Az én fiatalkorom eléggé hülye rögeszmékkel telt el. A legsúlyosabb talán az volt közülük, hogy biztosra vettem: nekem nem szabad közel mennem senkihez, aki már némi hírnévre szert tett. Minél inkább érdekel-izgat, annál kevésbé. Nem tudtam, miért, de így éreztem ezt. Távolról kell eloroznom a titkaikat. (Mert azokat persze el kell!) Így hát, noha egy fura pillanatban, rémlik, alkalmam lett volna megismerni Vas Istvánt, máskor meg mintha Juhász Ferencet, én nem ismertem meg őket csakazértse, pedig utóbbi még pár éve is „direkt” szembejött nekem. Azt meg minden ismerősöm tudja (röhög is rajtam, de szerencsére diszkréten), milyen rettenetesen izgatott a kezdetektől Cseh Tamás és Bereményi, illetve a legelején még náluk is jobban Cserhalmi, aki a legtitkosabb vonatkoztatási pontom volt akkoriban. De hozzájuk se sündörögtem oda sohasem, pedig alighanem simán becsatornázódhattam volna bármelyikük holdudvarába. Sőt az egész induló, káprázatos Katona József Színháznak is a peremvidékére juthattam volna. Közvetítő barát-tömegek álltak ugyanis mindezekhez rendelkezésemre, sőt nem egyszer unszoltak is, hogy gyere már!
De hát ugyanígy voltam én mániás ifjúkoromban az irodalomtudománnyal és a filozófiával is. Illetve az akkori nagyágyúival. Én, aki közben, a lelkem mélyén, leendő élvonalbeli irodalomtörténésznek gondoltam magam! (Így, ahogy mondom, és ez nem is lett volna nekem elegendő!) — Hát ez már elúszott. Mondhatná bárki, hogy Király István vagy Hermann István szocialista főideológusok akkor felajánlott támogatása úgyis csak szégyenkezést jelentett volna nekem később, és hogy milyen jó ösztönre vall, hogy nem kértem belőlük, inkább a semmiző semmit választottam — de nekem nem annyira ideológiai ellenérzéseim voltak akkoriban még, hanem inkább ízlésbeliek. És abból állt az egész ellenérzésem, hogy a SEHOVÁIG, ahova úgyis tartandó vagyok, illik egyedül eltempóznom. Szellemi magányosságban kell megtennem azt az akár ezer mérföldes utat, ami a Tao te king szerint az élet. Mert potenciális Kossuth-díjak ide, képességek oda, az legbelül kezdettől világos volt, hogy a külső karrier esetemben nem fog összejönni, kár is kapálózni. Az nekem nem jár valamiért. És minden más, ezt helyettesítő életlehetőség, mint például a kötelékben-repülés (bármiféle csodálatos-kalandor társasággal), az meg csak a „jó lenne” szintje: nekem az csak zsákutca, elfutás a sorsom elől: ráadásul még sima és értelmetlen élősködés is. Nekem mindent egyedül kell, csak nem rátapadni senkire... (Hát, nagyjából sikerült.)
Nem tudom pontosan még ma sem, miért éreztem így. Volt oka, sőt értelmes oka volt ennek a hülyeségnek: csak éppen nem világos előttem még ma sem, mi volt ez a roppant értelmes ok. (A semmiig egyébként előirásszerűen eljutottam azóta, sőt máig is haladok benne tovább, szerintem korrektül. A „semmi” másfelől úgyis viszonyfogalom: belülről nézve nagyon is valami az, mi több: rétegzett, gazdag, burjánzó univerzum, olyan, mint valami varázslatos fraktál, amit ráadásul önmagának tervezhet meg az ember mint önmaga belsőépítésze. — Hát nekem talán ezt kellett megtapasztalnom, ezt kellett megismernem. (Fatalizmusom egyébként épp idáig tart, nem hiszek én karmikus dolgokban egyáltalán.)
Ám persze lehet, hogy mindössze gyáva voltam. (Hát bátor biztosan nem, de ez így nekem akkor is pontatlan és kezdetleges.)
Nos, akkor témára végre: ott volt Bódy Gábor. Ő mint referenciapont bennem kezdetben fel sem merült. Pedig az Anzix után (19 éves voltam, és épp hogy fellopakodtam erre a csodálatos Budapestre) már kezdtem hallani érdekeseket. Kár, hogy akkoriban még erősen másfelé tájékozódtam. Persze, a nők. Szerelmes voltam és viszontszerettek, ám ugyanakkor folyton el is akartak hagyni; tehetségemet és kivételességemet ugyanaz igazolta vissza, aki folyamatosan kétségbe is vonta; bódító és irtózatos hullámvasút volt ez az idő a legkülönfélébb csúcsok közelében és a legkétségbeejtőbb önismereti szakadékokban. Négy évig tartott. Mire mindebből kiszabadultam (kilöktek) és a Budaörsi kollégium 424-es szobájában valamennyire visszanyertem a józan eszemet, addigra nagyon sok bepótolni valóm lett. De legalább akadt megint értelmes elfoglaltságom.
Na, ebbe a szakaszba már beoldalazott picikét Bódy Gábor is. Az Anzixot (Cserhalmi miatt természetesen) láttam már korábban is, de hősleg nemigen azonosulhattam abban senkivel. Kiszállni az egészből és repülés közben megpusztulni, esztétikusan és értelmetlenül, no az az egy opció tetszett nyilván, sőt tuti, hogy magam is fontolgattam még jó ideig ilyesmit. No de hát maga a referenciaszemély is élt tovább, csak színleg halt meg filmek és színdarabok sokaságában, és nem tudtam nem észrevenni, hogy valós életében milyen virgonc és jókedvű. Hát akkor lehet még élni nekem is valamennyit, ezt reméltem. (Mondom, vonatkoztatási pont volt ő nekem. Nem tudtam akkor, már és még, semmit a világról, életről, el voltam tévedve teljesen: hát jobb híján őt és az őféléket fejtegettem meg. És belőlük következtettem vissza a saját, természetesen jóval harmatosabb esélyeimre. Másképp nekem ez akkor nem ment.)
