2008. május 29., csütörtök

Harmadik Raklap(!)

Végre megjelent ez is. Ez egy szaklap. Raklap a címe. Diákok írnak bele nagyrészt, szakcikkeket, bár ez a mostani tartalmaz néhány extrát is, aminek következtében az eddigi legterjedelmesebb számunkat sikerült összekapkodni az eddigi legkevesebb szakcikkel. De a lényeg: holnaptól bárki vehet magának Raklapot, a Szent László Gimnázium portájánál, 50 Ft-ért. Már csak azért is érdemes fellapozni, mert szép képek vannak benne és érdekfeszítő témák. A címlapon terpeszkedő fotó most is az én művem.

2008. május 28., szerda

Haláltánc

Arra gondoltam, közszemlére teszem itt egyik rajzom munkafolyamatát. Aki ismerte vagy látta már fater több, mint fél évvel ezelőtt indított újságját, A világ közepént, az találkozhatott az alább bemutatásra kerülő csodával. Történetéről azt kell tudni, hogy miután A testaranyozó (félig-meddig) képregényt összehoztuk, faterben még égett a vágy, hogy csináljunk megint valami kurvajót. Egyszer előadta nekem, hogy a Nagymező utcai Hofi-Halál-szobor milyen érdekes lenne, ha megelevenedne, hogy mit szólna, ha látna minket, ezt az országot, ezeket az embereket, így, mostani állapotunkban. Itt persze fater arra gondolt valójában, hogy maga Hofi mit szólna - de mindannyian tudjuk, hogy a szobor, akármennyire is őt ábrázolja, mégsem azonos Hofival. Ráadásul ott van vele a Halál, ez a női cuccokba bújtatott csontvázalak, és így együtt hihetetlenül megragadóak. Megragadják legalábbis azok képzeletét, akik képregényt szeretnének csinálni valami aktuálisból, valami szürreálisból, olyasmiből, ami adja magát, mégsem nyúlt még hozzá senki ilyen formában. Na szóval ez konkrétan képregény-ötletként merült fel, és én is egyből megláttam benne a képi és egyéb lehetőségeket. Azt terveztük, hogy rövid történeteket fogunk készíteni, fater megírja, én megrajzolom őket, és A világ közepénben jelennek majd meg, számról számra. Aztán a lelkesedésből csak az első szám borítójának kivitelezésére futotta, mert hogy, hogynem, faternek egyetlen épkézláb ötlet sem jutott eszébe. És a lap is megszűnt.
Én minden esetre szerettem volna, ha legalább egyszer megjelennek valahol, úgyhogy összehoztam a rajzot. Na ennek a folyamatáról lesz szó alább.

Kiindulópontként Rózsa Peti (aki utálja a szobrot, mint a szart) fotói és egyéb más képek szolgáltak. Íme, ilyen a szobor, ha valaki még nem látta volna.
Aztán csináltam pár vázlatot kettejükről, meg külön Hofiról is, hogy azért hasonlítson már valamennyire, de mivel csak az egyik van meg gépen, a többit nem áll módomban bemutatni. A lényeg, hogy alapos felkészülés volt (hahaha).
Na és itt már a szóban forgó rajz látható legelső állapotában. Sajnos, mivel ilyen korszerű ketyerékkel nem rendelkezem, mint pl szkenner, ezért csak lefotózni tudtam, nade a semminél ez is jobb. Ide most írhatnám egyébként, hogy ilyen meg olyan koncepcióval álltam neki, meg hogy láthatjuk, még nem volt eldöntve, mi legyen Hofi fejével, sőt, a lámpák a háttérben végül egyáltalán nem ilyenek lettek - de nem teszem, mert úgyis látja mindenki.
Itt már közelebb kerültem a megoldáshoz, legalábbis Hofi feje közelebb került a Haláléhoz, de azért a házak még sehol, és a lámpák sem illenek a képbe. Ja és Hofi feje valami eszméletlenül gagyi, egyáltalán nem hasonlít, nem is értem, mi történhetett.
Ez már a végső változattal közeli rokonságot mutat, a helyükre kerültek a dolgok, kivéve az árnyékokat és hasonló apróságokat, amik a következő fázisban jönnek.
Na és ez már az a valami, ami nagyon hasonlít, mégpedig azért, mert ezután már csak a kihúzás jön. Hofi fejét szerencsésen átbabráltam, nagyon impozáns lett - igaz, közben rájöttem, hogy nem konkrétan őt akarom viszontlátni a rajzon, annak semmi értelme, hanem egy igencsak rá hasonlító figurát, aki végeredményben persze a Hofi, ez mindenki számára egyértelmű, de ha a rajz alapján kéne megmondani, hogy kicsoda, nem biztos, hogy sokan eltalálnák. Vagyis maradtam az eredeti elképzelésemnél, azaz hogy a szobor sem a Hofiról akar szólni, csak éppen az ő fejét sikerült megmintázni. Miért ne lehetne ez a két alak akárki, egyszerűen csak két alak?
És íme a végső, photoshopban picit finomítgatott, jól ismert verzió, teljes pompájában. A ceruzarajznak fekete alkoholos filccel és zselés tollal estem neki, bizony, nem holmi tussal, mint a képregényrajzolók. Eme művelet után kiradíroztam minden grafit-maradványt, mert az nem szép. Egyébként a radírozás igényli a legtöbb időt és türelmet, merthogy baromi unalmas. De én mindig így csinálom a képregényeket. (Tudom, hogy nem így szokás, de én akkoris így.) Igaz, ez nem képregény, csak egy egyszerű borítórajz, de szerettem volna képregényes hangulatot varázsolni neki, mert akkor még volt remény a folytatásra. Hát ilyen lett. Van rajta hiba bőven, tényleg, és mondanám, hogy aki észrevesz egyet, az nyereményben részesül, de annyi pénzem azért nincs. Majd megtanulok rajzolni, és akkor nem lesz semmi gixer. Minden esetre szerintem a rajz az összes negatívuma ellenére is tetszetős, de aztán mit tudom én.

