Munkaverseny 10-11

(Theatrum mundi) Ez a legcsodálatosabb magyar vers, amit valaha írtak: ez persze csak az én privát véleményem, és talán csak ma gondolom így. Mindegy, a legszebbek közé tartozik. Szerzője maga is ezer vonatkozásban áll a színházzal, ami a szónak, ennek a testetlen létezőnek a másik létmódja a költészet mellett. És a vers arról szól talán, amit Shakespeare, a vers titkos ihletője mond egy darabjában, nem mondom meg, melyikben: hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink. — Aljasság, hogy ezt a szöveget ide raktam, azt hiszem, mindenkit le is beszélnék arról, hogy ezt válassza; olyan érzékenység, pepecselő kedv, finom toll, olyan éles szike kell hozzá, ami nem terem minden osztályteremben. — De épp ezért, mert hátha mégis?

Ezt a verset Eszter képverssé változtatta, és (még 2006-ban, az 50. születésnapomon) közgyönyörködést kiváltva átadta nekem. Azóta szem előtt van: most is látom, ha oldalt hajlok kicsit. Pár napja végre beszkenneltem (csak darabokban sikerült), hogy ti is láthassátok.

Kovács András Ferenc:
Theatrum mundi

Csodálatos, hogy létezünk. Csodás
Érezni, szinte tudni, megkeresni:
Miért, miképp, s kik is vagyunk mi itt,
Terekbe vetve változékonyan,
Tán mindörökre ismeretlenül,
Külön világban forgó vándorok,
Kik föl-le szállunk, boldogan keringünk,
Mint lüktetõ vér bódult végtagokban,
Titokzatos, bizsergetõ örömmel
Áramlunk szét meggémberedt korokban,
És fölhevülten, szent hideglelésként,
Akárha forró reszketés, futunk át
Közömbös évek görbülõ gerincén…

Miféle gõg, mily balgaság vacogtat,
Milyen gyönyör sajog fonák valónkban,
Mi hajt, gyötör tolvaj percek szeszélyén,
Miféle szép, választott hontalanság,
Hogy otthonosnak véljük azt, mi tán nincs,
Mivel sosem volt, s mégis ott bolyong,
Hisz bujdokolhat bármi semmiségben,
Ha fölmutatjuk megváltásra vágyón,
Sajátunkként lakván a sejthetõt,
Betöltve árnyak kósza sorsait –
Oly könnyeden, mint sóhajtást a lélek,
S oly súlyosan, mint víz alatt a szikla,
Vagy elmerült, varázslatos sziget,
Hol nem dübögnek dorbéz démonok…

De kik vagyunk mi? Majdnem emberek,
Vagy színleg élõ légi szellemek,
Kik hiú lázban, játszi látszatokban
Fölfénylenek, kigyúlnak, elvakítnak,
Égnek, kihunynak, elhomályosulnak
Kacér tükörnél sérülékenyebben,
S alig tapinthatóbban, mint a képmás,
Mely kép, és más, és újra más, ha illan,
S csak pillanatra tetten érhetõ,
Mint állhatatlan, színjátszó selyem –
Tûnékenyebbek s foghatatlanabbak
Leszünk pazarló gyermekálmainknál.
Más-más szövet, mind szétfoszlóbb szöveg,
Szövevény… (Mindig fölfeslünk valahol.)
Mert anyagunk az idõ – szakadatlan.

S nem szó a szó, nem maszk a maszk! Nem óv meg,
Nem rejthet el: kiszolgáltat magunknak.
Mind meztelenre vetkezünk… Csupasz,
Kopár lesz arcunk, mint a színfalak…
Kacagni, sírni, halni már tudunk, mert
Az égi s földi karzatok, hatalmak
Még engedik – s amíg remény a rend,
Még játszhatunk… A többi néma csend.


*

(„Tízparancsolat”) Valaki, egy világnagy tudós foglalta így össze hetven éve a maga házi használatra szánt aranyszabályait. Vannak benne átlagosak és érdekesebbek. Lehet, hogy olyan élettapasztalat kell a megítélésükhöz, ami egy tizenévesnek még nem áll rendelkezésére. Ezért nem tukmálom mindenkire, inkább csak a kötelességtudóbbaknak, a koravénebbeknek ajánlom: hátha tudnak vele kezdeni valamit.

(Erről a szövegről egyszer már írtam itt a blogon. Jó régen volt, bizony.)

Szilárd Leó, 1939. augusztus 4-ére dátumozott, maga számára megfogalmazott „tízparancsolata”

1. Ismerd fel a dolgok között az összefüggéseket és az emberi viselkedés törvényeit, hogy tisztában legyél vele, mit teszel.

2. Érdemes célokat tűzz magad elé, de ne firtasd, elérhetők-e; modellnek és példának tekintsd őket, ne határidős feladatnak.

3. Ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz, ne törődj a benyomással, amit keltesz, mert különben kizárod őket világodból; elszigeteltségedben pedig az élet értelme eltűnik a szemed elől, és elveszíted vele együtt a reményt is, hogy a teremtés jobbá tehető.

4. Ne rombold le, amit nincs hatalmadban létrehozni.

5. Csak éhesen nyúlj ételhez.

6. Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg.

7. Csak akkor hazudj, ha rákényszerülsz.

8. Tiszteld a gyermekeket. Hallgasd meg figyelmesen, amit mondanak, és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. Dolgozz hat esztendőn keresztül; de a hetedikben vonulj magányba vagy idegenek közé, különben a kép, ami barátaidban él rólad, megakadályozza, hogy az legyél, aki vagy.

10. Életed irányításában elégedj meg az óvatos korrekciókkal, és légy készen a távozásra, ha szólítanak.

Szalagavató

Nem voltam az idei szalagavatón (a múlt szombaton volt), de tavaly szinte triplán, és egyébként is szoktam lenni. Imádom nézni a csajokat, egyfelől hogy milyenek, mert van rajtuk mit nézni, másrészt, hogy mit összeképzelnek magukról, és azt mind fel is pakolják magukra ruhában, kencében meg műmosolyokban. Szóval tényleg bámulnivalók. De hát nem egyértelműen pozitív érzésekkel, ez talán már ennyiből is kiderült.

Már évekkel ezelőtt letöltöttem magamnak egy ilyen divatfotós képet, mert ez a típusesemény jutott róla eszembe akkor is, elneveztem, LIBÁK VONULÁSA: gondoltam, egyszer majd írok róla valamit. Valami szalagavatósat vagy ballagósat. És idén talán nincs, aki agyonverjen érte, nincs osztályom; illetve ki tudja, érzékenyek és vérmesek az idei végzős leánykák is. Csak ide ne tévedjen valamelyikük, mármint erre a blogra, mert akkor nekem annyi.

De bátor vagyok.

Munkaverseny 7-9

(Már reggel van) Érdekes, nonkonform költő egyik legutolsó verse. Rákbetegen, megfáradtan elkezd egy verset, önmagától is undorodva, de keményen. Ez a rész még nem annyira érdekes szerintem, bár lehet, hogy a kártyás lászlósok itt ismernek majd magukra a lehetséges témák kapcsán egyedül. A vers második része sokkal fontosabb, ott eléggé kíméletlen szavakat hallunk hajléktalan-ügyben egy önmagát ideológiai tekintetben elég határozottan definiáló embertől. Hogy lehet ezt? Hogy lehet ehhez pofája bárkinek? Ti talán tudtok erről mondani valami okosat.

(Hát persze, Petri. Nagyon kevesen választották, meg is értem. Mit lehet kezdeni ennyi ridegséggel? Egy ember, aki ilyen minimális önsajnálattal viszonyul önmagához… Az ilyen talán nem is ember.

Vagy még rosszabb a dolog. A Csokonai-, Petőfi- és Ady-főhagyományú magyar költészetben (megkoronázva József Attilával, aki már azért lekurvázta az anyukáját, mert az merészelt meghalni, és ezzel magára hagyta a tehetetlen, szenvedő egyetlen fiút), szóval ahol ez a „szenvedjünk együtt, de nagyon”-hagyomány arat mindmáig minden szavalóverseny összes döntőjében, ahol a Kései sirató című Freud-túlteljesítő szörnyűséget a versolvasók többsége felülmúlhatatlan remekműnek gondolja és főleg érzi, ott ez a hang — elsősorban és legfőképpen — költészetnek nem tűnik éppen.

Vagyis nem ember, és főképp nem költő.

Nekem viszont mindig is a vers eleje volt zavaró. Az első hat sor finomkodása, megemeltsége, az az „oh”, meg a második sor szórendje. Mesterkélt dolgok, gondoltam, nagyon. De az ötödik-hatodik sor meg már annyira petris, hogy sosem vontam végül komolyan kétségbe, hogy saját sorok lennének ezek.

Aztán egyszer mégis. És a Google azért tényleg sok mindent megmutat. Jelen esetben azt, hogy a dőlt betűs első versszak mégis csak idézet. Egyébként illett volna felismernem. Operaénekes volt az első feleségem. Sok opera átgomolygott rajtam (többnyire ugyan hiába)… — A Don Carlos című Verdi-opera harmadik felvonásában énekli e sorokat Fülöp király, nagy bánatában. „Majd alszom én, ha véget ér e kín…” Nagyon sajnálni persze nem kell, elég gennyes alak: épp most határozta el például, hogy kivégezteti a saját fiát. De szerelmi bánat nyomja, és úgy érzi, be van zárva saját, körben forgó, értelmetlen életébe. Ettől lesz kegyetlen, csak ő nem maga fölött ítél. Petri viszont alapvetően igen.

