2010. január 24., vasárnap

Munkaverseny 7-9

(Már reggel van) Érdekes, nonkonform költő egyik legutolsó verse. Rákbetegen, megfáradtan elkezd egy verset, önmagától is undorodva, de keményen. Ez a rész még nem annyira érdekes szerintem, bár lehet, hogy a kártyás lászlósok itt ismernek majd magukra a lehetséges témák kapcsán egyedül. A vers második része sokkal fontosabb, ott eléggé kíméletlen szavakat hallunk hajléktalan-ügyben egy önmagát ideológiai tekintetben elég határozottan definiáló embertől. Hogy lehet ezt? Hogy lehet ehhez pofája bárkinek? Ti talán tudtok erről mondani valami okosat.

(Hát persze, Petri. Nagyon kevesen választották, meg is értem. Mit lehet kezdeni ennyi ridegséggel? Egy ember, aki ilyen minimális önsajnálattal viszonyul önmagához… Az ilyen talán nem is ember.

Vagy még rosszabb a dolog. A Csokonai-, Petőfi- és Ady-főhagyományú magyar költészetben (megkoronázva József Attilával, aki már azért lekurvázta az anyukáját, mert az merészelt meghalni, és ezzel magára hagyta a tehetetlen, szenvedő egyetlen fiút), szóval ahol ez a „szenvedjünk együtt, de nagyon”-hagyomány arat mindmáig minden szavalóverseny összes döntőjében, ahol a Kései sirató című Freud-túlteljesítő szörnyűséget a versolvasók többsége felülmúlhatatlan remekműnek gondolja és főleg érzi, ott ez a hang — elsősorban és legfőképpen — költészetnek nem tűnik éppen.

Vagyis nem ember, és főképp nem költő.

Nekem viszont mindig is a vers eleje volt zavaró. Az első hat sor finomkodása, megemeltsége, az az „oh”, meg a második sor szórendje. Mesterkélt dolgok, gondoltam, nagyon. De az ötödik-hatodik sor meg már annyira petris, hogy sosem vontam végül komolyan kétségbe, hogy saját sorok lennének ezek.

Aztán egyszer mégis. És a Google azért tényleg sok mindent megmutat. Jelen esetben azt, hogy a dőlt betűs első versszak mégis csak idézet. Egyébként illett volna felismernem. Operaénekes volt az első feleségem. Sok opera átgomolygott rajtam (többnyire ugyan hiába)… — A Don Carlos című Verdi-opera harmadik felvonásában énekli e sorokat Fülöp király, nagy bánatában. „Majd alszom én, ha véget ér e kín…” Nagyon sajnálni persze nem kell, elég gennyes alak: épp most határozta el például, hogy kivégezteti a saját fiát. De szerelmi bánat nyomja, és úgy érzi, be van zárva saját, körben forgó, értelmetlen életébe. Ettől lesz kegyetlen, csak ő nem maga fölött ítél. Petri viszont alapvetően igen.

Miért válhatott ez a részlet Petrinek fontossá? Fodor Géza, a színházi ember, az operaesztéta, az örök barát közvetítette neki vajon? Bizonyára. A betegség kínnal teli évei erősítették fel? Lehet. Ennek most nem megyek utána. A lényeg, hogy egy ária kezdődik itt, és az egész vers tekinthető annak, áriának. Elég különös áriának, az igaz. Önigazolás és önsajnálat helyett önismeret, önbeismerés. Antiária. Gnóthi szeauton? Na jó: mindig is egy szerencsétlen pöcs voltam ebben a világban, ahol mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pókerfasz. Ebből áll az ária első fele.

És aztán jönnek a szenvedők, a hajléktalanok: bebotorkálnak ebbe az idézet-kezdettel még hősire hangolt, de aztán eléggé gyorsan elhangolt áriába. Jönnek a halálra gyötört sorstársak, a szintén örök vesztesek, a betonhoz-fagyók, akikért az érzékeny lelkű költőnek hagyományosan illene felemelnie sohasem-késeien sírós szavát. Posa márki és don Carlos a kiinduló-hangot adó alapműben épp eleget veszkődnek a szerencsétlen, szenvedő néppel, szívükön viselik a sorsát, szembefordulnak a zsarnok királlyal, eléggé mindhiába… Petri azonban mindössze saját sorstársait, saját másállapotát látja bennük — és éppen ezért képtelen bármiféle sajnálatra. És ezt még cinikusan tovább is játssza. Egyazon fagyosság, egyazon fejünk fölött lógó Nap, egyazon elpatkolás van, mit akartok? Ja, hogy én a kocsmában ülök épp, és forralt bort kortyolok? Ti meg néznétek befele? Hát így alakult. Alakulhatott volna fordítva is.