2008. május 24., szombat

Psyché

Ez egy blogbejegyzés lesz. Még sosem írtam ilyesmit, de hasonlót természetesen már sokat, úgyhogy különösebb akadályokra nem számítok. Azt sem érzem nyomasztónak, hogy ezúttal hármunk közös blogjába körmölök. Nekünk hármunknak nagyon sok közünk van egymáshoz, ez természetes, de attól a bejegyzéseinknek nem kell majd egymáséira hasonlítaniuk. Sőt szerintem tekintettel sem kell lenniük egymásra. (Persze nem is tilos.) Úgyhogy én most semmiféle tanügyi nyomorúságokról sem írok — illetve persze mégis. Egy Bulgakov-feldolgozás a témám, régóta tartozom vele senkinek, tehát utánam, olvasó!

Vajon miről híres a Szent László Gimnázium? Hát többek között arról, hogy még mindig megvan a saját kezelésű nyári tábora Balatonszepezden. A legtöbb ilyet a rendszerváltás után fifikásan lenyúlták — mondjuk: „államosították” — az önkormányzatok, a miénk sok-sok csoda (meg persze némi lélekjelenlét és nyilván „szocialista összeköttetések”) révén valahogy megmaradt, és még csak le se rohadt ezidáig, sőt időnként némi szaktáboros tevékenység is folyik benne — ez utóbbi azért egyre ritkásabban. Mi hatszor csináltunk ott eddig nagyon eszement tábort, a Heptameront, idén ökörködtünk volna hetedszer, de abból már semmi nem lesz. Biztos, hogy nem; feltöröltem, mint Schilling a Krétakört.
De hatszor volt Heptameron, és hatszor ott volt velem az Eszter. Senki más nem volt ott minden nyáron, csak ő, és nélküle nem is csinálom többet. Igaz, hogy vele se. Az okok bonyolultak, és jelen pillanatban teljesen érdektelenek is; elmondom inkább a Margaritát.

