The Fate of the Librarian 3

Jelentés a szarbódéból

Kevés a derű ezeken a lapokon, hallom. Hallom, hiszen mondjátok. Mondjátok, mivel nyilván így találjátok. Szerintem meg van itt derű épp elég, csak talán nem direktben. Mindegy, most magamba szállok és szórakoztatni foglak titeket. Sajnos egyelőre csak hozott anyaggal. Aki ismeri, annak jó; aki nem, annak még jobb, ugyanis most megismerheti. Hamvas Karneváljának VI. nagy részéből mutatom meg Bormester Máté nagy beszélgetését a vécénénikével. Meghitt párbeszéd egy óvóhelyen, 1944 tele, ostrom, éhhalál, belövések, mocsok; azt hiszem, eléggé magáért beszél ez a szövegdarab. És aktuális is, állíthatom: panaszaink főiránya úgyis épp valami ilyesmi, ostrom- és szarmetaforákban utazunk: hogy annyira szar minden és nincs semmi remény, szar se; és senki nem ér szart se; és tessék nekünk valamennyit mégis adni (persze reményt és nem szart): hozzák már el végre a várva várt főszarászok! Hát Hamvas ad (azt gondolom) valamit; hogy mit is, azt döntse el ki-ki magának. Engem ez a rész mindig felderít: jó, akkor tehát így is lehet. És vigyorgok.
„– íme, hölgyeim és uraim, tanulságos beszélgetésem a feltalálóval. Sikerem titka, hogy mindenkivel saját nyelvén beszélek. A másik beszélgetésem még frappánsabb, kérem, időnként a hölgyek, ha füttyentek, ne hallgassanak ide, mert. Kérem. Mégis. Akkor majd fülüket fogják be. Menyhárt úrtól a harmadik zsákon lakik Toldi néni. Toldi Miklós valamelyik leszármazottja? kérdem. Nem, nem, Toldi Károly vasúti fékező volt, négy évvel ezelőtt meghalt. Szóval nem Toldi Miklós. Nem, Károly, mondom, hogy Károly volt, fékező. Már azt hittem, hogy Miklós. Nem, kérem, Károly volt, nem Miklós. Szóval Károly. Igen, Károly. Toldi néni a pályaudvari (fütty) piszoár felügyelőnője, panaszkodott, hogy ő már idestova harmincnyolc éve ugyanannak a (fütty) piszoárnak a felügyelőnője, és azt hitte, ott fog meghalni, s most kizavarták ebbe a büdös gödörbe. Ő fülkéjében egyedül élt, a legszigorúbb higiéné szabályai szerint, reggel és este a lavórban megmosdott, szappannal és kefével, fülkéjében állandóan volt készenlétben többféle fertőtlenítő, és most úgy kell élnie, mint a disznónak. Hát, mondom én, ez lesújtó. Pedig, szólt ő, soha senkivel se volt baja. Vendégeit mindig pontosan kiszolgálta, a papirost benyújtotta nekik, az öblítőt meghúzta, és a csészéket mindennap kikefélte, mert ő a tisztaságot megszokta, harmincnyolc év sok idő, nála soha senki piszkot nem talált. És az emberek, igen, az emberek, ő sokat tudna mesélni róluk. Írja meg, mondom én, írja meg emlékiratait. Mennyi mindent láthatott. Ó, igen, sokat láttam. Férfiakat és nőket, mondom én. Igen, férfiakat és nőket (fütty), kicsiket és nagyokat. Írja meg emlékiratait, mondom én, majd segítek önnek. Híres lesz, sok pénzt fog keresni, ilyen még nem volt, az emberek nagyon szeretnek ilyesmit olvasni. Tényleg? Gondolja? Biztosan tudom. Írja meg (fütty) a kicsiket és a nagyokat, ez nagyon érdekes. Ez a piszok itt, mondja ő, igazán nem tudok hozzászokni. Otthon mindig, amikor kenyeret vágott, előbb kezét megmosta, de itt? Hol lehet itt kezet mosni? Meg tudom érteni, mondom én. Már azt hittem, fülkémben fogok meghalni, ahol éltem, csendesen és tisztaságban, mert a tisztaság, kérem, mégis, én mindig tiszta voltam, nálam soha nem volt piszok. És leányom is. Ó, hát leánya is van? Hogyne, itt lakik velem, egy szalmazsákon alszunk. Ő is ott volt a pályaudvaron? Nem, nem, én azt akartam, hogy ő is ott legyen, tanulja meg a tisztaságot, de ő azt mondta, ő nem lakik (fütty) a szarbódéban, és nem szagolja egész nap a ganajt. Pedig, kérem, azt meg lehet szokni, én már nem is éreztem, sőt szerettem is, egész más az, mint a levegő itt. De leányom, Endivia. Szép név, mondom. Igen, Endivia nem akart ott lakni, és elment szobaasszonynak a szállóba. A nagyszállóba? Nem, nem oda, hanem ahová (fütty) a párocskák jártak éjjel, ott sok a borravaló, tudja, jól keresett. Szóval, mondom én, Endivia nem akart a fülkében lakni. Nem, mondja ő, ő szobaasszony akart lenni, mert így sokat keresett. Ő azt mondja, hogy ő nem lakik a (fütty) budiban, akkor már inkább a kupleráj, az nem büdös. Pedig, kérem, az sokkal büdösebb. Szóval, mondom én, Endivia ilyen higgadtan választott. Endivia tudatos nő, aki a feminizmus legmélyebb kérdését megértette. Én nem tudom, mondja ő, hogy mi az a feminizmus, csak, hogy. Elvégre, szólok én, ha ő azt mondta, nem (fütty) a budi, hanem a kupleráj. Ez tudatosságra vall. Hölgyeim, ez az önök sorsának egyik legfontosabb kérdése. A problémát szívleljék meg, és ezt a kérdést egymás között alaposan vitassák meg. Én a magam részéről a feminizmus egyik alapkérdésének tartom. Endivia, szólt erre, Endivia nem mos kezet, ha kenyeret vág, Endivia piszkos, én azt nem bírom, hogy valaki piszkos legyen, még szaga is van, nem mosdik rendesen. Nekem a szagokra különös érzékem van. Persze, mondom, a fiatalok nagyon elromlottak. Úgy, úgy, szól ő, nagyon elromlottak, piszkosak, nem tudják, mi a tisztaság, én nem bírom, ha valaki nem tiszta. Itt ebben a gödörben – „

