2010. április 26., hétfő

Csak könnyedén, fiú

Enyhe bírálat ért tegnap: azt mondták szívközeli emberek, hogy legújabb bejegyzéseimet nem nagyon tudják elolvasni. Hosszúak, bonyolultak, nehézkesek. Hát valóban. Ráadásul tele vannak mindenféle idegen anyaggal, Russell- meg Kafka-szövegekkel. Elszégyelltem magam, és rögtön valami könnyítés után néztem. Két ilyen mindig kéznél van, ha muszáj: az egyik, hogy bármikor ide lehet lökni valami naplószerűséget, valami napi efemerséget. A másik meg a nők. No hát akkor ebben a sorrendben.

Szóval tegnap kritika jött meg még különféle egyéb rossz hírek, de még korábban, délután három körül valami óriásilag klassz dolog is történt: felhívott Kuli a Balatonról, és közölte velem, hogy első menetben készen van a MŰ. Ami ezúttal nem fotósorozat, hanem regény, méghozzá az ő második regénye. Az elsőt, a Hűbele kolesz címűt még kamaszfejjel írta; ez viszont már érett, felnőtt kompozíció. Kéziratban 145 oldal, ami könyvformában minimum a duplája lesz. Az első fogalmazványt, leszámítva a végét, max. 20 oldalt, olvastam is már, és jelenthetem, hogy valóban olvasmányos, érdekes és jó könyv lesz.

Ilyen hír azért nem jut minden napra. És noha a tegnapi a hírek napja volt egyébként is, nekem ez lett a főhír, a többit biztosra vettem úgyis. Na ja.

Remélem, Kuli, mielőtt visszaindult volna Budapestre, újraolvasta az alkalomhoz leginkább illő opuszt, a magyar irodalom legnevezetesebb üdvlövését vagy hip-hip-hurráját, és ha már úgyis arra járt, az abban leírtak szerint cselekedett.
Nézzük csak.

ÖRKÉNY ISTVÁN:
A MEGVÁLTÓ

„Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.

– Tessék beülni – mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de a szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg-lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?

– Még ide – mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

– Még most is? – kérdezte az író.

– Még most is – mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang.

Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

– Még most is ide látni? – kérdezte az író.

A csónakos körülnézett.

– Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.”

*
Én sajnos nem voltam ott. Már csak ezért sem lehet az eseményről fotóm. De van a gyűjteményemben hasonló. Ideillő. Gyönyörű, könnyed vízreszállás...

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

súlyos hiba

szívközeli emberekre hallgatni.

én sem hallgatok rád. és asszem még sokan, szerencsére. na?

lala

dini írta...

... és olyannyira elszégyellted magad, hogy ennek hatására feltettél még egy idegen szöveget. És aztán még egyet.
Vagy ez lenne a csattanója az egésznek?

barna írta...

Hát, valahogy így jártam el tényleg, bevallom. Szeretem megszegni a magam által nagy képpel megfogalmazott szabályokat. Ezt költőktől tanultam, főleg Verlaine Költészettanából, ahol az összes hangzatos elvét látványosan megszegi. És a sznob szájtátók észre se vették mindezt.

Egyébként akad még ilyesféle enyhe poén.