Eszter rendező. Igazi. Persze sok minden más is, de az sem témám pillanatnyilag; viszont színpadlátó, (és alighanem színpadrázó); bár erről papírja semmi sincs. Nyolc-tíz dolgot színpadra is rakott már, annyiról legalábbis tudok: többek közt egy komplett Vízkeresztet, az diákszereplőkkel is a legvirtuózabb előadás volt, amit abban az évben láttam; látták is még rajtam kívül hat estén vagy százötvenen. (Eszter nem az a simulékony és közkedvelt fajta: ha ő csinál valamit, az emberiség általában dafke otthon marad, és baromira elégedett magával. Legyen csak. Mindig röhögtünk az ilyeneken.)
A Heptameron-táborokban Eszter multifunkcionális feladatokat látott el, ennek következtében egymással versenyeztünk mindig, melyikünk bírja a hetet kevesebb alvással (azt hiszem, én nyertem többször). Színházat ötször csinált lent. Commedia dell’ artét, performance-okat, zenés klipeket, Hamvas-átiratot: próbált már mindenfélét. Két éve, nyáron Margarita-hetet tartott. Úgy értve, hogy pontosan egy hete volt arra, hogy egy vonakodó, mert benne és egymásban a megelőző két évben maximálisan megfáradt társasággal belevarázsolja a nagy büdös semmibe A Mester és Margaritát. Rilkét idézve, mert ezúttal kíméletlenül idézendő: egyszer és soha többé. Tizenkilenc jelenetbe és vagy harminc karakterbe sűrítve. Az elejétől a végéig. Egy négy órás előadásban. Egyszer, egyetlen egyszer és soha többé. Közönség nélkül. (Akik még ott voltak a táborban, más táborlakók, találtak helyettünk érdekesebb elfoglaltságot. Nem volt szokatlan — de az azért már nem esett jól.) És nyom nélkül: még egy fotó sem maradt az előadásról. (Aki fotózhatott volna, mindenki a darabban szerepelt.) Az általa rendezett előadásnak még a szövegkönyve sem maradt fenn, mert olyasmi nem volt egyáltalán. Jancsósan dolgozott. Csak éppen nyom nélkül. Tökéletes bűntény. És dolga végeztével feltörölte ő is maga után a krétakört. Szeptembertől már nem volt a gimnázium tanára. (Hogy így történt, az azért nem volt önkéntes teljesen. Eszter nagyon büszke — van neki mire —; és eredményesen hergelhető.)

A darabban én is játszottam, sőt én voltam a Mester. Ez valamiért külön kérése volt neki. Csak a szokottnál is több borral bírtam. Még előadás közben is ki-ki kellett járnom zugpiálni. (Gergő mondta utólag, hogy ő is így volt ezzel.) Elviselhetetlen volt a dolog, noha rendkívül megtisztelő. Őrjöngeni nap mint nap kijártam a szőlőbe. Üvöltve ráztam a szőlőtőkéket, mint Harrison Ford a Hat nap, hét éjszakában. Vezettem a tábort, írni tanultunk, Versdallamot nyomattunk nagyüzemben: a próbákon részt venni a negyedik egész emberes elfoglaltságom volt. Még szerencse, hogy én néha felmentést kaptam. Mások nem kaptak. Értük is üvöltöttem. (Na bevallom, néha azért kicsit színpadiasan.) A legapróbb epizódszereplő is köteles volt minden próbán jelen lenni: ebben Eszter nem ismert kíméletet. És a próbák mindig hosszabbak voltak a tervezettnél. Sokkal. Hihetetlen volt az egész. Hihetetlen feszültségek voltak. Senki — a színtársulatból legalábbis biztosra veszem, hogy senki — nem akarta ezt az egészet. Félelemből történt minden, mindenkin erőszakot követett el. Egy nagy meghágás volt az a hét. Egy nagy-nagy borzalom. És életem egyik legszédületesebb hete. Mint ahogy mindenkié. Ez tudnivaló.

Péntek Viki (ő is önérzetes teremtés ám!) nagyon összecsapott egyszer Eszterrel próba közben. És mégis boldogság volt neki Niszát játszani és a holdfényben csábítani. Misi úgy játszotta Behemótot, hogy nem is ismerte a regényt, menet közben korrepetáltuk. És csodálatos macska lett. (És simogattuk, és dorombolt.) Gabit egyenesen imádtam Margaritaként. Csak féltem hozzáérni, de muszáj volt. Elképesztő volt Pilátus is, és nem csak a kősivatagban. Elképesztő volt még Abadonna is, ahogy a falból kilépett. Vagy Dini, mint Lévi Máté. Beszélni nem tudott jól: ordított hát, de hogy! Sorolnám. Petit: Wolandot! Azt az önfegyelmet! Azt a könnyedséget! Szabados Péter és Gergő nyitó párbeszédét Berliozként és Hontalanként. (Azzal az egy jelenettel sínre lett lökve minden. Az összes értelemben.) A főbb szereplők teljesen rendben voltak az előadáson. De a nem főbbek is. Rendben voltunk. Eszternek köszönhetően. Bizony: egyszer és soha többé. Gyönyörködtünk, még ha szorongásunkban ki is jártunk zuginni: a darabban, egymásban, talán még magunkban is.