Rongált angyalarc

Az én fiatalkorom eléggé hülye rögeszmékkel telt el. A legsúlyosabb talán az volt közülük, hogy biztosra vettem: nekem nem szabad közel mennem senkihez, aki már némi hírnévre szert tett. Minél inkább érdekel-izgat, annál kevésbé. Nem tudtam, miért, de így éreztem ezt. Távolról kell eloroznom a titkaikat. (Mert azokat persze el kell!) Így hát, noha egy fura pillanatban, rémlik, alkalmam lett volna megismerni Vas Istvánt, máskor meg mintha Juhász Ferencet, én nem ismertem meg őket csakazértse, pedig utóbbi még pár éve is „direkt” szembejött nekem. Azt meg minden ismerősöm tudja (röhög is rajtam, de szerencsére diszkréten), milyen rettenetesen izgatott a kezdetektől Cseh Tamás és Bereményi, illetve a legelején még náluk is jobban Cserhalmi, aki a legtitkosabb vonatkoztatási pontom volt akkoriban. De hozzájuk se sündörögtem oda sohasem, pedig alighanem simán becsatornázódhattam volna bármelyikük holdudvarába. Sőt az egész induló, káprázatos Katona József Színháznak is a peremvidékére juthattam volna. Közvetítő barát-tömegek álltak ugyanis mindezekhez rendelkezésemre, sőt nem egyszer unszoltak is, hogy gyere már!

De hát ugyanígy voltam én mániás ifjúkoromban az irodalomtudománnyal és a filozófiával is. Illetve az akkori nagyágyúival. Én, aki közben, a lelkem mélyén, leendő élvonalbeli irodalomtörténésznek gondoltam magam! (Így, ahogy mondom, és ez nem is lett volna nekem elegendő!) — Hát ez már elúszott. Mondhatná bárki, hogy Király István vagy Hermann István szocialista főideológusok akkor felajánlott támogatása úgyis csak szégyenkezést jelentett volna nekem később, és hogy milyen jó ösztönre vall, hogy nem kértem belőlük, inkább a semmiző semmit választottam — de nekem nem annyira ideológiai ellenérzéseim voltak akkoriban még, hanem inkább ízlésbeliek. És abból állt az egész ellenérzésem, hogy a SEHOVÁIG, ahova úgyis tartandó vagyok, illik egyedül eltempóznom. Szellemi magányosságban kell megtennem azt az akár ezer mérföldes utat, ami a Tao te king szerint az élet. Mert potenciális Kossuth-díjak ide, képességek oda, az legbelül kezdettől világos volt, hogy a külső karrier esetemben nem fog összejönni, kár is kapálózni. Az nekem nem jár valamiért. És minden más, ezt helyettesítő életlehetőség, mint például a kötelékben-repülés (bármiféle csodálatos-kalandor társasággal), az meg csak a „jó lenne” szintje: nekem az csak zsákutca, elfutás a sorsom elől: ráadásul még sima és értelmetlen élősködés is. Nekem mindent egyedül kell, csak nem rátapadni senkire... (Hát, nagyjából sikerült.)

Nem tudom pontosan még ma sem, miért éreztem így. Volt oka, sőt értelmes oka volt ennek a hülyeségnek: csak éppen nem világos előttem még ma sem, mi volt ez a roppant értelmes ok. (A semmiig egyébként előirásszerűen eljutottam azóta, sőt máig is haladok benne tovább, szerintem korrektül. A „semmi” másfelől úgyis viszonyfogalom: belülről nézve nagyon is valami az, mi több: rétegzett, gazdag, burjánzó univerzum, olyan, mint valami varázslatos fraktál, amit ráadásul önmagának tervezhet meg az ember mint önmaga belsőépítésze. — Hát nekem talán ezt kellett megtapasztalnom, ezt kellett megismernem. (Fatalizmusom egyébként épp idáig tart, nem hiszek én karmikus dolgokban egyáltalán.)

Ám persze lehet, hogy mindössze gyáva voltam. (Hát bátor biztosan nem, de ez így nekem akkor is pontatlan és kezdetleges.)


Nos, akkor témára végre: ott volt Bódy Gábor. Ő mint referenciapont bennem kezdetben fel sem merült. Pedig az Anzix után (19 éves voltam, és épp hogy fellopakodtam erre a csodálatos Budapestre) már kezdtem hallani érdekeseket. Kár, hogy akkoriban még erősen másfelé tájékozódtam. Persze, a nők. Szerelmes voltam és viszontszerettek, ám ugyanakkor folyton el is akartak hagyni; tehetségemet és kivételességemet ugyanaz igazolta vissza, aki folyamatosan kétségbe is vonta; bódító és irtózatos hullámvasút volt ez az idő a legkülönfélébb csúcsok közelében és a legkétségbeejtőbb önismereti szakadékokban. Négy évig tartott. Mire mindebből kiszabadultam (kilöktek) és a Budaörsi kollégium 424-es szobájában valamennyire visszanyertem a józan eszemet, addigra nagyon sok bepótolni valóm lett. De legalább akadt megint értelmes elfoglaltságom.

