Felvigyázó

A nagy Lihegő

Ez a bejegyzés átugorható. Hosszú, és nagyon iskolai. — Az iskoláról szándékosan nem írok már jóideje, de ezt most ideteszem, mivel csak szakmázás van benne, egy próbálkozás az egész. Tegnap éjjel dobtam össze, választásos magyardolgozat, a mostani regula szerint: érvelés, elemzés, összehasonlítás, és azzal akartam megbolondítani, hogy mindegyiket ugyanarra a kezdőtémára fűztem fel (látszólag), aztán persze egészen másfelé vittem őket el. Nekem közepesen jó móka volt. Ma már meg is írattam, a diákok nem élvezték annyira, sok volt a vers, mondták, de ezzel nem tudok mit kezdeni.

Nos:

Érvelés

Életünk hajszájában, a szorongató határidők, a megfeleléskényszerek és a félelmek közepette gyakran válnak színtelenné, megéletlenné a napjaink. Tenni nehéz ellene, a direkt szembeszegülés ritkán eredményes, kibújni pedig csak ideig-óráig lehet. Egy magyar író az alant olvasható részletben más megoldást javasol. A kíváncsiságot, nyitottságot. Kérdés, megvalósítható-e az elképzelése. Mit gondolsz erről? Ismersz-e bárkit, aki ilyesmire többé-kevésbé képes? Mesélj róla: boncolgasd, hogyan csinálhatja! De műalkotásról, irodalmi vagy filmhősről is beszélhetsz. (Nem mindenki olyan szerencsés, hogy ilyen embert személyesen ismerhet.)

Írásodnak adj címet! Ügyelj a felépítésre, a tagoltságra, az áttekinthetőségre, a nyelvhelyességre és a helyesírásra! Bátran készíts munkádhoz vázlatot, alakíts ki előzetes szempontrendszert! Munkád 2-3 oldal terjedelmű legyen!

„A szabad emberek civilizáltak, figyelmesek. Tetszik nekik a másik ember. A szabad ember tudja, hogy mennyire nem az. Többet tud a félelmeiről: s amikor belső rabságát észleli, úgy nézi magát, mint egy állatkertet, amelyben nemcsak vadállatok vannak, hanem rácsketrecek is. Minél függetlenebb vagy, annál ártatlanabb vagy. Maradj csendben és néha nyisd ki magad. Saját kapudban ne légy strázsa, jönnek a lehetőségek, engedd be őket. Valakinek mégiscsak kell, hogy tessen a világ, amelynek nem a szerencsétlenség az igazi természete. A fájdalom emléke, a félelem attól, hogy megint nyilalni fog, körülpáncéloz. Élni legalább olyan jó, mint nem élni.”
(Konrád György: Az autonómia kísértése, részlet)


Egy mű értelmezése

Életünk hajszájában, a szorongató határidők, a megfeleléskényszerek és a félelmek közepette gyakran válnak színtelenné, megéletlenné a napjaink. Tenni nehéz ellene, a direkt szembeszegülés ritkán eredményes, kibújni pedig csak ideig-óráig lehet. Egy magyar író az alant olvasható részletben arról az élményéről számol be, hogy egy adott, sodró pillanatban (kirándulás közben, a kedvesével, illetve idegenek között) ez neki sikerült. Boldogító érzés. (Mai divatszóval: flow.) A költőt fél évvel később elvitték ugyan Recskre, munkatáborba, ahonnan csak isteni szerencsével tért vissza. Még később, 1956-ban pedig emigrációba kényszerült. De belső derűjét haláláig meg tudta őrizni. Hogyan csinálta, mi a titka? Életrajzi ismeretek híján okosabb módon (műve tartalmi és formai elemzésén át) próbálj erre a kérdésre valamiféle választ adni!

Írásodnak adj címet! Ügyelj a felépítésre, tagoltságra, áttekinthetőségre, a nyelvhelyességre és a helyesírásra! Bátran készíts munkádhoz vázlatot, alakíts ki előzetes szempontrendszert! Munkád 2-3 oldal terjedelmű legyen!

Faludy György: Kirándulás a Koloska-völgybe

A múltkor a Koloska völgybe
indultunk, esős délután,
s ahogy ballagtunk felfele,
szemközt a dombhát méregzöldje
mozdult, mint Macbeth erdeje.

– Ahá – gondoltam –, még megismer
s így járul elém kegyesen.
S a kedves kezét kézbe vettem,
hogy a kis tisztást megkeressem,
mely évről évre fekhelyem.

