2009. október 1., csütörtök

Lényeges szavak/2

Ilyesmit blogban még kétszeresen nem csináltam: egyszerre teszek fel két szöveget, ráadásul az egyiket, ezt itt, teljességgel loptam. A Kritika c. folyóirat szeptemberi számában találtam; elektronikus változata nincs is, tehát beszkenneltem, javítottam, így az eredetivel egyező most a szöveg, sőt még jobb, mert voltak sajtóhibák.
Nos, tehát akkor.

Az együtt utóirata

Amikor először hallottam Cseh Tamást, valamikor a nyolcvanas évek legelején, tizenöt éves vol­tam. Azt énekelte, hogy három év múlva nem leszek hadköteles. Hamarosan mi is pengettük lebutítva azt a néhány szűkített akkordot, amire rá­fért egy szűkített világ.

A Cseh Tamás—Bereményi Géza-­dalok azt mondták el, milyen a világ, s hogyan kellene, illetve hogyan lehet élni benne. S bár tizenévesen lehetet­lennek tűnt, hogy valaki a húszas éveiben járhat — 28 évesen járt le a hadkötelezettség —, az már akkor is világos volt, hogy a kellene és a lehet között átmenni annyi az esélyünk, mint a tevének, hogy átjusson a tű fo­kán. Ehhez nem kellett iskolába járni, sőt elsősorban nem oda kellett járni. Ott azt tanították meg gondosan, hogy mi a dal: egynemű érzéseket ki­fejező, általában rövid terjedelmű lírai műfaj, melyet különösen a romantika kedvelt. Petőfi, Heine, Lamartine. A fenti csatársoron kívül azt is hozzá lehetett tenni, hogy Lied, ha magyarból felvételizett az ember.


A számunkra sokat jelentő dalok mindeközben ott voltak mellettünk, ha Mambó magnó helyett csehszlovák gitáron szólaltak tanítás után.


Azóta a sorkötelezettség is eltűnt, s ma az tűnik irreálisnak, hogy vannak még huszonévesek. Vigasztalhat ugyan, hogy voltak nekünk élménye­ink, sőt nekünk voltak csak igazán, a nemzedéki sirámokat a meg nem álló idő tudatánál is jobban utáljuk.


De melyik nemzedékét?


A Cseh Tamás—Bereményi Géza páros eredetileg saját generációját gondolta elénekelni. Autóstoppos fiatalok, nem ittak mást, csakis keverte­ket. Aztán eltelt egy, kettő, három év­tized és ott ült egy második, harmadik nemzedék Csak a vodka drágult egy­re, rég nem volt már harminckét fo­rint, a csőnadrág meg a hegyes cipő pedig kiment a divatból, aztán vissza­jött. A lényeg nem változott. Nyolcvanháromban, kilencvenben, de 2000 után is ugyanaz maradt a dal. S a nemzedékek sora ugyanúgy felborult, mint minden más. A már integetni is alig képes gerontokraták mögött ös­szetorlódott generációk megmaradtak lázadó kamasznak, s a kollektív emlé­kezet nem apák és fiúk hierarchikus, de biztonságot is adó láncolatává, in­kább bátyok és öccsök összekevere­dett, cinkos társaságává változtatta a későn születetteket.


Cseh Tamás dalai nemcsak végig­kísérték, de alakították is több nemze­dék életét, például az én generáció­mét, amely már nem volt sem nagy, sem beat, nem volt már dzsenörésön, dzsenörésön.


Igaz, ma már János és Tamás sem várnak arra a hajóra, mely elszállt a szélben, hiába emlegetik szivarozva egykori dohányszemcsés zakójukat. Említve sűrűn a régi időt, mikor még nem a második házasságból való har­madik gyerek, vagy a házvezetőnő ment le reggel a közértbe tejért. Túlélték a hetvenes, nyolcvanas, kilencve­nes éveket, mint Antoine, s nem haltak meg autóbalesetben, ahogyan Desiré. Nem mentek le gyufáért a kék útlevél­lel, inkább rosszul fizetett értelmisé­giek vagy piacképes jövedelemmel rendelkező pénzügyesek lettek. Éltek csak, tanár úr, úgy éltek, ahogy lehet.


Cseh Tamás azt énekelte el, ho­gyan kell leszámolni az illúziókkal, s hogyan nem lehet illúziók nélkül élni. S a két egymást kizáró mondat között makacs gitárját hangolva ott volt egy énekes. Mögötte lerobbant bérházak kapui, Budapest, legyen ez a színhely, ­de lehetne Prága, Krakkó, Dubrovnik. Szóval Európa lichthofja, a mi Mittel-­Ájrópánk, aminek hinni szeretjük, szeretnénk ezt az ossi West-Balkánt.


Elfogadtuk, hogy maradunk itt, maradunk. De néha még eszünkbe jut a hátat a falnak és megdögleni wes­ternekből ismert heroizmusa, a Branyiszkónál nem ér a golyó reali­tással dacoló hősiessége. A megannyi Don Quijote-szerep, melyhez sem elég bátrak, sem elég erősek nem vol­tunk. Mi nem maradtunk benne a ré­giben. Maradt hát a kudarcot szépítő félmosoly, vagy a kurva anyját emle­gető indulat.