Na, ebbe a szakaszba már beoldalazott picikét Bódy Gábor is. Az Anzixot (Cserhalmi miatt természetesen) láttam már korábban is, de hősleg nemigen azonosulhattam abban senkivel. Kiszállni az egészből és repülés közben megpusztulni, esztétikusan és értelmetlenül, no az az egy opció tetszett nyilván, sőt tuti, hogy magam is fontolgattam még jó ideig ilyesmit. No de hát maga a referenciaszemély is élt tovább, csak színleg halt meg filmek és színdarabok sokaságában, és nem tudtam nem észrevenni, hogy valós életében milyen virgonc és jókedvű. Hát akkor lehet még élni nekem is valamennyit, ezt reméltem. (Mondom, vonatkoztatási pont volt ő nekem. Nem tudtam akkor, már és még, semmit a világról, életről, el voltam tévedve teljesen: hát jobb híján őt és az őféléket fejtegettem meg. És belőlük következtettem vissza a saját, természetesen jóval harmatosabb esélyeimre. Másképp nekem ez akkor nem ment.)

A 70-es évek végén Bódy forgatni kezdte a Psychét. Furcsa képek jelentek meg a filmről a Film, színház, muzsikában, ma is megvannak nekem félretéve azok az oldalak. Megütődtem. Micsoda? Na és Cserhalmi mint Zedlitz báró, hát ezt egyáltalán nem tudtam elképzelni, ez lehetetlen volt egyenesen. Jól ismertem ugyanis az alapművet. Ezért furcsamód arra jutottam, hogy ez rettenetesen nagy film lesz, mert csak az lehet: mégpedig olyan, amilyenre egyáltalán nem lehet felkészülni. Én se tudok, hiába is akarnék. Borzasztóan érdekelt persze, mi lehet az, amit én képtelen vagyok előre elképzelni, pedig lesz majd, sőt már levésben van. — Hallottam is pár mozzanatról. Akkori legjobb tanítvány-barátom (nevezzük Jenőnek, ha egyszer úgy hívták), már rendszeresen együtt töltötte ideje jelentős részét ezekkel az emberekkel. Színházi díszletező munkássá lépett vissza ugyanis épp a potenciális költőségéből. Átmenetileg persze. És mindennap találkoztunk: szabadidejében a koleszunkban, nálunk, a nevezetes, folyton szálló 424-es szobában csövezett. Neki nagyon sok dologról nagyon sokféle híre volt, egészen elképesztők, ám később kivétel nélkül hajszálpontosnak bizonyulók, tehát akkor már volt egy első osztályú informátorom. (Kevésbé első osztályú akadt több is.)

Csörtettem az Egyetemi Színpadra, amikor megtudtam, hogy a Psychéből lesz ott valami előbemutató-szerűség. Maga a film még le sem volt forgatva, csak egyes részei voltak meg akkor. (Gyanítom, 1980 eleje lehetett.) Emlékszem, nagyon vártam Weörest: herélt hangú kertitörpék látásától mindig elaléltam. Úgy volt, hogy ott is lesz, de persze dehogy: macskasimogatással lehetett elfoglalva. Viszont a filmből tényleg mutattak akkor vagy negyedórányi anyagot. Talán még hang se volt hozzá, vagy maximum csak zörejek, ezt nem tudom. Mindegy, tényleg hihetetlen volt. Az elejéről voltak némi részletek. Tóth Laci az egri székesegyházban kezet csókol a püspöknek, és mi a padló alól figyelhetjük mindezt; úgy látjuk őket, ahogy az Isten se tudná meglesni talán, hiába ismeri mindenkinél jobban a saját lakhelye zegzugait. Akkor láttam először a filmbeli, folyton száguldó felhőket is. (Előttem vannak ma is, folyton. Nagyon másmilyen felhők.) És utána meg ment-ment Psyché, ez az eszméletlenül-jelentékenyen szép lány a hosszú, sötét folyosón, szűzkurva gyönyörűség; vonszolta magát, és mindenhol formalinba áztatott szervek látszottak üvegtégelyekben, és legfőképpen is embriók. És akkor jött még csak a hihetetlen. Leült a hosszú fekete kabátjában, és lábszéttevés, és látnunk kellett csaknem, ahogy kaparják ki belőle a magzatot, és csöpögött alóla a vér a lavórba, majd jött a vödör… — Micsoda képek, elborzasztóan gyönyörűséges volt, így még nem láttunk filmet nőisorsmesélni, én legalábbis biztosan nem. Ilyesmit, ilyen iszonyatot, egyben ilyen iszonytató gyönyörűséget… Hát hogy lehet ezt?

Aztán kijött a függöny elé Bódy, sötét öltönyben, nagyon higgadt és konszolidált mondatokat mondott, önmaga filmjének anti-provokatív ellenpontja volt. (Nem tudom, világos-e.) Nem látszott rajta semmi a zseniből (azt a filmjében hagyta), ha csak annyi nem, hogy teljesen képben volt önnön munkáját illetően. De tényleg teljesen. És látszott, hogy épp most szakította félbe a kedvünkért egy kicsit és rövidesen folytatni is fogja. Merthogy itt folyamatosan munka történik.

Azt nem tudom már, Csaplár Vilmos ott volt-e, talán nem, a gyártásvezető mindenesetre igen, elég fiatal ember volt, számokat mondott és adatokat, és ugyanaz a szakmai szigorúság látszott rajta is: mi itt most filmet csinálunk, ennyi idő, ennyi jelenet, ennyi pénz, ennyi szereplő, így meg így halad, ez nem játszadozás, és noha biztosan van benne ihlet, de legfőképpen tervezés, az van benne sok, az kell bele.

És hát azt hiszem, legvégül jött Dobai, a társíró. Hullarészeg volt, a lábán megállni alig tudott. De minden kérdésre megfelelt ő is, és pengeéles volt, és mondta, elmondta, mantrázta hússzor is, ami rajta azonnal látszott is, hogy helyzet van, baj van, gyász, épp most halt meg valaki, aki a filmnek és a filmeseknek pótolhatatlan volt (máig emlékszem, milyen nevet mondott, annyira beégett az is, noha sose hallottam azelőtt — azóta se). Ez az egyébként ritkán-nem-ittas ember is a filmjüktől volt tehát részeg aznap este, nem akármi mástól: nem privát szétesettség volt. És épp ezért, bármilyen furcsa, ugyanazt az elmélyült filmnek-önátadást sugallta, mint mind a többiek is. Pontosság, tárgyilagosság, szétesettség, bármi: itt tényleg minden ugyanabból fakadt. Ezek az emberek átadták magukat annak, hogy épp csináltak valamit. De abszolúte átadták. És azt a valamit meg teljességgel EGYÜTT csinálták. Én addig ilyen erős munkajelenlétet egyáltalán nem láttam, de azonnal tudtam, hogy kizárólag ez a hozzáállás való nekem is. És hogy mindent, amit csinálni fogok majd (ha ugyan fogok), így szabad csak csinálnom majd, vagy nem szabad sehogy.