Majd a lányt rútul cserbenhagyva,
ugrattam árkon-bokron át,
öreg füvekhez lehajoltam,
harangvirágba beszagoltam,
megcirógattam a mohát.

Egy fára másztam – ágbogáról
a tájat néztem, mialatt
madárfüttyöket utánoztam,
s becsaptam három arrajárót,
meg egy domboldal madarat.

De a hőscincért nem találtam.
Majd jött a kedves, én leszálltam,
és kergetődztünk és futottunk,
míg tisztásunkhoz eljutottunk,
ahol két horhos összefolyt.

Pásztordalt rögtönöztem ottan
s a kedvest csókra csábítottam
(a hely szelleme szuggerált)
és így lihegtünk a berek
alján, boldog ősemberek.

Aztán lementünk a kocsmába,
kibontottuk a csomagot:
füstölt lazac volt benne, sonka,
rétes, gyümölcs meg csirke combja,
egyszóval: íz, szín, illatok.

Bort ittunk súlyos csillagfényben
és én a kedvesnek meséltem,
mit láttam itt, mit tettem ott: –
csak nagy sokára vettem észre:
mindenki engem hallgatott.

Füredre vagy húszan kísértek,
mikor beszédem véget ért.
Éjfél rég elmúlt. Verset írtam
– elég jó verset – s szinte sírtam
az örömtől. De nem ezért.

Azért vert boldog nászdalt szívem,
mert a természettel portáján
még tegeződöm, jó rokon,
és az erdő nem aszpirinem,
se sportpályám, de otthonom.

Boldog voltam, hogy szálló évek
permet esőjén, a robot
porán s aljában kormos égnek
lelkem kohói egyre égnek
s kedvemnek lángja még lobog.

Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse,
spanyolcsizmás elméletek
hagytak még bennem életet
s fejemből képet, képzetet
nem öltek ki a képletek.

Boldog, hogy szolga sose lettem,
álszent lakáj, fejbúbig báb,
sem bamba népség, vakhit fattya,
ki első szóra úgy hullatja
el énjét, mint a bélsarát.

Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek,
iszom, szeretkezem, mesélek,
költő, vad, ifjú, csupa láz
s a föld, a táj, a nép, az élet
ismer, ujjong és harsonáz.

Boldog, hogy elmondhatják rólam,
ha rám néznek, az emberek:
„Van benne abból egy kevéske,
mi fajtánk terve, mintaképe,
ős-dúca volt – de elveszett.

Nézzen hát rá, ki idelát!
Mert megy – ahogy jött, messze helyről –
torzó volt ő is ideát;
torzó; de őrzi az emberről
való Plátói Ideát.”
(Balatonfüred, 1949 nyarán)

Összehasonlító elemzés

Életünk hajszájában, a szorongató határidők, a megfeleléskényszerek és a félelmek közepette gyakran válnak színtelenné, megéletlenné a napjaink. Tenni nehéz ellene, a direkt szembeszegülés ritkán eredményes, kibújni pedig csak ideig-óráig lehet. Még nehezebbé válik a dolog, ha él a környezetünkben egy olyan energiájú, nyomasztó jelenlétű személy, aki mellett nem tudjuk nem jelentéktelennek érezni magunkat. Száz éve ilyen nyomasztóan jelen lévő személyiség volt a magyar kultúrában Ady Endre. Aki lenni akart valaki, kénytelen volt önmagát vele szembeszegülve, tőle eltávolodva megteremteni. És erre csak kevesen voltak képesek.
Mit gondolsz az alább olvasható két versről, a bennük megfogalmazódó önmegvalósítási kísérletekről? A két mű összehasonlításával, 3-4 általad választott tartalmi és formai szempont segítségével hajsd végre a feladatot!

Írásodnak adj címet! Ügyelj a felépítésre, tagoltságra, áttekinthetőségre, a nyelvhelyességre és a helyesírásra! Bátran készíts munkádhoz vázlatot, alakíts ki előzetes szempontrendszert! Munkád 2-3 oldal terjedelmű legyen!

Babits Mihály: Versek, előszavakkal
Ady Endrének
1911.

Ez, és a következő versek pro domo íródtak, igazában nem is nyilvánosság elé. Az Adyhoz írt vers kiadását ma éppen az indokolja, hogy tartalma teljesen elavult, s már kizárólag művészi szempontok szerint értékelhető. Nagy elkedvetlenedések idején született ez, alig látott akkor valamit tőlem a közönség, azt hittem, talán sohasem fogok többet verset írni. (Adyt még akkor személyesen nem ismertem.)

