Blosszéria

Gergő fiam második hete rajzolja naponta a különös kis képcsíkjait BLOSSZA elnevezésű legújabb (ki tudja, hányadik) blogján, és amit ott csinál, annak már biztosan van értelme: van a dolognak hangulata, van benne kreativitás, önismeret, és sokféleség is, nem önismétlők a rajzok; és még közönség is támadt valahonnan. Szóval egy sereg dolog máris megvalósult ott. Márpedig valamiféle működés ELEVE kell ahhoz, hogy bárki elkezdjen működni, ez a dologban a csapda: előbb van a cselekvés, és abból teremtődik meg a cselekvés lehetősége. Elméletileg ezt nem is lehet megoldani, a valóságban viszont hálistennek elég gyakran összejön mégis. Ő (Gergő) most váratlanul, szinte érthetetlenül rövid idő alatt előjött a majdnem-semmiből, így máris csinált magának annyi lendületet, amennyi ahhoz kell, hogy mostantól istenigazából működni is tudjon. Ünnepi pillanat az ilyen. (Javaslom más barátainknak is, hogy makacsul, reménytelenül próbálkozzanak ugyanezzel: csinálni, amire vágynak, amivé lenni akarnak, legyenek csak ebben nyugodtan görcsösek. Üvöltsenek, dühöngjenek, ha csődnek és sikertelenségnek, fals bénázásnak érzik az egészet: minden ilyesmi jogos és indokolt. Csak az istenért, abba ne hagyják a vitustáncot: egyszer elkezdhet gördülni a szerelvény.

Talán nem is jellem, karakter, a legkevésbé akaraterő kell bárminek az elindításához, hanem pusztán kétségbeesés és makacsság. Csak a reménytelenek kedvéért adatott a remény, írta egyszer Kafka. Én már nem is hiszek az akaraterőben: a pánik megfeszítő erejében annál inkább. És mivel pánikra mindig lesz okunk, előbb-utóbb mindannyian baszottul tehetségesek lehetünk.

Még valami idevágót. Mostanában sokat gondolkodom színészsztorikon, sok effélét olvasok is, nosztalgia, és eszembe jutott egy régi történet. Latinovits Veszprémben dekkolt éppen, Cserhalmi pedig, fiatal, izgága színész, épp kirúgatta magát Debrecenből, ült otthon eléggé remény nélkül, és Latinovits akkor valami ösztönből Veszprémbe hívta. (Így lettek később barátok.) Egy darabban, amit Latinovits rendezett ott, Cserhalminak be kellett volna jönnie egy ajtón, mint parasztfiú – és nem tudott. És akkor egész nap ezt az egyetlen gesztust próbálták, mesteriskola: Latinovits megmutatta így, úgy, valami negyvenféleképpen. És azt mondta Cserhalminak, aki azon az egyetlen napon (alighanem tényleg akkor!) igazi színésszé érett: na, ha a mesterséget egy lepedőnek képzeljük, akkor most már fogod a csücskét. A lényeg, hogy többet el ne ereszd!

Hát talán így. Aminek a szélét elkaptad, az, noha már fogod, még nem a tiéd: a rémült makacsságot nem lehet ám egyszerre csak abbahagyni. De valami biztonság mégis társul a dologhoz, legalábbis egy idő után (így történik ez, becsszóra): és ez a "biztos bizonytalanság" aztán egy időre elég is szokott lenni. Örökké nem tart ki, ebben ne is reménykedjetek: időről időre újra kell kezdeni, sajnos általában már a mínuszponton, így van ez. És aztán vagy összejön megint valami, vagy nem. De van csücske a lepedőnek, ha egyszer van lepedő; és ha azt valaki szerencsésen elcsípi, onnantól némileg más lesz az egész. Könnyebb: a picike kis biztonság miatt. Nehezebb: mert azonnal jön a félelem is, hogy elveszítem. Sőt: hogy már megint elveszítem. Nem baj. Gergő, tessék kapaszkodni: vedd észre, egy ideje nem szendereg már az a vacak robogás. Elindultál, fiú. Ünnepi pillanat.