A 70-es évek végén Bódy forgatni kezdte a Psychét. Furcsa képek jelentek meg a filmről a Film, színház, muzsikában, ma is megvannak nekem félretéve azok az oldalak. Megütődtem. Micsoda? Na és Cserhalmi mint Zedlitz báró, hát ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni, ez lehetetlen volt egyenesen. Jól ismertem ugyanis az alapművet. Ezért furcsamód arra jutottam, hogy ez rettenetesen nagy film lesz, mert csak az lehet: mégpedig olyan, amilyenre egyáltalán nem lehet felkészülni. Én se tudok, hiába is akarnék. Borzasztóan érdekelt persze, mi lehet az, amit én képtelen vagyok előre elképzelni, pedig lesz majd, sőt már levésben van. — Hallottam is pár mozzanatról. Akkori legjobb tanítvány-barátom (nevezzük Jenőnek, ha egyszer úgy hívták), már rendszeresen együtt töltötte ideje jelentős részét ezekkel az emberekkel. Színházi díszletező munkássá lépett vissza ugyanis épp a potenciális költőségéből. Átmenetileg persze. És mindennap találkoztunk: szabadidejében a koleszunkban, nálunk, a nevezetes, folyton szálló 424-es szobában csövezett. Neki nagyon sok dologról nagyon sokféle híre volt, egészen elképesztők, ám később kivétel nélkül hajszálpontosnak bizonyulók, tehát akkor már volt egy első osztályú informátorom. (Kevésbé első osztályú akadt több is.)
Csörtettem az Egyetemi Színpadra, amikor megtudtam, hogy a Psychéből lesz ott valami előbemutató-szerűség. Maga a film még le sem volt forgatva, csak egyes részei voltak meg akkor. (Gyanítom, 1980 eleje lehetett.) Emlékszem, nagyon vártam Weörest: herélt hangú kertitörpék látásától mindig elaléltam. Úgy volt, hogy ott is lesz, de persze dehogy: macskasimogatással lehetett elfoglalva. Viszont a filmből tényleg mutattak akkor vagy negyedórányi anyagot. Talán még hang se volt hozzá, vagy maximum csak zörejek, ezt nem tudom. Mindegy, tényleg hihetetlen volt. Az elejéről voltak némi részletek. Tóth Laci az egri székesegyházban kezet csókol a püspöknek, és mi a padló alól figyelhetjük mindezt; úgy látjuk őket, ahogy az Isten se tudná meglesni talán, hiába ismeri mindenkinél jobban a saját lakhelye zegzugait. Akkor láttam először a filmbeli, folyton száguldó felhőket is. (Előttem vannak ma is, folyton. Nagyon másmilyen felhők.) És utána meg ment-ment Psyché, ez az eszméletlenül-jelentékenyen szép lány a hosszú, sötét folyosón, szűzkurva gyönyörűség; vonszolta magát, és mindenhol formalinba áztatott szervek látszottak üvegtégelyekben, és legfőképpen is embriók. És akkor jött még csak a hihetetlen. Leült a hosszú fekete kabátjában, és lábszéttevés, és látnunk kellett csaknem, ahogy kaparják ki belőle a magzatot, és csöpögött alóla a vér a lavórba, majd jött a vödör… — Micsoda képek, elborzasztóan gyönyörűséges volt, így még nem láttunk filmet nőisorsmesélni, én legalábbis biztosan nem. Ilyesmit, ilyen iszonyatot, egyben ilyen iszonytató gyönyörűséget… Hát hogy lehet ezt?
Aztán kijött a függöny elé Bódy, sötét öltönyben, nagyon higgadt és konszolidált mondatokat mondott, önmaga filmjének anti-provokatív ellenpontja volt. (Nem tudom, világos-e.) Nem látszott rajta semmi a zseniből (azt a filmjében hagyta), ha csak annyi nem, hogy teljesen képben volt önnön munkáját illetően. De tényleg teljesen. És látszott, hogy épp most szakította félbe a kedvünkért egy kicsit és rövidesen folytatni is fogja. Merthogy itt folyamatosan munka történik.
Azt nem tudom már, Csaplár Vilmos ott volt-e, talán nem, a gyártásvezető mindenesetre igen, elég fiatal ember volt, számokat mondott és adatokat, és ugyanaz a szakmai szigorúság látszott rajta is: mi itt most filmet csinálunk, ennyi idő, ennyi jelenet, ennyi pénz, ennyi szereplő, így meg így halad, ez nem játszadozás, és noha biztosan van benne ihlet, de legfőképpen tervezés, az van benne sok, az kell bele.
És hát azt hiszem, legvégül jött Dobai, a társíró. Hullarészeg volt, a lábán megállni alig tudott. De minden kérdésre megfelelt ő is, és pengeéles volt, és mondta, elmondta, mantrázta hússzor is, ami rajta azonnal látszott is, hogy helyzet van, baj van, gyász, épp most halt meg valaki, aki a filmnek és a filmeseknek pótolhatatlan volt (máig emlékszem, milyen nevet mondott, annyira beégett az is, noha sose hallottam azelőtt — azóta se). Ez az egyébként ritkán-nem-ittas ember is a filmjüktől volt tehát részeg aznap este, nem akármi mástól: nem privát szétesettség volt. És épp ezért, bármilyen furcsa, ugyanazt az elmélyült filmnek-önátadást sugallta, mint mind a többiek is. Pontosság, tárgyilagosság, szétesettség, bármi: itt tényleg minden ugyanabból fakadt. Ezek az emberek átadták magukat annak, hogy épp csináltak valamit. De abszolúte átadták. És azt a valamit meg teljességgel EGYÜTT csinálták. Én addig ilyen erős munkajelenlétet egyáltalán nem láttam, de azonnal tudtam, hogy kizárólag ez a hozzáállás való nekem is. És hogy mindent, amit csinálni fogok majd (ha ugyan fogok), így szabad csak csinálnom majd, vagy nem szabad sehogy.
(Ja, az teljesen egyértelmű volt, hogy ezt az egészet a Bódy gerjeszti és inspirálja.)