(Ja, az teljesen egyértelmű volt, hogy ezt az egészet a Bódy gerjeszti és inspirálja.)

Nem misztifikáció, amit itt most leírtam. Ezt így éreztem már akkor pontosan. Tájékozódni képtelen, csökött kis hülye voltam, de ezeket a sorokat (a lényegüket!) már akkor tollba tudtam volna mondani. Persze biztosan nagyon meg is ijedtem attól, hogy ezt így kell, hogy csak így érdemes. A 100 % rettenetesen ijesztő. És biztos, hogy nagyon irigy is voltam. De nem utólagos benyomásokat mondok. Még akkor se, ha tény, hogy Cserhalmi a Bódyról készített dokumentumfilmben később maga is pontosan így foglalta össze a Psyché forgatásának körülményeit. (Arra a napra is pontosan emlékszem ugyanis, amikor azt az egyórás BBS-dokumentumfilmet megnéztem valami kis körúti moziban. Bódy halála után nagyon kevéssel készült, és valamiért szinte azonnal be is mutatták. Látta, gondolom, 5-600 ember. — Akkor nekem, ott a nézőtéren, csak nyugtáznom kellett: igen, ezt én is tanúsítani tudom. Én is megleshettem őket, amikor a filmmel foglalatoskodtak, így volt pontosan, és ez nekem elég is.)

Én akkor nagyon erős ütést kaptam. Az elkészült Psyché aztán legalább 90 %-ban be is igazolta a várakozásaimat. Úgy lett, ahogy vártam. Nem tévedtem. Életem öt legfontosabb filmje között maradt máig. Úgy tudott mesélni. (A kísérleti filmes részek nekem elhagyhatók lettek volna. De Bódy maga mondta, hogy eleve „rétegelte” a filmjét. Több réteg is elhagyható belőle, tetszés szerint, és még mindig marad bőven néznivaló.)

Furcsa, hogy maga az alkotó továbbra sem izgatott különösebben. Nem vált referenciaszemélyemmé. Pedig úgy kellett volna történnie. Hiszen felfogtam őt. Érdekes, egyáltalán nem mindennapi ember volt. Rongált angyalarca volt. Irtózatosan nagy tehetség volt. Biztos, hogy zseni volt. Tudtam. Láttam. De éppen nem értem rá. (Nem is gondoltam volna, hogy már minden rezdülésére figyelnem kell. Nem tudtam, hogy nincs idő.) Nekem közben megint fraktálos fordulatok jöttek az életembe, diplomázni kellett, az komoly cirkusz volt, aztán következtek sorban a nagyon vegyes, részben önhülyítő munkahelyek. Előfordult, hogy két állásom volt egyszerre ugyanazon intézményben, nehogy unatkozzak véletlenül. Hozzá még meg is nősültem újra, kollégiumi nevelőként pedig hajnalokig ittam és olvastam. Nappal tanítottam, szerveztem és aztán megint csak nevelőtanárkodtam. Megtanultam tehát magam is rengeteget dolgozni (a dolog értelmessége persze más kérdés), mégpedig én is párhuzamosan az alkohollal, ahogy azt Cserhalmi mondta később megrovólag önmagukról, a már szóba hozott Bódy Gábor-emlékfilmben. (Hát igen, ez egy párhuzamosság esetleg. De akaratlan.)

A Hamletért, ez tény, egészen Győrig mentem, csak mert abban játszott Cserhalmi. Címszerepet. (Megérte lemenni.) A Kutya éji dala viszont hidegen hagyott, elment mellettem. (Biztosan kár. Majd most megnézem újra.) És aztán egyszer csak Bódy Gábor meghalt. Harminckilenc éves volt. (Egyesek szerint öngyilkos lett, ez a hivatalos verzió is. Mások makacsul gyilkosságról beszélnek, méghozzá politikairól: e verzió szerint a rezsim tette el láb alól. Hogy miért, arra nézve megint csak különböző elképzelések léteznek, némelyik egészen fantasztikus.)

1985. október 24-én halt meg; én akkor már megint egy újabb helyen „dolgoztam”. Egy hónappal korábban kerültem az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékére, Zsilka János professzor kutatócsoportjába, méghozzá egészen véletlenül.

Nagyon fura ez azért... Zsilka János volt Bódy Gábor egyetlen, általa vállalt mestere. És én meg épp ott lebzseltem, amikor jött Dobai, a közös jóbarát (néha feljött később is), és egy szobába zárkózva elmesélte Zsilkának, mi is a helyzet. A helyzet pedig nem volt éppen derűs. Bódy magára zárta a fürdőszobaajtót és össze-vissza szabdalta az ereit. Úgy tűnt a rátalálóknak, részletezte Dobai, hogy a végén nagyon megijedhetett, talán segítséget is próbált kérni, de hát nem volt kitől. Mivel profin szervezte meg ezt a (hentes)munkát is. Ahogy szokta; ahogy kell. Már persze ha mindez tényleg így volt. Nekünk Zsilka mesélte mindezeket tovább. Ő rettenetes hangulatba került akkor. A temetésről is úgy tért vissza, összeroskadtan. Tényleg nagyon szerette Bódyt ez az akkorra már rég szénné égett, cinikussá lett szívember; legfőképp talán azért, mert Bódy is nagyon szerette őt. (És krakéler gesztusokkal folyton ki is álltak egymás mellett, ez egy sportjuk volt nekik világbosszantásilag. Nagy provokatőrök voltak. Azok is voltak.)

