

Az ember csak kinéz az ablakon, és látja, hogy nem jó.


1 Egy pihére rakom a mindenséget és ráfújok.

2 Csak legalább egy hangyát láthatnék a te szemeddel!

3 Vízen járni tilos!

4 Boldogságkísérlet zuhanó repülőn.

5 Kemény küzdelem egy szál virággal, órákon át. Nem adom fel, amíg verssé nem változik.

6 Te kit vinnél magaddal egy versben?

7 Lehet kételkedni a létezésben. De lehet kételkedni egy szemétdomb létezésében?

8 Az eredetiség a tudatlanság átcsoportosítása.

9 Recept:
Végy egy kávéskanálnyi végtelent. Jól keverd el egy finomra őrült mondattal. Ízlés szerint díszítsd fel némi apró gonoszsággal. Fagyos mosollyal tálaljuk.

10 Nem tudom, ki vagyok. De téged gyönyörködve nézlek.

11 Őrültnek lenni: csak ennek van értelme.

12 Nincsenek nagy dolgok. Csak én vagyok kicsi.

13 Megkönnyebbülnének a barátaim, ha nem írnék verseket?

14 Az én olyan, mint az eldobható műanyagpohár.
Csak nem dobható el.

15 Jó állapotban lévő, alig használt énemet elcserélném kétszemélyes világkörüli utazásra. Minden megoldás érdekel. Kalandorok kíméljenek.
Jelige: Magyartanár

16 Imádkozni egy cethalban: na és? De viccet mondani benne!

17 Nevezhetjük a kultúrát a szemünkre kötött kendőnek. Kivégzés előtt praktikus.

18 A depresszió: közös ihlet.

19 A világ Kőbánya-felsőről nézve egészen más.

20 Minden érv ellened szól. Ezért választottalak téged.

21 Rengeteg hibám van. De nem azok, amikre te gondolsz.

22 Még egy nőgyógyász is a lélekig akar eljutni.

23 Minden reggel kilépni a fényre. Kőbánya-felsőről.

24 Ha nem vigyázol, a barátod leszek.

25 Szerettelek. Másra nem voltál jó.

26 Porból por. Közben sok macera.

27 Nagyon megkínoztál. Fontos lehettem neked.

28 Unom a szenvedéseid. Nincs bennük humor.

29 Ferinek kevesebb önámításra van szüksége. De többet fázik.

30 Egy tiszta hang. Mennyi poklon kellett átjutnia!

31 A testünk a csillagokból ered. De honnan van a hülyeség?

32 Egy rossz vicc a világ. És ripacsok adják elő.

33 Az ember a kocsmába menekül egy kis komolyságért.

34 Sajnos gyenge a képzeletem. Ma is ugyanazt a viccet olvastam ki a teremtésből, mint tegnap.

35 Tánc a tilalmak kertjében.

36 Igen, van olyan pillanat, amikor a te szemeiddel látok.

37 Játszok neked, hogy kibírjam.

38 Olyan vagyok, mint akárki más. Csak rosszabb, önzőbb, cinikusabb.

39 Gyönyörű hibáim vannak. Örülni fogsz nekik.

40 Találni egy értelmes mondatot. Tűnődni az értelmetlenségén.

41 Csillagnyelvtan. Virágmondat.

42 Az ember csodálatos lény. Még Bélának is nevezhetjük.

43 Engem a bensőm vezérel. Azért csinálok ennyi hülyeséget.

44 Van-e más bizonyíték a létezésemre, mint egy mosoly a másik ember arcán?

45 A téma nem vész el. Csak egy távolabbi kocsmába költözik.

46 Nem jó elveszteni azt, amit utálunk.

47 Szelídítettem másokat, de én nem szelídültem.

48 Kiábrándító város. Az utcán elbutult, józan emberek.

49 Egy szerencsétlennek még nagyon kapóra jöhetnek az igazságaim.

50 Az igazság egynapos öröm. De ma másnap van.

51 Fura koldus: állok a sarkon, és rátukmálom az aprópénzemet a járókelőkre.

52 A vers: magánügy. Te csak kukkolhatsz.

53 Egy műfajom van: a bizonytalanság. De sokféleképpen csinálom.

54 Tisztán látok. Van homály.

55 Szép házat raktál az igazságaidból. De lakhatatlan.

56 Nem menekülhetsz. Hiszen te vagy az üldöző.

57 Terméketlen gondolat. De meg lehet dugni.

58 Kis számítási hiba történt. Te egy másik labirintusban tévedtél el.

59 A Sehova tanúi.

60 Eljutni a nemtudásig. Az aligtudáson át.

2008. október 12., vasárnap


Beszippantott az Ekultúra. Mostantól lehet ilyen rövid kis ajánlószerűségekre számítani tőlem, mégpedig főleg képregényekről.

