2010. április 18., vasárnap

Új esszék/6: Bertrand Russell


(„Senkiföldje”) Ezt a témát akkor válaszd, ha valóban van róla mondanivalód. Akár „történészként”, tehát az emberi gondolkodás alakulását figyelemmel kísérő emberként, akár a másik említett esetben. Mindenesetre: írásod maradjon azért esszé, ne sommázd az emberiség történelmének összes tanulságát, de a napi szorongásokon is emelkedj felül kicsit! (Más tanácsom nincs.)


(„SENKIFÖLDJE”)

A „filozófia” szót egyesek tágabb, mások szűkebb értelemben használják. Szándékom szerint én meglehetősen tágan kívánom értelmezni, s mindjárt el is mondom, miért.
A filozófia az én értelmezésem szerint valamiféle közbülső helyet foglal el a teológia és a természettudomány között. A teológiához annyiban hasonlít, hogy olyan, az anyaggal kapcsolatos spekulációkat foglal magába, amelyeket a tudomány még nem igazolt, annyiban viszont a tudományhoz húz, hogy inkább az értelemre apellál, semmint a hagyományon vagy a reveláción alapuló tekintélyre. Minden határozott tudás — meggyőződésem szerint — a tudomány körébe utalandó; viszont minden, a határozott tudáson túlmenő dogmát a teológiához kell sorolni. A teológia és a természettudomány között van azonban egy senki földje, amely támadásoknak van kitéve mindkét részről: ez a filozófia. A tudomány szinte a gondolkodó elméket foglalkoztató egyetlen kérdésre sem tud választ adni, míg a teológusok hitelvű válaszai ma már nem olyan meggyőzőek, mint az elmúlt évszázadokban voltak. Vajon a világ valóban szellemre és anyagra oszlik-e, és ha igen, mi a szellem és mi az anyag? A szellem alárendelt szerepet játszik-e az anyaggal szemben, vagy külső erők irányítják azt? Egységes-e a világ és van-e célja? Halad-e valamiféle végcél felé? Valóban vannak-e természeti törvények, vagy csak mi hiszünk a létezésükben, velünk született rendszeretetünk okán? Az-e az ember, aminek a csillagász látja: parányi szén-víz vegyület, amely egy kicsiny, jelentéktelen bolygón éli hétköznapi életét? Vagy éppenséggel az-e, aminek Hamlet tekinti? Esetleg egyszerre mindkettő? Létezik-e külön méltó és méltatlan életmód, vagy mindenfajta élet egyszerűen hiábavaló? Ha van méltó élet, miben is áll az és hogyan érhetjük el? Öröknek kell-e lennie a jónak, hogy érdemes legyen a követésre, vagy elég-e, ha csak törekszünk rá, bár a világ könyörtelenül a megsemmisülés felé halad? Létezik-e bölcsesség, vagy pusztán az ostobaság legkifinomultabb formája az, ami annak látszik? Ezekre a kérdésekre nem adnak választ tudományos kísérletek. A teológiák ugyan feleletet ígértek, de ezek túlságosan sarkosra alakultak: a mai gondolkodás gyanúperrel él irántuk. Nos, hát ilyen kérdések tanulmányozása — ha nem is megválaszolása — a filozófia feladata.
De miért is kell feltenni megválaszolhatatlan kérdéseket? — vetheti ellen az olvasó. Erre felelhetek úgy is, mint történész és úgy is, mint a kozmikus magány rettenetével farkasszemet néző magánember.


Most erről mit írjak? Bertrand Russell a második világháború éveiben mindenféle előadássorozatokat tartott filozófiatörténeti témákról, kicsit szakmázási, kicsit népszerűsítési szándékkal, kicsit… Mit tudom én. Le akart ő is tenni egy filozófiatörténetet az asztalra, ilyenje még úgyse volt. Meg is jelent aztán, öles termetű mű, A nyugati filozófia története, fő sajátossága, hogy eléggé leszedi benne a keresztvizet a spekulatív filozófusokról, Hegelről, Nietzschéről, Heideggert talán meg sem említi, Arisztotelész is eléggé rosszul jár, igencsak analitikus szemléletű könyv, de rengeteg részletérdekessége és szépsége van valójában. A műve elején definiálja, mit ért ő filozófián, ezt a részletet raktam ide, legyen valami olyan is, ami akkor is filozófiaszerű eredményhez vezet, ha csak fogja a kínbanlevő, és leírja más szavakkal, szóval a felvezető eleji homályos hőzöngéssel szemben mentőöv-feladatnak szántam leginkább, de nem éltek vele sokan, talán épp hogy ijesztőnek találták.

5 megjegyzés:

. írta...

Az alábbi Tarkovszkij szövegrészlet 1986-ban íródott, és a VIGILIA folyóiratban jelent meg, az 1988/1 . számban, Szilágyi Ákos fordította.

[...] Fuldoklunk az információk bőségétől, miközben a legfontosabb üzenetek, melyek segítenének megváltoztatni életünket, el sem jutnak tudatunkig.

Világunk kettéesett : a jó és a rossz világára. A lelkiség és a praktikum világára. Emberi világunk az anyagi világ törvényei szerint van megkonstruálva, modellálva; minthogy az ember a holt matéria formáját követve alakította ki a maga társadalmát. A holt természet törvényeit vitte át saját magára. Ezért nem hisz a Szellemben, ezért fordul el Istentől. Mert már csak kenyérrel él. Hogyan is pillanthatná meg a Szellemet, a Csodát, az Istent, ha az ő nézőpontjából ezek szükségtelenek. Ám ott, ahol hiányukban a tiszta empíria uralkodik, időről időre csodák keletkeznek: ez a fizika. S korunk fizikusainak túlnyomó többsége, mint ismeretes, valamiért istenhívő. Egyszer a megboldogult Lev Landau szovjet fizikussal beszélgettem erről. A történet színhelye : Krím, tengerpart, kavicsok.

