Lényeges szavak

Készülünk most páran valamire: ide a blogra babonából nem írok róla még egy darabig, másról írni viszont nem nagyon marad időm, íróilag tehát kihasználatlan mostanában az életem, pedig nem eseménytelen egyáltalán, és tanulságokkal is terhes, azt gyanítom. Például rabul ejtett megint Radnóti, így hát meghallgattam egy róla szóló konferencia felét a Tudományos Akadémián, és ott lényeges szavak hangoztak el, és pluszban lényeges ismeretekhez is jutottam: főleg, de korántsem kizárólag a hagyaték állapotát tekintve. Elő is vettem megint a Naplót, bár leginkább, hogy kölcsönadhassam; és rögtön utána elmásztam végre a Petőfi Irodalmi Múzeumba is, hogy ismételten lényeges szavakra bukkanhassak ezzel a fogcsikorgatóval kapcsolatosan (Cs. Szabó László kifejezése). És nem is csalódtam egyáltalán, noha két terem az egész, és reszlikből rakták össze azt a kiállítást. A leglényegesebb szó (illetve szöveg) persze, amit a Radnóti-túráimból hazahoztam, két vers volt; mindkettő az enyém volt már korábban is, de lagymatagabban; most viszont máshova, mélyebbre vésődött. És másképpen is. Az Éjszaka az egyik, rövidke vers, agyonbámultam már ezerszer és szétszereltem legalább ugyanannyiszor, rájöttem az összes titkára régen. Szerintem. És mégis máshogy állt most össze egy semmiségtől: az egyik előadó a Naplóra hivatkozott, arra a helyre (erre nem emlékeztem már), ahol azt írja a költő, hogy a második munkaszolgálaton ezt a friss verset követelték tőle a társak, többször is akarták hallani, és pillanatok alatt meg is tanulták, „nyilván az időmérték miatt”. Hát persze, barátocskám, mondtam magamban, de nem akármilyen időmérték az, hanem egyfelől nagyon tiszta hexameterek, másfelől viszont csonkák, és még fogynak is szótagszámra kétsoronként. Merthogy az aggodalom, a félelem tűnik el az alvókból, és azzal párhuzamosan történik ez; és a vers végén megint nőni kezd a szótagszám, mert „felkel az ősz és lopni lopakszik az éjben”, és a vers-zene ezt a baljós dolgot közvetíti. Ezt pedig érzi a vershallgató (aki hallgatja, de legfőképp aki mondja, az érzékeli igazán, az olvasó nem annyira; egyetlen kritikus, irodalomtörténész szövegében sem találkoztam még vele, hogy ezt észrevette volna; persze, mert magukban, befele olvasnak); a fogolytársak viszont hallották, és érezték is feltétlenül: a nyugtalanító különösséget, ami a szabályos verslüktetés mögött van: ezt a megnyugvást-lelassulást-elcsendesedést, amit a párrímek még tovább altatnak, és a végén a növekedést, amit egészen másképp dobbantja meg a szívet, olyan ütésszerűen, igen. Szívritmuszavaros vers, elaltat-felriaszt; csodálatosan működik. Olvassátok csak fel magatoknak, nagyon finoman skandálva, lassan, félhangosan: érezni fogjátok ti is, feltétlenül.

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

A másik vers másvalakivel is összekapcsolódik számomra, mégpedig Cseh Tamással; amúgy vele kapcsolatban is lényeges szavak tömegével találkoztam mostanában. De most csak a Radnóti-vonatkozásról: a Bérczes-féle interjúkönyvben olvastam róla először, hogy milyen jóban volt a pályakezdő Cseh Tamás Jordán Tamással: együtt voltak tagok a Huszonötödik Színházban, összejártak, meg le Kővágóőrsre, a vakondtúrásos házhoz, és egész délutánokat töltöttek úgy, hogy talicskázás közben verseket mondtak egymásnak és azon versengtek, ki tud többet. És hát elég nagy részben Radnótit mondtak. Cseh Tamás a két Kolumbusz-verset említi, hogy azokat Jordántól tanulta el, és hogy sokszor voltak a vigasztalói: de van itt szerintem fontosabb dolog is, mégpedig hogy Radnóti valamiért érzékeny volt az indiánra, az indián-élményre. (Nem volt ő annyira szelíd jófiú, mint a képei meg a versei sugallják, dehogyis! Kemény volt, dacos, szembemenő! Fogcsikorgató! Önagyonégető, önagyonverető!) — Ettől nem lehet teljesen független, hogy CsT, az ugyanilyen, meg érzékeny volt Radnótira. És itt a vers, kettejük (úgy feltételezem) teljességgel közös verse:

GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

(Az első kép, a nevetős Radnóti nem túl régen bukkant fel, és ma találtam meg először a neten, bár egy ideje már keresem. Korábban nyilván bujdokolt, nem illett a Radnóti-imázshoz, így gondolhatták: nyilván legfőképp Fanni. A PIM Radnóti-kiállításának belépő képe is ez most, és ha úgy tetszik, oda se illik; másfelől meg dehogynem, mert egy mi-lett-volna-ha-ütést ad. Mi lett volna Radnótiból, ha a bikás-pajzán-hedonista fiatalkori életét élhette volna tovább, ha nem települnek mellé a bakancsos-barnainges-karszalagos pókok a falra, vagyis ha egy kicsit is túlélhetőbb korba sikerült volna születnie! No de még mi se biztos, hogy megússzuk! — A másik kép a bakonyi indiántáborról készült; Cseh Tamás honlapján sokáig csak ez a kép volt fenn, most már több is van, még téli táborosak is, nagyon szépek is, csak azokat meg én nem érzem ideillőnek. Mert téli táborban a törzsfő sose járt.)