Miért válhatott ez a részlet Petrinek fontossá? Fodor Géza, a színházi ember, az operaesztéta, az örök barát közvetítette neki vajon? Bizonyára. A betegség kínnal teli évei erősítették fel? Lehet. Ennek most nem megyek utána. A lényeg, hogy egy ária kezdődik itt, és az egész vers tekinthető annak, áriának. Elég különös áriának, az igaz. Önigazolás és önsajnálat helyett önismeret, önbeismerés. Antiária. Gnóthi szeauton? Na jó: mindig is egy szerencsétlen pöcs voltam ebben a világban, ahol mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pókerfasz. Ebből áll az ária első fele.

És aztán jönnek a szenvedők, a hajléktalanok: bebotorkálnak ebbe az idézet-kezdettel még hősire hangolt, de aztán eléggé gyorsan elhangolt áriába. Jönnek a halálra gyötört sorstársak, a szintén örök vesztesek, a betonhoz-fagyók, akikért az érzékeny lelkű költőnek hagyományosan illene felemelnie sohasem-késeien sírós szavát. Posa márki és don Carlos a kiinduló-hangot adó alapműben épp eleget veszkődnek a szerencsétlen, szenvedő néppel, szívükön viselik a sorsát, szembefordulnak a zsarnok királlyal, eléggé mindhiába… Petri azonban mindössze saját sorstársait, saját másállapotát látja bennük — és éppen ezért képtelen bármiféle sajnálatra. És ezt még cinikusan tovább is játssza. Egyazon fagyosság, egyazon fejünk fölött lógó Nap, egyazon elpatkolás van, mit akartok? Ja, hogy én a kocsmában ülök épp, és forralt bort kortyolok? Ti meg néznétek befele? Hát így alakult. Alakulhatott volna fordítva is.

Utóirat. Petri nagyjából azon a környéken lakott, ahol sokáig én is. Ott járt-kelt a Vízivárosban, a Batthyány utcán, néha láttuk is, pici, törődött ember, sosem tűnt többnek maga sem egy alkoholista hajléktalannál… Ez a személyes elem színezi-komorítja nekem ezt a verset, meg persze az is, hogy annak a környéknek a hajléktalanjait látásból szintén elég jól ismertem. Volt, akit jobban is. Akadt, aki a csonkolt lábával, botját eldobva táncolt nekem az utcán. Tetszeni akart, nő volt… Ők adják az arcot nekem ehhez a vershez, és ettől még kínosabb, még személyesebb a dolog. Még kegyetlenebb. — Hát igen. Egyszer talán majd jobban is el tudom ezeket mondani. Erről a fontos, bár nem igazán jó, és semmiképpen nem a megszokott módon provokáló versről.)


Petri György
MÁR REGGEL VAN

Oh, hol vagyok?
A gyertyák tövig égtek le,
a rideg hajnal dereng az ablakon,
már reggel van,
egy új nap,
múljon el, mint a többi

Bizony már reggel van.
A sokadik.
A közel ötvenötször
háromszázhatvanötödik,
pedig
nem törekedtem
élni minden áron,
köhécselve, rekedten,
fájó
csontokkal, zsigerekkel.
Semmi jónak nem
kezdete már a reggel.
Jobb volna már
keveredni a röggel.

Higgyétek el, barátaim,
nem mórikálok,
bár megjátszom magam
valami különös (kivel is
játszott?) kártyapartiban.
Nahát, ami a kártyát
illeti, abban is
(többek között) elég
csapnivaló voltam.
Az a sok ostoba, vad licit,
amiből teljesen explicit-­
té vált, hogy minimum ász-fullom van.
Barátaim unottan
sóhajtottak: még egy ilyen hülyét.
Még hogy pokerface! Pókerfasz valék.
Ahogy szememben
kigyúlt az infantilis öröm.
De szemben a közhiedelemmel:
hülyének a szerencse nem fogja pártját.
Nekem viszont ideje menten
e kártya-metaforából
kikecmeregnem.

Elég toplák toposz.
És témám különben is a reg',
ez a hirtelen téli,
melyben a sok
hajléktalan didereg
ködben, hóban, lucsokban,
ki a holnapi reggelt talán nem éri meg
(és ha mégis, minek?),
nekem meg nem éri meg,
hogy itten fitogtassam
nem létező szociális érzékemet.
Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll,
mint a hajléktalanok szénája.
Én csak írjam a versemet
a jó meleg
kocsmában, hol forralt bor
hevíti véremet.
Talán jő majd egy jobb kor,
amely nem ismeri a fagyott sebeket,
a szederjes lila ajkakat, kezeket.
Amelyben az esett
embereket Isten hidege nem veszi meg.
Talán. Talán nem. Mit tudom én,
mi jöhet még e dermedt sártekén.
Fejünk fölött
mint izzó jégdarab
delel a téli Nap.

*
(marginalizálódás) Nagyon rövid és nagyon tömör szöveg. Szerzője színházi ember, és nem kispályás. Egész tevékenysége arra irányul, hogy a gyakorlatban újradefiniálja az alkotó művészet fogalmát. Megítélése szerint ez ma elkerülhetetlen, mivel… — De a figyelmes olvasó innentől megérti a gondolatmenetet magából a bázisszövegből is. (Nagyon figyelni, többször átolvasni, részállításokra tagolni mindenképpen célszerű!)

(Erről a szövegről úgy egy éve már írtam ezen a blogon, sőt másokat is megszólalásra biztattam. Schilling ezt a szöveget akkor írta, amikor még volt Krétakör. Mire a kis könyvecskéje megjelent, gyakorlatilag megszűnt. Szétrobbantotta a társulatot. Valami most is létezik persze Krétakör elnevezéssel, most is kísérletezget valamivel: nem fog bejönni. — A Hamlettel voltak a Lászlóban kétszer is, akkor én írtam is róluk a felemás korlátba két füzetnyit is, azok elég fontos írásoknak bizonyultak, az én számomra feltétlenül. Meg némi lelkifurdalásom is van. Kicsit máig is úgy érzem, hogy némely észrevételemmel hozzájárultam a társulat felbomlásához. Amit sajnálnék. Csodálatos színházat csináltak. — És ez az izgága, folyton konfrontálódó fiatal ember olyan lényeges és okos dolgokat ír le ebben a kis füzetkében, hogy az felfoghatatlan. Persze ennek a könyvnek sincs semmi hatása: az olvasók, a Krétakör-rajongó emberek se tudtak vele mit kezdeni, próbálkozott pedig véleménykiprovokálással a szerző. Értelmi reakciók nem is várhatók el mostanság: ötnél több valóságelemet jelenleg nem képes szinte senki összekapcsolni, aki mégis, az már a világértelmiséghez tartozik; valóságismerete, valóságigénye nincs; képzelete meg csak olyasféle, ami A gyűrűk ura és társai alapján lepárolódik. Szóval semmi. — Schilling vállalkozásának lényege, ha jól látom, épp abból állt, hogy gondolkodó pályára akarta állítani a társulatát, a közönségét és a magyar színházi életet. (Pókerfasz, nemde?) Ennyit színháztól még soha senki sem akart, sőt az összkultúrától se: talán Ady mert ilyesféléket megfogalmazni, de aztán felébredt ő is A Minden-titkok versei táján. Mindegy, erről szól ez a könyv. Döbbenetesen fontos könyv, de most már még csak nem is kontraproduktív. Teljességgel hatás nélküli. — Nekünk, a Lászlónak küldtek pár példányt a füzetből, jeleként annak, hogy nálunk voltak: nagyon megtisztelőnek éreztem, és aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy a kollégáimat a dolog egyáltalán nem érdekelte: túlnyomórészt fogalmuk sem volt róla, mi is az a Krétakör.)

Schilling Árpád: Egy szabadulóművész feljegyzései, részlet
A színház számomra nem a színházépületben zajlik, ahol a klasszicista hagyományoknak megfelelően kiemelt dobogókon színészek kárálnak, miközben a tömeg a sötétben alszik, vagy képmutatóan előadja önmaga paródiáját. A színház számomra a lélegző tér, ahol az alkotó és a befogadó összeér. Mindez nem új, csak mára a korábban kísérletnek tekintett megközelítések elemi szükségletté váltak, tekintettel arra, hogy a tiszta művészet (az, amelyik nem másol, hanem alkot) soha nem tapasztalt mértékben marginalizálódik, s ostoba, aki erre nem reagál. A néző és a színész közötti távolság életveszélyes. Ha a jegyet vásárló nem fogja fel az előadás lényegét, könnyű szívvel mond le annak élvezetéről. Ha nem harcolunk magunkért, senki nem teszi meg helyettünk. A színház, s az általunk nagyra becsült hagyomány a pöcegödör szélén sikolt rémülten, várva, hogy megmentsük őt a kihalástól. A fiatal generációk rettentően gyorsak, de életben maradásuknak ma már nem szükséges és elengedhetetlen feltétele sem a múlt, sem a jelenkor szellemi termékeinek ismerete. Az információ birtoklása, feldolgozása és áruba bocsátása a cél, s ebben a ’földi űrlények’ legyőzhetetlenek. Ha azonban nem töltik fel magukat kellő emberséggel, lelketlen robotok maradnak, amelyek egymással nem, csak a gépek világával képesek kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy ez a ’technikai boom’ idővel újra felveti a test és a lélek közötti csatornák átjárhatóságának kérdését, s a közösség utáni olthatatlan vágyat.
A mi feladatunk révészként átúsztatni az örök tartalmakat egy későbbi megvilágosodás reményében.