2008. október 11., szombat

Eszter levele

Az alábbi levelet kaptam pár napja Berlinből Esztertől. Nincsenek benne ékezetek (ez érthető), de talán így is el tudjátok majd olvasni. Ő még csak most olvasta végig ezt a blogot, így egyszerre jutott sok-sok információhoz, és mindenféle benyomásai is támadtak, a levélben ezekre reagál. Röpülve, ahogy szokott. Ma este felhívott, beszéltünk telefonon, és én elkértem ezt a levelét, hogy feltehessem ide, hogy ti meg híreket kaphassatok róla. Eszterről.



Beékelek egy képet is, ezt még, azt hiszem, tavasszal készítette Írországban. Ő van rajta meg a nővére, már amennyiben rajta vannak... Hát igen. Épp így hiányzik ő a mi életünkből is.


"itt ülök a netezöben, levelet irtam a tesomnak, azota blogot olvasok, visszafele az idöben, es utolag, hogy mi van-volt, es kikkel es hogyan, veletek meg a kommentelökkel. es mennyi minden, basszus, van öngyujto, ön-öngyujto meg makaipetihamvas, isten es a bor meg a termeszetes szelekcio, temetö-tema, aluljaras, igehirdetö hajlektalan, szadeczky pityu be nem fogadasa, lenin meg a tudas almaja, regi naplo, M., es forditva is: W., nem is tudtam, h rozsapeti ezt az alnevet hasznalja a mindennapi eletben, es hogy ez a szabozsofi-znajka mennyi kommantart ir, meg csath geza feje, meg hogy az opium, elöször meg együtt lattuk, meg dini fotoi, heath leadger-batman, szegeny juhasz ferenc a taborozaskor, mihal angyal, csehtamas, jön, jön, jön, most egybe olvastam. mennyi mindenröl nem tudok, uristen. mindig daralom a magamet, ez borzaszto, nem akarok terapias levelezö lenni, de ugy latszik teljesen az lettem, be kell utaltatnom magamat a juzakatahoz. a csath-hoz nem megyek (fu ezt meg hogy kell irni), vagy talan megis, de masert, de rögtön injekciot adna a szurkalos mindenit. tökjo volt olvasni mast, igen, az öngyujtos öröm, tökjo, nem mindig a sajat keserü levem meg a forgas. menni kene, de nem birok, kommentart nem akartam most irni, vegig akartam olvasni az egeszet, de persze nem ment, juliusig jutottam. hogy a krealt parbeszednel mennyivel jobb lenne az igazi! mindjart be kell fejeznem, "noch fünf minuten", szolt a srac, karikasak a szemei, ketszaz eve ül a pultnal es a monitornal. elvesztettem a felelem es reszketest valahol, talan a kavezoban hagytam vagy a vonaton vagy a boltban a hütöben mikor tejet kerestem, fogalmam sincs. nem mintha ertettem volna belöle barmit, de azert alahuztam, ez a jo. es vegül elvesztettem, ami alahuztam. bejelentkeztem hivatalosan az uj cimre, szoljatok, ha erre jartok, es megvan a repülöjegy haza, nov.21.pentek du erkezem, es 24.hetfön du repülök vissza, minek következteben 15 eurom maradt, de holnap este melo, remeljük sok eszkimo lesz es meg több foka, na ez szep vegszo, es a zichyre is rimel, ugyhogy elköszönök, sziasziaszia"



(A MakaiPeti-cikket majd el is küldöm neki, mihelyt meg tudom szerezni, de igazából az egész lap érdekelné, elektronikusan majd küldöm azt is. Remélem, a szerzők hozzájárulnak, a szerkesztő meg ideadja nekem elektronikusan.

*

A Félelem és reszketés Kierkegaard műve, az említett példány nyilván német nyelvű. Egyébként, csak hogy ne aggódjatok: azóta megtalálta.)