Utóirat. Petri nagyjából azon a környéken lakott, ahol sokáig én is. Ott járt-kelt a Vízivárosban, a Batthyány utcán, néha láttuk is, pici, törődött ember, sosem tűnt többnek maga sem egy alkoholista hajléktalannál… Ez a személyes elem színezi-komorítja nekem ezt a verset, meg persze az is, hogy annak a környéknek a hajléktalanjait látásból szintén elég jól ismertem. Volt, akit jobban is. Akadt, aki a csonkolt lábával, botját eldobva táncolt nekem az utcán. Tetszeni akart, nő volt… Ők adják az arcot nekem ehhez a vershez, és ettől még kínosabb, még személyesebb a dolog. Még kegyetlenebb. — Hát igen. Egyszer talán majd jobban is el tudom ezeket mondani. Erről a fontos, bár nem igazán jó, és semmiképpen nem a megszokott módon provokáló versről.)


Petri György
MÁR REGGEL VAN


Oh, hol vagyok?
A gyertyák tövig égtek le,
a rideg hajnal dereng az ablakon,
már reggel van,
egy új nap,
múljon el, mint a többi

Bizony már reggel van.
A sokadik.
A közel ötvenötször
háromszázhatvanötödik,
pedig
nem törekedtem
élni minden áron,
köhécselve, rekedten,
fájó
csontokkal, zsigerekkel.
Semmi jónak nem
kezdete már a reggel.
Jobb volna már
keveredni a röggel.

Higgyétek el, barátaim,
nem mórikálok,
bár megjátszom magam
valami különös (kivel is
játszott?) kártyapartiban.
Nahát, ami a kártyát
illeti, abban is
(többek között) elég
csapnivaló voltam.
Az a sok ostoba, vad licit,
amiből teljesen explicit-­
té vált, hogy minimum ász-fullom van.
Barátaim unottan
sóhajtottak: még egy ilyen hülyét.
Még hogy pokerface! Pókerfasz valék.
Ahogy szememben
kigyúlt az infantilis öröm.
De szemben a közhiedelemmel:
hülyének a szerencse nem fogja pártját.
Nekem viszont ideje menten
e kártya-metaforából
kikecmeregnem.

Elég toplák toposz.
És témám különben is a reg',
ez a hirtelen téli,
melyben a sok
hajléktalan didereg
ködben, hóban, lucsokban,
ki a holnapi reggelt talán nem éri meg
(és ha mégis, minek?),
nekem meg nem éri meg,
hogy itten fitogtassam
nem létező szociális érzékemet.
Egy neoliberálisnak ez olyan rosszul áll,
mint a hajléktalanok szénája.
Én csak írjam a versemet
a jó meleg
kocsmában, hol forralt bor
hevíti véremet.
Talán jő majd egy jobb kor,
amely nem ismeri a fagyott sebeket,
a szederjes lila ajkakat, kezeket.
Amelyben az esett
embereket Isten hidege nem veszi meg.
Talán. Talán nem. Mit tudom én,
mi jöhet még e dermedt sártekén.
Fejünk fölött
mint izzó jégdarab
delel a téli Nap.



*
(marginalizálódás) Nagyon rövid és nagyon tömör szöveg. Szerzője színházi ember, és nem kispályás. Egész tevékenysége arra irányul, hogy a gyakorlatban újradefiniálja az alkotó művészet fogalmát. Megítélése szerint ez ma elkerülhetetlen, mivel… — De a figyelmes olvasó innentől megérti a gondolatmenetet magából a bázisszövegből is. (Nagyon figyelni, többször átolvasni, részállításokra tagolni mindenképpen célszerű!)