Lee van Cliffből fényképész lett, s hiába kértük, az Úr nem adott másik lakást. Féldecis rezsimek, kormányok, rendszerek jöttek-mentek, de az éle­tünk a mindenkori Fáskertiék kezé­ben maradt. Kundera írja valahol, hogy nem az orosz tankok, hanem Karel Gott idiotizmusa a diktatúra iga­zi támasza. Nálunk a Fáskertik és Fáskertinék kisszerű, hétköznapi ab­szurditása tette lehetővé, hogy az aranyruhás dizőzök, a lezsírozott táncdalfesztiválok, a popdaráló orszá­ga legyünk. Vurstli ez, ócska hakni, ahol nincs helye a dalnak.


Hamis maradt itt minden, csak a te rosszul hangolt gitárod szólt tisztán, Tamás.

Nemcsak az eszpresszóról énekel­tél, amiben éltünk, de a vendégről is, aki egyre inkább tudta, hogy el kell menni innen. S a nemzedéki krónika ettől lett dallá. Igen, az egynemű érzé­seket kifejező, általában rövid terje­delmű lírai műfaj, satöbbi, satöbbi, ér­telmet kapott. A költészet az élet dol­gainak a megnevezése. Az az egy-­két este, neked hála, Tamás, mégsem marad nevezetlenül. S ott van még a nők neve, a házszámok, kevertek, egy hőhullám harmadik napja. Nem volt más ezekben a dalokban, de bennük volt minden. Bennük volt a jobbik ré­szünk, a vágy, hogy megértsük, mivé lettünk, s hogy kikké kellett volna lennünk. A vágy, hogy indiánok le­hessünk.


Mitőlünk búcsúzom én. Szegény Eva.


Ps.: Csak egyet nem értek azóta se: hogy a Frontátvonulásban mi volt azzal a pohárral. Mert ha tényleg ott maradt a levegőben, miközben le kellett volna esnie, akkor talán minket is megtart valami.


Horváth Csaba”

Pár szót most mégis. Szimpla nekrológnak tűnik, dalszövegfüzérnek: valaki összeollózta, talán mert benne él tényleg ezekben a dalokban, és meghatódott — vagy talán még azért se, hanem csak mert meg akarta mutatni, hogy ujjgyakorlatként is könnyen előállítható egy ilyesmi. (Hasonlót Zsadon Béla csinált a Korrektorblogon másfél hónapja, de az olyan is.) Nos, először még csak nem is tetszett ez az írás. Ügyes, morogtam, kis nyikhaj, hogy igyekszik — de aztán bevillant, hogy itt egy nálam tényleg lényegesen fiatalabb ember beszél, és erről eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám én is a nálam fiatalabb megérintettek, mondjuk Misi vagy Rózsa Peti szemével elolvasni. Hogy mi lenne akkor. És az eredmény egyszerre rémületes lett, komolyan mondom, lényeges szavak hajoltak ki hirtelen, a szöveg kinyílt, a paradoxonok nem szójátékok voltak már egyáltalán, hanem nagyon is komolyak, és eszembe juttatták külföldre szakadt emberkék beszámolóit, hogy hallgatták kint bőgve a Levélt/Levelet, de ez Boros Ildivel valóságosan is megtörtént; no de ez az itthoniakkal meg legtöbbször pont fordítva volt; eszembe jutott Eszter is, ahogy kint dekkol Berlinben és történnek vele a dolgok, mi meg itt őrizzük a lángot, hogy baszná meg a bárki; és hogy egyik se jó, de csak ez a kettő lehetséges egyáltalán, meg még talán valamiféle belső emigráció, amivel mostanán én is próbálkozom, persze olyan „Lenni egyész népemmel fa mögött titokban!”-módra; szóval hogy nem lehet itt élni tényleg, és hogy mit hülyítem magam, hisz tudom jól, sőt folyton mondom is, hogy sose lehetett; és hogy barátaim, menjetek el innen máshova élni és bőgjetek ott magatoknak; és legfőképpen, hogy hagyjatok már fel minden hülye reménnyel és jaj, dehogy is hagyjatok; és hogy szóródjunk végre szét, hiszen ez már lélekben régen végbement, és ellenben dehogyis, maradjunk együtt, mostantól én is szemembe húzom a kalapot és jó apátok leszek. Fogadom.


7 megjegyzés:

Névtelen írta...

meg vagyok hatva,

(60-n), hogy a kritika c. lap is megemlekezett cseh tamasrol (sajnos nincsenek ekezeteim, de emlekezetem van).
csicskaorszag hatalmasai es ideologusai pont itt, pont ezeken az oldalakon szoktak kotyvasztani elmeleteiket a kovetendo strategiarol, a hatalom megtartasarol. milyen szep itt olvasni, hogy `hamis maradt itt minden. csak a te rosszul hangolt gitarod szolt tisztan, tamas.`
most mar itt tegezik is cseh tamast.
elkepzelem, ahogy a milliardosok dudoljak: micsoda videk...
el vagyok lagyulva csicskatartoink lelki emelkedettsegetol.

lala

barna írta...