Én: - Végül is maga szerint létezik Isten vagy nem?

(Három perc szünet)

Landau ( tehetetlenül rám függesztve tekintetét):

- Azt gondolom, hogy igen.

Amikor ez történt, én csak egy ismeretlen, napbarnított fiúcska voltam - a neves költő Arszenyij Tarkovszkij fia. Egyszóval senki. Valakinek a fia.
Landaut akkor láttam életemben először és utoljára. Véletlen találkozás volt és egyszeri. Kizárólag ez a magyarázata a Nobel-díjas tudós őszinteségének.
Van-e remény arra, hogy az apokaliptikus csönd közeledtének minden előjele ellenére, melyről nyilvánvaló tények tanúskodnak, az emberiség fennmarad? Talán az éltető nedveitől megfosztott öreg fa kitartásának legendája adhat választ erre a kérdésre. Alkotói pályám eddigi legfontosabb filmjének ez a legenda az alapja.

A legenda egy szerzetesről szól, aki lépésről lépésre, egyik vödörrel a másik után hordja fel a vizet a hegyre, hogy a kiszáradt fát öntözze. A kétség szikrája nélkül hiszi, hogy ezt kell tennie, egyetlen pillanatra sem hagyja el a hit, a csodatévő hit, melyet a Teremtőbe vet. Ezért adatik meg neki a Csoda : egy reggel a fa ágaiba élet költözik, frissen hajtott lombok borítják őket. De vajon csoda ez? - Ez az igazság.

barna írta...

Én ebben a kérdésben Russellel értek egyet. Amiről Tarkovszkij beszél, az éppen a hit szférája. És arról már Szent Pál elég őszintén nyilatkozott: a remélt dolgok bizonyossága (bizonyosságként való megélése), tehát igazságnak-tartása annak, ami csak remélt igazság. De persze aki ezt a különbségtételt nem teszi meg valamiért (Russell megteszi), annak igazi igazság. És ha kivirágzik neki a fa, hát az persze gyönyörű.

De én erre képtelen vagyok, harminc év locsolással annyit értem el, hogy minden valaha virágzó fám megdöglött, pedig locsoltam én is eleget, hittel, félbolondként. Én még egyszer kizárt, hogy visszamásszak a locsolókannáig. Nem is akarok, nem is vagyok rá képes.

Amúgy Tarkovszkijt nagyon szeretem, az én filmem tőle a Stalker, az meg elég keserű hiteket közvetít. Bár tény, hogy azokat közvetíti, ha másképp nem, képileg.

. írta...

Nehéz összeszednem magamat (épp egy olyan összeomlás után vagyok, mint amiről Popper beszélt, próbálom összerakni újra a hétköznapokat, vagy legalább magam számára működőképessé tenni).
Leginkább kérdéseim vannak. Mi van, ha az ember nem tartja magát hívőnek, viszont vannak tapasztalásai, amik ellentmondanak az eddigi racionális, természettudományi ismereteken nyugvó világfelfogásának, - akkor azok micsodák? Mit lehet azokkal kezdeni?
Szabad-e, kell-e ezekről egyáltalán beszélni? (Na, erre szerencsére van válaszom: nem szabad, és nem kell, de attól azért azok még vannak.)


A harminc évnyi locsolásról meg az jutott eszembe,1. ami ma úgy tűnik, hogy hiábavalóság volt, arról bármelyik percben kiderülhet, hogy nem volt az. Vannak magok, amik lassan erednek meg. A kudarc csak látszólagos.
2. Aztán az is lehet, hogy vannak olyan emberek, akik valahonnan el akarnak jutni valahová, egész életükben ezen igyekeznek, de ezt rosszul gondolják magukról, mert Ők olyan emberek, akiknek nem kell eljutni sehová, mert az
pont elég, hogy vannak egy helyben, és aki akarja, az ott megtalálhatja őket.
Nem?

barna írta...

Hogyne szabadna ilyenekről beszélgetni! Mindenről szabad, ha olyan az ember! Csak éppen az szokott történni, hogy alig valakivel LEHET, és azoknak is csak a tizedével ÉRDEMES. Úgyhogy megtalálni... Elég reménytelen.

Velem se lehet, mert nem tudok mit mondani. Velem főleg ezért nem lehet. Régen másért sem lehetett, szarkasztikus voltam és mocsok, a barátaimat is vérig sértettem, ha elhajlásokat tapasztaltam náluk. Ma már ez elmúlt, viszont nem tudok részt venni ilyen társalgásokban, nincsenek ilyen közölhető élményeim. Régen szarkasztikusan vihogtam, ma kínomban vihogok. Az eredmény szempontjából nem nagy különbség.

Értelmes, de ilyen élményektől megütött emberek ezért kötnek ki végül gyakran idióta, az ő szellemi szintjükhöz abszolút méltatlan szektáknál. Így gondolom. Mert beszélni kell, alapélményeket nem lehet örökre bezárni, mert úgy megnémul a világ számára az ember. Velem ilyesféle van (más okokból): nem ajánlom. Sose tudni, hol van egy ember terhelhetőségének a határa. Magamról sem tudom.

Szóval én nem tudnék mit mondani. Nem vagyok egy Popper. Se egy Momo, aki jól hallgat. Fel kell épülni, ha lehet, de hogy? Nem tudom.

rás írta...

Lehet, hogy az ember nem is azért locsolgat, mert reméli, hogy kizöldül a fa, hanem önmaga miatt: nem tud nem locsolni.