2008. október 9., csütörtök

Gyerekkoromban nem értettem, miért viselkednek a felnőttek úgy, ahogy. Mentem anyámmal vagy apámmal az utcán, találkoztunk valami ismerőssel, akivel nekem illett kedvesnek lenni, mert a szüleim azok voltak vele, és bennem a gondolat sem merült föl, hogy másként kéne tennem. Ha így mosolyognak egymásra, akkor biztos nagyon jóban vannak. Aztán gyakran csíptem el ilyen mondatokat: "Az Irénke az egy fasz!", vagy: "Ezzel az emberrel nem lehet mit kezdeni!", satöbbi. Nem értettem. A múltkor még ott bájologtak egymásnak.
Sokszor mondtam kiskoromban, hogy én nem akarok felnőni, hanem mindig gyerek akarok maradni. Ha kéredezték, miért, azt mondtam: "Mert gyereknek lenni jó". Ez számomra is elfogadható érv volt akkor, de belül mindig is inkább azt éreztem, hogy nem gyereknek jó lenni, hanem felnőttnek lenni rossz. Valahogy sosem akartam kikerülni abba a világba. Féltem, hogy elveszek, elkurvulok, blabla.

Mára csak egyetlen kapcsolatom maradt a gyerekkorral: nincs munkám. Pedig fontos lenne. Még nekem is. Ahelyett, hogy egész napokat ülök otthon, minden jobb, pláne, ha fizetnek is érte. Belül mégsem érzem magam készen rá. Mert mint a legtöbb ember, én is azt szeretném csinálni, amit szeretek, de azt nem lehet.

A múltkor éreztem először, hogy ez az én kapcsolatom a gyerekkorral igazából egy vékony kis cérnán függ, mert hirtelen nagyon elkezdett foszlani. Írnom kellett egy önéletrajzot. És akkor realizáltam, hogy nem tudok olyat írni, amilyet én szeretnék. Az önéletrajz valójában egy séma, egy merev forma, amit fel kell tölteni tartalommal, de hivataloskodó formában, felnőtt nyelvezettel, irónia és humor nélkül, hogy még véletlenül se hangozzon emberien, és ez az egész egyszerűen undorító. Megírtam, elküldtem, nem vettek fel, és gyűlölöm magam. Íme:

ÖNÉLETRAJZ

Oravecz Gergelynek hívnak, 1987. szeptember 20-án születtem Budapesten. Apám, Oravecz Barna magyart és filozófiát tanít a kőbányai Szent László Gimnáziumban, anyám, Árgyelán Ibolya könyvtáros a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Alapfokú tanulmányaimat Pesterzsébeten kezdtem a Stromfeld Aurél Általános Iskolában, majd hatodik osztályos koromtól a csepeli Kék Általános Iskolában folytattam, és a nyolcadik osztályt már ott is fejeztem be 2002-ben. Mindkét iskolában rajz tagozatos voltam, ezért gimnáziumba is arra jelentkeztem — így kerültem a Szent László Gimnázium rajzos osztályába. Négy év elteltével, 2006-ban az érettségit is itt tettem le; a kötelező tantárgyak mellett választott tárgyam a filozófia, választott idegen nyelvem az angol volt. 2006 őszétől a kispesti „Médiatudományi” Szakközépiskolában tanultam sajtótechnikus szakon, a rajzolás mellett ugyanis mindig az újságírás érdekelt legjobban. A két éves szakmai képzés idén júniusban ért véget, a szakmai vizsgát azonban az októberi vizsgaidőszakra toltam át, így a papírt a képesítésről majd csak most fogom megszerezni.
Általános iskola vége óta több írásom és rajzom jelent már meg különböző újságokban, melyek nagyrészt a Szent László Gimnáziumhoz köthetők. Gimnazista éveim alatt az iskolaújságba írtam, ezzel párhuzamosan pedig egy apám által szerkesztett underground folyóirat állandó illusztrátora voltam, de írtam novellákat is az újságba. A múlt tanévben immár külsősként segítettem szerkeszteni az iskola új lapját, amely kizárólag szakcikkeket közölt, legtöbbször az enyéimet is. 2002 és 2004 között a gimnázium egyik tanárának két verseskötetéhez készítettem illusztrációkat. 2007 nyarán pedig Parti Nagy Lajos A testaranyozó című novelláját rajzoltam meg képregényben.
Szabadidőmben tehát általában írok és rajzolok. De legalább ugyanannyi időt töltök könyvek és képregények olvasásával — ez utóbbi egyébként kiskorom óta szenvedélyem. Sportként pedig a gördeszkázást űzöm már lassan öt éve.