Hogy szakmai szempontból mi közük volt egymáshoz, hogy volt-e egyáltalán valami, vagy csak a rokonszenvnek nevezett közös félreértések területén mozogtak — arról azóta is folyton változik a véleményem. Mindig úgy tűnt nekem, Zsilkának nem sok valós fogalma lehetett, mit akar tőle szakmailag Bódy és Dobai. Köze nem volt filmes struktúrákhoz… De szemantikai és szintaktikai (jelentésbeli és szerkezeti) struktúrákhoz nagyon is. És ő épp abban a periódusában volt a leginkább zseniális. Később elég sok kikopott belőle, és ő ezt érezte is, és nehezen viselte… Szar dolog megroggyanni. Mindegy. Akkor épp zseni volt. — Én ezt persze csak az írásaiból gondolom. De tényleg abban a rohamozós periódusában volt, amikor Bódyék nagyon sokat tanulhattak tőle. Látásmódot, főképp.

De hát ez már egy tanulmány témája lehetne. És az másik műfaj. (Lehet, hogy ma belefogok.)

Még valami. Az én dilettáns elgondolásom az, hogy bármi történt vele és bármiért: Bódy viszonylag gyors ütemben önmagát számolta fel. Nem csak a fizikai létét, hanem a vége felé talán már a tehetségét is. Ő a maga tízezer mérföldjét borzasztó gyorsan elfogyasztotta. Mániákus csináló ember volt: de nem a tehetetlen fajtából, hanem olyan, aki a maga mániákusságát szakmai-technikai fogásokkal lassította le és tette ezzel működőképessé. Megtanult dolgozni, na, bármit is jelent ez. És zseniális volt ebben is. Ő tudta, hajtogatta is mindig, mégpedig nagyon agresszíven: „csak az van, amit megcsinálsz”. Amire csak úgy vágysz, ami csak úgy jó lenne, hát az nem lesz meg soha. Ezért hát, mesélték, azt vágta oda egyszer dühödten egy ilyen álmodozónak: „Miről akarsz velem beszélni? Hol a forgatókönyved? Ja, hogy nincs? Dolgozzál, bazmeg!” — Nos, oda akarok mindezzel kilyukadni, hogy neki mindent megért, hogy megvalósítsa a terveit. Csapatokat teremtett erre e célra, megtanult gazdálkodni pénzekkel, érzelmekkel. De mit jelent, hogy „neki mindent megért”? Vajon mi mindent? Nem abba pusztulhatott vajon bele, hogy túl sokra is hajlandó volt, csak hogy megvalósulhassanak ezek a filmek? Olyasmikre, amiket aztán már nem bírt el a lelkiismerete? — Én nem tudom. De valamit nem bírt el, ez szerintem biztos.

És akkor mondok még valami ennél is meggondolatlanabbat. Olyan nagyságrendű tehetséget, mint ő volt, én a rendezők közül egyet láttam mindössze az azóta fellépők között. Schillinget. Persze ő színházi rendező, de az most mindegy. A hasonlóságok szerintem megdöbbentőek. És kétségbeejtőek. Schilling is megtanult mindent, ami a munka szervezéséhez tartozik, neki is mindig mindent megért, hogy elkészüljön a produktum, ő is csapatban gondolkodott (megteremtette azt és mozgatta), sőt megpróbálta magát alá is rendelni a csapatnak. (Na, azt kevés sikerrel.) És szerintem végtére ő is ugyanúgy felszámolta magát. Ugyan szerencsére él és virul, dolgozik, kisgyereke született, mondhatni: rendben van ; csak éppen krétakörtelenül, ami pedig az ő lényege lett volna. Nem talált benne elég közösséget, felszámolta tehát egy krakéler gesztussal. És szerintem úttalan lett. Ne legyen igazam.

Mindegy, valami úgyis mindig hiányzik… Bódynak az akkori állampárti irányítással kellett megküzdenie, és túl sokat adott talán oda, és elvérzett bele; Schillingnek egy újabb korszakban a fogyasztói világ iránytalanságával, közönségességével és egyben közösség-telenségével. Nála nagyobb erőkkel, az bizonyos. És ennek a sztorinak is vége van. Bedobta a törölközőt, és most kénytelen elhitetni magával, hogy mindössze előre menekült. Legyen úgy.

Pörgés emléke száll

Október 25-én, vagyis alig egy hét múlva megszűnik a geocities nevű tárhely, és magával viszi a virtuális téren is kívülre (na, az vajon hol a csudában lehet?) az én honlapomat is, melyet egykor, ébren annyit építgettem álmodozva. Ma kíváncsiságból végignéztem még utoljára, hát eléggé kompakt kis világ, sőt nem is kicsi egyáltalán; aki csinálta (illetve aki azt a barom-sok mindent csinálta, amikből ez a honlap is kiágazott), az most furcsa, távoli, és nem is teljesen beszámítható valakinek tűnt nekem: én voltam persze, de nem igazán hiszem el, elveszett azzal az emberrel javarészt a kapcsolatom, nem otthonosak a dolgai sehogyse. Ha tehát elmegy most ez a sok emlék a sehovába, épp a legjobb helyre megy, mondom első megközelítésben: nyilván megy az után az akkori ember után, aki már ott van egy ideje: egyértelműen a seholban van. Így képzelem. De jól van, azért még utánuk nézek alaposabban is. Sőt integetek nekik szívesen.