Nem misztifikáció, amit itt most leírtam. Ezt így éreztem már akkor pontosan. Tájékozódni képtelen, csökött kis hülye voltam, de ezeket a sorokat (a lényegüket!) már akkor tollba tudtam volna mondani. Persze biztosan nagyon meg is ijedtem attól, hogy ezt így kell, hogy csak így érdemes. A 100 % rettenetesen ijesztő. És biztos, hogy nagyon irigy is voltam. De nem utólagos benyomásokat mondok. Még akkor se, ha tény, hogy Cserhalmi a Bódyról készített dokumentumfilmben később maga is pontosan így foglalta össze a Psyché forgatásának körülményeit. (Arra a napra is pontosan emlékszem ugyanis, amikor azt az egyórás BBS-dokumentumfilmet megnéztem valami kis körúti moziban. Bódy halála után nagyon kevéssel készült, és valamiért szinte azonnal be is mutatták. Látta, gondolom, 5-600 ember. — Akkor nekem, ott a nézőtéren, csak nyugtáznom kellett: igen, ezt én is tanúsítani tudom. Én is megleshettem őket, amikor a filmmel foglalatoskodtak, így volt pontosan, és ez nekem elég is.)
Én akkor nagyon erős ütést kaptam. Az elkészült Psyché aztán legalább 90 %-ban be is igazolta a várakozásaimat. Úgy lett, ahogy vártam. Nem tévedtem. Életem öt legfontosabb filmje között maradt máig. Úgy tudott mesélni. (A kísérleti filmes részek nekem elhagyhatók lettek volna. De Bódy maga mondta, hogy eleve „rétegelte” a filmjét. Több réteg is elhagyható belőle, tetszés szerint, és még mindig marad bőven néznivaló.)
Furcsa, hogy maga az alkotó továbbra sem izgatott különösebben. Nem vált referenciaszemélyemmé. Pedig úgy kellett volna történnie. Hiszen felfogtam őt. Érdekes, egyáltalán nem mindennapi ember volt. Rongált angyalarca volt. Irtózatosan nagy tehetség volt. Biztos, hogy zseni volt. Tudtam. Láttam. De éppen nem értem rá. (Nem is gondoltam volna, hogy már minden rezdülésére figyelnem kell. Nem tudtam, hogy nincs idő.) Nekem közben megint fraktálos fordulatok jöttek az életembe, diplomázni kellett, az komoly cirkusz volt, aztán következtek sorban a nagyon vegyes, részben önhülyítő munkahelyek. Előfordult, hogy két állásom volt egyszerre ugyanazon intézményben, nehogy unatkozzak véletlenül. Hozzá még meg is nősültem újra, kollégiumi nevelőként pedig hajnalokig ittam és olvastam. Nappal tanítottam, szerveztem és aztán megint csak nevelőtanárkodtam. Megtanultam tehát magam is rengeteget dolgozni (a dolog értelmessége persze más kérdés), mégpedig én is párhuzamosan az alkohollal, ahogy azt Cserhalmi mondta később megrovólag önmagukról, a már szóba hozott Bódy Gábor-emlékfilmben. (Hát igen, ez egy párhuzamosság esetleg. De akaratlan.)
A Hamletért, ez tény, egészen Győrig mentem, csak mert abban játszott Cserhalmi. Címszerepet. (Megérte lemenni.) A Kutya éji dala viszont hidegen hagyott, elment mellettem. (Biztosan kár. Majd most megnézem újra.) És aztán egyszer csak Bódy Gábor meghalt. Harminckilenc éves volt. (Egyesek szerint öngyilkos lett, ez a hivatalos verzió is. Mások makacsul gyilkosságról beszélnek, méghozzá politikairól: e verzió szerint a rezsim tette el láb alól. Hogy miért, arra nézve megint csak különböző elképzelések léteznek, némelyik egészen fantasztikus.)
1985. október 24-én halt meg; én akkor már megint egy újabb helyen „dolgoztam”. Egy hónappal korábban kerültem az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékére, Zsilka János professzor kutatócsoportjába, méghozzá egészen véletlenül.
Nagyon fura ez azért... Zsilka János volt Bódy Gábor egyetlen, általa vállalt mestere. És én meg épp ott lebzseltem, amikor jött Dobai, a közös jóbarát (néha feljött később is), és egy szobába zárkózva elmesélte Zsilkának, mi is a helyzet. A helyzet pedig nem volt éppen derűs. Bódy magára zárta a fürdőszobaajtót és össze-vissza szabdalta az ereit. Úgy tűnt a rátalálóknak, részletezte Dobai, hogy a végén nagyon megijedhetett, talán segítséget is próbált kérni, de hát nem volt kitől. Mivel profin szervezte meg ezt a (hentes)munkát is. Ahogy szokta; ahogy kell. Már persze ha mindez tényleg így volt. Nekünk Zsilka mesélte mindezeket tovább. Ő rettenetes hangulatba került akkor. A temetésről is úgy tért vissza, összeroskadtan. Tényleg nagyon szerette Bódyt ez az akkorra már rég szénné égett, cinikussá lett szívember; legfőképp talán azért, mert Bódy is nagyon szerette őt. (És krakéler gesztusokkal folyton ki is álltak egymás mellett, ez egy sportjuk volt nekik világbosszantásilag. Nagy provokatőrök voltak. Azok is voltak.)
Hogy szakmai szempontból mi közük volt egymáshoz, hogy volt-e egyáltalán valami, vagy csak a rokonszenvnek nevezett közös félreértések területén mozogtak — arról azóta is folyton változik a véleményem. Mindig úgy tűnt nekem, Zsilkának nem sok valós fogalma lehetett, mit akar tőle szakmailag Bódy és Dobai. Köze nem volt filmes struktúrákhoz… De szemantikai és szintaktikai (jelentésbeli és szerkezeti) struktúrákhoz nagyon is. És ő épp abban a periódusában volt a leginkább zseniális. Később elég sok kikopott belőle, és ő ezt érezte is, és nehezen viselte… Szar dolog megroggyanni. Mindegy. Akkor épp zseni volt. — Én ezt persze csak az írásaiból gondolom. De tényleg abban a rohamozós periódusában volt, amikor Bódyék nagyon sokat tanulhattak tőle. Látásmódot, főképp.