Eszter döbbenetes dolgokra jött rá munka közben és mindent (lehetetlenségeket is) belerendezett az előadásba. Vándoroltunk a térben. Ilyesmit jónéhány éve én is csináltam már, de nála tökéletesen működött: nem volt hely a táborban, ami ne kapta volna meg a funkcióját. A hintaágy: ott hevertünk Hontalannal a találkozós jelenetben, ott volt a búcsú is. A kősivatag egy kőrakás volt: csináltunk Pilátusnak kőtrónust. Ugyanott volt a keresztrefeszítés is, fent imbolyogtak a kivégzettek. És vándorolt az előadás az időben is: követte a regény rejtett napszak-szimbolikáját. A fő vonal: alkonyból az éjszakába, teleholdkor. És nagyjából telehold volt, és látszott is! És délután kezdtük az előadást, és a keresztrefeszítés már szürkületben volt és a báljelenet meg már éjjel a holdfényben a leendő kosárplaccon, és lobogtak a fáklyák, amelyekkel később felgyújtották a mókás fiúk a Gribojedovot. A búcsújelenet a kősivatag fölött zajlott, néztünk le a magasból Pilátusra, aki már kétezer éve ült a trónusán, és a holdfényes úton (hátul, a kertkapunál) megjelent Jesua, és elmentek ketten, és tényleg úgy tűnt, hogy a hold felé, mi meg Margaritával a sötétbe távoztunk, és az egészet egy autó reflektora világította meg kísérteties súroló fényekkel, abba aztán beszállt Woland és kisérete, és elhajtottak. Ha ezt az egészet Bódy Gábor rendezi, azt mondjuk rá: Psyché.
De maga Psyché rendezte.
A helyén volt minden kellék; és voltak kellékek. A tógás Pilátus pergamenről olvasta a vádiratot és pergament adott Lévi Máténak, Wolandnak volt színes földgömbje (Zitáék fél napig festették), Behemót feneke alól előkerült az éghetetlen, vaskos kézirat, mi Margaritával és Azazellóval valódi vörösbort ittunk (ha nem is falernumit, csak zánkait). Hegyes nyársakkal szúrták le a megfeszítetteket. Hat ráérő szereplő és egy seprőnyél alakította a gyilkos villamost komszomolistástól. Irtózatos tárgyi és szellemi gazdagság. És mindez — még egyszer mondom — egy hét alatt. Hogy legyen egyszer és soha többé.

Eszter most Svájcban van és nem kételkedem benne, hogy nemsokára — úgy, ahogy tervezi — Berlinben lesz majd, ahol rendezést fog tanulni. Hogy ez miképp fog történni, arról fogalmam sincs, de ő majd kitalálja. Ahogy meg tudta rendelni a teliholdat két évvel ezelőtt, úgy ezt is elintézi valahogy. Ha magyar embertársaiba nem pusztult bele ezidáig, ha miközöttünk kreatív tudott maradni, akkor nincs miért félteni a németektől. Ha belőlünk, vonakodókból ki bírta szedni a Bulgakov-regény figuráit, akkori romlott, utálkozó lelkünkből kilicitálni ezeket az elbűvölő, igenis csak szeretettel megalkotható figurákat, akkor rendben lesz ő ezután is. Most ezt üzenem neki.
Fél éve nem láttam Esztert, és biztos, hogy még hónapokig nem is fogom. Ugyanúgy nem láttam A Mester és Margarita szereplőit sem — többségüket nyár óta nem. Most távol vagyunk egymástól. Szombaton találkozunk majd valahol, valakinél, akit meg már két éve nem láttunk — félelmetes lesz. Eszter nem is tud erről az egészről. Biztos sírna, ha tudna róla. Szokott sírni, és tud is nagyon. Szívember. (A szívére veszi, amikor szívlapáttal esnek neki — megtörtént párszor, rosszul viseli.) Majd éneklünk valamit, hangszer lesz ott dögivel, és rá is gondolunk közben. És kimondjuk a nevét: én biztos, hogy kimondom. Parragi Eszter most éppen Svájcban van, mi meg éppen Budapesten, mindenki külön-külön; amit együtt csináltunk, az meg a seholban: jó helyen nagyon.
Mert az egyszer és soha többé, az Hamvas Béla szerint isten előtt van, az örökkévalóságban. És bár ez a vélekedés szokatlanul nyálas, még az is lehet, hogy egyszer majd igaznak találjuk. De ha mégsem (aminek azért elég komoly esélyt adok), hát az se baj. Egyszer lenni, az is nagy dolog olyanok között, akik egyszer sincsenek.