*
(Párbeszéd a munkaközvetítőnél) Ez egy dalszöveg. Úgy 15 éve, vagyis már ebben a „világkorszakban” született; két ember mondja-énekli, tehát ez tényleg párbeszéd, a munkaközvetítőnél. Az egyik segítséget kér, a másik elhessentgetné meg még mond mindenféle egyebeket; aztán a végén álmodoznak egy jót. (Azóta beléptünk a NATÓba is, az EUba is; okafogyott lehet tehát ez a beszélgetés. Vagy hogy is van ez?) — Társadalmi kérdésekre nyitott, de nem kényszeresen jobbra vagy balra szavazó olvasóknak ajánlom; azok ilyesmire csak mantrázni tudnak, az meg nem gondolkodás. (Bocsánat.)

(A Levél nővéremnek 2 sok szempontból az első estnél is erősebb vállalkozás. A fő elemek hasonlóak. Ketten vannak a színpadon, Cseh Tamás és Másik János, azt játsszák, hogy ők egyazon személy, akik nem ám egymással beszélgetnek, hanem levelet írnak a nővérüknek, aki ezt a levelet aztán vagy elolvassa, vagy nem, vagy érti, vagy nem… Dinamizált monotonitása van tehát ennek a váltott-együtt megszólalásnak. Néha persze arra is módot ad ez a felállás, hogy felidézzenek némi fiktív párbeszédeket a színpadon. Ilyen a Presszó, a Keresztben jégeső, a Költözés, vagy a leghíresebb, a Budapest az első műsorban; és ilyen ez a munkaközvetítős dal a másodikban.

Az első műsor 1976-os. Pályára állította az előadókat, megteremtett egy hangot, egy megszólalást, egy műfajt, amit nem lehetett többé kikerülni a magyar kultúrában. És kifejezte a Kádár-kort: nagyjából maradéktalanul. Tél van ebben a műsorban, tél van mindig, néha marék hóként átnyújtanak egy kis irgalmat (Pilinszky-vers átirata ez épp); de nem jellemző. Nem is kellene végigmondom, hogy mi jellemző: az, hogy az emlékekben még lehet picit tartózkodni, de a mindennapokban már kevésbé, az nagyon otthontalan; ott az ember folyton költözik, albérel, nem tud felmutatni semmit: a zsebében semmi sincs, a szívében se sok, apa kalapját szorítja a fejébe, hogy legyen valami.

A Levél 2 rendszerváltás utáni. Megint összekerült és összebarátkozott ez a három ember, sőt jobban értették egymást, mint valaha. Észlelték, hogy az elmúlt évtizedekben e tájon semmi sem sikerült, talán csak ők maguk, és most, hogy a rendszerváltás illúziói lassan megint mindenkiben lecsillapodnak, vissza lehet menni az alapállásba: megint nem kell hókuszpókuszolni, művészkedni semmit, és nem is szabad, csak gyönyörű dallamokba belepakolni az összes újkeletű reménytelenséget. Mindösszesen egyetlen dolog változott lényegesen, tél helyett nyár van, ezúttal öröknyár, kutyáknak való, jól befűtöttek nekünk; akik a szőnyeg alá voltak söpörve, vagyis mi, azok meg előmásztak, és közülük lettek a fejlődőképesebbek az új urak. Gregor Samsák diadalmas epifániája. Ennyi az új reménytelenség: nem több semmivel. Lehet vele barátkozgatni, elnézegetni a tükörben, mi vagyunk; ez jutott, 1997.

/Emlékszik még valaki a Kövér László nevű hazabölcse híres férges beszédére? Nem tett ő semmi mást, csak (félig) idézett egy összekötőszöveget a Levél 2-ből. (A fideszesek, legalábbis a fő vezérkar Cseh Tamáson szocializálódtak: összejártak, barátkoztak, ez még a rendszerváltás előttről kelteződik, más volt minden. Joguk van tehát CsT-t idézni, bármikor, duplán is joguk van, elismerem. — Csak akkor pontosan kellene.) — „Először is közlöm veled, hogy néhány éve – váratlanul – ámde mégis véget ért egy korszak. Lábjegyzet lesz, csillaggal megjelölt szó egy jövőbeli történelemkönyvben. S a lapon alul - néhány szó, mely sebten elintézi. - Hernyók, nyüvek, álcák, molyok, nagy giliszták élősködtek az örök erőkön - míg szőnyeg alá besöpörve éltünk mindahányan. Túléltük hát - bár igénybe vett. S most itt vagyunk egy újabb fajta nagy pocsékolásban. S szőnyeg alól előmásztak az alája söpörtek - s behemótként, fölfúvódva szörnytestet öltöttek. Újabb világ - fojtott vihar - csak magáért van minden, semmi másért.”

Nagyon erős, nem? Nos, vajon mit idézhetett ebből a derék honpolgár? És mit nem vajon? És hogy is van ez? Na mindegy./

Hát szóval nyár: eltakarított férgek, felfúvódott szörnyek. A levélíró kétember-egyembernek nővére változatlanul van, bár gyakorlatilag semmit nem tudnak egymásról. Maga is ilyen féregszerű érzelmű, részben legalábbis, ne szépítsük: kevéssé lát ki önmagából. Munkája nincs, pénze alig, egész nap a várost járja: a tanárnőjét látja a piacon, de az nagyon elfoglalt, mert éppen kukázik. Szembejön még egy részeg nő a múltból, le kellene vele zavarni egy gyors numerát; egy másik a híd közepén lelkesen gyereket is akar a sétálótól, na ő se látja a hőst többet. Szembe jön még egy osztálytárs, annak meg felvitte a dolgát a teremtő, mit kezdjünk vele is. Aki van még, emberszerű mutáns, az ne legyen inkább; de egyébként meg senki sincs. Emberfalkák vonulnak, magányos emberek motyognak, néha víziók támadnak, azokban még rend van, nagy sárga gong. De valójában csak nyár van, új világ, „magyarázd ezzel a múlt éjjeli álmodat”; menni fog.

Hát ebben a műsorban kapott helyet ez a munkaközvetítős rémdialóg. Felhangzik, mint két ember párbeszéde: a levélíró férfi leírja, milyen jóívűt beszélgetett a hivatalnokkal, aki segíteni ugyan nem tudott, nem is nagyon akart, ellenben ráébresztés-világbajnok. Hozzá tud járulni a hős önismeretéhez (gátlásos, ezt leghelyesebb azonnal abbahagyni), szégyenérzetének leküzdéséhez (a munkanélküliségben semmi szégyen nincs, ez az ember alapállapota), és jövővíziók létesítéséhez is (egy nagy birodalomban lenne a helyünk, és akkor mi sajnálkozhatnánk a szerencsétlen maradékon, a birodalmon kívülieken). Ez a rész, a maga himnikusságában már egyenesen hátborzongató, az ember szégyenében kifutna a világból, olyan találó és önironikus. (Azóta még szörnyűbb lett a helyzet szerintem: mivel ez a program gyakorlatilag megvalósult, NATO, EU, és semmi sem lett jobb, hanem különböző okokból rosszabb, amire még a válság is rásegít, teljesen logikus fejleményként legújabban az önironikus program ellenkezője jelent meg honpolgáraink fejében, méghozzá tömegesen: az elzárkózásé, a kirekesztésé, a „nem kellenek ezek nekünk, majd mi magunk megpuhítjuk magunknak”. És ez a nézőpont egyesk szerint 10, mások szerint 70% maimagyar gondolkodását járja már át. — A Levél 3 tehát teljességgel aktuális lenne, Cseh Tamás már 2006 tavaszán mesélt arról, hogy tervezik. Tervezték. De ma lenne igazi.)

Mindegy, ez a dal nincs rajta a cédén. Sok dolog nincs rajta egyébként: az eredeti est nagyjából két órás volt, tényleg hosszú. Bereményi sok dolgot kiszedett belőle, át is alakította a struktúrát, szerintem korántsem szerencsésen. A legnagyobb vesztes ez a dal lett. Nem csupán eltűnt a műsorból, rosszabb: a dallamára, pontosabban a dallama felére írt Bereményi egy másik szöveget (Aluljáró-érzés), amelynek különösebb értelme nincs, ereje semmi, az időt viszont éppúgy viszi; szóval nem tudni, mire volt jó ez a csere. Jópár emberrel beszéltem, aki látta színpadon (még a Katonában) az eredeti műsort (én láttam vagy ötször, még Kapolcson is, fel is vettem magamnak), kérdezgettem, szerintük mi az oka ennek, senki nem értette, csak mindenki sajnálkozott.)

Bereményi Géza — Cseh Tamás:
Munkaközvetítő

Mondja, miből is él,
és mire költi a segélyét!

Az esetemben gyerektartási
ügyekkel kérem nem kell számolni
csak azt kell venni, hogy múlt kedd óta
munkanélküli vagyok.

Látom, maga félénk,
nem tudja megfeszíteni az akaratát.

Mi az, hogy félénk? Elutasítom.
Ön nem azért van, hogy ilyet mondjon.
Számítógépes átképzést várok,
munkanélküli vagyok.

Most mit sír? Az ember mindig munkanélküli volt,
mikor pucér testtel megszületik,
minden ember munkanélküli még
mikor ordítozva megszületik,
az újszülött is munkanélküli még,
mikor véres fejjel megszületik.

Ne feledje azt, hogy hol él.

Tudom, az ország, amiben élek,
nehéz helyzetben van.

Kicsi. Kicsiny ország.

Kicsi az ország, amiben élek,
s éppen szegény most nagyon.