De hát ez már egy tanulmány témája lehetne. És az másik műfaj. (Lehet, hogy ma belefogok.)
Még valami. Az én dilettáns elgondolásom az, hogy bármi történt vele és bármiért: Bódy viszonylag gyors ütemben önmagát számolta fel. Nem csak a fizikai létét, hanem a vége felé talán már a tehetségét is. Ő a maga tízezer mérföldjét borzasztó gyorsan elfogyasztotta. Mániákus csináló ember volt: de nem a tehetetlen fajtából, hanem olyan, aki a maga mániákusságát szakmai-technikai fogásokkal lassította le és tette ezzel működőképessé. Megtanult dolgozni, na, bármit is jelent ez. És zseniális volt ebben is. Ő tudta, hajtogatta is mindig, mégpedig nagyon agresszíven: „csak az van, amit megcsinálsz”. Amire csak úgy vágysz, ami csak úgy jó lenne, hát az nem lesz meg soha. Ezért hát, mesélték, azt vágta oda egyszer dühödten egy ilyen álmodozónak: „Miről akarsz velem beszélni? Hol a forgatókönyved? Ja, hogy nincs? Dolgozzál, bazmeg!” — Nos, oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy neki mindent megért, hogy megvalósítsa a terveit. Csapatokat teremtett erre e célra, megtanult gazdálkodni pénzekkel, érzelmekkel. De mit jelent, hogy „neki mindent megért”? Vajon mi mindent? Nem abba pusztulhatott vajon bele, hogy túl sokra is hajlandó volt, csak hogy megvalósulhassanak ezek a filmek? Olyasmikre, amiket aztán már nem bírt el a lelkiismerete? — Én nem tudom. De valamit nem bírt el, ez szerintem biztos.
És akkor mondok még valami ennél is meggondolatlanabbat. Olyan nagyságrendű tehetséget, mint ő volt, én a rendezők közül egyet láttam mindössze az azóta fellépők között. Schillinget. Persze ő színházi rendező, de az most mindegy. A hasonlóságok szerintem megdöbbentőek. És kétségbeejtőek. Schilling is megtanult mindent, ami a munka szervezéséhez tartozik, neki is mindig mindent megért, hogy elkészüljön a produktum, ő is csapatban gondolkodott (megteremtette azt és mozgatta), sőt megpróbálta magát alá is rendelni a csapatnak. (Na, azt kevés sikerrel.) És szerintem végtére ő is ugyanúgy felszámolta magát. Ugyan szerencsére él és virul, dolgozik, kisgyereke született, mondhatni: rendben van ; csak éppen krétakörtelenül, ami pedig az ő lényege lett volna. Nem talált benne elég közösséget, felszámolta tehát egy krakéler gesztussal. És szerintem úttalan lett. Ne legyen igazam.
Mindegy, valami úgyis mindig hiányzik… Bódynak az akkori állampárti irányítással kellett megküzdenie, és túl sokat adott talán oda, és elvérzett bele; Schillingnek egy újabb korszakban a fogyasztói világ iránytalanságával, közönségességével és egyben közösség-telenségével. Nála nagyobb erőkkel, az bizonyos. És ennek a sztorinak is vége van. Bedobta a törölközőt, és most kénytelen elhitetni magával, hogy mindössze előre menekült. Legyen úgy.
De hát ugyanígy voltam én mániás ifjúkoromban az irodalomtudománnyal és a filozófiával is. Illetve az akkori nagyágyúival. Én, aki közben, a lelkem mélyén, leendő élvonalbeli irodalomtörténésznek gondoltam magam! (Így, ahogy mondom, és ez nem is lett volna nekem elegendő!) — Hát ez már elúszott. Mondhatná bárki, hogy Király István vagy Hermann István szocialista főideológusok akkor felajánlott támogatása úgyis csak szégyenkezést jelentett volna nekem később, és hogy milyen jó ösztönre vall, hogy nem kértem belőlük, inkább a semmiző semmit választottam — de nekem nem annyira ideológiai ellenérzéseim voltak akkoriban még, hanem inkább ízlésbeliek. És abból állt az egész ellenérzésem, hogy a SEHOVÁIG, ahova úgyis tartandó vagyok, illik egyedül eltempóznom. Szellemi magányosságban kell megtennem azt az akár ezer mérföldes utat, ami a Tao te king szerint az élet. Mert potenciális Kossuth-díjak ide, képességek oda, az legbelül kezdettől világos volt, hogy a külső karrier esetemben nem fog összejönni, kár is kapálózni. Az nekem nem jár valamiért. És minden más, ezt helyettesítő életlehetőség, mint például a kötelékben-repülés (bármiféle csodálatos-kalandor társasággal), az meg csak a „jó lenne” szintje: nekem az csak zsákutca, elfutás a sorsom elől: ráadásul még sima és értelmetlen élősködés is. Nekem mindent egyedül kell, csak nem rátapadni senkire... (Hát, nagyjából sikerült.)
Nem tudom pontosan még ma sem, miért éreztem így. Volt oka, sőt értelmes oka volt ennek a hülyeségnek: csak éppen nem világos előttem még ma sem, mi volt ez a roppant értelmes ok. (A semmiig egyébként előirásszerűen eljutottam azóta, sőt máig is haladok benne tovább, szerintem korrektül. A „semmi” másfelől úgyis viszonyfogalom: belülről nézve nagyon is valami az, mi több: rétegzett, gazdag, burjánzó univerzum, olyan, mint valami varázslatos fraktál, amit ráadásul önmagának tervezhet meg az ember mint önmaga belsőépítésze. — Hát nekem talán ezt kellett megtapasztalnom, ezt kellett megismernem. (Fatalizmusom egyébként épp idáig tart, nem hiszek én karmikus dolgokban egyáltalán.)
Ám persze lehet, hogy mindössze gyáva voltam. (Hát bátor biztosan nem, de ez így nekem akkor is pontatlan és kezdetleges.)
