2008. június 19., csütörtök

Híradással vagyok

Elhatároztam, hogy ezen a nyáron, Schilling Árpád mintájára, kis könyvecskét írok arról, hogy mi a baj a magyar közoktatással. Vagy pontosabban, hogy mi a baj azzal, hogy néhány magamfajta is részt vesz benne mindezidáig. És hogy kik, hogyan és várhatólag mikor fognak ezen változtatni. Afféle inventárnak (példatárnak) képzelem a dolgot, és nagyon derűs könyvecske lesz, a kis magyar köz- és magánhülyeségtörténet egy szelete. Nagyon egyszerű formában, saját kötéssel fogom majd terjeszteni, mint régen a Kila Támos-könyveket. Én is megérdemlek már egy ilyet. A bevezető megírásával már vagy három órája kísérleteztem, az eredményt egyelőre kicsit elégikusnak találom, de fogtok még egy nagyot csodálkozni. Tesztelési okokból meg is mutatok egy részt, viszont megállok ott, ahol effektíve gyalázni kezdek létező személyeket; persze csakis, hogy kíváncsiak maradjatok.

ÖNGÓLÖZÖN

Az utóbbi napokban, folytatva az elmúlt hónapok gyakorlatát, a legválogatottabb kudarcokban részesültem, és a legtanulságosabb ebben az impozáns sorozatban az, hogy mindegyiket akaratlanul én magam idéztem elő. Úgy tűnik, semmi túlzás nincs Ciorannak abban az észrevételében, hogy ha valaminek épp állni kezd a zászló, akkor nincs az az isten, aki (ami) megállítsa a diadalmenetét, és ugyanez igaz fordítva is. (Ő ezt az általa mélyen lenézett kereszténység egykori sikereivel példázta.) Nos hát, a zászló jó ideje nem nekem (nekünk) áll már. És a legszebb, hogy bárhogy erőlködünk: az ellenoldal lesz erősebb attól is. A mesét idézve: hiába kapálózok a tejben, mint a béka, az csak régen zajlott le logikusan, hogy tudniillik végül vajat köpültem belőle kínomban, és így „megmenekültem”, kiugorhattam a fazékból. Ma is köpülök, naná, csak éppen más alatt lesz belőle vaj.

„Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik.” Ez meg József Attila két sora. Mindig is tudtam, hogy van ilyen emberi tapasztalat, és biztos voltam benne, hogy ebben az egyben ő nem elborult volt, hanem nagyon is pontos: egyszer csak másokhoz, az ellenfeleihez szegődtek élete legfontosabb, legnagyszabásúbb tartalmai. Átmásztak alóla az összes gyökerei a konkurens virágágyásba. Őalóla meg elvitték még a szart is. És rettegtem: nehogy egyszer én is megtapasztaljam ezt.
Tudtam, hogy meg fogom tapasztalni.
Most már nem kell tovább rettegnem. Megjött, megállt az ajtóban, egyelőre szerény, szinte alázatos. Áll, kicsit meghajolva. Mintha meg lenne illetődve. Kicsit olyan pincér-szerű. Még. De innen ez többet el nem megy. És nem fog mindig az ajtóban állni se. Meg van neki terítve idebe. Én voltam; azt hittem hülye fejjel, magamnak terítek.
Harminc évet futottam, százezer dolgot kitaláltam és nagyrészt megcsináltam. Persze: olyanok voltak, amilyenek. Nem mind volt teljesen topomfasza, bár a többségük az volt. Viszont akiknek életükben egy árva gondolat se jutott eszükbe, most azok a jó fejek, azok a tutik, „azoknál vannak a kompetenciák”. Mindazt ők birtokolják, amire én rámentem valaha.
Pontosan azt birtokolják. Persze a tucattermék-változatát. De azt. Újabban harminc órás tanfolyamokon tanítják a cuccot.