Ez a megjegyzésed legfőképp akkor lenne találó, ha ez a Horváth Csaba azonos lenne mondjuk a jelenlegi MSZP-s főpolgármester-helyettessel, de hát ezt te sem gondolhatod komolyan. És azért ez a Kritika sem azonos már a 40 évvel ezelőttivel, amit még Pándi Pál főideológus csinált, de még a 30 évvel ezelőtti Szerdahelyi által szerkesztettel sem. Ebben a - nagyjából 25 éve Balogh Ernő által szerkesztett - folyamban olyan iszonyúan vonalas dolgok, ideológiai előírások, komisszár-pancsok már nem jelentek meg.

Végig olvastam, úgyhogy tudom. Nagyobb baj, hogy mostanában nem olyan jó a lap. Ez sajnálatos, de még nem jellemferdeség... Meghaltak, elkoptak, elbátortalanodtak a jó baloldalibb szerzők, kivel mi történt. Tök mindegy nekem, ki hogy értelmezi. De botrányt abban, hogy itt most leközöltek valami szépet Cseh Tamásról, nem látok.

Az tényleg igaz viszont, hogy D. Magyari Imre 30 évvel ezelőtti nagy interjúját leszámítva érdemben, életében nem foglalkoztak Cseh Tamással. De hogy is mondta a sírnál Bereményi? "És egyszer csak megszerettek itt téged." Egyszer, szép lassan. Te se szeretted mindig, nem is nagyon ismerted. És hogy mondta maga Cseh Tamás? Látta, hogy sokan szeretik őt és a dolgait, és erre: Ha majd most meghalok, egy kicsivel még többen fogják szeretni a dalokat.

Nem hiszem, hogy tilos lenne.

Vagy te is úgy gondolod, hogy a FIDESZ-székházban dícséretes, a másikéknál meg szégyenletes? Utoljára Sz. P. gondolkodott hasonlóképp. Pár éve, még ment a Versdallam, odajött röhögve, hogy: "És mondd, hány éve is ballagott el a legutolsó?" Nagyon szellemesnek gondolta magát. Néztem rá, mint isten barmára, és szokásommal ellentétben nem is szóltam semmit. Mit mondhattam volna? Akkor újították fel az István, a királyt. Gyakorlatiag az öt évvel korábbi szereplőkkel. Az ő esetükben hazafias tett volt nyilván visszajönni egy produkcióba, a mi esetünkben meg szegénységi bizonyítvány...

De már ez sem érdekes.

Amúgy viszont közlöm, hogy kommentedet nagyon szellemesnek és érdekesnek találom. Ki tudja, hogy van ez.

Névtelen írta...

Vitátokba nem szól bele, Rózsa Peti szemével elolvasta ezt a szöveget és ő a poháron kívül egyet nem ért: hogy ő, aki a nyolcvanas években: egy, kisgyerek volt, aki csak a hintázáshoz értett; kettő, az évtized felét a világ másik végén töltötte, szóval hogy akkor neki - nekem hogy lehet, hogy mond valamit a fellazult tételben megfogalmazódott világ, a rózsaszín UZI géppisztoly, az ellopott Skoda, apa kalapja, a szemétben túró tanárnők és a többi, akik mind összenéznek - mindennek háttal, és nem folytatom. Szóval hogy mi közöm ehhez a Cseh Tamáshoz?

Ezt nem a Woland írta, hanem a rózsapeti.

ui.: Lala, könyörgöm, ne politizálj... egyszer szívesen bemutatnálak néhány igazi baloldali gondolkodású embernek - akik már a Medgyesit, a Gyurcsányt is elkergették volna (rá szavaztak, mégsem mentek az utcára, lehet, hiba volt, ki tudja, kit érdekel?!) - lehet, hogy lenne közös témátok. Másrészől meg az Országos Vezér mondhatja, hogy CsT volt a legjobb katonájuk, Tamásnak ez belefért, bár engem akkor is visszataszít... nem a Tamás, hanem a főkirály.

ui.2: Lehet, hogy hülyeséget beszélek, de éjfél elmúlt... legfeljebb Barna kimoderálja. egyébként Barna, légy szíves, legyél nekünk jó apánk... (folyik a nyááál...)

barna írta...

Soha nem moderáltam...

Sose volt annyi komment...
b

Névtelen írta...

Nemtom mi van veled, Barna, de mostanaban egyre jobb fej leszel. Csak most, hogy leirtam, gyorsan abba ne hagyd :D

Névtelen írta...

Bocs, CC voltam.

Névtelen írta...

Nem szoktam kommentelni ide, de azért olvasom, a véleményemet meg amúgy is ismered. Néha el kell menni, hogy mást is láss, aztán meg vissza kell jönni, hogy nosztalgiázhass...Bár mintha az utóbbi időben neked kicsit sok jutott volna belőle...
Kuli