Nos, akkor témára végre: ott volt Bódy Gábor. Ő mint referenciapont bennem kezdetben fel sem merült. Pedig az Anzix után (19 éves voltam, és épp hogy fellopakodtam erre a csodálatos Budapestre) már kezdtem hallani érdekeseket. Kár, hogy akkoriban még erősen másfelé tájékozódtam. Persze, a nők. Szerelmes voltam és viszontszerettek, ám ugyanakkor folyton el is akartak hagyni; tehetségemet és kivételességemet ugyanaz igazolta vissza, aki folyamatosan kétségbe is vonta; bódító és irtózatos hullámvasút volt ez az idő a legkülönfélébb csúcsok közelében és a legkétségbeejtőbb önismereti szakadékokban. Négy évig tartott. Mire mindebből kiszabadultam (kilöktek) és a Budaörsi kollégium 424-es szobájában valamennyire visszanyertem a józan eszemet, addigra nagyon sok bepótolni valóm lett. De legalább akadt megint értelmes elfoglaltságom.
Na, ebbe a szakaszba már beoldalazott picikét Bódy Gábor is. Az Anzixot (Cserhalmi miatt természetesen) láttam már korábban is, de hősleg nemigen azonosulhattam abban senkivel. Kiszállni az egészből és repülés közben megpusztulni, esztétikusan és értelmetlenül, no az az egy opció tetszett nyilván, sőt tuti, hogy magam is fontolgattam még jó ideig ilyesmit. No de hát maga a referenciaszemély is élt tovább, csak színleg halt meg filmek és színdarabok sokaságában, és nem tudtam nem észrevenni, hogy valós életében milyen virgonc és jókedvű. Hát akkor lehet még élni nekem is valamennyit, ezt reméltem. (Mondom, vonatkoztatási pont volt ő nekem. Nem tudtam akkor, már és még, semmit a világról, életről, el voltam tévedve teljesen: hát jobb híján őt és az őféléket fejtegettem meg. És belőlük következtettem vissza a saját, természetesen jóval harmatosabb esélyeimre. Másképp nekem ez akkor nem ment.)
A 70-es évek végén Bódy forgatni kezdte a Psychét. Furcsa képek jelentek meg a filmről a Film, színház, muzsikában, ma is megvannak nekem félretéve azok az oldalak. Megütődtem. Micsoda? Na és Cserhalmi mint Zedlitz báró, hát ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni, ez lehetetlen volt egyenesen. Jól ismertem ugyanis az alapművet. Ezért furcsamód arra jutottam, hogy ez rettenetesen nagy film lesz, mert csak az lehet: mégpedig olyan, amilyenre egyáltalán nem lehet felkészülni. Én se tudok, hiába is akarnék. Borzasztóan érdekelt persze, mi lehet az, amit én képtelen vagyok előre elképzelni, pedig lesz majd, sőt már levésben van. — Hallottam is pár mozzanatról. Akkori legjobb tanítvány-barátom (nevezzük Jenőnek, ha egyszer úgy hívták), már rendszeresen együtt töltötte ideje jelentős részét ezekkel az emberekkel. Színházi díszletező munkássá lépett vissza ugyanis épp a potenciális költőségéből. Átmenetileg persze. És mindennap találkoztunk: szabadidejében a koleszunkban, nálunk, a nevezetes, folyton szálló 424-es szobában csövezett. Neki nagyon sok dologról nagyon sokféle híre volt, egészen elképesztők, ám később kivétel nélkül hajszálpontosnak bizonyulók, tehát akkor már volt egy első osztályú informátorom. (Kevésbé első osztályú akadt több is.)
Csörtettem az Egyetemi Színpadra, amikor megtudtam, hogy a Psychéből lesz ott valami előbemutató-szerűség. Maga a film még le sem volt forgatva, csak egyes részei voltak meg akkor. (Gyanítom, 1980 eleje lehetett.) Emlékszem, nagyon vártam Weörest: herélt hangú kertitörpék látásától mindig elaléltam. Úgy volt, hogy ott is lesz, de persze dehogy: macskasimogatással lehetett elfoglalva. Viszont a filmből tényleg mutattak akkor vagy negyedórányi anyagot. Talán még hang se volt hozzá, vagy maximum csak zörejek, ezt nem tudom. Mindegy, tényleg hihetetlen volt. Az elejéről voltak némi részletek. Tóth Laci az egri székesegyházban kezet csókol a püspöknek, és mi a padló alól figyelhetjük mindezt; úgy látjuk őket, ahogy az Isten se tudná meglesni talán, hiába ismeri mindenkinél jobban a saját lakhelye zegzugait. Akkor láttam először a filmbeli, folyton száguldó felhőket is. (Előttem vannak ma is, folyton. Nagyon másmilyen felhők.) És utána meg ment-ment Psyché, ez az eszméletlenül-jelentékenyen szép lány a hosszú, sötét folyosón, szűzkurva gyönyörűség; vonszolta magát, és mindenhol formalinba áztatott szervek látszottak üvegtégelyekben, és legfőképpen is embriók. És akkor jött még csak a hihetetlen. Leült a hosszú fekete kabátjában, és lábszéttevés, és látnunk kellett csaknem, ahogy kaparják ki belőle a magzatot, és csöpögött alóla a vér a lavórba, majd jött a vödör… — Micsoda képek, elborzasztóan gyönyörűséges volt, így még nem láttunk filmet nőisorsmesélni, én legalábbis biztosan nem. Ilyesmit, ilyen iszonyatot, egyben ilyen iszonytató gyönyörűséget… Hát hogy lehet ezt?
Aztán kijött a függöny elé Bódy, sötét öltönyben, nagyon higgadt és konszolidált mondatokat mondott, önmaga filmjének anti-provokatív ellenpontja volt. (Nem tudom, világos-e.) Nem látszott rajta semmi a zseniből (azt a filmjében hagyta), ha csak annyi nem, hogy teljesen képben volt önnön munkáját illetően. De tényleg teljesen. És látszott, hogy épp most szakította félbe a kedvünkért egy kicsit és rövidesen folytatni is fogja. Merthogy itt folyamatosan munka történik.