(Erről a szövegről úgy egy éve már írtam ezen a blogon, sőt másokat is megszólalásra biztattam. Schilling ezt a szöveget akkor írta, amikor még volt Krétakör. Mire a kis könyvecskéje megjelent, gyakorlatilag megszűnt. Szétrobbantotta a társulatot. Valami most is létezik persze Krétakör elnevezéssel, most is kísérletezget valamivel: nem fog bejönni. — A Hamlettel voltak a Lászlóban kétszer is, akkor én írtam is róluk a felemás korlátba két füzetnyit is, azok elég fontos írásoknak bizonyultak, az én számomra feltétlenül. Meg némi lelkifurdalásom is van. Kicsit máig is úgy érzem, hogy némely észrevételemmel hozzájárultam a társulat felbomlásához. Amit sajnálnék. Csodálatos színházat csináltak. — És ez az izgága, folyton konfrontálódó fiatal ember olyan lényeges és okos dolgokat ír le ebben a kis füzetkében, hogy az felfoghatatlan. Persze ennek a könyvnek sincs semmi hatása: az olvasók, a Krétakör-rajongó emberek se tudtak vele mit kezdeni, próbálkozott pedig véleménykiprovokálással a szerző. Értelmi reakciók nem is várhatók el mostanság: ötnél több valóságelemet jelenleg nem képes szinte senki összekapcsolni, aki mégis, az már a világértelmiséghez tartozik; valóságismerete, valóságigénye nincs; képzelete meg csak olyasféle, ami A gyűrűk ura és társai alapján lepárolódik. Szóval semmi. — Schilling vállalkozásának lényege, ha jól látom, épp abból állt, hogy gondolkodó pályára akarta állítani a társulatát, a közönségét és a magyar színházi életet. (Pókerfasz, nemde?) Ennyit színháztól még soha senki sem akart, sőt az összkultúrától se: talán Ady mert ilyesféléket megfogalmazni, de aztán felébredt ő is A Minden-titkok versei táján. Mindegy, erről szól ez a könyv. Döbbenetesen fontos könyv, de most már még csak nem is kontraproduktív. Teljességgel hatás nélküli. — Nekünk, a Lászlónak küldtek pár példányt a füzetből, jeleként annak, hogy nálunk voltak: nagyon megtisztelőnek éreztem, és aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy a kollégáimat a dolog egyáltalán nem érdekelte: túlnyomórészt fogalmuk sem volt róla, mi is az a Krétakör.)

Schilling Árpád: Egy szabadulóművész feljegyzései, részlet
A színház számomra nem a színházépületben zajlik, ahol a klasszicista hagyományoknak megfelelően kiemelt dobogókon színészek kárálnak, miközben a tömeg a sötétben alszik, vagy képmutatóan előadja önmaga paródiáját. A színház számomra a lélegző tér, ahol az alkotó és a befogadó összeér. Mindez nem új, csak mára a korábban kísérletnek tekintett megközelítések elemi szükségletté váltak, tekintettel arra, hogy a tiszta művészet (az, amelyik nem másol, hanem alkot) soha nem tapasztalt mértékben marginalizálódik, s ostoba, aki erre nem reagál. A néző és a színész közötti távolság életveszélyes. Ha a jegyet vásárló nem fogja fel az előadás lényegét, könnyű szívvel mond le annak élvezetéről. Ha nem harcolunk magunkért, senki nem teszi meg helyettünk. A színház, s az általunk nagyra becsült hagyomány a pöcegödör szélén sikolt rémülten, várva, hogy megmentsük őt a kihalástól. A fiatal generációk rettentően gyorsak, de életben maradásuknak ma már nem szükséges és elengedhetetlen feltétele sem a múlt, sem a jelenkor szellemi termékeinek ismerete. Az információ birtoklása, feldolgozása és áruba bocsátása a cél, s ebben a ’földi űrlények’ legyőzhetetlenek. Ha azonban nem töltik fel magukat kellő emberséggel, lelketlen robotok maradnak, amelyek egymással nem, csak a gépek világával képesek kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy ez a ’technikai boom’ idővel újra felveti a test és a lélek közötti csatornák átjárhatóságának kérdését, s a közösség utáni olthatatlan vágyat.
A mi feladatunk révészként átúsztatni az örök tartalmakat egy későbbi megvilágosodás reményében.

*
(Párbeszéd a munkaközvetítőnél) Ez egy dalszöveg. Úgy 15 éve, vagyis már ebben a „világkorszakban” született; két ember mondja-énekli, tehát ez tényleg párbeszéd, a munkaközvetítőnél. Az egyik segítséget kér, a másik elhessentgetné meg még mond mindenféle egyebeket; aztán a végén álmodoznak egy jót. (Azóta beléptünk a NATÓba is, az EUba is; okafogyott lehet tehát ez a beszélgetés. Vagy hogy is van ez?) — Társadalmi kérdésekre nyitott, de nem kényszeresen jobbra vagy balra szavazó olvasóknak ajánlom; azok ilyesmire csak mantrázni tudnak, az meg nem gondolkodás. (Bocsánat.)

(A Levél nővéremnek 2 sok szempontból az első estnél is erősebb vállalkozás. A fő elemek hasonlóak. Ketten vannak a színpadon, Cseh Tamás és Másik János, azt játsszák, hogy ők egyazon személy, akik nem ám egymással beszélgetnek, hanem levelet írnak a nővérüknek, aki ezt a levelet aztán vagy elolvassa, vagy nem, vagy érti, vagy nem… Dinamizált monotonitása van tehát ennek a váltott-együtt megszólalásnak. Néha persze arra is módot ad ez a felállás, hogy felidézzenek némi fiktív párbeszédeket a színpadon. Ilyen a Presszó, a Keresztben jégeső, a Költözés, vagy a leghíresebb, a Budapest az első műsorban; és ilyen ez a munkaközvetítős dal a másodikban.