Lélegzet elállítóan szar. Mert hogy kell önéletrajzot írni? Pakoljuk tele egy csomó faszán hangzó dologgal, persze egy kicsit füllentsünk is, hogy jobb fényben tűnjünk fel, és úgy egyáltalán, hogy megmutassuk, milyen faszagyerekek vagyunk, és mennyire jól jár vele mindenki, ha alkalmaz minket. Azt mégsem írhattam, hogy szabadidőmben kocsmázom; gördeszka jó, ha egy hónapban kétszer van a lábam alatt; a Troglodyta működése idején még nem tudtam rajzolni; a szakcikkeimet valójában házi feladatnak írtam; a vizsgát nem kitoltam, hanem simán csak megbuktam rajta, mert basztam rá tanulni; meg hogy az a csepeli suli a világ legrosszabb iskolája, senki ne járassa oda a gyerekét, hacsak nem akar egy két lábon járó baromfit nevelni belőle. Ez utóbbi egyébként nem is igaz, direkt eltúloztam. (Na, látjátok, például ilyet se lehet beleírni egy önéletrajzba.)

Oda a gyermeki énem, vagy ha még nincs, hát oda lesz. Egy leszek csak a sok szürke alak közül a tömegben, aki nem meri a másik szemébe mondani a véleményét, de a háta mögött egyből sutyorog. Hazudni fogok, még akkor is, ha nem akarok, mert ez a túlélés alapfeltétele. Jópofizni fogok olyan emberekkel, akiket nem kedvelek, különben magam alatt vágom a fát.

Inkább a halál. Nem akarok felnőtt lenni.

2008. október 6., hétfő

Ezt most mellesleg

(Holnap ez a plakát fog megjelenni a folyosókon, korlátozott példányszámban:)



Cseh Tamás-sorozat a könyvtárban

péntekenként 16h-tól

Az első alkalommal (2008. október 10.) a Levél nővéremnek című lemezt hallgatjuk meg, és beszélgetünk róla.

Várok minden érdeklődőt:
Oravecz Barna




"No nézd: barátaink
A szétszórt képeken.
Nézd csak: csoportkép ez itt,
Közöttük én, és láthatóan élvezem.
Nézd, nézd, hogy nevetek,
Szinte röpít a pillanat!
Visz, visz egy nagy erő,
Szállunk, úgy elragad!

Nézd csak: egyik kezem
A zsebben: és mi van ott?
Tiszta, jó levegő,
Nem semmit markolok.
Nézd csak, Pierre az ott,
Nevet, nevet, vállamra dől.
És te – te vagy az ott,
Rövidhaju lány, legelöl.

Küldöm e képeket,
Hogy tudd: voltunk, leszünk.
Irén, jó kedvem lett,
Ne hidd, hogy ez letűnt.
És te őrizd meg mind,
S ne hidd, ne hidd,
Ne hidd, ne hidd,
Hogy ezt elvehetik –
Mert miénk csak, mindegyik!"


(dalszöveg)

2008. október 4., szombat

Egy talált tárgy elpiszkítása

Találtam a gépemen egy februári naplótöredéket. Érdekesnek találom. A télen volt az első periódusa az agytalanságomnak: egy gyógyszeres kezelésnek köszönhetően vegetatív véglény lettem, „mindjárt k karikás ostorommal”, és ez tartott 3 hónapig. Akkor ilyesfélékkel próbáltam tartani magam: a napok folyamatos számontartása (3 napig sikerült is írni ezt a naplót), feladatokat adtam magamnak, verseket tanultam, érezni próbáltam. Nem vicces ám! Gyakorlatilag semmilyen sikerrel. De valahogy mégis átgörgettem magam ezen az időszakon. Most a második ilyen ciklus van. (Azzal hitegettek, hogy szeptemberben befejeződik, de most közölték, hogy 2 hónapot rá kell húznom.) Minden ugyanúgy zajlik most is, csak talán kevésbé látványosan: megszoktam a dolgot, rutinosabb lettem. Naplót már nem írok. Nem is próbálkozom.