Azt nem tudom már, Csaplár Vilmos ott volt-e, talán nem, a gyártásvezető mindenesetre igen, elég fiatal ember volt, számokat mondott és adatokat, és ugyanaz a szakmai szigorúság látszott rajta is: mi itt most filmet csinálunk, ennyi idő, ennyi jelenet, ennyi pénz, ennyi szereplő, így meg így halad, ez nem játszadozás, és noha biztosan van benne ihlet, de legfőképpen tervezés, az van benne sok, az kell bele.
És hát azt hiszem, legvégül jött Dobai, a társíró. Hullarészeg volt, a lábán megállni alig tudott. De minden kérdésre megfelelt ő is, és pengeéles volt, és mondta, elmondta, mantrázta hússzor is, ami rajta azonnal látszott is, hogy helyzet van, baj van, gyász, épp most halt meg valaki, aki a filmnek és a filmeseknek pótolhatatlan volt (máig emlékszem, milyen nevet mondott, annyira beégett az is, noha sose hallottam azelőtt — azóta se). Ez az egyébként ritkán-nem-ittas ember is a filmjüktől volt tehát részeg aznap este, nem akármi mástól: nem privát szétesettség volt. És épp ezért, bármilyen furcsa, ugyanazt az elmélyült filmnek-önátadást sugallta, mint mind a többiek is. Pontosság, tárgyilagosság, szétesettség, bármi: itt tényleg minden ugyanabból fakadt. Ezek az emberek átadták magukat annak, hogy épp csináltak valamit. De abszolúte átadták. És azt a valamit meg teljességgel EGYÜTT csinálták. Én addig ilyen erős munkajelenlétet egyáltalán nem láttam, de azonnal tudtam, hogy kizárólag ez a hozzáállás való nekem is. És hogy mindent, amit csinálni fogok majd (ha ugyan fogok), így szabad csak csinálnom majd, vagy nem szabad sehogy.
(Ja, az teljesen egyértelmű volt, hogy ezt az egészet a Bódy gerjeszti és inspirálja.)
Nem misztifikáció, amit itt most leírtam. Ezt így éreztem már akkor pontosan. Tájékozódni képtelen, csökött kis hülye voltam, de ezeket a sorokat (a lényegüket!) már akkor tollba tudtam volna mondani. Persze biztosan nagyon meg is ijedtem attól, hogy ezt így kell, hogy csak így érdemes. A 100 % rettenetesen ijesztő. És biztos, hogy nagyon irigy is voltam. De nem utólagos benyomásokat mondok. Még akkor se, ha tény, hogy Cserhalmi a Bódyról készített dokumentumfilmben később maga is pontosan így foglalta össze a Psyché forgatásának körülményeit. (Arra a napra is pontosan emlékszem ugyanis, amikor azt az egyórás BBS-dokumentumfilmet megnéztem valami kis körúti moziban. Bódy halála után nagyon kevéssel készült, és valamiért szinte azonnal be is mutatták. Látta, gondolom, 5-600 ember. — Akkor nekem, ott a nézőtéren, csak nyugtáznom kellett: igen, ezt én is tanúsítani tudom. Én is megleshettem őket, amikor a filmmel foglalatoskodtak, így volt pontosan, és ez nekem elég is.)
Én akkor nagyon erős ütést kaptam. Az elkészült Psyché aztán legalább 90 %-ban be is igazolta a várakozásaimat. Úgy lett, ahogy vártam. Nem tévedtem. Életem öt legfontosabb filmje között maradt máig. Úgy tudott mesélni. (A kísérleti filmes részek nekem elhagyhatók lettek volna. De Bódy maga mondta, hogy eleve „rétegelte” a filmjét. Több réteg is elhagyható belőle, tetszés szerint, és még mindig marad bőven néznivaló.)
Furcsa, hogy maga az alkotó továbbra sem izgatott különösebben. Nem vált referenciaszemélyemmé. Pedig úgy kellett volna történnie. Hiszen felfogtam őt. Érdekes, egyáltalán nem mindennapi ember volt. Rongált angyalarca volt. Irtózatosan nagy tehetség volt. Biztos, hogy zseni volt. Tudtam. Láttam. De éppen nem értem rá. (Nem is gondoltam volna, hogy már minden rezdülésére figyelnem kell. Nem tudtam, hogy nincs idő.) Nekem közben megint fraktálos fordulatok jöttek az életembe, diplomázni kellett, az komoly cirkusz volt, aztán következtek sorban a nagyon vegyes, részben önhülyítő munkahelyek. Előfordult, hogy két állásom volt egyszerre ugyanazon intézményben, nehogy unatkozzak véletlenül. Hozzá még meg is nősültem újra, kollégiumi nevelőként pedig hajnalokig ittam és olvastam. Nappal tanítottam, szerveztem és aztán megint csak nevelőtanárkodtam. Megtanultam tehát magam is rengeteget dolgozni (a dolog értelmessége persze más kérdés), mégpedig én is párhuzamosan az alkohollal, ahogy azt Cserhalmi mondta később megrovólag önmagukról, a már szóba hozott Bódy Gábor-emlékfilmben. (Hát igen, ez egy párhuzamosság esetleg. De akaratlan.)
A Hamletért, ez tény, egészen Győrig mentem, csak mert abban játszott Cserhalmi. Címszerepet. (Megérte lemenni.) A Kutya éji dala viszont hidegen hagyott, elment mellettem. (Biztosan kár. Majd most megnézem újra.) És aztán egyszer csak Bódy Gábor meghalt. Harminckilenc éves volt. (Egyesek szerint öngyilkos lett, ez a hivatalos verzió is. Mások makacsul gyilkosságról beszélnek, méghozzá politikairól: e verzió szerint a rezsim tette el láb alól. Hogy miért, arra nézve megint csak különböző elképzelések léteznek, némelyik egészen fantasztikus.)
1985. október 24-én halt meg; én akkor már megint egy újabb helyen „dolgoztam”. Egy hónappal korábban kerültem az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékére, Zsilka János professzor kutatócsoportjába, méghozzá egészen véletlenül.