2008. május 21., szerda

Érdekes hely az iskolám. Bohózatba illően az.
Persze én vagyok a hülye, ez nem lehet vitás, hiszen ha életem során csak egy hangyányival többet tanulok, mint amennyi a bukások elkerüléséhez szükséges, valószínűleg nem egy OKJ-s képzésre járnék, ami ráadásul kétéves, és ami ráadásul pocsék. Nade ez most mellékes.
Ami jobban megrendít, az annak a számomra nyilvánvaló ténye, hogy semmit nem fogok tudni kezdeni a papírral, amit majd remélhetőleg év végén a kezembe nyomnak, merthogy sajtótechnikus, mint olyan, szerintem nem is létezik. Márpedig elvileg annak tanulok. Egyesek már céloztak rá ugyan, hogy ez annyit tesz, hogy újságíró leszek, de ezeket az embereket inkább képen röhögtem, mintsem hogy komolyan vegyem őket. Mert ha egy újságíró tényleg azt tanulja, amit én, akkor ebben az országban bizony hihetetlenül alulképzett a szakma. Ez persze nyilvánvalóan nincs így. Akkor viszont marad az én elképzelésem, vagyis hogy sajtótechnikusok nem léteznek.
De most még ez sem fontos. Félre is tudnám tenni az érzést, hogy feleslegesen baszom az időmet már második éve, ha nem kerülgetne minden reggel a hányinger, mikor átlépem a „Médiatudományi” Szakközépiskola küszöbét. Így, idézőjelesen kell írni, ez a hivatalos forma, nem én találtam ki. Ha nem tudnám, mennyire komolyan veszik a munkájukat az épületkomplexumban dolgozó emberek, azt gondolhatnám, de jópofák, van öniróniájuk. De nem, mert ez halál komoly.
Mielőtt belépnék az ajtón, általában még azért elszívok egy kedélyjavító cigit, másképp aligha bírnám elviselni az elkövetkező pár órát. Ha szerencsém van, végighallgathatom néhány anorexiás, festett szőke, rózsaszín műkörmös cicababa eszmefuttatást az aznap reggeli epilálás bonyodalmairól, amit persze nem hozzám intéznek, mert ahogy én nézek ki, attól meg ők hánynak. Ott egyébként többen hánynak tőlem, mint ahánytól én, de ez rendben van így.
Másodévesként amúgy nem is az a legszembetűnőbb, hogy az elsősök jól láthatóan a plázák világából ideszakadt egyedek, hanem hogy a másodévesek létszáma ijesztően közelít a zéróhoz. Az én csoportomban tavaly még több mint harmincan voltak, idén velem együtt vagyunk négyen. De a többi szakon is hasonló a helyzet. Jóllehet, a kezdetektől fogva sejtettem, hogy ez a suli csak amolyan hasznos időtöltés, és semmiképpen sem főnyeremény, azt azonban nem hittem volna, hogy ez mások tudatáig is eljuthat. Mégis, az emberek elmenekültek az iskolából!
Azért eddigi tanulmányaim során szert tettem hasznos ismeretekre. Például megtanultam, hogyan lehet laptördelés órán tördelőprogram nélkül dolgozni. Ez igazán érdekfeszítő elfoglaltság, és ahogy észrevettem, semmi egyéb nem kell hozzá, csak egy profi tördelő, egy számítógépterem, néhány diák, meg hogy be legyen iktatva a tantervbe. Merthogy az előző tanár elvitte a program telepítéséhez szükséges kódot, mikor elhúzott a suliból, és őt azóta nem találják, elnyelte a föld — ezzel érvelt fél éven keresztül a vezetőség. Azt csak halkan jegyezném meg, hogy történetesen egy olyan program kódjáról van szó, amit már semelyik szerkesztőségben nem használnak, azaz meglátásom szerint felesleges megtanulni a kezelését.
Érdekes még, hogy egy féléves tantárgyat év vége előtt két hónappal emeltek be gálánsan az órarendünkbe. Több csoporttársamon a megütközés jeleit véltem felfedezni, mikor kiderült, hogy a szakmai vizsgán bizony ebből a tárgyból is le kell vizsgázni, sőt mi több, ez az egyik legfontosabb mind közül.
A csoporttársaim egyébként jó arcok. Mindegyik jó példa arra, hogyan lehet kiölni az emberből a dolgok iránti érdeklődést. Mikor elkezdtük a képzést, még mind tele volt elszántsággal, hogy ő márpedig ha törik, ha szakad, újságíró lesz. Most, ha az általános újságírás óra közeleg (ami mellékesen az egyetlen óra, ahol a szakmához kellő tudás megszerezhető, vagyis nagyjából az egyetlen, aminek van értelme), már azon gondolkoznak, mégis milyen kifogással éljenek, miért nem írták meg a házidolgozatot (a figyelmes olvasó itt felfedezheti az elemi ellentmondást az újságírói mesterség kitanulása és az írásvágy fokozatos sorvadása között). Ilyenkor eltűnődöm, vajon ebben mennyire játszott közre a „Médiatudományi” Szakközépiskola, vagyis a totál szervezetlenség, a felkészületlenség, az elbliccelés és a hozzá nem értés új metaforája, és általában arra jutok, hogy inkább ne is gondoltam volna bele.
Már csak azért se, mert akkor azon is el kéne filóznom, vajon miért bocsátották el az év elején újonnan megválasztott igazgatót az év vége előtt egy hónappal, ezzel meggátolva engem abban, hogy sikeres gazdaságföldrajz vizsgát tegyek nála. Vagy akkor azzal is terhelnem kéne az agyamat, hogy logikai kapcsolatot fedezzek fel a vezetői képességfejlesztés óra folytonos elmaradása és a tanár „jól működő iskola megvalósításán fáradozunk” kijelentése között, de belátom, ez már meghaladná értelmi képességemet.
Úgyhogy asszem a duplagondol-t fogom alkalmazni, vagyis előbb eljutok majd a felismerés magjáig, aztán gyorsan elfelejtem az egészet, és elfelejtem azt is, hogy elfelejtettem. Remélem, beválik, mert már nem bírom sokáig.