1.

Hajdan mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.

Győztél, s a harc uj harcot ellett,
visszáját untig meglelé,
s harccal a szívem ugy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?

Ó te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:

Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok ime hozzád:

2.

Kit nem értek, kit sose láttam,
ki mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,

jobb mint sokan, akik szerettek,
halld, már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,

egyedül és lassan kialszik,
s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy szinnel némább lesz a rajz itt,

hol együtt voltunk hallhatók:
megint álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.

Még egyedül te állsz a parton,
éjig a bukó napra nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony

hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,
hogy a hazug hold megigézne?

Neked kell mindent megcsinálnod,
azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)

Én már elhallgatok zavartan,
Nem értek hangos lenni. Téged
Meghallanak. (Én már meghaltam.)

És kincsemet hagyom tenéked:
elődöm voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,

máglyádra vetve, elhuzódom.

3.

Nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Nem! nem! Bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szivem arra gondolt,

hogy száljon el dalom a szélben:
amit zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem,

Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen

törvényem lenni végzetem...
....................................
....................................

....................................
s mig képet oltáromra vágni,
avagy szinnel igézni birok,

idegen kép nem fogja látni
hajolását acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,

akit én alkotok magamnak.


Balázs Béla: Ady Endrének

Negyven nap és negyven éjjel voltam
Miattad hitvány, nyomorék és gyáva
És mondtam, hogy az életem hiába:
Csak te vagy a költő.

Negyven nap és negyven éjjel vívtam
Jussért, hogy éljek és mint éji féreg
Vájtam magamba, hogy sötétet érjek,
Amelybe nem világítsz.

S értem sötétet, melybe nem világítsz.
S oly fekete, nagy lánggal lobogott,
Hogy vak lett minden régi csillag ott
És mindent újra láttam.

Űztél: megtudtam, hogy van birtokom.
Ütöttél: zengni hallottam a vértem.
Téptél: és örök gyökeremhez értem,
A minden gyökeréhez.

Negyven nap és negyven éjjel voltál
A halál, melytől arcot kap az élet.
Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged,
Ahogy én szeretlek.

Híradással vagyok

Holnap, dec. 10-én este hatkor a Mammutban (az egyetlen plazaszerűség, amelyben jól érzem magam, jórészt talán az üveglift miatt) Cserhalmi dedikálja a hangoskönyvét a Libriben. (Azt nem tudom, melyik emeleten.) Nem szoktam hírügynökségként működni, de ezt most megpendítem. Lesz egy kis beszélgetés is, Csáki Judit fogja kérdezgetni. - Szóval semmi különös amúgy, csak turnézik a Kék Művészügynökség. Próbálnak eladni. De akinek kedve meg ideje van, annak jó szabadidős program lehet ez, mert tényleg gyönyörű ez a cédé. Cserhalmi pedig világszínvonalú színész, és halál szimpatikus ürge. (Vele ugyanaz történt, mint CsT-vel, nagyon nehéz emberek voltak ők még huszonöt éve, aztán meg ilyenek lettek... Mert így döntöttek. Miközben a többség meghülyült, hát igen.)

LadMi

A most következő verset geniális barátomnak, KT-nak, a nagy költőnek ajánlom. Sajnos nem én írtam, hanem a nagyjából 25 éve halott Ladányi Mihály, ő is már vagy ötven éve; ő egy kopasz, szemüveges, neurotikus pinabubus volt, nagy országgyalogló és élhetetlen életművész; szóval mindenképp méltó előd. Igen jó költő is volt ugyanakkor, noha nyilván nem a „legnagyobb” (miért, ki a legnagyobb?); — emlékszem, az amúgy nagyszerű Szilágyi Ákos is mennyit basztatta-keserítette vagy harmincöt éve az akkor éppen aktuális villámteóriájával, mely szerint Ladányi egy típushármasság legalsó-legjelentéktelenebb tagja lenne. Ilyen Pilinszky-félékkel, Nagy László-félékkel hasonlította talán össze. Hurrá. Ladányi akkor is jó költő; most persze épp tetszhalott (vagy véglegesen az, ki tudja, olyan csekély a különbség), és Pilinszkyhez úgy viszonyul valóságosan, mint Heine Hölderlinhez, közbolond a magánbolondhoz, méricskélje őket, aki akarja. Értelme semmi nincs. Amikor én fiatal voltam, Ladányi Mihály telt házakat vonzott az Egyetemi Színpadra, Villonnal volt például közös irodalmi estje, utóbbinak nem volt valamiért érkezése jelen lenni. Misi (nem a Ladányi, hanem az Őszibaracklémester) barátom most kölcsönadta a gyűjteményes kötetét, Csillagok kutyaláncon, remek cím, verssor. Írnék még többet is, de soknak bizonyulna immár bizonyosan.