Nem a jobbik részem az, ami most majd véglegesen útravál, én legalábbis nem hiszem: nem volt az olyan jó rész. Mániás állat volt az a régi ember, ennyi erővel lehetett volna akár tömeggyilkos is. Annál azért ártatlanabb volt szerencsére. Milyen is volt? Hát legfőképp arra emlékszem, hogy harminc éves koromtól ötvenig maratoni futó voltam.— Illetve ez egy dédelgetett képem volt önmagamról szólva, amit még azzal is lehetett fokozni, hogy csupa százméteres sprintekből állt össze az a folyton-maraton. Ez egyébként így is volt, tagadhatatlanul. Nagyon erősnek kellett lennem, hogy kibírtam. Tényleg. De az ilyen élet nem lehet véletlen. Nyilván úgy határoztam egyszer valamiért, hogy majd mostantól keresztülrohanok egyetlen sprintben az életen, lehetőleg körülnézés és megállás nélkül, mert éltem a gyanúval, hogy másképpen nem tudnám végigcsinálni. Élet helyett volt ez a futás. Világos, hogy szorongásból. Hogy nehogy rákérdezzek egyszer is, mi értelme van. Na, ez fejeződött be három éve valamiért. Nirvana. (Amely szó Popper Péter értelmezése szerint annyi, hogy: „a pörgés megáll.”) Megállt, és nagy rémület lett. — De van egy másik képem is erre. Durvább, de lehetőségtelibb. A szájzáras kutya elengedte végre a műcsontot. Sikerült valahogy neki. (Kiverték a szájából. Naná, hogy a fogaival együtt. És vajon most mi lesz?)

Hát az a másik ember csinálta mindezeket, amikről a honlapom beszámol; nem szeretem őt, de teljesítményét megbecsülöm azért. Látom, kreatív volt nagyon, szarból egész várrendszert építő, türelmetlenül türelmes, és dialektika-nagymester is, mivel ellentmondásokból dolgozott mindenekelőtt. Úgy félt az emberek közelségétől, hogy védekezésül egész hadsereggel vette körül magát: komplett partizáncsapatai voltak, melyekkel különböző rítusokat hajtott végre, ezekhez a rítusokhoz pedig titokzatos szavakat rendelt, Heptameron, Versdallam, Troglodyta, Homo homini… Egész mágikus védelmi rendszerek voltak ezek, őrökkel, jelszavakkal, ő pedig ott ült a legbelső zugban, és szervezkedett és folyton elégedetlenkedett: építette, sőt építtette tovább a saját védelmi rendszerét. Merthogy noli tangere.

Nagyon önhitt volt sajnos ez a valaki, hübrisznagybirtokos: úgy vélte, megítélhet és lenézhet mindenki mást: aki örül az életnek; aki tanácstalanul nevetgél; aki nap mint nap elvégzi a munkáját, és nincs igénye vagy ereje többre; a gondolattalanokat; azokat, akik tizenegy órakor már lefekszenek; arról beszélt folyton, hogy neki már egész életműve van, amit akár ki is vonhat a világból, egyik percről a másikra, ha méltánytalanul bánnak vele, és akkor majd jól igazság nélkül marad a világ; zsarolási potenciállá próbálta tehát változtatni még a munkamániáját is, de azt sosem közölte a környezetével, milyen szabályok szerint játssza ő ezeket a játékait, és azt sem, hogy mire vonatkozóan mik a feltételei. Azok nyilván folyton változtak is. Az emberek meg legyenek hiperintelligensek, találják ki. Vagy dögöljenek meg. Dögöljenek meg, ezt kiváltképp sűrűn és átélten hajtogatta. Folyton jósolgatott, mi lesz majd, amennyiben… Na, mindegy: ingerült, felfokozott, ellenszenves alak volt.

Nagyon sok, túlságosan sok igazsága volt persze ennek a szájzárasnak. Mondhatnám, hogy szinte minden lényeges dologban igaza volt. De ez nem mentette meg őt és társait semmitől. És rokonszenvesebbé sem tette, sem az akkori, sem a mostani önmaga előtt.

Pedig nagyon szép dolgokat is csinált a barátaival. Noha kétségtelenül felhasználta őket, megajándékozta ugyanakkor legtöbbjüket egyfelől a közösség, másfelől a létrehozás élményével. (Annyira, hogy azóta is attól kódulnak. A pörgés megállt, és ők azóta sem találnak igazit, másikat.) A védelmi rendszer korántsem csak ocsmányság- és rutinelhárító rendszerként funkcionált: szarjelző készüléknek egészen kiváló volt, de igazából, ténylegesen Perelin készült ott a főtroglodita vegykonyhájában. Perelin, az Éjvadon. (Elolvasandó A végtelen történet. Írta Michael Ende.)

Ennek az egésznek a dokumentumai ott vannak ma még a honlapon. Szépek, tagadhatatlanul; de azért már távoliak nekem. És ott vannak az utolsó idők megkeseredett próbálkozásai is, jeléül annak, hogy az a régi ember nem halt meg azért olyan könnyen. A közösségét ugyan kényszeresen leépítette maga körül, nem is nagyon tehetett mást; de megpróbált újabbat, virtuálisat kiépíteni és megszólítani újabb és újabb embereket. És csak nehezen: sziszegve, dühöngve, gyűlölködve fogadta el, hogy ezek már nem sikerülhetnek neki. Hogy ő már így vagy úgy, de le van mészárolva. Írta a felemás korlátokat, melyekben kegyetlen iróniával próbálta eltakarni a gennyedző sebeit. Visszaolvasva több mint borzasztó olvasmányok. A széthullásközeli magány dokumentumai. Bármennyire jól sikerültek is olykor, mint írásművek: jobb, hogy eltűnnek szem elől. Egy régi tanítvány (nem tudom pontosan, ki is lehet) most dícsérte meg őket éppen, de én nem örültem nagyon. Mást kellene írni, mást kellene csinálni. Próbálkozom. A padlóról végleg felkelni végre: és újfent padlógázzal, mert másképp onnan már nem lehet.

Mindez fog is nekem sikerülni. Kár, hogy a László ebből már nem sokat profitál majd. (Kétszer nem lépünk ugyanabba a.) A megmaradt barátaim azonban bizonyosan.

Opinion

"Wired: Meg tudnád egészen konkrétan fogalmazni, mi az, amire a képregény mint médium jobban képes más médiumoknál?

