egyelőre szerény, szinte alázatos. Áll, kicsit meghajolva. Mintha meg lenne illetődve. Kicsit olyan pincér-szerű. Még. De innen ez többet el nem megy. És nem fog mindig az ajtóban állni se. Meg van neki terítve idebe. Én voltam; azt hittem hülye fejjel, magamnak terítek.
Na, végre rájöttem (illetve Dini megmutatta), hogyan kell videót iderakni. Ezt a gyönyörűséget pedig mindenképpen be akartam már mutatni, ha esetleg valaki még nem látta volna. Rögtön az elején le kell ám szögezni, hogy néhány felvételtől eltekintve nem sok közöm van a dologhoz, de ahol a profizmus jeleit vélitek felfedezni, ott természetesen az én munkám hatása érezhető. Meg Dinié is, persze.
Na jó, mivel nem akarok baromságot csinálni a blogból, elárulom, hogy a kivitelezés meg az ötlet szinte teljes mértékben a Mráz Pista és a Krisztián tevékenységének gyümölcse, asszem ők szenvedtek legtöbbet (és egyedül) a vágással meg ilyenekkel. De Rózsapeti orgánuma és egyéb szereplők közreműködése nélkül sem jött volna létre vélhetőleg a mű, ami így viszont, kijelethetjük, világszínvonalú.
De még ennél is szűkebben és egyszerűbben és érthetőbben: az alábbiakban a legutolsó Heptameron-tábor egyik vállalkozásának végterméke látható. Nem az egyetlen jól sikerült alkotás ez, viszont ebben legalább mi (én meg öcsi) is részt vettünk, úgyhogy büszkék vagyunk még most is. (Ja, nem csoda, ezen kívül nagyjából egy héten keresztül nem csináltunk semmi érdemlegeset, szóval legalább ezzel hadd példálózzunk.) Érdemes megnézni!
További virtuális jellegű készítmények a régebbi és az utóbbi táborok korszakából megtekinthetők itt.
És több szót nem ejtünk a Heptameronról... Egyelőre. Hiába, úgy tűnik, a Lászlótól meg a hajdan nagyszerű dolgoktól nem olyan könnyű elszakadni. Ezen a blogon ez óhatatlanul így lesz mindig. Vagy azon megy majd a sírás, hogy régen milyen jó volt, vagy hogy most milyen szar, mert az aktuális dolgok persze mindig reménytelennek tűnnek, az ember legszívesebben elkívánná a picsába az egészet, szóval berúg, vagy blogot ír, az irodalom köntösébe öltöztetve az egész világ számára emészthetővé teszi szűnni nem akaró siralmait, lehetőleg minél hatásosabb és terjengősebb körmondatokba ágyazva, mint most is. Na, valami ilyesmi lehet a Világ pereme.
gyományoknak megfelelően kiemelt dobogókon színészek kárálnak, miközben a tömeg a sötétben alszik, vagy képmutatóan előadja önmaga paródiáját. A színház számomra a lélegző tér, ahol az alkotó és a befogadó összeér. Mindez nem új, csak mára a korábban kísérletnek tekintett megközelítések elemi szükségletté váltak, tekintettel arra, hogy a tiszta művészet (az, amelyik nem másol, hanem alkot) soha nem tapasztalt mértékben marginalizálódik, s ostoba, aki erre nem reagál. A néző és a színész közötti távolság életveszélyes. Ha a jegyet vásárló nem fogja fel az előadás lényegét, könnyű szívvel mond le annak élvezetéről. Ha nem harcolunk magunkért, senki nem teszi meg helyettünk. A színház, s az általunk nagyra becsült hagyomány a pöcegödör szélén sikolt rémülten, várva, hogy megmentsük őt a kihalástól. A fiatal generációk rettentően gyorsak, de életben maradásuknak ma már nem szükséges és elengedhetetlen feltétele sem a múlt, sem a jelenkor szellemi termékeinek ismerete. Az információ birtoklása, feldolgozása és áruba bocsátása a cél, s ebben a’földi űrlények’ legyőzhetetlenek. Ha azonban nem töltik fel magukat kellő emberséggel, lelketlen robotok maradnak, amelyek egymással nem, csak a gépek világával képesek kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy ez a ’technikai boom’ idővel újra felveti a test és a lélek közötti csatornák átjárhatóságának kérdését, s a közösség utáni olthatatlan vágyat.
2006 nyarán aztán szinte hajszálnyira egyszerre betegedtünk meg. Én május végén nem tudtam kijönni egy hirtelen támadt lázas állapotból, a tüdőgyógyászaton gyanús foltokat, árnyékokat találtak a tüdőmön. Nem folytatom, sikertörténet. Vele meg ugye, tudjuk, hogy mi történt: nyár végére (mikorra engem némileg már fel is trancsíroztak), egyértelművé vált, hogy tüdőrákja van, na de hogy neki tényleg.
Kizárt, hogy emlékezett volna arra a két évvel ezelőtti bárkás éjszakára, volt őneki ilyen sok, ilyenebbek is, nyilván. De volt közöttünk áramlás egy pillanatra. Persze az is egyértelmű, hogy a mifajtánk, CsT-érzékenyek közül a legbaromabb is ezt érzi, amikor feláll attól az asztaltól, és elvonul a frissen dedikált könyveivel. És ezt is ő csinálja.
t, ha volt nekik egyáltalán. Nemrég megkérdezte tőlem valaki, miért nem olvassák és szeretik ma a kamaszok Rejtőt, amikor abban olyan frenetikus szabadság és tiszteletlenség van. Hát mert a hőseik mégiscsak vesztesek. „Nem tartoznak az élet napos oldalához tartozókhoz” (Parti Nagy). Piszkos Fred király egy szemétdombon. Fülig Jimmy pofonkirály — az alvégen. Nem, ilyesmiről hallani se jó. Kíváncsi vagyok, mikor szimatolja ki ez a vizuális elemekkel viszont borzasztó könnyen elkábítható nemzedék a moslékon élő Neóban, a bűzlő Jack Sparrowban, a hullarabló Indiana Jonesban ugyanezt a lúzerszagot. Ki tudja. De már kezdik.) Osváték tudták és elfogadták, hogy az ő vállalkozásuk olyan, hogy csak veszítve nyerhetnek vele. Lesz nyolcszáz előfizetőjük, és négyezernél nem lesz több sose. (Az Új Időknek — az ő szemükben konkurens szennylap — 35 000 volt.) Sosem lesz pénzük, sosem lesznek akadémikusok, sosem lesznek befolyásos politikus barátaik. Megalázottak és megszomorítottak lesznek — és ez így lesz jó. Persze nehezen bírták. De a dolog maga igazságos volt. Ha pedig mégis kimozdultak ebből a bezártságból, ha megpróbáltak megszabadulni a szegényszagtól, elég gyorsan hitelüket vesztették. Nem is állt jól nekik. Megítélték ezt egymásban is. Kosztolányit a legjobb barátai is züllött fráternek tartották törtetése miatt. Nem is tévedtek. Szegény Babits pedig sosem tudott megszabadulni a bélyegtől: pénzek fölött rendelkezik, élet és halál ura, részrehajló. Az ő bűne az volt, hogy elfogadta a Baumgarten-díj kurátorságát. Ebből többé nem jöhetett ki jól. Faludy kegyetlen versére József Attila halálakor, hogy ugyanis a tehervonat kereke sem volt olyan kemény, mint Babits szíve, nagyon sokan bólintottak egyetértően. 