Nagyon fura ez azért... Zsilka János volt Bódy Gábor egyetlen, általa vállalt mestere. És én meg épp ott lebzseltem, amikor jött Dobai, a közös jóbarát (néha feljött később is), és egy szobába zárkózva elmesélte Zsilkának, mi is a helyzet. A helyzet pedig nem volt éppen derűs. Bódy magára zárta a fürdőszobaajtót és össze-vissza szabdalta az ereit. Úgy tűnt a rátalálóknak, részletezte Dobai, hogy a végén nagyon megijedhetett, talán segítséget is próbált kérni, de hát nem volt kitől. Mivel profin szervezte meg ezt a (hentes)munkát is. Ahogy szokta; ahogy kell. Már persze ha mindez tényleg így volt. Nekünk Zsilka mesélte mindezeket tovább. Ő rettenetes hangulatba került akkor. A temetésről is úgy tért vissza, összeroskadtan. Tényleg nagyon szerette Bódyt ez az akkorra már rég szénné égett, cinikussá lett szívember; legfőképp talán azért, mert Bódy is nagyon szerette őt. (És krakéler gesztusokkal folyton ki is álltak egymás mellett, ez egy sportjuk volt nekik világbosszantásilag. Nagy provokatőrök voltak. Azok is voltak.)
Hogy szakmai szempontból mi közük volt egymáshoz, hogy volt-e egyáltalán valami, vagy csak a rokonszenvnek nevezett közös félreértések területén mozogtak — arról azóta is folyton változik a véleményem. Mindig úgy tűnt nekem, Zsilkának nem sok valós fogalma lehetett, mit akar tőle szakmailag Bódy és Dobai. Köze nem volt filmes struktúrákhoz… De szemantikai és szintaktikai (jelentésbeli és szerkezeti) struktúrákhoz nagyon is. És ő épp abban a periódusában volt a leginkább zseniális. Később elég sok kikopott belőle, és ő ezt érezte is, és nehezen viselte… Szar dolog megroggyanni. Mindegy. Akkor épp zseni volt. — Én ezt persze csak az írásaiból gondolom. De tényleg abban a rohamozós periódusában volt, amikor Bódyék nagyon sokat tanulhattak tőle. Látásmódot, főképp.
De hát ez már egy tanulmány témája lehetne. És az másik műfaj. (Lehet, hogy ma belefogok.)
Még valami. Az én dilettáns elgondolásom az, hogy bármi történt vele és bármiért: Bódy viszonylag gyors ütemben önmagát számolta fel. Nem csak a fizikai létét, hanem a vége felé talán már a tehetségét is. Ő a maga tízezer mérföldjét borzasztó gyorsan elfogyasztotta. Mániákus csináló ember volt: de nem a tehetetlen fajtából, hanem olyan, aki a maga mániákusságát szakmai-technikai fogásokkal lassította le és tette ezzel működőképessé. Megtanult dolgozni, na, bármit is jelent ez. És zseniális volt ebben is. Ő tudta, hajtogatta is mindig, mégpedig nagyon agresszíven: „csak az van, amit megcsinálsz”. Amire csak úgy vágysz, ami csak úgy jó lenne, hát az nem lesz meg soha. Ezért hát, mesélték, azt vágta oda egyszer dühödten egy ilyen álmodozónak: „Miről akarsz velem beszélni? Hol a forgatókönyved? Ja, hogy nincs? Dolgozzál, bazmeg!” — Nos, oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy neki mindent megért, hogy megvalósítsa a terveit. Csapatokat teremtett erre e célra, megtanult gazdálkodni pénzekkel, érzelmekkel. De mit jelent, hogy „neki mindent megért”? Vajon mi mindent? Nem abba pusztulhatott vajon bele, hogy túl sokra is hajlandó volt, csak hogy megvalósulhassanak ezek a filmek? Olyasmikre, amiket aztán már nem bírt el a lelkiismerete? — Én nem tudom. De valamit nem bírt el, ez szerintem biztos.
És akkor mondok még valami ennél is meggondolatlanabbat. Olyan nagyságrendű tehetséget, mint ő volt, én a rendezők közül egyet láttam mindössze az azóta fellépők között. Schillinget. Persze ő színházi rendező, de az most mindegy. A hasonlóságok szerintem megdöbbentőek. És kétségbeejtőek. Schilling is megtanult mindent, ami a munka szervezéséhez tartozik, neki is mindig mindent megért, hogy elkészüljön a produktum, ő is csapatban gondolkodott (megteremtette azt és mozgatta), sőt megpróbálta magát alá is rendelni a csapatnak. (Na, azt kevés sikerrel.) És szerintem végtére ő is ugyanúgy felszámolta magát. Ugyan szerencsére él és virul, dolgozik, kisgyereke született, mondhatni: rendben van ; csak éppen krétakörtelenül, ami pedig az ő lényege lett volna. Nem talált benne elég közösséget, felszámolta tehát egy krakéler gesztussal. És szerintem úttalan lett. Ne legyen igazam.
Mindegy, valami úgyis mindig hiányzik… Bódynak az akkori állampárti irányítással kellett megküzdenie, és túl sokat adott talán oda, és elvérzett bele; Schillingnek egy újabb korszakban a fogyasztói világ iránytalanságával, közönségességével és egyben közösség-telenségével. Nála nagyobb erőkkel, az bizonyos. És ennek a sztorinak is vége van. Bedobta a törölközőt, és most kénytelen elhitetni magával, hogy mindössze előre menekült. Legyen úgy.
8 megjegyzés:
Egyre rezignáltabbnak tűnnek a mostani bejegyzéseid...
Nem tudom... Arról írok, hogy valaki ráébresztett, hogyan kell tisztességesen dolgozni. És én meg valamennyire megtanultam. Legalábbis bizonyos területeken.
Hogy mindez jókora adag hülyeség-körítéssel együtt történt, miért tagadnám le? Olvasva akár kifejezetten szórakoztató lehet...
Szerintem ellenkezőleg, egyre derűsebbek a bejegyzéseim.
Tudom, hogy Bódy zseni volt - de a filmjei nem nekem szóltak. Ma? Talán, meg kéne nézni, későn érő típus vagyok. Mindenesetre kedvet csináltál a kalandhoz - ami már nyilván csak esztétikai lehet, holott te nyilvánvalóan nem arról írtál. Viszont fontos dolgokról (és fontos emberekről).