Ó, egy nagy birodalomban élni volna szép!
New Dail, Mickey Mause, szenátus,
megfejtett világban az emberiség!
élni birodalonban, amilyen Róma, Peking, Bizánc!
Élni birodalomban, ahonnan mindent egységbe látsz!

És ez a birodalom rengeteg tömeget integrálna.

S az önvédelme nehéziparban lenne kifejtve
és munkakedvben, sok munkahelyben nyilvánulna meg!

Ó, egy nagy birodalomban élni volna szép!
Nézne, irigyelne minket,
aki nem fért már be, az a maradék.
És mi csillagig szállnánk, és volna munkánk, dőlne a pénz!
Élni birodalomban, melyre mindenki rettegve néz!

Január 22. Levélváltás

Négy-öt napja felhívott Juhász Misi barátom, és közölte, furcsa kérései lennének a mindkettőnk által szeretett dalnokkal kapcsolatban. Fáradt voltam, munkában voltam, ezeken kívül beteg voltam, ezért annyit válaszoltam neki, hogy telefonba most bármit mondhat, hiába teszi: én azt megérteni se fogom, nem hogy megjegyezni. Annyit persze megkérdeztem, nem az első kerületi önkormányzat pályázatára készül-e véletlenül. De igen, felelte. Akkor írd le, amit akarsz, mondtam neki, küldd el e-mailban, aztán majd meglátom.

Ötleteket vadászott egy pályázatra. Nagyon szereti CsT-t, elég jól ismeri is, bár persze messze nem úgy, amennyire én. Ezt minden önhittség nélkül állíthatom. Ezért hát megtisztelő lett volna a dolog — ha egyáltalán végig bírtam volna pörgetni magamban ezeket az érzéseket. (Bármiféle érzéseket.) Felezzünk majd, mondtam azért neki a biztonság kedvéért. Erre nevetett.

A Budavári Önkormányzat CsT halála után nem sokkal pályázatot hirdetett: rendhagyó emlékjelet óhajt elhelyezni annak az Iskola utcai háznak a közelében, ahol CsT és Bereményi másfél évig folyamatos dalírással volt elfoglalva. Vagyis ahol a dalok elkezdődtek. A pályázat benyújtásának határideje január 21-e, déli 12 óra volt, pályázatbontás másnap, nem véletlenül. Aznap (ma) van a magyar kultúra napja, és CsT születésnapja is; az a bizonyos, sajnos meg nem ért hatvanhetedik.

Szia! Megpróbálom most — így, hajnali három felé — értelmesen vázolni, hogy mire is vadászom. A Bereményi-szövegekben / Cseh Tamás-dalokban olyan sorokat / mondatokat / szövegrészleteket keresek, amik emblematikussá és közismertté váltak az idők folyamán, és valamiképpen egymásba játszhatóak. Tehát, mondjuk, két olyan sort, amikben megtalálható ugyanaz a szó, vagy két olyat, amik között más — eleddig nem kellőképpen tisztázott — módon hidat lehetne képezni. Azt hiszem, ennél világosabban nem tudom most elmagyarázni, mit is szeretnék, de talán ennyi elég , hogy eszedbe jusson pár idézet, amiket már több évtizede belaktál. Ha összejön a dolog, köszönöm a segítséget, ha nem, akkor valahogy máshogy fogom megoldani ezt a kérdést.Szép estét / éjszakát, remélem, a dolgozatokat és a jegylezárást mostanra már magad mögött tudod.Szia!Misi

Valamit kifelejtettem: annak is örülnék, ha az emlékeid között olyan sorokra lelnél, amik a fej-vagy-írás játékra, a próba-szerencse toposzra vagy bármiféle dualitásra utalnak.

Ez volt Misi első levele. Mindig így fogalmaz, ilyen körülményesen, szakszerűen. Mindig fel is bassza vele az agyam. Menjél te a népneveldébe, szoktam gondolni ilyenkor. Most is. De azért elolvastam, nem is egyszer, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Jólnevelten válaszoltam, gondoltam, ironizálni ráérek később is.

Misi, ez most nem megy nekem, hulla vagyok. Talán még ficánkolós hulla, de mégis csak az.Annyit tudok neked mondani (egyelőre „versenyen kívül”), hogy szerintem CsT abszolúte azzal a két sorral vált azonossá az idők során, ami a vízöntős dalban áll:”akárki van nyomába,a róka nem miatta fut.”Ezt sok okból kifolyólag veszem biztosra. Ez "takarja" őt leginkább. (Nem ezért írták, illetve nyilván részben igen, de ez lett a kulcssor.)Persze ez nem jó neked semmire.

b

Másnap aztán tovább szerencsétlenkedtem.


„Próbáljunk most szerteszétki-ki magának szerencsét.”

Nem javaslom komolyan.”

Ki látott még ilyen párt.”

Ezzel Dunát lehet majd rekeszteni.

Vagyis továbbra sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.

b

Talán harmadnap aztán eszembe jutott a Janus Pannonius. Az egyetlen, ami jó lenne, ha jó lehetne.

„Hát öltözzünk, jaj, vasba, és kővé legyünk.”

Épp ezt csinálják most ővele amúgy is. Öltöztetik.

"Kőből való madár, emléked csak az őrzi."

Volt egy történet, elmesélik valahol. Az egyik írt egy cédulát a másiknak: nézz ki az erkélyre, találsz ott valamit. A másik kiment, és egy halott galambot talált ott.

Az emlékmű lehetne egy erkélyszerű valami a falból kiállva, rajta egy halott kőmadár heverhetne. (Olyan magasságban, hogy csimpaszkodva még be tudjanak kukucskálni a járókelők. Garantáltan be is kukucskálna mindenki. Már ettől funkcionáló emlékművé válna a dolog.)

Hogy mindenki azonosítani tudja, a halott madárnak lehetne esetleg gitárja. És ha ez még mindig nem elég, akkor esetleg Cseh Tamás-feje is lehetne. Legvégső esetben egy óvatos Bereményi is hajolhatna föléje. De ezt már én is túlzásnak érzem.


Jobb ötletem mára nincs. De holnap alighanem még felébredek!
b

Ezt így természetesen már dühömben írtam. Dühös voltam a dolgozatokra, amelyek még akkorra sem fogytak el. Misire, hogy ilyen teljesíthetetlen hülyeségekre kér. Sose voltam az a pályázós típus. Se az az emlékezős. Illetve: magamban szeretem ezeket a dolgokat elintézni.

(Persze tudtam én, hogy Misi nem fog megharagudni akkor se, ha nem tudok értékelhetőt nyújtani. De ettől csak még inkább haragudtam. Egyébként is, bármi történjen bármikor, az nekem csak egy dührohamra jó, de arra feltétlenül. Ilyen lettem, a francba is.)

A halott madár történetére nagyon jól emlékeztem viszont, csak már nem tudtam, pontosan honnan. De az este megtaláltam. Nem volt nehéz: aki keres, megtalál. És nekem megvan szinte minden. Mester Ildikó Bereményi Géza életmű-interjú című, 1996-ban megjelent könyvének 165. oldalán olvasható; ezek szerint tehát Bereményi mesélte, még ez is stimmel. A következőképpen hangzik:

„Cédulagyűjtemény formájában azóta is megvan a levelezésünk abból az időszakból. Ezt Tamás őrzi, mert kettőnk közül ő a jobb iktató. Nála vannak azok a cédulák, amelyeket otthagytunk egymásnak a lakásban. Ilyen üzenetek például, hogy ’Lementem egy villanykörtét venni.’ Aztán: ’Menj oda az erkélyajtóhoz, nézz ki, van ott valami.’ Ezt Tamás hagyta ott. Emlékszem, odamentem, és egy halott galambot láttam az erkélyünkön. Vagy: ’Most ne gyere be, sétálj egy-két órácskát, majd érted megyek az eszpresszóba’.”

Na, szóval az a lényeg, hogy már dühös voltam. Azért rétegeltem ezeket így egymásra. A Janus Pannonius-dal magától adja a halott madarat. Az a kép gyönyörű is, méltó is lenne, csak hát az emberek, leszámítva pár százat, nem ismerik a Janus Pannonius-dalt. Innentől meg tök mindegy az egész. Az emberek azt ismerik, hogy ’Micsoda útjaim.’ Jó esetben. Ez világos, ezért raktam be újabb és újabb elemeket, hogy felismerhetőséget idézzek elő mégis; az pedig, mint végül élvezkedő haraggal be kellett látnom, csak ilyen morbid módon lenne lehetséges.

Erkély. A harmadik emeleti, valódi erkélyre (ami az övék volt) értelmetlen lenne galambhulla-szobrot elhelyezni, de egy lábujjhegyre állva éppen elérhető erkély-imitációra igen. De még mennyire! Tömeglátogatottsága lenne annak az erkélyutánzatnak. Legalábbis egy ideig. (Egymást nem érdekeljük, komolyan szóba nem állnánk egymással, viszont olyan kíváncsiak vagyunk a titkokra, hogy a legmagasabb kötélhágcsón is felmásznánk, csak hogy beleshessünk egy ablakon, írta még jó régen Ancsel Éva. Igaza volt.)

