Munkaverseny 10-11

(Theatrum mundi) Ez a legcsodálatosabb magyar vers, amit valaha írtak: ez persze csak az én privát véleményem, és talán csak ma gondolom így. Mindegy, a legszebbek közé tartozik. Szerzője maga is ezer vonatkozásban áll a színházzal, ami a szónak, ennek a testetlen létezőnek a másik létmódja a költészet mellett. És a vers arról szól talán, amit Shakespeare, a vers titkos ihletője mond egy darabjában, nem mondom meg, melyikben: hogy olyan anyagból vagyunk, mint álmaink. — Aljasság, hogy ezt a szöveget ide raktam, azt hiszem, mindenkit le is beszélnék arról, hogy ezt válassza; olyan érzékenység, pepecselő kedv, finom toll, olyan éles szike kell hozzá, ami nem terem minden osztályteremben. — De épp ezért, mert hátha mégis?

Ezt a verset Eszter képverssé változtatta, és (még 2006-ban, az 50. születésnapomon) közgyönyörködést kiváltva átadta nekem. Azóta szem előtt van: most is látom, ha oldalt hajlok kicsit. Pár napja végre beszkenneltem (csak darabokban sikerült), hogy ti is láthassátok.

Kovács András Ferenc:
Theatrum mundi

Csodálatos, hogy létezünk. Csodás
Érezni, szinte tudni, megkeresni:
Miért, miképp, s kik is vagyunk mi itt,
Terekbe vetve változékonyan,
Tán mindörökre ismeretlenül,
Külön világban forgó vándorok,
Kik föl-le szállunk, boldogan keringünk,
Mint lüktetõ vér bódult végtagokban,
Titokzatos, bizsergetõ örömmel
Áramlunk szét meggémberedt korokban,
És fölhevülten, szent hideglelésként,
Akárha forró reszketés, futunk át
Közömbös évek görbülõ gerincén…

Miféle gõg, mily balgaság vacogtat,
Milyen gyönyör sajog fonák valónkban,
Mi hajt, gyötör tolvaj percek szeszélyén,
Miféle szép, választott hontalanság,
Hogy otthonosnak véljük azt, mi tán nincs,
Mivel sosem volt, s mégis ott bolyong,
Hisz bujdokolhat bármi semmiségben,
Ha fölmutatjuk megváltásra vágyón,
Sajátunkként lakván a sejthetõt,
Betöltve árnyak kósza sorsait –
Oly könnyeden, mint sóhajtást a lélek,
S oly súlyosan, mint víz alatt a szikla,
Vagy elmerült, varázslatos sziget,
Hol nem dübögnek dorbéz démonok…

De kik vagyunk mi? Majdnem emberek,
Vagy színleg élõ légi szellemek,
Kik hiú lázban, játszi látszatokban
Fölfénylenek, kigyúlnak, elvakítnak,
Égnek, kihunynak, elhomályosulnak
Kacér tükörnél sérülékenyebben,
S alig tapinthatóbban, mint a képmás,
Mely kép, és más, és újra más, ha illan,
S csak pillanatra tetten érhetõ,
Mint állhatatlan, színjátszó selyem –
Tûnékenyebbek s foghatatlanabbak
Leszünk pazarló gyermekálmainknál.
Más-más szövet, mind szétfoszlóbb szöveg,
Szövevény… (Mindig fölfeslünk valahol.)
Mert anyagunk az idõ – szakadatlan.

S nem szó a szó, nem maszk a maszk! Nem óv meg,
Nem rejthet el: kiszolgáltat magunknak.
Mind meztelenre vetkezünk… Csupasz,
Kopár lesz arcunk, mint a színfalak…
Kacagni, sírni, halni már tudunk, mert
Az égi s földi karzatok, hatalmak
Még engedik – s amíg remény a rend,
Még játszhatunk… A többi néma csend.


*

(„Tízparancsolat”) Valaki, egy világnagy tudós foglalta így össze hetven éve a maga házi használatra szánt aranyszabályait. Vannak benne átlagosak és érdekesebbek. Lehet, hogy olyan élettapasztalat kell a megítélésükhöz, ami egy tizenévesnek még nem áll rendelkezésére. Ezért nem tukmálom mindenkire, inkább csak a kötelességtudóbbaknak, a koravénebbeknek ajánlom: hátha tudnak vele kezdeni valamit.

(Erről a szövegről egyszer már írtam itt a blogon. Jó régen volt, bizony.)

Szilárd Leó, 1939. augusztus 4-ére dátumozott, maga számára megfogalmazott „tízparancsolata”

1. Ismerd fel a dolgok között az összefüggéseket és az emberi viselkedés törvényeit, hogy tisztában legyél vele, mit teszel.

2. Érdemes célokat tűzz magad elé, de ne firtasd, elérhetők-e; modellnek és példának tekintsd őket, ne határidős feladatnak.

3. Ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz, ne törődj a benyomással, amit keltesz, mert különben kizárod őket világodból; elszigeteltségedben pedig az élet értelme eltűnik a szemed elől, és elveszíted vele együtt a reményt is, hogy a teremtés jobbá tehető.

4. Ne rombold le, amit nincs hatalmadban létrehozni.

5. Csak éhesen nyúlj ételhez.

6. Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg.

7. Csak akkor hazudj, ha rákényszerülsz.

8. Tiszteld a gyermekeket. Hallgasd meg figyelmesen, amit mondanak, és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.

9. Dolgozz hat esztendőn keresztül; de a hetedikben vonulj magányba vagy idegenek közé, különben a kép, ami barátaidban él rólad, megakadályozza, hogy az legyél, aki vagy.

10. Életed irányításában elégedj meg az óvatos korrekciókkal, és légy készen a távozásra, ha szólítanak.