És igen: Schilling és a Krétakör. Kár.
Részben esztétikai, részben meg "kísérleti" - mert tényleg számtalan anyag: terv, tanulmány, feljegyzés, sőt kísérleti kisfilm és video maradt utána. A tanulmányok megjelentek nagyrészt, a filmecskékhez pokoli nehéz hozzáférni. Utána kellene talán csinálni pár dolgot valakiknek, nyilván a siker legkisebb reménye nélkül, brahiból: egyáltalán merre lehet továbbindulni? Hiszen lassan negyedszázada meghalt, és a videotechnikákkal foglalkozott a végén, itthon még a szakemberek se dolgoztak akkor videóval, ma meg már mindennapos. Lehet, hogy nagyon túl van már egy kisiskolás is Bódyn, hiszen a számítógépén simán rakosgatja össze a filmjeit. De ki tudja? Meg hát a nagy kérdés: mit akart egyáltalán Bódy a mozgóképpel? Nyilván nem pusztán szórakoztatni, mert ha igen, akkor a dilettánsok dilettánsa volt, annyira nem sikerült ugyanis neki. Szóval? Másról volt nála szó szerintem, és nagyon másfelé ment a film nagyrészt. Könnyű mondani, hogy a pénzek irányába, de hát merre máshova ment volna a fősodor, hát nyilván arra. Vannak filmmel foglalkozó fiatal barátaim, Bódy-mániás is akad köztük, ki tudja, hátha valamelyikük nekifog valaminek, "csak az van, amit megcsinálsz"-alapon.
pár évvel
korábban, bölcsészként, teljesen bölcstelenül, én is járkáltam ezeken a helyeken. laktam a budaőrsi úti kollégiumsilóban, betévedtem az egyetemi színpadra, vizsgáztam zsilkánál (rosszul), hallgattam hermann istván sztorijait.
nagy ürességekre emlékszem, hiábavalóságokra, kallódásra. majdnem teljesen értelmetlen volt az eltén eltöltött öt évem. nem zsilka miatt, sok egyéb miatt.
nem is tudnám úgy megírni azt a kort, mint ahogy most itt barna tette. tudatlan voltam (vagyok), nincsenek meg hozzá az eszközeim. de barna írásában sztem készen vannak ezek az eszközök: szigorú etika, szellemi készültség, irónia. és nagy életanyag.
szívesen olvasnám, ha barna megírná, pl. konfesszió formájában. persze ez kurva nagy munka lenne. és ki írja ezt meg, ha nem te?
na mit szólnál? nem mondhatod, hogy nem adunk fel neked labdákat.
lala
Lala, legfeljebb majd így szépen apránként írom meg ezeket. Nagyobb tömbben szerintem már olvashatatlan és elviselhetetlen vagyok. Nincs is kedvem magamat most csak úgy önmagában cifrázni.
Annyi a lényeg, hogy sajnos született esszéista vagyok: bármilyen témát mondanak, annak ürügyén kiválóan tudok magamról beszélni. (Montaigne is így kezdte, az igaz.)
De nekem kell egy kályha mindig, ahonnan elindulhatok. És tisztességtelen játékaimat, önmutogatásaimat akkor tisztességesnek érezhetem. És ez lelki orgazmusokat okoz nekem.
De ömlesztett áruként, saját bőrömbe csomagolva magam, az valahogy kínos lenne, és mindenképpen korai. Talán majd ha jönnek a Pepe által olyan szeretettel emlegetett nyugdíjasévek.
na szóval ha én erről előbb tudtam volna... mert mindig csak az éppen aktuálisat, vagyis a legutolsó cikket olvasom el... na mindegy. Köszönöm, hogy ezt így ide leírtad jó volt olvasni és ismét csak megerősítést kaptam arról, hogy hogyan érdemes a dolgokat csinálni... Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az amit elmondasz Bódy kapcsán és a munka kapcsán, sőt Schilling kapcsán: ilyen alkatú, ilyen példamutató figurák minden évtizedben és korban voltak vannak és lesznek. Azért mert ilyenek: ettől lesznek legendák. Amivel nincs semmi gond, mert szükség van rájuk, így ebben a formában is... de az, amitől igazán különlegessé válnak, az mindig az, ahogy a világra és saját tevékenységi körükre néznek. Valljuk be: mindannyian a varázslók és sámánok leszármazottai. Ami azt jelenti, hogy egy teljesen más percepcióval és érzékeléssel rendelkeznek. Hogy miért lesznek munkamániások? Mert érvényesíteni akarják azt a MÁS-t, ami bennük van és azt csak így lehet. Egyszer egy konferencián, ahol Bódyról és Jelesről, sőt Erdélyről is szó volt, valaki mondta, hogy ezeknek a fickóknak a művészetét különböző arányokban, de átjárja a mágia. Erdélyét teljesen és tökéletesen, sőt nem titkoltan, a Bódyét is, de árnyaltabban, a Jelesnél pedig rejtve marad... sőt ez a dolog meg van a Schillingnél is.
Áh... mindegy. nehéz erről így beszélni. nagyon nehéz, mert... majd küldök szövegeket már tényleg ha lesz időm és szkennelek Neked... meg írok róla tanulmányt is, de a jelenlegi helyzetben, úgy néz ki a dolog, hogy csak decemberben... előbb semmiképpen. mert nem lehet... nagyon szeretnék tanulmányt küldeni Neked!
Ne valljuk be, mert nem tudhatjuk, sámánivadékok-e ők valóban... Ez csak jól hangzó duma szerintem, de persze én ugyanúgy nem tudhatom. Csak szerintem fordítva van. Valaki nagyon akar valamit, hajlandó félőrülten dolgozni is érte, normális-átlagos képességekkel a vállalt dolog kivihetetlen lenne, plusz képességeket növeszt hát ki magából kínjában, mint ahogy bütykei támadnak az embernek, csak ezek lelki bütykök. És ez egészen sámánosságnak tűnik végül. Ady például így keletkezett szerintem, nála nagyobb sámán nem volt pedig a magyar irodalomban eddig. Átlagosnak született. Jó, érzékenyebb volt, ennyi.
De nem vita, csak mondom.
Megjegyzés küldése