Gitár. Halott madár gitárral; hát érdekes próbálkozás; de nem állítanám, hogy ettől bármi sokkal érthetőbb lenne. Viszont már egészen borzasztó. Jó, akkor fejlesszük még tovább:

Arc. Rengeteg meseállat-figurának van emberarca. Vagy akár fáknak. De nekem Vanessához kötődik konkrétan ez az elem: mert ő hozott Havannából olyan épületfotót, amelyen óriási bogár-szobrok „másznak” felfelé a tízemeletes magasságba, és mindnek különböző emberarca van. (Talán Kafka-emlékmű lehet másodállásban.) Egészen furcsa. És hát a Titkos dalok közt meg hallható egy olyan, egészen különös középszar dal, amely az éneklőt és környezetét dobozban futkosó rovarhoz hasonlítja. Ezt a dalt a közelmúltban ismertem meg és szerettem meg valamennyire. Úgyhogy sok dolog kapcsolódik itt össze. Morbid persze nagyon az eredmény, de a daloknak is van ilyen vonulatuk hálistennek. Csak hát még így sem érthető a dolog. Már kiveri az összes biztosítékot, viszont még így sem érthető.

Az óvatos Bereményi: hát ez már a pofátlanság teteje, persze. De hát nem gondolom teljesen komolyan, írom is: másrészt meg mit tegyek, ha egyszer tényleg mindig olyan óvatos! Máriával folyton vihogunk, mint két elemista, ha eszünkbe jut Jancsó Kék Duna-keringő című filmjének az a része, ahol CsT a Kádár-keringőt énekli. Áll, gitározik, énekel, eső esik, vagyis nyilván működik az esőgép, eddig rendben is van, viszont Bereményi tartja kettejük feje fölé az esernyőt, olyan arccal, mint aki mindjárt… Mókás nagyon. Nézzétek meg, amúgy is érdemes megnézni.

Misi válaszolt. Ennyit írt:


Köszi az ötletelést. Ez az utolsó egészen különös, brutális ötvözete egy sátánista galambáldozós szeánsznak és a Romeo és Júliának.
Majd lesz valami, most éppen a dalszövegeket olvasgatom.Szia!Misi

Ennyi volt a levelezésünk. A pályázat végül talán elkészült; gondolom, nem ez, amit én itt összevariáltam. A bizottság alighanem kiugrana az ablakon. Vagy mit tudom én. Talán röhögne, az már jó jel lenne nekem. Ha röhögve ugrálna ki. Én mindenesetre jól érzem magam így, január 22-én, a magyar kultúra napján, ebben a permanens oraveczi taplóságban és kulturálatlanságban.

Munkaverseny 5-6

És most a következő kör: az összes még nagyon sok lenne egyszerre.

(Hiánybetegség) Egy neves magyar költő prózaverse, de nem mint vers érdekes ez se. Istennel, létével, hiányával, egyebekkel foglalkozik, na meg valami felfoghatatlannal: azzal, hogy értelmünk van, s talán csak azért, hogy ne érthessünk meg vele semmit. A szöveg maga is tanakodó jellegű; lehet folytatni a tanácstalankodást.

(Nos: a szikár-szigorú költőnő viszonylag kései és kevéssé ismert költeményéről van szó. Különös hitetlen hit-viszonyban mindennel, kérdőjelesen, ahogy tehát fontos dolgokhoz kell: úgy nyúl ebben a versben Nemes Nagy Ágnes a jóistenhez. Mindig szerettem ezt az alkotást. Nem tudom pontosan, miért. Boxkesztyűs simogatás. Mellesleg, noha meg kell érte dolgozni, de nagyon jól is mondható. Még a régi Versdallam-szériában Osgyáni Kinga választotta ki magának: és nagyon jól szólt. Igaz, egy hónapot vacakoltunk vele. Talán akkor szerettem meg. Nagyon tetszett nekem a Kinga.)

Nemes Nagy Ágnes
Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.


(Ideológiák, ideológusok) Ez valójában két kis szöveg. Nem feltétlenül kell összekapcsolni, lehet bármelyiket külön is értelmezgetni. Ismert és fontos szabadgondolkodó gondolatgyűjteményének darabjai; az első az ideológiák (a hangzatos, nagy tömegdumák) természetéről mond érdekes dolgokat, főképp óvatosságot ajánl velük kapcsolatban. Az ideológiahiányosnak beállított blöffideológiák korszakában, vagyis ma, ez különösen megszívlelendő szerintem. A másik gondolatmenet a megszállott észosztókról mond izgalmasakat; iskolákban ebből a speciesből mindig akad néhány, de sajnos nem csak ott, mert az ő hatásukat és ténykedésüket még kinőhetnénk idővel.

(A 80-as évek első felében nagyon sok időt töltöttem otthon a szüleimnél nyaranta, különböző okokból: és ott állandóan szólt a rádió, persze az a két-három adó, ami volt és fogható volt. Jóebédhez szólt a nóta főképp, de legfőképpen az szólt, ami éppen volt. És ott hallottam egyszer, hogy beszámoltak — valami elítélő glosszában természetesen — egy könyvről, ami külföldön jelent meg magyarul, és az itthon tiltott, külföldről sugárzott Szabad Európa Rádió is megdícsérte. A Szabad Európát pedig nagyon sokan hallgatták már akkortájt titokban Magyarországon, és egyre jobban is lehetett fogni, ugyanis egyre kevésbé tudták a magyar hatóságok zavarni; így hát kényszerűségből a hivatalos magyar rádió állást foglalt Konrád György betiltott könyve ellen, amit ehhez a művelethez természetesen valamennyire azért ismertetniük is kellett.

Amit akkor hallottam, azt utólag elég korrektnek tudom nevezni tartalmilag. Érdekes volt és kíváncsivá is tett. Persze engem könnyű volt. Akkorra már jó régen sikerült elolvasnom Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című szuperszamizdat Konrád-Szelényi könyvet is: egy éjszakára adták kölcsön nekem a legnagyobb titokban. Erősen megrázott. De ehhez a rádióban bántalmazott-ismertetett Konrád-esszékönyvhöz aztán már nem tudtam hozzájutni. A rendszerváltás környékén jutottam aztán hozzá először. Akkor nagyon gyorsan kiadták hivatalosan is. Egyébként meg azóta se. Elolvastam; két könyv tulajdonképpen. Az autonómia dícsérete nem annyira politikai, mint inkább irodalmi, ideológiai és életmódbeli aforizmákat tartalmazott, nagyon megszerettem. Maradt benne sok dolog, ami még 1990 után sem avult el. Sőt máig sem! És hát a derűje, a humora, a magától értetődősége, a szabadsága! Kortárstól nem tapasztaltam addig sok ilyet. A kedvenceimben persze sok volt a szabadság-dózis mindig, azért voltak a kedvenceim: Cserhalmiban ott volt a dühös, izgága, falnakmenős szabadság, Cseh Tamásban az elszomorított, de még így is elemien erős szabadság, Jancsóban a futkosós, meztelennős szabadság, és voltak még vagy tízen különféle szabadságokkal. Hamvas. Spiró. Juhász Ferenc. Szabó István. Bódy Gábor. De ilyen szabadság, amilyennel jó lett volna könnyedén kisétálni a kapun a világba és beszédbe elegyedni az első jobb arcú szembejövővel, hogy hát akkor mihez is lesz most itt miáltalunk fogva, épp ilyen nem volt másban.

Nincs is azóta se. (És nem is lesz.) Ezért hát én ezt a könyvet állandóan elő-elővettem és jobbra-balra mutogattam. Hogy hátha. De nem. A vele egybekötött másik sosem volt annyira érdekes, az mindössze Jaltáról szólt: és akkor olvastam el, amikor annak a világrendnek épp vége lett. Az tehát nekem érdektelenebb. De ez az autonómiás, ez fontos könyv nekem. És ezek itt meg fontos passzusok benne. Kíváncsi voltam megint, mit okoznak a mai ifjakban. És hát, ahogy gondoltam: nem túl sokat. Kevesen írtak ezekről, azok se túl izgalmasakat.)

No szóval:

Konrád György: Az autonómia dícsérete (részlet)

Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki a bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd.

*
Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.

Munkaverseny2-4

Folytatom. Ezúttal a 2., 3. és 4. szöveggel.

2.

(Parti Nagy Lajos népmese-átirata: A három testvér)
Rövidke mese modern átirata. Enyhén meg van bolondítva nyelvileg is, a tanulság tekintetében is. Mi mit ér: mit ér a hűség, a tradíció, a szülői ház, mit jelent veszíteni, kijöhet-e a vesztésből valami, és teljes vereség-e a győzelem? Nyitott szöveg, világszöveg; játékos kedvű paradoxongyárosoknak ajánlom. (Azért nem kell túl sokat beleképzelni.)

A három testvér

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Burkusföld végibe egy em­ber, de nem volt annak semmije, csak a három fia, meg a ki­csi háza.

Mind a három szerette volna megörökölni a házat, hogy is ne?, de az apa mindőjüket egyformán szerette. Végre ki­ókumlálta, hogy menjenek világgá, tanuljanak mestersé­get. Ha visszajönnek, azé a kalibacska, aki legjobban ér­ti a dolgát.

No, a fiúk így is tettek. Elharmadolták a hamuba sült pogácsát, megbeszélték, mikorra térnek haza az apjuk­hoz, összebúcsúzkodtak, s elindultak háromfelé.

A legidősebb kovácsnak ment tanulni, a középső bor­bélynak, a legkisebb pedig vívómesternek. Mindegyik jó helyre akadt, s derék mesterre. A kovács a király aranyszőrű lovait patkolta, a borbély nagyurakat beretvált tük­rösre, a vívó pedig országos vitézektől tanulta a kardfor­gatást.

Amikor letölt az idejük, vonatra ültek, hazatértek. De csak csámpolyogtak otthon, nem tudták, hogyan mutas­sák meg a tudományukat. Arról nem beszélve, hogy is lehet a kovácsságot, a borbélyságot meg a vívás­tudományt összemérni.