„2008. február 13.
Tegnap este a Ráday utcában Cseh Tamás dedikálta a róla szóló Bérczes-interjúkönyvet. Iszonyú sok ember, tévék, izgalom, a Mátyás utcáig érő vastag sor. Nem jutottam be, nem olyan nagy baj. Találkoztam ismerősökkel, pl. Éva (Fürjes felesége), nagyon nagy drukker, aranyos. CsT láthatóan jól van. Hálistennek meg fog gyógyulni. Bérczes azonban nehezen viselhette az estét, ő a kutyát sem érdekelte, ami azért baromira méltánytalan. Nagy tetvek vagyunk mi, „rajongók”! — El is ment korán.
Én Boros Ildinél jól elvoltam, dumáltunk, sokat röhögtünk, kaptam gulyáslevest, néha lenéztünk az utcára. Reménytelen. Nyolc után hazamentem. Így is jól betaknyosodtam.
Ma ez a taknyosság van. Alig látok. A 30 %-os agyam tovább csökkent, kábé megfeleződött. Képtelen is voltam egyetemi órákra bemenni, pedig két filozófia-órára is szándékoltam. (Hegel, meg metafizika.) A délelőtt nyögvenyelős volt (a nyelvtanórák különösen sikertelenek mostanában az osztályomban), tankönyvrendeléssel szaroztam, aztán hazajöttem.
Itthon két hír: egyrészt megjavították a kocsit, csaknem hetvenezerbe fog kerülni — borzalom! Viszont a nyomda elkészült Mária könyvével, és szép, jó kézbe venni. Csak nem tudja átérezni az örömöt. Én se, sajnos, ami azt illeti. De majd megjön a büszkeség!
Dinivel szinte nem találkoztam, Gergő eltűnt — mindkettő nagyon nyugtalanít. Dolgozni nemigen tudtam, dolgozatjavításhoz sem volt erőm, még a tennivalóim végiggondolására se. Blokk. Verset azért tanultam valamennyit. Lassan, de mászogat be a fejembe József Attila, a 37-es évjárat. Megtanulom előbb-utóbb még a hihetetlen szar verseket is, mint az Arany-laudáció, vagy a Csak most értem meg... vége. De ez nagyon jó év volt neki egyébként, a legjobb, mármint persze kizárólag versileg. Innen már költőileg nincs feljebb. Nem is lett. Meg amúgy is a vonatsín lett.
A Nagyvilágban olvastam Doris Lessing-novellát, de képtelen vagyok a végéig eljutni, Pomukkal még bírkózom. Két Nobel-díjas. Nekem egyelőre zárt világok. Ingeborg Bachmannba ellenben megint beleszerettem. Nem annyira a pár oldalas irkafirkába, de a figurába. Szédítő az az arc is — és a 13 dioptria, amit letagadott! Folyton átbukfencezett mindenen, és a szórakozottságára fogta, bűbájosan. Többet kellene tudnom róla. Meglesz.
Dininek kezébe nyomtam a Cseh Tamás-könyvet, ennyi volt ma a találkozásunk. Julitól pedig meg kellene már kérdeznem, nála van-e a Schilling-könyvecske, mert valahol lennie kell!
Tegnap volt Cserhalmi születésnapja, felvettük a prágás portréfilmjét, jó lenne végre megnéznem.
A Hazám-at tanítottam, érdekes volt. Korkép, körkép, kórkép.
Orbán évet értékelt. Tulajdonképpen ügyesen.
Nemmel fogok szavazni. Túl könnyű ez a dolog így, fideszes urak!
Valami baj van a nettel, tönkrementek a honlapjaink. Olvashatatlan betűkombinációk.
Fél 11, ennyi mára. Nem fogok öngyötrő dolgokat leírni. Másokat gyalázót se. Pedig R P elég méretes baromságokat közölt velem. (Elküldtem neki a Raklap-cikkeket, kár volt.) Akkor se. Álomterápia.
Menjünk Viszockij-kiállításra!

csütörtök
Reggel elhoztam a kocsit a szerelőtől. Egy kuplungcsere és a zöldkártya együtt valóban 70000 Ft-ot kóstált. Erről ennyit. Nem megyünk Szlovéniába. (M. nem is tud erről — a tavaszi szünetre szerveznek egy ilyen utat a suliban.)
Tanítás (5 óra), munk. köz. ért., aztán kocsival rohanás a könyvekért. El is hoztunk 100 példányt. Az nagyon sok! De el fog fogyni gyorsan. Este kicsit nézegettük, aztán én nem tudom, mit csináltam, arra emlékszem, hogy a dáthámmal viaskodtam, aztán meg reggel lett.