Alan Moore: Egyfelől arra, hogy - ez bizonyított, azt hiszem Pentagon-tesztek által a ’80-as évek végéről -, a képregény a legjobb médium információt eljuttatni valakihez úgy, hogy az megőrizze azt és emlékezzen rá. Ezt nem én mondom, hanem a Pentagon. Én személy szerint úgy érzem – és ez csak áltudományos hippi baromság -, hogy ez talán azért van, mert ahogy mondják, a bal agyféltekénk mértékegysége a szó. A bal agyféltekénk felel a beszédért és gondolkodásért. A jobb agyféltekénk mértékegysége ezzel szemben a kép, ugyanis a jobb agyfélteke preverbális.

Szóval talán a szavak és képek olvasható formában történő kombinációjának köszönhetően van a képregénynek ez az egyedi ereje. Nos, igen, a film is szavak és képek kombinációjából áll össze, de teljesen más a struktúrája és teljesen máshogy működik. Filmnézés közben a történeten könyörtelen 24 képkocka per másodperc-iramban haladsz végig. Képregény olvasás közben azonban a szemeddel vissza tudsz tekinteni egy korábbi panelre, vagy vissza tudsz lapozni pár oldalt, hogy leellenőrizd, van-e valami kapcsolat a most olvasott dialógus és egy korábbi jelenet között.

Továbbá annyi időt tölthetsz az egyes képkockák elmélyült vizsgálatával, amennyit csak akarsz. Ez különösen igaz az olyan képregényekre, mint a Watchmen, ahol kihasználtam Dave Gibbons briliáns „földmérői” képességét, vagyis azt, hogy hihetetlen mennyiségű apró részletet tud elhelyezni minden apró panelen – és így mindent tökéletesen meg tudtunk koreografálni. Az apró szimbólumokat és jeleket, amelyek felbukkannak a háttérben, minden apró érintést meg tudtunk koreografálni a legutolsó mozzanatig, és tudtuk, hogy a közönség – mivel a saját tempójában olvassa majd – képes lesz minden panelt megfelelően áttanulmányozni és befogadni a majdhogynem észrevehetetlen részleteket is. Még a legjobb rendező a világon - még egy olyan tehetséges valaki, mint Terry Gilliam - sem tudná belesűríteni ezt az információmennyiséget egy film néhány kockájába. Mert még ha képes is lenne rá, akkor is túl gyors lenne a film tempója ahhoz, hogy a néző felfogja. Mert a közönség a moziban nem tudja kontrollálni az élményt olyan szinten, mint az, aki olvas.

Az egyik nagy ellenvetésem a filmmel mint médiummal kapcsolatban az, hogy túlságosan is magába szippant, és szerintem ezért egy lusta és képzelőerő nélküli népséget csinál belőlünk. Az abszurd hosszúságoknak, amikbe a modern film merészkedik az összes CGI-trükkjével annak érdekében, hogy megspórolja a közönségnek a fáradságot, hogy az bármit is elképzeljen saját magának - tehát mindennek valószínűleg bénító hatása van a képzelőerő egészére nézve. Mert semmit nem kell csinálnod. Egy képregény olvasásakor viszont igen. Bár adottak számodra a képek, ki kell töltened az űrt a panelek közt, el kell képzelned az egyes karakterek hangját. Egészen sok mindent kell csinálnod. Nem pont annyit, mint egy teljesen illusztrálatlan könyv esetében, de azért relatíve elég sokat.

Azt gondolom, hogy az a [szellemileg végzett] munkamennyiség, amit bármilyen művészet élvezetére fordítunk, elég lényeges összetevője annak az élvezetnek. Azt gondolom, szeretjük azokat a dolgokat, amelyek lekötnek minket, amelyek párbeszédet folytatnak velünk valamilyen szinten – de egy film esetében csak ülsz a székedben, amíg az végigsöpör rajtad. Mindent elmagyaráz neked, és nem kell komolyabban elgondolkoznod. Vannak filmek, amelyek nagyon-nagyon jók és le tudják kötni a nézőt a narratívájukkal, a rejtélyeikkel, a félrevezető megoldásaikkal. Néha olyan filmeket is látsz, ahol mindezek a dolgok a fejedben zajlanak le. Az ilyenek jó filmek, de többé már nem igazán készítik őket.

Úgy tűnik, manapság a közönség azt követeli, hogy mindent magyarázzanak el neki, minden legyen egyszerű. És nem hiszem, hogy ez bármi jót tesz nekünk kulturálisan. Az a könnyedség, amivel bármilyen jelenetet a vászonra varázsolhatunk a CGI segítségével, majdnem tökéletesen arányos azzal, amennyire kezdjük megunni ezt az egészet. Emlékszem Ray Harryhausen animált csontvázaira a Jason and the Argonauts-ben. Emlékszem Willis O’Brien King Kong-jára. Emlékszem a művésziség e fokának tiszteletére, amely mindezeket a dolgokat lehetségessé tette. Igen, tudtam, hogy csinálták. De lenyűgözően nézett ki. Manapság fél millió orkot látok átkelni a hegyeken, és unatkozom. Egyáltalán nem érint meg. Mert, komolyan, akárkit találhatnék, egy járókelőt az utcáról, aki ugyanezt a hatást el tudná érni, ha adnának rá neki fél millió dollárt. Ez az egész eltünteti a művésziséget és a képzelőerőt, a pénzt teszi meg mozgatórugónak, és azt hiszem, ez egy elég tiszta egyenlet – hogy tudniillik pénz és képzelőerő közt fordított összefüggés van.

Ha nincs semennyi pénzed, rengeteg és rengeteg képzelőerőre lesz szükséged. Ezért születnek briliáns filmek olyan emberektől, akik a nulláról indulnak – mint a régi John Waters filmek. Az emberek kényszerítve vannak az újításra, ha szorítja őket a pénztárcájuk. A fordítottja ugyanúgy igaz, tehát ha van százmillió dollárjuk, amit a filmjükre költhetnek, akkor valamiért nem látják szükségesnek, hogy tisztességes történettel vagy történetmeséléssel lássák el. Úgy tűnik, ezek az értékek egyszerűen úgy, ahogy vannak, kiszállingóznak az ablakon. Fordított összefüggés működik itt.