Egy szép napon megpillantottak egy nyulat, aki nagy derenducával szágul­dott feléjük, de mint a forgószél. No, ez nekem, kedves bátyáim, épp kapóra jön, mondta, aki borbélynak tanult. Fölpattant, fölverte a habot a tálkájában, s amint a nyúl odaért, futtában bészappanozta, megborotválta, szál szőr azon nem maradt, mutatóba se.

Ez mán döfi, mondta az apja, ha a többiek nem múlnak fölül, tied a házam.

Akkor az út végiben, ahol a kopac nyúl elporzott, föltűnt egy szép úri hintó, s robogott feléjük, mint az arangy zivatar. No, kedves bátyáim, no, kedves édes­apám, ide nézzetek, mondta, aki kovácsnak tanult, azzal a kocsi nyomába eredt, s futtában megpatkolta a négy szilaj paripát.

Ez mán még döfibb, mondta az apja, ha fölül nem múl a mi derék vívómeste­rünk, tied a házam.

E szavakra nagy zivatar kerekedett, de olyan bővön esett, hogy két cseppje közé harmadik oda nem fért volna. A legkisebb fiú fölugrott, hogy ő most akkor megmutasztja a paraplévágást. S oly szaporán és ügyesen vagdalkozott a kardjá­val az apja ősz feje fölött, hogy arra egy hullás eső reá nem esett.

Az apa ámuldozni kezdett, s azt mondta, no fiam, te vagy a legjobb mester, tied a házam, mert te énrám gondoltál a mesterségeddel, nem holmi nyúlra vagy paripára.

Azzal a két báty nagy búsan elment kétfelé, távoli földre, ahon jól meggazdagodtak a tudományukkal.

A legkisebb penig nagy vidáman hadakozott a zivatarral az isten háta mögött, míg a kardja bé nem rozsdásodott, úgy éltek, amíg meg nem haltak.

3.
(részlet egy Alan Moore-interjúból: azt a címet adtam neki, hogy A közönség kiszolgálása)
Látszólag közismert dolgokat mond el a szöveg beszélője a film, az irodalom és egyebek viszonyáról, sőt talán meglepő módon a képregény-médiumot is szóba hozza. Ez egy interjúrészlet, pár évtizedes. Érdemes vele foglalkozni, de nem beérni közhelyekkel, elfogult dumákkal. Ha az alapszöveget is ilyennek találnátok, igazítsátok ki kíméletlenül!

Az egyik nagy ellenvetésem a filmmel mint médiummal kapcsolatban az, hogy túlságosan is magába szippant, és szerintem ezért egy lusta és képzelőerő nélküli népséget csinál belőlünk. Az abszurd hosszúságoknak, amikbe a modern film merészkedik az összes CGI-trükkjével annak érdekében, hogy megspórolja a közönségnek a fáradságot, hogy az bármit is elképzeljen saját magának - tehát mindennek valószínűleg bénító hatása van a képzelőerő egészére nézve. Mert semmit nem kell csinálnod. Egy képregény olvasásakor viszont igen. Bár adottak számodra a képek, ki kell töltened az űrt a panelek közt, el kell képzelned az egyes karakterek hangját. Egészen sok mindent kell csinálnod. Nem pont annyit, mint egy teljesen illusztrálatlan könyv esetében, de azért relatíve elég sokat.

Azt gondolom, hogy az a [szellemileg végzett] munkamennyiség, amit bármilyen művészet élvezetére fordítunk, elég lényeges összetevője annak az élvezetnek. Azt gondolom, szeretjük azokat a dolgokat, amelyek lekötnek minket, amelyek párbeszédet folytatnak velünk valamilyen szinten – de egy film esetében csak ülsz a székedben, amíg az végigsöpör rajtad. Mindent elmagyaráz neked, és nem kell komolyabban elgondolkoznod. Vannak filmek, amelyek nagyon-nagyon jók és le tudják kötni a nézőt a narratívájukkal, a rejtélyeikkel, a félrevezető megoldásaikkal. Néha olyan filmeket is látsz, ahol mindezek a dolgok a fejedben zajlanak le. Az ilyenek jó filmek, de többé már nem igazán készítik őket.

Úgy tűnik, manapság a közönség azt követeli, hogy mindent magyarázzanak el neki, minden legyen egyszerű. És nem hiszem, hogy ez bármi jót tesz nekünk kulturálisan. Az a könnyedség, amivel bármilyen jelenetet a vászonra varázsolhatunk a CGI segítségével, majdnem tökéletesen arányos azzal, amennyire kezdjük megunni ezt az egészet. Emlékszem Ray Harryhausen animált csontvázaira a Jason and the Argonauts-ben. Emlékszem Willis O’Brien King Kong-jára. Emlékszem a művésziség e fokának tiszteletére, amely mindezeket a dolgokat lehetségessé tette. Igen, tudtam, hogy csinálták. De lenyűgözően nézett ki. Manapság fél millió orkot látok átkelni a hegyeken, és unatkozom. Egyáltalán nem érint meg. Mert, komolyan, akárkit találhatnék, egy járókelőt az utcáról, aki ugyanezt a hatást el tudná érni, ha adnának rá neki fél millió dollárt. Ez az egész eltünteti a művésziséget és a képzelőerőt, a pénzt teszi meg mozgatórugónak, és azt hiszem, ez egy elég tiszta egyenlet – hogy tudniillik pénz és képzelőerő közt fordított összefüggés van.

Ha nincs semennyi pénzed, rengeteg és rengeteg képzelőerőre lesz szükséged. Ezért születnek briliáns filmek olyan emberektől, akik a nulláról indulnak – mint a régi John Waters filmek. Az emberek kényszerítve vannak az újításra, ha szorítja őket a pénztárcájuk. A fordítottja ugyanúgy igaz, tehát ha van százmillió dollárjuk, amit a filmjükre költhetnek, akkor valamiért nem látják szükségesnek, hogy tisztességes történettel vagy történetmeséléssel lássák el. Úgy tűnik, ezek az értékek egyszerűen úgy, ahogy vannak, kiszállingóznak az ablakon. Fordított összefüggés működik itt.

(Érdekesség: ez a szöveg járt már ezen a blogon, Gergő fordította.)


4.

(Hamvas Béla: Cave poetam. Értekezés a nőről…)
Szöveg a 20. század közepéről, női szemszögből alighanem nagyon dühítő. Csak lecsillapodva, jéghideg aggyal szabad hozzányúlni; minél inkább nő valaki, annál inkább. (Gondolom, inkább a lányok fognak nekiesni ennek a témának.) Nem biztos, hogy a kemény visszautasítás a legjobb stratégia, elég nehéz fogást találni a szövegen, többszörös csomagolás van rajta, ez nem csak antifeminista duma, komolyan. Talán egyáltalán nem antifeminista duma. Szóval: pengeéles elemzésekre vágyom.

Cave poetam

(Értékezés a nőről, a művészetről, a költészetről és a varázslat valóságáról)

(…)
A nők iránt kezdettől fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem. Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az első náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az első közvetlen tapasztalatom, amit egy nő közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hüllővérűség. Minél inkább nő, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sértődékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az őrület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná őket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ők szerelemnek. Ezt az erőtlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendítő érzelmi szegénységet. Ezt az ijesztő didergést. Ez a női erotikában a hüllőszerűen hűvös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak.

Nos igen, gyermekkoromtól fogva tudtam, hogy a nő olyan, mint a szúnyog, saját vére nincs is, és ha egy csepp vért valahonnan (bárhonnan) nem szerez, úgy érzi, a megsemmisülésben nyomtalanul el kell merülnie. El tudom képzelni, hogy ennél nyomorultabb érzés egyáltalán nincs. És csak akkor kezdtem őket érteni, amikor láttam, hogy egy csepp vér megszerzéséért milyen erőfeszítésre képesek. Ha nem ihat, az egész teremtett világnak a nőnél nyomorultabb teremtménye nincs. Üres, tartalmatlan, szenvedélytelen, érzéketlen, hideg, nyúlós, értelmetlen objektív, absztrakt, szívtelen, egocentrikus, józan, kegyetlen. Teljesen a világ realitás szférájában él. Számító rideg, tárgyilagos, üzletszerű, fantáziátlan, közönséges, profán, immorális, szemérmetlen.

Kassner azt mondja, a nő azt kívánja, hogy elvarázsolják (ein Weib will verwandelt sein). A nőnél, aki nem él varázslatban, a teremtett világon nyomorultabb lény nincs. Ilyen elemi varázslat nála a ruha. Alain azt írja, hogy a nő, csak felöltözve igazán nő. Ilyen varázslat a divat. Ha nem lenne divat, a nők nyersen ennék az emberhúst, és ami az egészben a legfontosabb, sejtelmük se lenne róla, hogy mit csinálnak. Lehet, hogy gyermekeiket is megennék, mint ahogy civilizáltabb formák közt a kellő varázslat nélkül élő fantáziátlan, szenvedélytelen, absztrakt nők gyermekeiket tényleg meg is eszik. Az ilyesmit hívják anyai szeretetnek.

Tudomást szereztem arról, hogy a költészet egyik legfontosabb eleme a nőkével azonos jéghideg emocionalitás. Ahol nem a szenvedély jut szóhoz, hanem a számító ridegség. Ez a steril, vérüres és légüres terméketlen atmoszféra, ez a fantáziátlanság és szenvedélytelenség, ez a didergés és szívtelenség, az egocentrikus hiú öntetszelgés. "A költészet bizonyos tekintetben a személytelen." Az ájult hüllő, amelynek egy csepp vérre van szüksége, legalább egy csepp vérre, különben kísértet, mámortalan, üresség. Panoptikum, bádog, kóc, festék, viasz, cserép. Absztrakt. Objektív. Steril. Reális.

