Pörgés emléke száll

Október 25-én, vagyis alig egy hét múlva megszűnik a geocities nevű tárhely, és magával viszi a virtuális téren is kívülre (na, az vajon hol a csudában lehet?) az én honlapomat is, melyet egykor, ébren annyit építgettem álmodozva. Ma kíváncsiságból végignéztem még utoljára, hát eléggé kompakt kis világ, sőt nem is kicsi egyáltalán; aki csinálta (illetve aki azt a barom-sok mindent csinálta, amikből ez a honlap is kiágazott), az most furcsa, távoli, és nem is teljesen beszámítható valakinek tűnt nekem: én voltam persze, de nem igazán hiszem el, elveszett azzal az emberrel javarészt a kapcsolatom, nem otthonosak a dolgai sehogyse. Ha tehát elmegy most ez a sok emlék a sehovába, épp a legjobb helyre megy, mondom első megközelítésben: nyilván megy az után az akkori ember után, aki már ott van egy ideje: egyértelműen a seholban van. Így képzelem. De jól van, azért még utánuk nézek alaposabban is. Sőt integetek nekik szívesen.

Nem a jobbik részem az, ami most majd véglegesen útravál, én legalábbis nem hiszem: nem volt az olyan jó rész. Mániás állat volt az a régi ember, ennyi erővel lehetett volna akár tömeggyilkos is. Annál azért ártatlanabb volt szerencsére. Milyen is volt? Hát legfőképp arra emlékszem, hogy harminc éves koromtól ötvenig maratoni futó voltam.— Illetve ez egy dédelgetett képem volt önmagamról szólva, amit még azzal is lehetett fokozni, hogy csupa százméteres sprintekből állt össze az a folyton-maraton. Ez egyébként így is volt, tagadhatatlanul. Nagyon erősnek kellett lennem, hogy kibírtam. Tényleg. De az ilyen élet nem lehet véletlen. Nyilván úgy határoztam egyszer valamiért, hogy majd mostantól keresztülrohanok egyetlen sprintben az életen, lehetőleg körülnézés és megállás nélkül, mert éltem a gyanúval, hogy másképpen nem tudnám végigcsinálni. Élet helyett volt ez a futás. Világos, hogy szorongásból. Hogy nehogy rákérdezzek egyszer is, mi értelme van. Na, ez fejeződött be három éve valamiért. Nirvana. (Amely szó Popper Péter értelmezése szerint annyi, hogy: „a pörgés megáll.”) Megállt, és nagy rémület lett. — De van egy másik képem is erre. Durvább, de lehetőségtelibb. A szájzáras kutya elengedte végre a műcsontot. Sikerült valahogy neki. (Kiverték a szájából. Naná, hogy a fogaival együtt. És vajon most mi lesz?)

Hát az a másik ember csinálta mindezeket, amikről a honlapom beszámol; nem szeretem őt, de teljesítményét megbecsülöm azért. Látom, kreatív volt nagyon, szarból egész várrendszert építő, türelmetlenül türelmes, és dialektika-nagymester is, mivel ellentmondásokból dolgozott mindenekelőtt. Úgy félt az emberek közelségétől, hogy védekezésül egész hadsereggel vette körül magát: komplett partizáncsapatai voltak, melyekkel különböző rítusokat hajtott végre, ezekhez a rítusokhoz pedig titokzatos szavakat rendelt, Heptameron, Versdallam, Troglodyta, Homo homini… Egész mágikus védelmi rendszerek voltak ezek, őrökkel, jelszavakkal, ő pedig ott ült a legbelső zugban, és szervezkedett és folyton elégedetlenkedett: építette, sőt építtette tovább a saját védelmi rendszerét. Merthogy noli tangere.

Nagyon önhitt volt sajnos ez a valaki, hübrisznagybirtokos: úgy vélte, megítélhet és lenézhet mindenki mást: aki örül az életnek; aki tanácstalanul nevetgél; aki nap mint nap elvégzi a munkáját, és nincs igénye vagy ereje többre; a gondolattalanokat; azokat, akik tizenegy órakor már lefekszenek; arról beszélt folyton, hogy neki már egész életműve van, amit akár ki is vonhat a világból, egyik percről a másikra, ha méltánytalanul bánnak vele, és akkor majd jól igazság nélkül marad a világ; zsarolási potenciállá próbálta tehát változtatni még a munkamániáját is, de azt sosem közölte a környezetével, milyen szabályok szerint játssza ő ezeket a játékait, és azt sem, hogy mire vonatkozóan mik a feltételei. Azok nyilván folyton változtak is. Az emberek meg legyenek hiperintelligensek, találják ki. Vagy dögöljenek meg. Dögöljenek meg, ezt kiváltképp sűrűn és átélten hajtogatta. Folyton jósolgatott, mi lesz majd, amennyiben… Na, mindegy: ingerült, felfokozott, ellenszenves alak volt.

Nagyon sok, túlságosan sok igazsága volt persze ennek a szájzárasnak. Mondhatnám, hogy szinte minden lényeges dologban igaza volt. De ez nem mentette meg őt és társait semmitől. És rokonszenvesebbé sem tette, sem az akkori, sem a mostani önmaga előtt.

Pedig nagyon szép dolgokat is csinált a barátaival. Noha kétségtelenül felhasználta őket, megajándékozta ugyanakkor legtöbbjüket egyfelől a közösség, másfelől a létrehozás élményével. (Annyira, hogy azóta is attól kódulnak. A pörgés megállt, és ők azóta sem találnak igazit, másikat.) A védelmi rendszer korántsem csak ocsmányság- és rutinelhárító rendszerként funkcionált: szarjelző készüléknek egészen kiváló volt, de igazából, ténylegesen Perelin készült ott a főtroglodita vegykonyhájában. Perelin, az Éjvadon. (Elolvasandó A végtelen történet. Írta Michael Ende.)

Ennek az egésznek a dokumentumai ott vannak ma még a honlapon. Szépek, tagadhatatlanul; de azért már távoliak nekem. És ott vannak az utolsó idők megkeseredett próbálkozásai is, jeléül annak, hogy az a régi ember nem halt meg azért olyan könnyen. A közösségét ugyan kényszeresen leépítette maga körül, nem is nagyon tehetett mást; de megpróbált újabbat, virtuálisat kiépíteni és megszólítani újabb és újabb embereket. És csak nehezen: sziszegve, dühöngve, gyűlölködve fogadta el, hogy ezek már nem sikerülhetnek neki. Hogy ő már így vagy úgy, de le van mészárolva. Írta a felemás korlátokat, melyekben kegyetlen iróniával próbálta eltakarni a gennyedző sebeit. Visszaolvasva több mint borzasztó olvasmányok. A széthullásközeli magány dokumentumai. Bármennyire jól sikerültek is olykor, mint írásművek: jobb, hogy eltűnnek szem elől. Egy régi tanítvány (nem tudom pontosan, ki is lehet) most dícsérte meg őket éppen, de én nem örültem nagyon. Mást kellene írni, mást kellene csinálni. Próbálkozom. A padlóról végleg felkelni végre: és újfent padlógázzal, mert másképp onnan már nem lehet.

Mindez fog is nekem sikerülni. Kár, hogy a László ebből már nem sokat profitál majd. (Kétszer nem lépünk ugyanabba a.) A megmaradt barátaim azonban bizonyosan.