Dal

Most hálni hív a szeretőm,
mert szereti, ha jó vagyok,
és nem csavargok éjszaka
és kocsmákban se lejsztolok.

Szereti, nem tudom, miért,
ha jó modorban, józanon
verekszem a Nagy Semmiért,
holott ez rég tulajdonom.

Mondom neki: költő vagyok,
rég enyém a Nagy Semmi már.
Azért, amiért meghalok,
ez még az életben kijár.

A pénz nem babérfán terem,
a pénzt a pénztár adja ki,
ezt jól vésd eszedbe, szívem,
nehogy becsapjon valaki.

Tudja szegény, de vár reám
a meleg takaró alatt.
A költő szeretni való,
de roppant ügyetlen alak.

A költő nem épp csodalény,
de néhanap csodát mível.
Hát sem a szeretőm, sem én
nem cserélnék most senkivel.

*


(Ráadás, ez komolyabb:

Epilógus

Nem lágyszavú költemények ezek,
estéktől sáros arcomból röppen fel csak a
kitépett tollú szél

csak szemem zöld esőcseppje billeg
háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól
penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák.

Vagyis nem hangulatos költemények ezek,
csökönyös, bezárt ajtók leginkább
lerontott házak téglarakásain.

Büntetőjogi felelősségem tudatában és
derékig belemártva már a halálba
és Archimédész törvénye szerint

halálból kiszorított életemmel
vonítom, nem költemények ezek, csak
csillagok kutyaláncon.)

*
PS: 1999-ben az Ötlettkönyvbe két Ladányi Mihály-verset vettem fel, a Madarak vágyát (nagyon erős, nagyon pontos, sajnos nagyon torkiglevő vers, ma még inkább a magaménak érzem, mint akkoriban); és az Opus numero nulla címűt, ami a szégyenvers-jellegű ars poeticáknak A lírikus epilógjánál szerintem nagyságrendekkel találóbb darabja. És szebb is, bizony. — Gondolom, most jelentős érdeklődést keltettem.

PS2: A neten találtam keresgélés közben: van ám már szobra is Ladányinak, az itt látható iszonyat. Talán valahol Békésben. Nincs most érkezésem utánanézni. Mindenesetre az az intelmem, költők, hogy ne haljatok meg, mert ezt csinálják veletek. Őt is, lám, borzasztó hájfejjé változtatták: ártánnyá, mérlegképes könyvelővé. Még ha valami italbolt előtt állna, az mentség lenne némileg, de semmi remény.

Nincs jelentősége, tényleg

Nagyon szeretem ezt a verset. A 2000-ben találtam, talán fél éve, leírtam magamnak a versfüzetembe is, nagyjából meg is tanultam, néha rámjön és akkor kicsit keresgélem a bibliai és egyéb forráshelyeit; de legfőképpen felolvasni volt jó egy időben. Felolvastam én ezt magamnak, Máriának, Boros Ildinek, és ki tudja, kiknek még; félhomályban kell, aligfényben, lassan; és sokan jobban érvényesül motyogósan, mint prédikátori elszánt tremolókkal. Hogy miért szeretem, nem igazán tudom, nem is érdekes talán, vallásilag nem sok elmozdulás történt bennem ebben a lassan elmúló évben sem. Mindegy is: szeretem és annyi. Nincs jelentősége.


GergelyÁgnes

A PRÉDIKÁTOR ÁLMA

Eljön az idő, megremeg az őrző,
megrogynak mind az erős férfiak,
a malomkőnél megállnak a lányok,
az ablaktáblák felhomálylanak,

kívül egy jobb kéz bezárja az ajtót,
halkabban zúg a vízen a malom,
madár szólal az ágon, égi jóslat,
az ének elporlik az ajkakon,

az élők minden kis halomtól félnek,
ijedelmet hoz távolról az út,
megvirágzik a mandolafa ága,
ki csak óhajtja, a pincékbe fut,

vonszolja magát, elreked a sáska,
a rét alól kipattan a kapor,
az ember elmegy az örökös házba,
körben az utcán sírás hangja szól,

az ezüstkötél kettészakad akkor,
az aranypalack a szemétre jut,
a bádogvedret széttöri a forrás,
a fakereket eldobja a kút,

a por földdé lesz, mert úgy vala egykor,
a lélek az egy igaz Istené,
a szó, mint a szeg, erősen leverve,
és megy a vers az ítélet felé.