Aki a szenvedélyt felébreszti, az maga szenvedélytelen. Az erőtlenség erőt provokál. A nő gyengesége – micsoda hatalom! A költészet hidegsége – micsoda tűz!

A költészet és a művészet a jéghideg emocionalitás területe.

Persze, amíg valaki ezért a nőket, vagy a költőket, vagy a művészeket felelősségre vonja, éppen úgy bakot lő, mintha abban a szentimentális tévedésben lenne, hogy a nő szíve eredettől fogva meleg, vagy a költészetben a humánus érzelemvilág jut szóhoz.

Amióta e defektus miatt a nő iránt szánalmat érzek és látom, hogy erőtlenségében mennyire kínlódik és milyen elképzelhetetlenül gyenge, annyira, hogy azóta a nő szerelmét sem tudom másként megérteni, csak mint ezt a gyengeséget, az elvarázsolás iránt való sóvárságot, azóta tudom, hogy Kassnernek igaza van: ein Weib will verwandelt sein, a nő azt akarja, hogy elvarázsolják. Mássá tegyék, mint aki. Azt akarja, hogy ezt az absztrakt és rideg, szenvedélytelen és fantáziátlan ürességet, ami a realitás, – a szenvedély és a vér és a kedély és a mámor és a vízió forrósága elöntse és elárassza és fölmelegítse és elvarázsolja. Ez a varázslat a mágia.

A vegyileg tiszta nő, ha lenne, a világ legszánandóbb teremtménye lenne. Mint ahogy, míg a nő aránylag vegyileg tiszta (szűz), addig fokozottan érzéketlen, üres, hideg, kemény, személytelen (Artemis). Az ember minél mélyebben merül alá az úgynevezett ösztönök ősvilágába (rovarok, hüllők, halak), az élet nem annál forróbb, hanem annál hidegebb, kegyetlenebb, vérszomjasabb, szenvedélytelenebb, nyálasabb, részvétlenebb. A póknőstény férjét felfalja és úgy termékenyül meg. Az életfonalat a Moirák, a pók-nők szövik. Az élet mélyén mind ilyen kegyetlen hüllő-érzékiségben élünk. Ez a realitás. Ez az objektum. A tárgy. A szám. Az absztrakció. Ez van a költészet és a művészet mélyén. És ha egy vers megérint, először mindig ez a nyirkos nyál érint. A héber hagyomány ezt a nyálat nachasnak, kígyónak hívja. Az álom és a művészet és a költészet és a vallás ezt a kígyót jól ismeri. Ez a görögök Proteusza és az egyiptomiak Set-je. Ez a sötétség és az elhagyatottság és az üresség. Ez az embertelen és kegyetlen érzékiség. Ezzel szemben áll a Nap forró és fényes mágiája, a világosság káprázata, a látomás, a megfoghatatlan, a varázslat. A nő azt akarja, hogy elvarázsolják. A költészet és a művészet alapanyaga ez a kígyó, de amit csinál, az mágia. A nő lénye a ronda szürke nyirkos nyál és ha elváltoztatják, kiragyog belőle a tündöklő szépség káprázata.

A realitás mögött is mágia van és a mágia mögött is realitás.

*

Legközelebb ezekről írok ezt-azt meg amazt. Most még gályapad van.

Munkaverseny1

Jó évet! Most majd egy kicsikét visszacsorgok ebbe a blogba, mert ilyenem lett megint, de egyelőre nem kell sokat várni tőlem, és később se. Mindössze szórakázni akarok. Megmutatni ezt-azt. Oly semmiért, hogy… Ezúttal ezt kezdem el mutogatni:

Hosszú évek óta minden évben kétszer spec. esszét íratok a végzősökkel filozófiából (általában 150-200 ember). Aztán persze lóhalálában javíthatom. Jelenleg ennek az akciómnak a súlyos fogyatékával élek, mivel nagy nehezen ősszeszedtem ezeket az írásokat a múlt hét végéig, és akkor derült csak ki számomra, hogy idén sokkal korábban van félévzárás, egy hetem lesz a dologra (meg még ennyi másra). Hazajöttem, köptem egy haragosat, majd azonmód meg is betegedtem (nem vagyok pedig mostanában az a betegecskedő fajta); négy napig felkelni se volt erőm. Olyan voltam, mint Zombi s Zombiné együtt. Az idő meg csak haladott.

Na szóval, pár napja viszont munkás hétköznapok vannak. És nem rossz a felhozatal egészében, nem az egyáltalán! Majd talán magukból a munkákból is mutatok valamit. De most csak beillesztem ide magát a feladatleírást, aztán meg még az első szöveget. A többit legközelebb. A szerzőket most már, előttetek, nem titkolom el.

Nos:

„Az első félévi filozófiai esszétémákról adok most tájékoztatást röviden: milyen művek (műrészletek) ezek, mi a tartalmuk, milyen megközelítést lehet hozzájuk javasolni, és milyen speciális nehézségek akadnak velük kapcsolatban. Ez lesz az első rész tartalma, a másodikban pedig a határidőkről, a terjedelemről és más effélékről beszélek.

ISMERTETŐK

Talán felháborodtok, de a szövegek szerzőjét eltitkolom. Ezt azért teszem, mert régi tapasztalat, hogy az ember legelőször külső támpontokat keres, és ha megtalálta őket (vagy megajándékozzák vele), akkor azokat tízből kilencszer összetéveszti a valóságos tartalommal. Elkezd készből dolgozni, tákolni, mindenfélét összelopkodni, és még csak nem is veszi észre, mit művel: azt hiszi, hogy dolgozik. Hogy így kell dolgozni. Hogy a dolgozás ilyen. Pedig csak anyagot gyűjtött a gondolkodásához. (Amit viszont nem fog elvégezni.) — Jelen esetben azonban csak a szövegre magára tudtok majd támaszkodni. Ez tényleg nehézség, de valójában, mint mondtam, előny; mert muszáj lesz eltűnődni azon, amivel épp foglalkoztok.

Azzal a félelemmel pedig, hogy így esetleg teljesen félreért valamit az ember, nem kell foglalkozni. Ennyire önbizalomhiányosnak nem érdemes lenni. Goethe azt mondja a Faustban, hogy a helyes kezdés az, hogy becsületesen kell foglalkozni minden adott témával, és nem hókuszpókuszolni, csillogni-villogni akarni. („Becsületes sikerre adj! / Csörgősipkás bolond ne légy! / Az értelem s ép gondolat / így könnyűszerrel színre lép.”) Színre fog lépni valóban, nem kell ezen aggódni. — Sőt, még az esetleges tévutakon is látszik, hogy milyen igaz törekvés volt a mélyén. És azt a magamfajta tanár igyekszik méltányolni.

Nos, akkor a szövegekről:

02. (A bennülő) Ez egy XX. századi modern szabadvers, de nyugodtan tekinthető prózának: gondolatmenetnek, sőt érvelésnek. Látszólag az autóvezetésről szól, de talán annál többről: latolgatja, hogyan dolgozzunk, tevékenykedjünk, hogy érdemes-e mindent beleadnunk bármibe, és vajon hogyan hat a társakra teljes-maximális (esetleg: látszat-) odaadásunk, folyton gyöngyöző homlokunk. Ideális esszétéma, némi tématartást azonban feltétlenül javaslok.

03. (A három testvér) Rövidke mese modern átirata. Enyhén meg van bolondítva nyelvileg is, a tanulság tekintetében is. Mi mit ér: mit ér a hűség, a tradíció, a szülői ház, mit jelent veszíteni, kijöhet-e a vesztésből valami, és teljes vereség-e a győzelem? Nyitott szöveg, világszöveg; játékos kedvű paradoxongyárosoknak ajánlom. (Azért nem kell túl sokat beleképzelni.)

04. (A közönség kiszolgálása) Látszólag közismert dolgokat mond el a szöveg beszélője a film, az irodalom és egyebek viszonyáról, sőt talán meglepő módon a képregény-médiumot is szóba hozza. Ez egy interjúrészlet, pár évtizedes. Érdemes vele foglalkozni, de nem beérni közhelyekkel, elfogult dumákkal. Ha az alapszöveget is ilyennek találnátok, igazítsátok ki kíméletlenül!

05. (Értekezés a nőről) Szöveg a 20. század közepéről, női szemszögből alighanem nagyon dühítő. Csak lecsillapodva, jéghideg aggyal szabad hozzányúlni; minél inkább nő valaki, annál inkább. (Gondolom, inkább a lányok fognak nekiesni ennek a témának.) Nem biztos, hogy a kemény visszautasítás a legjobb stratégia, elég nehéz fogást találni a szövegen, többszörös csomagolás van rajta, ez nem csak antifeminista duma, komolyan. Talán egyáltalán nem antifeminista duma. Szóval: pengeéles elemzésekre vágyom.

06. (Hiánybetegség) Egy neves magyar költő prózaverse, de nem mint vers érdekes ez se. Istennel, létével, hiányával, egyebekkel foglalkozik, na meg valami felfoghatatlannal: azzal, hogy értelmünk van, s talán csak azért, hogy ne érthessünk meg vele semmit. A szöveg maga is tanakodó jellegű; lehet folytatni a tanácstalankodást.