péntek
Jó nap. De most csak felsorolás: 5 óra (közte 2 a szemét A-sokkal), Füzes E. korrepetálása, Hegymenet-kör (most volt ott először a teljes csapat, és egész biztató volt az a két óra szövegmegbeszélés. - 2 cikkel végeztünk a hatból.) Aztán Törpe: fél 5-től nyolcig baromian klassz beszélgetés Gergővel, Dinivel, és egy ideig Rózsa Petivel. Raklap, politika, jobb-bal, kokárda, mit kezdjünk magunkkal. Dini belezúgott a 20. századi történelembe. És a CST-könyvet olvassa, és sok kis apróságot vesz benne észre, és nagyon szereti.
Valamit kezdeni kellene velük, és most nem kétségbeesetten érzem ezt. Sőt.
Most vacsoráztam. M. az új honlapját tákolja — összejön-e neki valaha? Én írom ezt a semmit — most tényleg semmi —, aztán ezt-azt még kellene csinálni. Az elmúlt napban lényegében nem olvastam, semmi szellemi élményről nem tudok beszámolni. József Attilát sem tanultam. Sebaj, majd holnap. (Mindig holnap.) És lehet, hogy a hét végén megnézzük a Viszockij-kiállítást. No meg a Zichyt. No meg a baszottsok doga, meg a filozófiatételek, meg az irodalmiak. És gyenge pillanatomban vállaltam filozófusjelölteket is. Hogy lehettem ekkora marha!”

Zárás (ha valami homályos lenne):
A Ráday utcai dedikálásról rengeteg képet találni Cseh Tamás honlapján. Az egyiken Borbáth Gábor is látható. (Judit is ott volt, tanúsíthatom, de ő üldögélt egy papírszéken, úgyhogy nem látszik.) Boros Ildi barátnőnk a könyvesbolttól 30 méterre lakik, én zömmel nála vártam sorsom jobbra fordulását. — M. könyve nyelvészeti jellegű, és tényleg nagyon szép, értelmes. A 2. része pedig, a példaanyaggal, rendkívül szórakoztató is. — A Cserhalmi-portré borzasztóan jó. Majd egyszer talán elmondom, miért is. — Fidesz: Akkor volt a népszavazás előkészítése. Akarunk-e fizetni az orvosi vizsgálatért avagy sem. A létezés alapkérdése. Gratulálok! — Vladviszockij – A vad bolygó címmel volt akkor a PIM-ben egy nagyon rosszul felépített kiállítás, amely mégis rendkívül nagy hatást tett ránk. — Zichy Mihály életműkiállítását valóban láttuk aztán a várban, hihetetlen volt, brutális, noha én sok dolgot láttam már ezekből a képekből Zalában. — A filozófushallgatókat az utolsó pillanatban visszamondtam valamilyen ürüggyel. Soha többé nem fog felkérni az egyetem. Helyeslem. Ha mindent ilyen könnyen el lehetne intézni!

2008. október 1., szerda

Temetői képek

Woland barátom kérlel, hogy tegyem fel a blogra két temetői síremlék-élményét; miért ne? Sőt egy harmadikat is, a hazaiból; és szívesen.

Az első sír-kép Vörösmartyé. Wolandot nagyon megrázhatta ez a Mihál, meg is értem: Vörösmarty, mint az akadémia fizetett dolgozója, egy bizottság élén az első helyesírási szabályzatunk (1832) kidolgozója volt. És akkor még annyit sem érdemelt, hogy a nevét helyesen írják fölibe?