Kérem szépen...

...nagyon úgy néz ki, hogy nyitottam egy új blogot.

Nem tudom, ez mennyiben fogja befolyásolni A világ peremén nyújtott teljesítményemet, hisz' már így is alig írok ide - habár megjegyzem, az új blog indítása és az ide nem írás egy picit összefügg. Másfél éve ugyanis, mikor elkezdtük a blogolást, a nagy tervünk az volt, hogy majd hárman milyen színes kis oldalt hozunk össze: változatos lesz, egyedi lesz, érdekes lesz, mindig megújuló lesz, mert három különböző ember majd az egymástól különböző dolgait hozza ide. A bibi ott volt, hogy, mint az szép lassan nyilvánvalóvá vált, ez csak az én nagy tervem volt, meg talán egy picit fateré, Dinié viszont semmiképpen sem, ő ugyanis nem akart családi vállalkozást ilyen szinten, és még véletlenül sem hozta lázba a huszonegyedik század ezen csodája, a blog, amit akár korunk egyik meghatározó művészetének is nevezhetnénk (erről nem nyitok vitát). Szóval egy ideig próbáltam őt győzködni, hogy ugyan írjon már vagy akármi, de amit az ember zsigerből elutasít, azt úgysem lehet erőltetni, nincs is értelme. Pedig komolyan mondom: nagyon sokat vesztett ez a blog azáltal, hogy Dini megtagadta tőle saját magát, a (világra) érzékeny írásait és csodálatos fotóit. Mert bár a kezdetben kitűzött célt, a színes és változatos blog oldal létrehozását véleményem szerint azért így is elég jól teljesítettük, nekem nagy a hiányérzetem.
Azért indítok új blogot (nem elfeledve a régit), mert kell egy hely, ahol kitombolhatom magam. Egyfolytában firkálok valamit, folyton jár az agyam képregényeken meg minden - és nem hiszem, hogy ez a "hármasblog", ami sosem volt "hármas", elbírja az én hülyeségeimet. Nem, mert kevesen vagyok ahhoz, hogy fater esszéista volta és lenyűgöző szövegei mellett kellőképpen érvényt tudjak szerezni saját, vizuális és egyéb kommunikációra szorítkozó törekvéseimnek. Más lenne a helyzet, ha meg lennék támogatva az öcsém által - de hát nem vagyok. Aki ezt a blogot olvassa, az vagy fater miatt teszi, vagy mert ismer minket közelről.
Ezért indítok egy új blogot kommunikációs hiba címmel. Hogy ez mégis mit jelent, azt nem tudom nagyon megmagyarázni - ezt írja ki nagyon sűrűn a pénztárgép a könyvtárban, ha valami baja van. Ezen felül viszont asszem arra utal, hogy az engem érdeklő dolgok, a képregény meg hasonlók, mind nagyon elszigetelt jelenségek, pedig nagyon is megérik a rájuk fordított időt - csak éppen nincs meg a közönségük, vagyis nem beszélhetünk ideális kommunikációs közegről sender és receiver között, azaz hogy nem nagyon beszélhetünk kommunikációról. Kommunikációs hibáról beszélhetünk. Na persze nem azt mondom, hogy én ezt most majd jól megváltoztatom, nincs is ilyen célom, mindössze, ahogy már mondtam, szükségem van egy helyre, ahol kicsit szabadabban mozoghatok. Ahova sok rajzot tölthetek fel, például.
A világról és az emberekről alkotott lesújtó véleményemet továbbra is ezen a szent helyen fogom közvetíteni, szóval nincs miért izgulni. Így aztán még azt sem döntöttem el, hogy a The Fate of the Librarian sztripeket átviszem-e oda, vagy meghagyom őket itt - beleférnek tudniillik az emberi hülyeség és a képes elbeszélés kategóriába is.
Mindegy, ennyi szófosás után a végszó igazából csak annyi, hogy ha kíváncsiak vagytok a f*szságaimra, pillantsatok rá néha a kommunikacioshiba.blogspot.com oldalra. Lehet egyébként, hogy már holnap abbahagyom, szóval ki tudja.