07. (Ideológiák, ideológusok) Ez valójában két kis szöveg. Nem feltétlenül kell összekapcsolni, lehet bármelyiket külön is értelmezgetni. Ismert és fontos szabadgondolkodó gondolatgyűjteményének darabjai; az első az ideológiák (a hangzatos, nagy tömegdumák) természetéről mond érdekes dolgokat, főképp óvatosságot ajánl velük kapcsolatban. Az ideológiahiányosnak beállított blöffideológiák korszakában, vagyis ma, ez különösen megszívlelendő szerintem. A másik gondolatmenet a megszállott észosztókról mond izgalmasakat; iskolákban ebből a speciesből mindig akad néhány, de sajnos nem csak ott, mert az ő hatásukat és ténykedésüket még kinőhetnénk idővel.

08. (Már reggel van) Érdekes, nonkonform költő egyik legutolsó verse. Rákbetegen, megfáradtan elkezd egy verset, önmagától is undorodva, de keményen. Ez a rész még nem annyira érdekes szerintem, bár lehet, hogy a kártyás lászlósok itt ismernek majd magukra a lehetséges témák kapcsán egyedül. A vers második része sokkal fontosabb, ott eléggé kíméletlen szavakat hallunk hajléktalan-ügyben egy önmagát ideológiai tekintetben elég határozottan definiáló embertől. Hogy lehet ezt? Hogy lehet ehhez pofája bárkinek? Ti talán tudtok erről mondani valami okosat.

09. (marginalizálódás) Nagyon rövid és nagyon tömör szöveg. Szerzője színházi ember, és nem kispályás. Egész tevékenysége arra irányul, hogy a gyakorlatban újradefiniálja az alkotó művészet fogalmát. Megítélése szerint ez ma elkerülhetetlen, mivel… — De a figyelmes olvasó innentől megérti a gondolatmenetet magából a bázisszövegből is. (Nagyon figyelni, többször átolvasni, részállításokra tagolni mindenképpen célszerű!)

10. (Párbeszéd a munkaközvetítőnél) Ez egy dalszöveg. Úgy 15 éve, vagyis már ebben a „világkorszakban” született; két ember mondja-énekli, tehát ez tényleg párbeszéd, a munkaközvetítőnél. Az egyik segítséget kér, a másik elhessentgetné meg még mond mindenféle egyebeket; aztán a végén álmodoznak egy jót. (Azóta beléptünk a NATÓba is, az EUba is; okafogyott lehet tehát ez a beszélgetés. Vagy hogy is van ez?) — Társadalmi kérdésekre nyitott, de nem kényszeresen jobbra vagy balra szavazó olvasóknak ajánlom; azok ilyesmire csak mantrázni tudnak, az meg nem gondolkodás. (Bocsánat.)

11. (Theatrum mundi) Ez a legcsodálatosabb magyar vers, amit valaha írtak: ez persze csak az én privát véleményem, és talán csak ma gondolom így. Mindegy, a legszebbek közé tartozik. Szerzője maga is ezer vonatkozásban áll a színházzal, ami a szónak, ennek a testetlen létezőnek a másik létmódja a költészet mellett. És a vers arról szól talán, amit Shakespeare, a vers titkos ihletője mond egy darabjában, nem mondom meg, melyikben: hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink. — Aljasság, hogy ezt a szöveget ide raktam, azt hiszem, mindenkit le is beszélnék arról, hogy ezt válassza; olyan érzékenység, pepecselő kedv, finom toll, olyan éles szike kell hozzá, ami nem terem minden osztályteremben. — De épp ezért, mert hátha mégis?

12. („Tízparancsolat”) Valaki, egy világnagy tudós foglalta így össze hetven éve a maga házi használatra szánt aranyszabályait. Vannak benne átlagosak és érdekesebbek. Lehet, hogy olyan élettapasztalat kell a megítélésükhöz, ami egy tizenévesnek még nem áll rendelkezésére. Ezért nem tukmálom mindenkire, inkább csak a kötelességtudóbbaknak, a koravénebbeknek ajánlom: hátha tudnak vele kezdeni valamit.



A DOLGOZATOKRÓL, ÁLTALÁBAN

A dolgozatok műfaja: esszé. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy megformált, jól tagolt, a kiválasztott szövegből kiinduló, azt értelmezgető, a szubjektivitást, a személyes állásfoglalást sem nélkülöző, a tévedés lehetőségét is bekalkuláló, kellemesen olvasható szövegeket kellene írnotok. Azt ajánlom tehát, írásotokat (az alapszöveggel együtt) olvastassátok el másokkal is, lehetőleg persze olyanokkal, akikben kellő érzékenységet is feltételeztek. Na meg némi humán műveltséget. — A terjedelem: nagyjából 3 gépelt oldal, a szokásos paraméterekkel: másfeles sortávolság, 12-es betűméret, A/4-es papírméret.
Természetesen kézzel írott szövegeket is elfogadok, az olvashatóságra azonban törekedjetek, főképp azért, mert a rosszul olvasható szöveg eleve gyengébbnek tűnik. (Sokkal gyengébbnek. Nem vicc.)
Az írásokat nem elektronikusan, hanem nyomtatva kérem. Ennyit érjen meg nektek.

Értékelés: hagyományosan, 1-5 közötti skálán történik. Minden dolgozatra személyes véleményt szoktam írni, néha nem is rövidet. (Hátha még segíteni is tudok ezzel egyeseknek: az irodalom érettségi is hasonló jellegű, csak persze kicsit kötöttebb és szabálykövetőbb.)

Határidő: nos, kétféle határidő van. Az alap-határpont január eleje, az első tanítási óra. Az ekkor beadott írásokat érdemük szerint bírálom el.

Létezik egy előrehozott dátum is: ez december utolsó tanítási napja, dél. Aki eddig az időpontig beadja a dolgozatát, az is megkapja természetesen a pontos értékelést és az érdemjegyet. Viszont egy jeggyel jobbat kap aztán a dolgozatra. Ennek az az oka, hogy szeretném, ha az írások nagy részét már a szünetben ki tudnám javítani; és úgy gondolom, hogy ami nekem ebben előny, az a beadóknak hátrány, hiszen jobban kell sietniük. Jogosnak találom tehát a pozitív diszkriminációt. (De hülye kifejezés!)

(Megjegyzés: természetesen aki bead egy üres lapot, vagy valami odakent összevisszaságot, az nem fog automatikusan kettest kapni: erre az egyre senki se számítson. Becsületes, komoly munkákról beszéltem.)

Hát jó munkát!”

*

AZ ELSŐ SZÖVEG:

(Bertolt Brecht: A bennülő) Ez egy XX. századi modern szabadvers, de nyugodtan tekinthető prózának: gondolatmenetnek, sőt érvelésnek. Látszólag az autóvezetésről szól, de talán annál többről: latolgatja, hogyan dolgozzunk, tevékenykedjünk, hogy érdemes-e mindent beleadnunk bármibe, és vajon hogyan hat a társakra teljes-maximális (esetleg: látszat-) odaadásunk, folyton gyöngyöző homlokunk. Ideális esszétéma, némi tématartást azonban feltétlenül javaslok.

A bennülő

Pár éve, mikor vezetni
Tanultam, az oktatóm mondta,
Hogy gyújtsak rá. És ha egy éles
Kanyarban vagy a forgalom sűrűjében kialudt
A cigarettám, elzavart a kormánytól. Mesélt
Vicceket is az úton, és ha én annyira
Belefeledkeztem a vezetésbe, hogy nem nevettem,
Elvette tőlem a kormányt. Nem érzem magam biztonságban,
Mondta. Én, a bennülő, elborzadok, látván
Hogy a kocsi vezetője folyton a vezetéssel
Van elfoglalva.

Azóta munka közben
Mindig azon vagyok, ne mélyedjek egészen a munkámba.
Mindenfélére figyelek magam körül,
Olykor abbahagyom, hogy egy kicsit beszélgessek.
Gyorsabban vezetni, semhogy a cigarettám még szívni tudjam,
Arról leszoktattam magam már. Gondolok
A bennülőre.


Nos, erről igen sokan írtak, és persze sokfélét. Hülyeséget is. Még a Tegyünk a Dohányzás Ellen vagy micsoda nevű kampányba is benevezték. Ehhez szövegértési ellenkapszula kellett persze, nem is egy darab. Más valaki pedig elmesélte kísértetiesen hasonló történetét, nagyon meg is sajnáltam: az ő oktatója folyton a képébe fújta a füstöt meg káromkodott, ő meg kínjában nem tudott vezetni és ezért folyton elvették tőle a volánt. Nem is lett jogsija talán. Szóval ő a vers tanulságát fel se fogta, blokkolva volt. (Nagyon nem egyforma az isten, aki kerget bennünket, megmondotta már Ady.) – No de gyönyörűségek is akadnak, no és a mondatok, mindig a mondatok a legjobbak, ki kellene irkálni sorban őket, de hát nincsen rá időm, elhullásra vannak ítélve ők is.

Javítani már megint jó nekem. Nincs értelme semmi sem, gondolom, de épp megteszem azt a semmit, ami tőlem telik, és közben pillanatokra elénekelgetem magamnak, hogy mégis érdemes. Alíz fönt röpül a háztetők fölött és erre tart; szép röpte van, érdemes. (Legközelebb ez lesz az egyik szöveg, meglátom, mit szólnak hozzá.)

Kicsit zavar, hogy mindig az a felvigyázó pofám jelenik meg újabban a blogunkon. És unom is. Úgyhogy küldök nektek inkább egy csokikrisztust.