Az első műsor 1976-os. Pályára állította az előadókat, megteremtett egy hangot, egy megszólalást, egy műfajt, amit nem lehetett többé kikerülni a magyar kultúrában. És kifejezte a Kádár-kort: nagyjából maradéktalanul. Tél van ebben a műsorban, tél van mindig, néha marék hóként átnyújtanak egy kis irgalmat (Pilinszky-vers átirata ez épp); de nem jellemző. Nem is kellene végigmondom, hogy mi jellemző: az, hogy az emlékekben még lehet picit tartózkodni, de a mindennapokban már kevésbé, az nagyon otthontalan; ott az ember folyton költözik, albérel, nem tud felmutatni semmit: a zsebében semmi sincs, a szívében se sok, apa kalapját szorítja a fejébe, hogy legyen valami.

A Levél 2 rendszerváltás utáni. Megint összekerült és összebarátkozott ez a három ember, sőt jobban értették egymást, mint valaha. Észlelték, hogy az elmúlt évtizedekben e tájon semmi sem sikerült, talán csak ők maguk, és most, hogy a rendszerváltás illúziói lassan megint mindenkiben lecsillapodnak, vissza lehet menni az alapállásba: megint nem kell hókuszpókuszolni, művészkedni semmit, és nem is szabad, csak gyönyörű dallamokba belepakolni az összes újkeletű reménytelenséget. Mindösszesen egyetlen dolog változott lényegesen, tél helyett nyár van, ezúttal öröknyár, kutyáknak való, jól befűtöttek nekünk; akik a szőnyeg alá voltak söpörve, vagyis mi, azok meg előmásztak, és közülük lettek a fejlődőképesebbek az új urak. Gregor Samsák diadalmas epifániája. Ennyi az új reménytelenség: nem több semmivel. Lehet vele barátkozgatni, elnézegetni a tükörben, mi vagyunk; ez jutott, 1997.

/Emlékszik még valaki a Kövér László nevű hazabölcse híres férges beszédére? Nem tett ő semmi mást, csak (félig) idézett egy összekötőszöveget a Levél 2-ből. (A fideszesek, legalábbis a fő vezérkar Cseh Tamáson szocializálódtak: összejártak, barátkoztak, ez még a rendszerváltás előttről kelteződik, más volt minden. Joguk van tehát CsT-t idézni, bármikor, duplán is joguk van, elismerem. — Csak akkor pontosan kellene.) — „Először is közlöm veled, hogy néhány éve – váratlanul – ámde mégis véget ért egy korszak. Lábjegyzet lesz, csillaggal megjelölt szó egy jövőbeli történelemkönyvben. S a lapon alul - néhány szó, mely sebten elintézi. - Hernyók, nyüvek, álcák, molyok, nagy giliszták élősködtek az örök erőkön - míg szőnyeg alá besöpörve éltünk mindahányan. Túléltük hát - bár igénybe vett. S most itt vagyunk egy újabb fajta nagy pocsékolásban. S szőnyeg alól előmásztak az alája söpörtek - s behemótként, fölfúvódva szörnytestet öltöttek. Újabb világ - fojtott vihar - csak magáért van minden, semmi másért.”

Nagyon erős, nem? Nos, vajon mit idézhetett ebből a derék honpolgár? És mit nem vajon? És hogy is van ez? Na mindegy./

Hát szóval nyár: eltakarított férgek, felfúvódott szörnyek. A levélíró kétember-egyembernek nővére változatlanul van, bár gyakorlatilag semmit nem tudnak egymásról. Maga is ilyen féregszerű érzelmű, részben legalábbis, ne szépítsük: kevéssé lát ki önmagából. Munkája nincs, pénze alig, egész nap a várost járja: a tanárnőjét látja a piacon, de az nagyon elfoglalt, mert éppen kukázik. Szembejön még egy részeg nő a múltból, le kellene vele zavarni egy gyors numerát; egy másik a híd közepén lelkesen gyereket is akar a sétálótól, na ő se látja a hőst többet. Szembe jön még egy osztálytárs, annak meg felvitte a dolgát a teremtő, mit kezdjünk vele is. Aki van még, emberszerű mutáns, az ne legyen inkább; de egyébként meg senki sincs. Emberfalkák vonulnak, magányos emberek motyognak, néha víziók támadnak, azokban még rend van, nagy sárga gong. De valójában csak nyár van, új világ, „magyarázd ezzel a múlt éjjeli álmodat”; menni fog.

