2008. június 10., kedd

Szövegértés

Szeretnék tőletek kérdezni valamit. De még pontosabb, hogy: segítséget kérek. Beleakadtam egy problémába. Hogy elmagyarázzam, mibe, ahhoz először mutatok valamit. (Nem azt!)
Ez itt Hamvas Béla Karneváljának egy nagyon-nagyon csekélyke részlete. E ponton épp úgy működik a regény, hogy Hamvas közli a szereplők párbeszédét, valamint a legelemibb cselekedeteiket. És zárójelben leírja, mit gondol közben a beszélő, mesélő, főszereplő, ez a kis hülye hősszerelmes Bormester Mihály. Ez a zárójelezés pedig egészen más értelmet ad a dolgoknak.
Idézek tehát egy kis részt, és aztán folytatom.

„Vacsora után holmiját szétrakta és végigvizsgálta. Miért nem szedi rendbe dolgait? kérdezi. Hogyan? mondom. Igen, szól, hátha ellopták valamijét. Nagyon is gondatlan. Ugyan, mondom, egykét zsebkendő.
Miért mondja ilyen megvetően? Megvet, amiért dolgaimra vigyázok? Kikérem magamnak, hogy megvessen –
(Amit gondolok, az ellen ő nem tud védekezni.)
Sőt nagyon örülök, hogy ilyen gondos –
Mit mond? kérdi, és fejét felkapja.
(Amit ő gondol, az ellen én nem tudok védekezni.)
Odalépek, és meg akarom ölelni.
Hagyjon, kiált. Miért nevet? Egyik szállóból a másikba, holmim felét ellopják –
Persze –
Lekicsinyli? Hálóing! Erről az oldaláról nem ismertem. Úgy kínoz. Fáj a fejem –
(Jaj, a fogam, jaj, a fejem, jaj, a hajam, jaj, a szemem.)
Hozzak valami port?
Nem kell semmi –
(Nem kell. Mi kell?)
A kofferek tartalma szanaszét. A kerevetre fekszik, homlokára borogatást rak.
(Végigcsinálja azt, amit odahaza annyira megkívánt.)
A gyomrom, szól, ez a sok olaj. Nem bírom –
(Jaj, a gyomrom. Jaj, a fejem. A Braquilleux-idegem. Nem sokáig bírom.)
Nem kell. (Mi kell?) Rendes étel. Mind kifordul a számból. Mindig hal. Egyik szállóból a másikba. Tengervíz, csupa bogár és rák, piszkos víz, nem kell. Beteg vagyok, hagyjon egyedül. Mindent felforgattam, dolgaim fele hiányzik –
Mije hiányzik?
Még nem tudom, de sok minden. Hagyjon. Menjen sétálni, menjen fürödni a tengerébe, de utána mosakodjon meg, mert a szagát nem bírom, piszkos víz –
Hozzak valami port?
Nem kell, majd hozok, ha akarok, mindig olyan szolgálatkész, nem bírom –
Angela –
Menjen, kiált.
Hová?
Menjen –
Késő van. Fél tizenegy –
Angela sír. A fejem, a fejem –„

Most jön a kérés. A krétakörös Schilling, a rendező kis könyvecskéjét olvasom. A címe: Egy szabadulóművész feljegyzései. Tavaly küldtek belőle pár példányt az iskolának, illetve egészen pontosan nekem, talán cserébe a felemás korlátokba írt vacakságaimért. De tökmindegy is, miért. Nyilván, mert személynek akarták címezni, nem intézménynek, Ricsi meg már nem volt akkor a cégnél. (Az egész szöveg megtalálható egyébként a neten, a Krétakör honlapján.)
Nos: segítsetek nekem. Idemásolok egy rövid részletet. Zárójelezzétek már! Valahogy így: „szenvedélyesen”, vagy: ”haragosan”, vagy: hűvösen; vagy — bárhogy. Szeretném érteni a szöveget! Szeretném megérteni, mi van a zárójelekben. Mert azt hiszem, rosszul olvasom.
Egyébként nyilván elég sokan olvassák rosszul, de ez nem vigasztal.
Íme, itt a szövegdarabka. A segítséget pedig köszönöm. Kommenteket várok. Nagyon.

„A színház számomra nem a színházépületben zajlik, ahol a klasszicista hagyományoknak megfelelően kiemelt dobogókon színészek kárálnak, miközben a tömeg a sötétben alszik, vagy képmutatóan előadja önmaga paródiáját. A színház számomra a lélegző tér, ahol az alkotó és a befogadó összeér. Mindez nem új, csak mára a korábban kísérletnek tekintett megközelítések elemi szükségletté váltak, tekintettel arra, hogy a tiszta művészet (az, amelyik nem másol, hanem alkot) soha nem tapasztalt mértékben marginalizálódik, s ostoba, aki erre nem reagál. A néző és a színész közötti távolság életveszélyes. Ha a jegyet vásárló nem fogja fel az előadás lényegét, könnyű szívvel mond le annak élvezetéről. Ha nem harcolunk magunkért, senki nem teszi meg helyettünk. A színház, s az általunk nagyra becsült hagyomány a pöcegödör szélén sikolt rémülten, várva, hogy megmentsük őt a kihalástól. A fiatal generációk rettentően gyorsak, de életben maradásuknak ma már nem szükséges és elengedhetetlen feltétele sem a múlt, sem a jelenkor szellemi termékeinek ismerete. Az információ birtoklása, feldolgozása és áruba bocsátása a cél, s ebben a’földi űrlények’ legyőzhetetlenek. Ha azonban nem töltik fel magukat kellő emberséggel, lelketlen robotok maradnak, amelyek egymással nem, csak a gépek világával képesek kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy ez a ’technikai boom’ idővel újra felveti a test és a lélek közötti csatornák átjárhatóságának kérdését, s a közösség utáni olthatatlan vágyat.
A mi feladatunk révészként átúsztatni az örök tartalmakat egy későbbi megvilágosodás reményében.” (Schilling Árpád: Egy szabadulóművész feljegyzései. Körszerű gondolatok. Krétakör, 2007., 38-39. o.)

2 megjegyzés:

gergő írta...

Na, ha nincs reakció, akkor majd én. Szóval elolvastam az egész füzetet, kösz, hogy kölcsönadtad. Szerintem teljesen felesleges zárójelezni, mert érthető. Ha viszont arra vagy kíváncsi, milyen érzések támadtak bennem az olvasása közben, akkor úgy mondom: SAJNOS igaza van a dolgokban. Nekem mondjuk nem sok közöm van a színházhoz, de a mentalitás, amiről beszél, mindenhol tapasztalható, és egyébként is, csak egyetérteni tudok azzal, ha valaki olyan fordul szembe a hülyeséggel, aki érti a dolgát. Persze nekem óhatatlanul mindenféle politikai meg egyéb gondolatok is eszembe jutottak, ezért helyenként nem mondanám, hogy teljesen azonos a gondolkodásunk Schillingel, de mint művésznek, aki ennyire átlátja a helyzetet, ennyire tudja, minek kéne történnie, az utolsó szóig igaza van. Úgy mondja meg a frankót, hogy közben nem genyózik, nem agyatlanul támad - miközben meg naná, hogy támad és szid, csak éppen mértéktartóan. De szerintem ez a mértéktartás nem pusztán formai, hanem magától értetődő a számára - legalább is én így érzem. Nem tudom. Minden esetre érdekes dolgokat olvasni abban a füzetben!

barna írta...

Köszi a bejegyzést. Az a vicces, hogy Makai Peti küldött erre egy zárójelezett változatot, de nem kommentként, hanem külön nekem, és baromira vicces (éktelenül nagy baromság, szándékoltan), de nem merem feltenni. Most biztatom, hogy tegye fel ide ő, meg fogjuk tapsolni kollektíve.