Nekem megvan ez az első szabályzat reprint kiadásban, elővettem hát, hogy újra megcsodáljam. (Néha meg szoktam mutatni a diákoknak a suliban, ők meg kiakadnak: ha ez ennyi volt régen, mi a jó francnak kellett bonyolítani? Jogos.) — Kis alakú füzet, mindössze 32 oldal. Szójegyzék egyáltalán nincs a végén. És nincs bizony még tulajdonnévi része sem; erről a kérdéskörről egyáltalán nem rendelkezik. Igazából csak a főbb szófajokkal kapcsolatos helyesírási kérdésekre szorítkozik.
Az egyetlen rész, amely e tekintetben szóba jöhet, a VI. fejezet; ez „A’ NAGY KEZDŐ BETŰK.” (így!) címet viseli, és mindössze 1/3 oldalas. Ekképpen hangzik:
„1.) Beszéd’ , és vers’ elején.
2.) Pont után , vagy kettős pont után is , ha valamelly idegen mondat hozatik fel.
3.) Minden tulajdon neveknél nagy kezdő betűvel élünk, mint szinte midőn valamelly név tulajdon névvé válik , nagy betűvel kezdetik , p. o. magyar tudós Társaság. A’ tulajdon nevektől származott melléknevek azonban kis betűvel kezdetnek , p. o. Pest , pesti.
4.) A’ megszólítás’ szavai is , akár rendes czímek , hivatalok , akár önkényes tiszteletadások , nagy betűvel kezdetnek , u. m. Felséges Úr! Érdemes Férfiú ! Király , Táblabíró , Jegyző stb.”

Ennyi. Nem épp a mai szó- és írásjel- és bármihasználat, bár nem olvashatatlan.

Megnéztem még a Vörösmarty-kritikai kiadást (tájékozatlanoknak: a kritikai kiadás olyan könyvtípus, amely lehetőség szerint betűhíven közli egy szerző eredeti munkáit, a variánsokat, megpróbálja számba venni az elírásokat, nyomdahibákat, szerzői kéziratmódosításokat, és próbálja értelmezni is mindezeket. Tömény filológia tehát. Vörösmarty költészetének van kritikai kiadása, egyébként keveseknek van.) Megnéztem az 1840-55 közötti évek anyagát, mert az szintén megvan, az Előszót, Az embereket, A vén czigányt, gondoltam, ideírok egy passzust, ha érdekes. De annyira nem. Ez a Mihál, ez, na jó, ez érdekes, de még egyszer mondom, maga Vörösmarty sem gondolta úgy, hogy az ilyesmire nézve előírásokkal és tilalmakkal kellene élnie.

*
Most pedig jöjjön Ignotus (a középső, a Nyugat-főszerkesztő) síremléke a Kerepesi temetőben. Valóban maga a szocreál borzadály. Ignotus az élettel eleve rosszul járt: fényes fiatal- és érett férfikor után tartós mélyrepülés lett a sorsa. Kicsit bővebben: a századforduló előtt már az egyik legizgalmasabb egyéni hangú költőnek számított, ragyogó publicista, kritikus és programadó volt, akit nem véletlenségből kértek fel a nyugatosok főszerkesztőnek. Mély kultúrája, erőteljes liberalizmusa és művészi mindent-elfogadása (minden tetszett neki, ami jól volt megírva, esztétikai normáit tekintve impresszionista alkat volt) eleve arra képesítették, hogy 1919-től, vagyis a forradalmak után ne tolerálják többé Magyarországon. Pláne, hogy zsidó volt. Bécsbe emigrált, majd az Anschluss táján sokkal messzebb: Amerikába. 1929-ben azzal sértették még vérig a korábbi barátai, hogy a nevét is levették a Nyugat címlapjáról. — A háború után hazatért, a szabadság pár évében látszatünnepelték olykor, de igazából senkinek se kellett. Minek is jött haza? Megint Nyugatot akar? Mifélét? Aktuális ez? Aktuális még ez a vénember? Nem tudott volna korábban, idegenben megkrepálni? Aztán 1949-ben tényleg meghalt, de kicsit későn, ugyanis meghalt Rákosinak. Ahhoz túl nagy név volt, hogy csendben elkaparják valahol, semmitmondó csinnadrattával eltemették hát a Kerepesi temetőben, a beszédekben nyilván eleve nem őt méltatták, hanem Adyt, a volt barátját, ő volt a díszpinty, a Nagy Elfogadott, a Viharmadár; Ignotus meg kapta ezt a betonborzadványt, és ez az egész úgy maradt azóta is. Roppant jellemző történet. Rettenetes síremlék, valóban, de van ott rosszabb is.

*

A harmadik temetői kép saját termés, Dini fotózta a nyáron Dunaalmáson: Petri György és Maya síremléke. Petri 2000-ben halt meg, és kívánságára korábbi felesége mellé temették, miközben ma is él az utolsó; szabálytalan ember volt, no, mindig csíptem.