Hát ebben a műsorban kapott helyet ez a munkaközvetítős rémdialóg. Felhangzik, mint két ember párbeszéde: a levélíró férfi leírja, milyen jóívűt beszélgetett a hivatalnokkal, aki segíteni ugyan nem tudott, nem is nagyon akart, ellenben ráébresztés-világbajnok. Hozzá tud járulni a hős önismeretéhez (gátlásos, ezt leghelyesebb azonnal abbahagyni), szégyenérzetének leküzdéséhez (a munkanélküliségben semmi szégyen nincs, ez az ember alapállapota), és jövővíziók létesítéséhez is (egy nagy birodalomban lenne a helyünk, és akkor mi sajnálkozhatnánk a szerencsétlen maradékon, a birodalmon kívülieken). Ez a rész, a maga himnikusságában már egyenesen hátborzongató, az ember szégyenében kifutna a világból, olyan találó és önironikus. (Azóta még szörnyűbb lett a helyzet szerintem: mivel ez a program gyakorlatilag megvalósult, NATO, EU, és semmi sem lett jobb, hanem különböző okokból rosszabb, amire még a válság is rásegít, teljesen logikus fejleményként legújabban az önironikus program ellenkezője jelent meg honpolgáraink fejében, méghozzá tömegesen: az elzárkózásé, a kirekesztésé, a „nem kellenek ezek nekünk, majd mi magunk megpuhítjuk magunknak”. És ez a nézőpont egyesk szerint 10, mások szerint 70% maimagyar gondolkodását járja már át. — A Levél 3 tehát teljességgel aktuális lenne, Cseh Tamás már 2006 tavaszán mesélt arról, hogy tervezik. Tervezték. De ma lenne igazi.)

Mindegy, ez a dal nincs rajta a cédén. Sok dolog nincs rajta egyébként: az eredeti est nagyjából két órás volt, tényleg hosszú. Bereményi sok dolgot kiszedett belőle, át is alakította a struktúrát, szerintem korántsem szerencsésen. A legnagyobb vesztes ez a dal lett. Nem csupán eltűnt a műsorból, rosszabb: a dallamára, pontosabban a dallama felére írt Bereményi egy másik szöveget (Aluljáró-érzés), amelynek különösebb értelme nincs, ereje semmi, az időt viszont éppúgy viszi; szóval nem tudni, mire volt jó ez a csere. Jópár emberrel beszéltem, aki látta színpadon (még a Katonában) az eredeti műsort (én láttam vagy ötször, még Kapolcson is, fel is vettem magamnak), kérdezgettem, szerintük mi az oka ennek, senki nem értette, csak mindenki sajnálkozott.)

Bereményi Géza — Cseh Tamás:
Munkaközvetítő

Mondja, miből is él,
és mire költi a segélyét!

Az esetemben gyerektartási
ügyekkel kérem nem kell számolni
csak azt kell venni, hogy múlt kedd óta
munkanélküli vagyok.

Látom, maga félénk,
nem tudja megfeszíteni az akaratát.

Mi az, hogy félénk? Elutasítom.
Ön nem azért van, hogy ilyet mondjon.
Számítógépes átképzést várok,
munkanélküli vagyok.

Most mit sír? Az ember mindig munkanélküli volt,
mikor pucér testtel megszületik,
minden ember munkanélküli még
mikor ordítozva megszületik,
az újszülött is munkanélküli még,
mikor véres fejjel megszületik.

Ne feledje azt, hogy hol él.

Tudom, az ország, amiben élek,
nehéz helyzetben van.

Kicsi. Kicsiny ország.

Kicsi az ország, amiben élek,
s éppen szegény most nagyon.

Ó, egy nagy birodalomban élni volna szép!
New Dail, Mickey Mause, szenátus,
megfejtett világban az emberiség!
élni birodalonban, amilyen Róma, Peking, Bizánc!
Élni birodalomban, ahonnan mindent egységbe látsz!

És ez a birodalom rengeteg tömeget integrálna.

S az önvédelme nehéziparban lenne kifejtve
és munkakedvben, sok munkahelyben nyilvánulna meg!

Ó, egy nagy birodalomban élni volna szép!
Nézne, irigyelne minket,
aki nem fért már be, az a maradék.
És mi csillagig szállnánk, és volna munkánk, dőlne a pénz!
Élni birodalomban, melyre mindenki rettegve néz!

Nincsenek megjegyzések: