LadMi

A most következő verset geniális barátomnak, KT-nak, a nagy költőnek ajánlom. Sajnos nem én írtam, hanem a nagyjából 25 éve halott Ladányi Mihály, ő is már vagy ötven éve; ő egy kopasz, szemüveges, neurotikus pinabubus volt, nagy országgyalogló és élhetetlen életművész; szóval mindenképp méltó előd. Igen jó költő is volt ugyanakkor, noha nyilván nem a „legnagyobb” (miért, ki a legnagyobb?); — emlékszem, az amúgy nagyszerű Szilágyi Ákos is mennyit basztatta-keserítette vagy harmincöt éve az akkor éppen aktuális villámteóriájával, mely szerint Ladányi egy típushármasság legalsó-legjelentéktelenebb tagja lenne. Ilyen Pilinszky-félékkel, Nagy László-félékkel hasonlította talán össze. Hurrá. Ladányi akkor is jó költő; most persze épp tetszhalott (vagy véglegesen az, ki tudja, olyan csekély a különbség), és Pilinszkyhez úgy viszonyul valóságosan, mint Heine Hölderlinhez, közbolond a magánbolondhoz, méricskélje őket, aki akarja. Értelme semmi nincs. Amikor én fiatal voltam, Ladányi Mihály telt házakat vonzott az Egyetemi Színpadra, Villonnal volt például közös irodalmi estje, utóbbinak nem volt valamiért érkezése jelen lenni. Misi (nem a Ladányi, hanem az Őszibaracklémester) barátom most kölcsönadta a gyűjteményes kötetét, Csillagok kutyaláncon, remek cím, verssor. Írnék még többet is, de soknak bizonyulna immár bizonyosan.

Dal

Most hálni hív a szeretőm,
mert szereti, ha jó vagyok,
és nem csavargok éjszaka
és kocsmákban se lejsztolok.

Szereti, nem tudom, miért,
ha jó modorban, józanon
verekszem a Nagy Semmiért,
holott ez rég tulajdonom.

Mondom neki: költő vagyok,
rég enyém a Nagy Semmi már.
Azért, amiért meghalok,
ez még az életben kijár.

A pénz nem babérfán terem,
a pénzt a pénztár adja ki,
ezt jól vésd eszedbe, szívem,
nehogy becsapjon valaki.

Tudja szegény, de vár reám
a meleg takaró alatt.
A költő szeretni való,
de roppant ügyetlen alak.

A költő nem épp csodalény,
de néhanap csodát mível.
Hát sem a szeretőm, sem én
nem cserélnék most senkivel.

*


(Ráadás, ez komolyabb:

Epilógus

Nem lágyszavú költemények ezek,
estéktől sáros arcomból röppen fel csak a
kitépett tollú szél

csak szemem zöld esőcseppje billeg
háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól
penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák.

Vagyis nem hangulatos költemények ezek,
csökönyös, bezárt ajtók leginkább
lerontott házak téglarakásain.

Büntetőjogi felelősségem tudatában és
derékig belemártva már a halálba
és Archimédész törvénye szerint

halálból kiszorított életemmel
vonítom, nem költemények ezek, csak
csillagok kutyaláncon.)

*
PS: 1999-ben az Ötlettkönyvbe két Ladányi Mihály-verset vettem fel, a Madarak vágyát (nagyon erős, nagyon pontos, sajnos nagyon torkiglevő vers, ma még inkább a magaménak érzem, mint akkoriban); és az Opus numero nulla címűt, ami a szégyenvers-jellegű ars poeticáknak A lírikus epilógjánál szerintem nagyságrendekkel találóbb darabja. És szebb is, bizony. — Gondolom, most jelentős érdeklődést keltettem.

PS2: A neten találtam keresgélés közben: van ám már szobra is Ladányinak, az itt látható iszonyat. Talán valahol Békésben. Nincs most érkezésem utánanézni. Mindenesetre az az intelmem, költők, hogy ne haljatok meg, mert ezt csinálják veletek. Őt is, lám, borzasztó hájfejjé változtatták: ártánnyá, mérlegképes könyvelővé. Még ha valami italbolt előtt állna, az mentség lenne némileg, de semmi remény.