Mindez nem egyedi: azt hiszem, a legkülönbözőbb területeken sokan megtapasztalják mostanában. És nem konspirálja ezt senki (nem olyan nagy zsenik ezek, sőt: szellemi képességeik változatlanul a nulla kilométerkő alá vannak bebetonozva), csak most nekik áll a zászló. Cioran tudta.
Azt hiszem, ideje mindezt derűvel szemlélni. Hát szemléljük úgy. Erre találták ki az öniróniát.
Vagy azt is fegyvernek mások kezébe, önmagunk ellen? Hát persze hogy persze.

Na erről akarok én könyvet írni, bőséges példaanyaggal. Derűs könyvet, persze. A pánkretenizmus tankönyvét. Lehetetlennek tűnik, tudom, pedig meg tudom csinálni. Persze csakis önmagam ellen. Szurkoljatok nekem.

4 megjegyzés:

gergő írta...

Alig várom!

barna írta...

Az volt a vízióm, hogy ebben a lánglelkű, színházas társaságban Schillingre majd rávetik magukat húszan. De hát ha nem, ott ne keress.
A cuccot pedig elkezdtem firkálni. Egyelőre nagyon komolykodó.

Névtelen írta...

szerintem

is ez a legsürgetőbb téma. mármint a közoktatás. persze a máv-ról is össze tudnék hozni egy inventárt. vagy a magyar csőcselékről.

de a közoktatás témájában gyönyörűeket lehet brillirozni. egyszerűen ez egy aranybánya, amit elhanyagoltak, semmibe vettek, vízzel elárasztottak. amundsen nem hozott ki annyit a sarki útjából, amennyit a magyar pedagógiából ki lehet hozni.

ez mégis reménytelenebb vállalkozás. olyan, mint süket embernek zongorázni. egy süket országnak a szabadságról beszélni.

nekem kevés tapasztalatom van a témában, alig harminc év. mind magántapasztalat, mert eddig szinte senkit nem érdekelt.

a reménytelen vállalkozásodhoz én is próbálok majd beszállítani nyersanyagot, gondolatanyagot stb. tragiko-komiko-, komiko-elégiko-, liriko-groteszko-, abszurdo-hungaro hangfajokban. ha te is jónak látod.

lala

i. írta...

2016. május 3-a van.
Kérdezem (bátortalanul, óvatosan): elkészült a könyv?

Nagyon (nagyon,nagyon,nagyon) örülök,hogy 5 év után (!)
megint olvasható a blog!

Kedvenc mondásom (itt) szerint igencsak
megért a helyzet arra, hogy legyenek új bejegyzések is...

Parancs János JÓKÍVÁNSÁG c. versét küldöm csak úgy

Légy, akire nem figyelnek!

Légy, aki az árnyékban oson!

Légy, akinek nem várják érkezését!

Légy, aki átjut a kapun!


Annyi hólyaggá fölfújt senkit,

öntelt akarnokot láttál már

erőtlenül a porba hullani,

akit évekig röptetett a szél.

Annyi páratlan tehetséget,

akit elbódított a könnyű siker.

Hitte, hatása mint a pezsgőé,

másnapra elszáll, feledhető.

Végül megkergült tőle teljesen.


Hosszútávú, halálig tartó verseny ez,

illetve nem is verseny: bajvívás az árnnyal.

Nem rókavadászat. Nem nyilvános árverés.

Aki leplezetlenül a külső nyerésre játszik,

kockáztatja tétjét. Veszít is többnyire.

Önkínzó vállalkozás ez, magányos expedíció.

Nem sebeket oszt, hanem sebeket kap közben

a merész utazó. És tanúk nélkül vonulva,

mert a döntő szakaszban nincsenek hiteles tanúk,

lerongyolódva, kábán, vaksin és betegen,

mielőtt leroskadna, még tesz néhány tétova lépést,

ám azt nem tudja már, hogy káprázatot lát-e,

vagy csakugyan az ígéret földjét, ahová eljutott.


Légy, akire nem figyelnek!

Légy, aki az árnyékban oson!

Légy, akinek nem várják érkezését!

Légy, aki átjut a kapun!