2008. május 19., hétfő

Első bejegyzés

Helló mindenkinek.
Ez a blogoldal a három Oravecz torz agyának legújabb szüleménye. Igaz ami igaz, már eddig is sikerült elkövetnünk néhány baromságot, külön-külön és együtt is. Gondolok itt apám "egyszemélyes hadjárat az egész világ ellen" szellemiségű, Felemás korlátnak keresztelt ömlengéssorozatára, a csaknem két éve megszűnt Troglodytára, vagy a még most is aktuális, szintén a csőd szélén álló Raklapra, a Szent László gimi első és utolsó szakcikkeket közlő újságjára. A sor persze bőven folytatható lenne.
Mindeddig azonban nem süllyedtünk az önmutogatásnak erre a szintjére. Illetve fater mindig is pofátlanul nyomult és csinálta a fesztivált, de, lássuk be, sokkal eredetibb módon, mint ahogy mostantól ezt tenni fogjuk. Mert a blogolásban nincsen semmi pláne. Olyat mindenki tud. És előre leszögezem, hogy én egyedül soha a büdös életben nem csinálnék ilyet, mert nem érdekel.
Ennek ellenére most ezt találtuk ki. Egyelőre semmilyen konkrét tervünk nincs, mindössze annyi biztos, hogy hárman fogunk szerencsétlenkedni itt. A lényeg, hogy ez egy közös blog, nem csak egy emberé, és talán ez az egyetlen körülmény, ami kicsit változatossá teszi ezt a műfajt - és az egyetlen, ami felment minket, miért is akarjuk gyalázatosan önös célokra felhasználni a XXI. század eme csodáját.
(Az oldal címe, vagyis A világ peremén egyébként egy vicc. Jóatyámnak -ki másnak?- volt még vagy fél éve egy A világ közepén című, úgymond titkos magánújsága, ami aztán csak egy számot ért meg, mert a nagyszabású terv az volt, hogy nem lesz reklámja, és csak az kap belőle, aki kér. Sajnos ilyen emberből nem sok akadt. Újra és újra rá kell ébredni, hogy hiába gondolunk mást, az a közép bizony sose lesz más, csak perem.)
Na, remélem sikerült formailag és tartalmilag is impozáns bevezető-szerűséget írnom, úgyhogy a legelső bejegyzés ezennel letudva. Megyek is cigizni.