Opinion

"Wired: Meg tudnád egészen konkrétan fogalmazni, mi az, amire a képregény mint médium jobban képes más médiumoknál?

Alan Moore: Egyfelől arra, hogy - ez bizonyított, azt hiszem Pentagon-tesztek által a ’80-as évek végéről -, a képregény a legjobb médium információt eljuttatni valakihez úgy, hogy az megőrizze azt és emlékezzen rá. Ezt nem én mondom, hanem a Pentagon. Én személy szerint úgy érzem – és ez csak áltudományos hippi baromság -, hogy ez talán azért van, mert ahogy mondják, a bal agyféltekénk mértékegysége a szó. A bal agyféltekénk felel a beszédért és gondolkodásért. A jobb agyféltekénk mértékegysége ezzel szemben a kép, ugyanis a jobb agyfélteke preverbális.

Szóval talán a szavak és képek olvasható formában történő kombinációjának köszönhetően van a képregénynek ez az egyedi ereje. Nos, igen, a film is szavak és képek kombinációjából áll össze, de teljesen más a struktúrája és teljesen máshogy működik. Filmnézés közben a történeten könyörtelen 24 képkocka per másodperc-iramban haladsz végig. Képregény olvasás közben azonban a szemeddel vissza tudsz tekinteni egy korábbi panelre, vagy vissza tudsz lapozni pár oldalt, hogy leellenőrizd, van-e valami kapcsolat a most olvasott dialógus és egy korábbi jelenet között.

Továbbá annyi időt tölthetsz az egyes képkockák elmélyült vizsgálatával, amennyit csak akarsz. Ez különösen igaz az olyan képregényekre, mint a Watchmen, ahol kihasználtam Dave Gibbons briliáns „földmérői” képességét, vagyis azt, hogy hihetetlen mennyiségű apró részletet tud elhelyezni minden apró panelen – és így mindent tökéletesen meg tudtunk koreografálni. Az apró szimbólumokat és jeleket, amelyek felbukkannak a háttérben, minden apró érintést meg tudtunk koreografálni a legutolsó mozzanatig, és tudtuk, hogy a közönség – mivel a saját tempójában olvassa majd – képes lesz minden panelt megfelelően áttanulmányozni és befogadni a majdhogynem észrevehetetlen részleteket is. Még a legjobb rendező a világon - még egy olyan tehetséges valaki, mint Terry Gilliam - sem tudná belesűríteni ezt az információmennyiséget egy film néhány kockájába. Mert még ha képes is lenne rá, akkor is túl gyors lenne a film tempója ahhoz, hogy a néző felfogja. Mert a közönség a moziban nem tudja kontrollálni az élményt olyan szinten, mint az, aki olvas.

Az egyik nagy ellenvetésem a filmmel mint médiummal kapcsolatban az, hogy túlságosan is magába szippant, és szerintem ezért egy lusta és képzelőerő nélküli népséget csinál belőlünk. Az abszurd hosszúságoknak, amikbe a modern film merészkedik az összes CGI-trükkjével annak érdekében, hogy megspórolja a közönségnek a fáradságot, hogy az bármit is elképzeljen saját magának - tehát mindennek valószínűleg bénító hatása van a képzelőerő egészére nézve. Mert semmit nem kell csinálnod. Egy képregény olvasásakor viszont igen. Bár adottak számodra a képek, ki kell töltened az űrt a panelek közt, el kell képzelned az egyes karakterek hangját. Egészen sok mindent kell csinálnod. Nem pont annyit, mint egy teljesen illusztrálatlan könyv esetében, de azért relatíve elég sokat.

Azt gondolom, hogy az a [szellemileg végzett] munkamennyiség, amit bármilyen művészet élvezetére fordítunk, elég lényeges összetevője annak az élvezetnek. Azt gondolom, szeretjük azokat a dolgokat, amelyek lekötnek minket, amelyek párbeszédet folytatnak velünk valamilyen szinten – de egy film esetében csak ülsz a székedben, amíg az végigsöpör rajtad. Mindent elmagyaráz neked, és nem kell komolyabban elgondolkoznod. Vannak filmek, amelyek nagyon-nagyon jók és le tudják kötni a nézőt a narratívájukkal, a rejtélyeikkel, a félrevezető megoldásaikkal. Néha olyan filmeket is látsz, ahol mindezek a dolgok a fejedben zajlanak le. Az ilyenek jó filmek, de többé már nem igazán készítik őket.

Úgy tűnik, manapság a közönség azt követeli, hogy mindent magyarázzanak el neki, minden legyen egyszerű. És nem hiszem, hogy ez bármi jót tesz nekünk kulturálisan. Az a könnyedség, amivel bármilyen jelenetet a vászonra varázsolhatunk a CGI segítségével, majdnem tökéletesen arányos azzal, amennyire kezdjük megunni ezt az egészet. Emlékszem Ray Harryhausen animált csontvázaira a Jason and the Argonauts-ben. Emlékszem Willis O’Brien King Kong-jára. Emlékszem a művésziség e fokának tiszteletére, amely mindezeket a dolgokat lehetségessé tette. Igen, tudtam, hogy csinálták. De lenyűgözően nézett ki. Manapság fél millió orkot látok átkelni a hegyeken, és unatkozom. Egyáltalán nem érint meg. Mert, komolyan, akárkit találhatnék, egy járókelőt az utcáról, aki ugyanezt a hatást el tudná érni, ha adnának rá neki fél millió dollárt. Ez az egész eltünteti a művésziséget és a képzelőerőt, a pénzt teszi meg mozgatórugónak, és azt hiszem, ez egy elég tiszta egyenlet – hogy tudniillik pénz és képzelőerő közt fordított összefüggés van.

Ha nincs semennyi pénzed, rengeteg és rengeteg képzelőerőre lesz szükséged. Ezért születnek briliáns filmek olyan emberektől, akik a nulláról indulnak – mint a régi John Waters filmek. Az emberek kényszerítve vannak az újításra, ha szorítja őket a pénztárcájuk. A fordítottja ugyanúgy igaz, tehát ha van százmillió dollárjuk, amit a filmjükre költhetnek, akkor valamiért nem látják szükségesnek, hogy tisztességes történettel vagy történetmeséléssel lássák el. Úgy tűnik, ezek az értékek egyszerűen úgy, ahogy vannak, kiszállingóznak az ablakon. Fordított összefüggés működik itt.

Wired: Ez egy másféle keresztmetszet, mint hogy mik a médium valódi képességei. Mindez bármiről elmondható. Képregényből is lehet jót és rosszat csinálni.

Alan Moore: Természetesen, és lehetséges jó és rossz filmet is készíteni. Csak arról van szó, hogy nem látok töméntelen mennyiségű jó filmet vagy képregényt megjelenni, holott, figyelembe véve a mérhetetlenül sok pénzt, amit e produkciókba fektetnek, azt hiszem, ideálisan egy sokkalta nagyobb sikerarányt szeretnék. Igaz, bizonyos nagy filmek a maguk százmilliós költségvetésével, ha sikeresek, sok hasznot hoznak a stúdióknak, de csak hat vagy hét olyan film után, ami még az előállítási költségét sem hozza vissza. Erről az egészről a környezeti és gazdasági hatását figyelembe véve kell gondolkodni. Úgy vélem - különösen a jelenlegi helyzetben, mikor úgy néz ki, a világgazdaság eléggé a béka segge alatt van -, hogy talán elkezdhetnénk gondolkodni azon, miképpen kezelhetnénk máshogyan a társadalmunkat. Talán kétszer is meg kéne gondolnunk, odadobáljuk-e ezeket a hihetetlen pénzösszegeket a filmrendezőinknek, színészeinknek, élsportolóinknak, vagy, hé, képregényíróinknak.

Habár mi nem vagyunk annyira bűnösök. Mi nem igazán kapjuk ugyanazt, mint a sportolók vagy a filmsztárok, az a helyzet. Talán el kéne kezdenünk újragondolni ezt az egészet. Tényleg megéri elkölteni mindazt a sok pénzt? Elpazarolni a készleteket? Mármint, 100 millió dollár – ennyiből már bőven helyre lehetne állítani az árvíz okozta károkat Haitiben. Hallottam azt a fickót idézni a múltkor. Talán át kéne értékelnünk a fontossági sorrendünket, és nem csak megpróbálni érzésteleníteni magunkat végtelen tévé showkkal meg filmekkel, csak mert unatkozunk ebben a piszkosul gazdag nyugati világban. Elképzelhető, hogy változtatnunk kell egy kicsit az azokhoz a dolgokhoz való hozzáállásunkon, amiket előnyben részesítünk. Ha a pénzünket filmre költjük, kezdjük el megbecsülni azokat az embereket, akik lenyűgöző dolgokat hoznak létre nagyon kevésből. Hagyjuk abba a gyerekes ámuldozást azon, ami lényegében semmi más, csak tűzijáték bemutató.

Ugyanis a legtöbb film esetében, amit látok, úgy tűnik, az a kritikai szint, amit elvárnak, egy tűzijáték bemutató kritikai szintjével egyezik meg. „Ooh” és „aah”. Ezek tűnnek az egyedüli megfelelő reakciónak a modern filmek legnagyobb részére. Azt gondolom, egy kulturális-társadalmi átértékelődés időszaka áll előttünk. Őszintén remélem, hogy ez igaz, mert ha nem, akkor azt hiszem, a kulturális-társadalmi kárhozat időszaka jön. Szerintem meglehetősen egyértelmű, hogy a pokol felé száguldunk, és ezért meg kell változtatnunk a dolgokhoz való hozzáállásunkat. Ezt az egészet újra kell gondolnunk, és azt hiszem, a kultúránk újragondolása hozzá tartozhat ehhez. Őszintén remélem, hogy így van."