Lényeges szavak/2

Ilyesmit blogban még kétszeresen nem csináltam: egyszerre teszek fel két szöveget, ráadásul az egyiket, ezt itt, teljességgel loptam. A Kritika c. folyóirat szeptemberi számában találtam; elektronikus változata nincs is, tehát beszkenneltem, javítottam, így az eredetivel egyező most a szöveg, sőt még jobb, mert voltak sajtóhibák.

Nos, tehát akkor.

„Az együtt utóirata

Amikor először hallottam Cseh Tamást, valamikor a nyolcvanas évek legelején, tizenöt éves vol­tam. Azt énekelte, hogy három év múlva nem leszek hadköteles. Hamarosan mi is pengettük lebutítva azt a néhány szűkített akkordot, amire rá­fért egy szűkített világ.

A Cseh Tamás—Bereményi Géza-­dalok azt mondták el, milyen a világ, s hogyan kellene, illetve hogyan lehet élni benne. S bár tizenévesen lehetet­lennek tűnt, hogy valaki a húszas éveiben járhat — 28 évesen járt le a hadkötelezettség —, az már akkor is világos volt, hogy a kellene és a lehet között átmenni annyi az esélyünk, mint a tevének, hogy átjusson a tű fo­kán. Ehhez nem kellett iskolába járni, sőt elsősorban nem oda kellett járni. Ott azt tanították meg gondosan, hogy mi a dal: egynemű érzéseket ki­fejező, általában rövid terjedelmű lírai műfaj, melyet különösen a romantika kedvelt. Petőfi, Heine, Lamartine. A fenti csatársoron kívül azt is hozzá lehetett tenni, hogy Lied, ha magyarból felvételizett az ember.

A számunkra sokat jelentő dalok mindeközben ott voltak mellettünk, ha Mambó magnó helyett csehszlovák gitáron szólaltak tanítás után.

Azóta a sorkötelezettség is eltűnt, s ma az tűnik irreálisnak, hogy vannak még huszonévesek. Vigasztalhat ugyan, hogy voltak nekünk élménye­ink, sőt nekünk voltak csak igazán, a nemzedéki sirámokat a meg nem álló idő tudatánál is jobban utáljuk.

De melyik nemzedékét?

A Cseh Tamás—Bereményi Géza páros eredetileg saját generációját gondolta elénekelni. Autóstoppos fiatalok, nem ittak mást, csakis keverte­ket. Aztán eltelt egy, kettő, három év­tized és ott ült egy második, harmadik nemzedék Csak a vodka drágult egy­re, rég nem volt már harminckét fo­rint, a csőnadrág meg a hegyes cipő pedig kiment a divatból, aztán vissza­jött. A lényeg nem változott. Nyolcvanháromban, kilencvenben, de 2000 után is ugyanaz maradt a dal. S a nemzedékek sora ugyanúgy felborult, mint minden más. A már integetni is alig képes gerontokraták mögött ös­szetorlódott generációk megmaradtak lázadó kamasznak, s a kollektív emlé­kezet nem apák és fiúk hierarchikus, de biztonságot is adó láncolatává, in­kább bátyok és öccsök összekevere­dett, cinkos társaságává változtatta a későn születetteket.

Cseh Tamás dalai nemcsak végig­kísérték, de alakították is több nemze­dék életét, például az én generáció­mét, amely már nem volt sem nagy, sem beat, nem volt már dzsenörésön, dzsenörésön.

Igaz, ma már János és Tamás sem várnak arra a hajóra, mely elszállt a szélben, hiába emlegetik szivarozva egykori dohányszemcsés zakójukat. Említve sűrűn a régi időt, mikor még nem a második házasságból való har­madik gyerek, vagy a házvezetőnő ment le reggel a közértbe tejért. Túlélték a hetvenes, nyolcvanas, kilencve­nes éveket, mint Antoine, s nem haltak meg autóbalesetben, ahogyan Desiré. Nem mentek le gyufáért a kék útlevél­lel, inkább rosszul fizetett értelmisé­giek vagy piacképes jövedelemmel rendelkező pénzügyesek lettek. Éltek csak, tanár úr, úgy éltek, ahogy lehet.

Cseh Tamás azt énekelte el, ho­gyan kell leszámolni az illúziókkal, s hogyan nem lehet illúziók nélkül élni. S a két egymást kizáró mondat között makacs gitárját hangolva ott volt egy énekes. Mögötte lerobbant bérházak kapui, Budapest, legyen ez a színhely, ­de lehetne Prága, Krakkó, Dubrovnik. Szóval Európa lichthofja, a mi Mittel-­Ájrópánk, aminek hinni szeretjük, szeretnénk ezt az ossi West-Balkánt.

Elfogadtuk, hogy maradunk itt, maradunk. De néha még eszünkbe jut a hátat a falnak és megdögleni wes­ternekből ismert heroizmusa, a Branyiszkónál nem ér a golyó reali­tással dacoló hősiessége. A megannyi Don Quijote-szerep, melyhez sem elég bátrak, sem elég erősek nem vol­tunk. Mi nem maradtunk benne a ré­giben. Maradt hát a kudarcot szépítő félmosoly, vagy a kurva anyját emle­gető indulat.

Lee van Cliffből fényképész lett, s hiába kértük, az Úr nem adott másik lakást. Féldecis rezsimek, kormányok, rendszerek jöttek-mentek, de az éle­tünk a mindenkori Fáskertiék kezé­ben maradt. Kundera írja valahol, hogy nem az orosz tankok, hanem Karel Gott idiotizmusa a diktatúra iga­zi támasza. Nálunk a Fáskertik és Fáskertinék kisszerű, hétköznapi ab­szurditása tette lehetővé, hogy az aranyruhás dizőzök, a lezsírozott táncdalfesztiválok, a popdaráló orszá­ga legyünk. Vurstli ez, ócska hakni, ahol nincs helye a dalnak.

Hamis maradt itt minden, csak a te rosszul hangolt gitárod szólt tisztán, Tamás.

Nemcsak az eszpresszóról énekel­tél, amiben éltünk, de a vendégről is, aki egyre inkább tudta, hogy el kell menni innen. S a nemzedéki krónika ettől lett dallá. Igen, az egynemű érzé­seket kifejező, általában rövid terje­delmű lírai műfaj, satöbbi, satöbbi, ér­telmet kapott. A költészet az élet dol­gainak a megnevezése. Az az egy-­két este, neked hála, Tamás, mégsem marad nevezetlenül. S ott van még a nők neve, a házszámok, kevertek, egy hőhullám harmadik napja. Nem volt más ezekben a dalokban, de bennük volt minden. Bennük volt a jobbik ré­szünk, a vágy, hogy megértsük, mivé lettünk, s hogy kikké kellett volna lennünk. A vágy, hogy indiánok le­hessünk.

Mitőlünk búcsúzom én. Szegény Eva.

Ps.: Csak egyet nem értek azóta se: hogy a Frontátvonulásban mi volt azzal a pohárral. Mert ha tényleg ott maradt a levegőben, miközben le kellett volna esnie, akkor talán minket is megtart valami.

Horváth Csaba”

Pár szót most mégis. Szimpla nekrológnak tűnik, dalszövegfüzérnek: valaki összeollózta, talán mert benne él tényleg ezekben a dalokban, és meghatódott — vagy talán még azért se, hanem csak mert meg akarta mutatni, hogy ujjgyakorlatként is könnyen előállítható egy ilyesmi. (Hasonlót Zsadon Béla csinált a Korrektorblogon másfél hónapja, de az olyan is.) Nos, először még csak nem is tetszett ez az írás. Ügyes, morogtam, kis nyikhaj, hogy igyekszik — de aztán bevillant, hogy itt egy nálam tényleg lényegesen fiatalabb ember beszél, és erről eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám én is a nálam fiatalabb megérintettek, mondjuk Misi vagy Rózsa Peti szemével elolvasni. Hogy mi lenne akkor. És az eredmény egyszerre rémületes lett, komolyan mondom, lényeges szavak hajoltak ki hirtelen, a szöveg kinyílt, a paradoxonok nem szójátékok voltak már egyáltalán, hanem nagyon is komolyak, és eszembe juttatták külföldre szakadt emberkék beszámolóit, hogy hallgatták kint bőgve a Levélt/Levelet, de ez Boros Ildivel valóságosan is megtörtént; no de ez az itthoniakkal meg legtöbbször pont fordítva volt; eszembe jutott Eszter is, ahogy kint dekkol Berlinben és történnek vele a dolgok, mi meg itt őrizzük a lángot, hogy baszná meg a bárki; és hogy egyik se jó, de csak ez a kettő lehetséges egyáltalán, meg még talán valamiféle belső emigráció, amivel mostanán én is próbálkozom, persze olyan „Lenni egyész népemmel fa mögött titokban!”-módra; szóval hogy nem lehet itt élni tényleg, és hogy mit hülyítem magam, hisz tudom jól, sőt folyton mondom is, hogy sose lehetett; és hogy barátaim, menjetek el innen máshova élni és bőgjetek ott magatoknak; és legfőképpen, hogy hagyjatok már fel minden hülye reménnyel és jaj, dehogy is hagyjatok; és hogy szóródjunk végre szét, hiszen ez már lélekben régen végbement, és ellenben dehogyis, maradjunk együtt, mostantól én is szemembe húzom a kalapot és jó apátok leszek. Fogadom.