Wired: Ez egy másféle keresztmetszet, mint hogy mik a médium valódi képességei. Mindez bármiről elmondható. Képregényből is lehet jót és rosszat csinálni.

Alan Moore: Természetesen, és lehetséges jó és rossz filmet is készíteni. Csak arról van szó, hogy nem látok töméntelen mennyiségű jó filmet vagy képregényt megjelenni, holott, figyelembe véve a mérhetetlenül sok pénzt, amit e produkciókba fektetnek, azt hiszem, ideálisan egy sokkalta nagyobb sikerarányt szeretnék. Igaz, bizonyos nagy filmek a maguk százmilliós költségvetésével, ha sikeresek, sok hasznot hoznak a stúdióknak, de csak hat vagy hét olyan film után, ami még az előállítási költségét sem hozza vissza. Erről az egészről a környezeti és gazdasági hatását figyelembe véve kell gondolkodni. Úgy vélem - különösen a jelenlegi helyzetben, mikor úgy néz ki, a világgazdaság eléggé a béka segge alatt van -, hogy talán elkezdhetnénk gondolkodni azon, miképpen kezelhetnénk máshogyan a társadalmunkat. Talán kétszer is meg kéne gondolnunk, odadobáljuk-e ezeket a hihetetlen pénzösszegeket a filmrendezőinknek, színészeinknek, élsportolóinknak, vagy, hé, képregényíróinknak.

Habár mi nem vagyunk annyira bűnösök. Mi nem igazán kapjuk ugyanazt, mint a sportolók vagy a filmsztárok, az a helyzet. Talán el kéne kezdenünk újragondolni ezt az egészet. Tényleg megéri elkölteni mindazt a sok pénzt? Elpazarolni a készleteket? Mármint, 100 millió dollár – ennyiből már bőven helyre lehetne állítani az árvíz okozta károkat Haitiben. Hallottam azt a fickót idézni a múltkor. Talán át kéne értékelnünk a fontossági sorrendünket, és nem csak megpróbálni érzésteleníteni magunkat végtelen tévé showkkal meg filmekkel, csak mert unatkozunk ebben a piszkosul gazdag nyugati világban. Elképzelhető, hogy változtatnunk kell egy kicsit az azokhoz a dolgokhoz való hozzáállásunkon, amiket előnyben részesítünk. Ha a pénzünket filmre költjük, kezdjük el megbecsülni azokat az embereket, akik lenyűgöző dolgokat hoznak létre nagyon kevésből. Hagyjuk abba a gyerekes ámuldozást azon, ami lényegében semmi más, csak tűzijáték bemutató.

Ugyanis a legtöbb film esetében, amit látok, úgy tűnik, az a kritikai szint, amit elvárnak, egy tűzijáték bemutató kritikai szintjével egyezik meg. „Ooh” és „aah”. Ezek tűnnek az egyedüli megfelelő reakciónak a modern filmek legnagyobb részére. Azt gondolom, egy kulturális-társadalmi átértékelődés időszaka áll előttünk. Őszintén remélem, hogy ez igaz, mert ha nem, akkor azt hiszem, a kulturális-társadalmi kárhozat időszaka jön. Szerintem meglehetősen egyértelmű, hogy a pokol felé száguldunk, és ezért meg kell változtatnunk a dolgokhoz való hozzáállásunkat. Ezt az egészet újra kell gondolnunk, és azt hiszem, a kultúránk újragondolása hozzá tartozhat ehhez. Őszintén remélem, hogy így van."

Nemes Nagy Rainer Maria

Ez a kiemelkedően előnytelen külsejű úr itt Rainer Maria Rilke, a múltkori századvég nagy magányosa; most majd lesznek ilyen mindenhonnan-kiszorultak megint többen. Ezoterikus költő, aki azt a magára nézve hajszálpontos észrevételt tette viszonylag még fiatalon, hogy „kinek most sincs még háza, sose lesz, / ki most maga van, már marad magára”. És ez ővele így is történt teljesen. Sosem lett belőle háziúr, férj, munkaadó vagy sima polgár: semmi. Igaz, ezeket a szerepeket mindig le is nézte. Így hát idegen vendéglátók (tisztelői) házaiban (jó, néha kastélyaiban) élt, azok fasoraiban kóválygott, és éjszaka — alvás helyett, mint azt szintén írta volt az Őszi napban — onnan levelezett egy (inkább talán elképzelt, mint valóságos) külvilággal. Csak bolond volt, csak költő. (Az ő szavai.) Gyönyörű nehezenérthetőségek vannak nála, például a Duinói elégiákban: affélék, hogy a fülelő állatok is észreveszik már, milyen bizonytalanul vagyunk mi itthon a megfejtett világban. Ezek a nehezenérthetőségek persze a dolgok természeténél fogva kristálytisztán érthetők. A fenti idézet mellesleg Nemes Nagy Ágnes fordítása. Részben ő lesz jelen írásművem tárgya. Ő általában véve elég nagy Rilke-rajongó volt és viszonylag sokat is fordított tőle; és amit ő fordított, azzal más láthatólag azóta is hiába próbálkozik.

De úgy van ez valahogy, mint egyes ókori filozófusoknál, akiknek a nagy tisztelet okán az összes műve megőrződött, csak ugye még valamivel több is: mert néhányat még hozzácsaptak az opuszhoz. Rilkének is több verse van magyarul, mint németül, úgy látom: épp egy darabbal több. Persze nem akármilyen darabbal. Én ezt az egyet mindig is különösen szerettem, míg végül úgy egy hónapja gyanús nem lett nekem valamiért. Ez a költemény az Így lettünk címet viseli a Rilke-fordításkötetekben, és a nagy tisztelő, Nemes Nagy fordította vagy micsinálta éppen. Így hangzik, rajongjuk először körül, mint húst a légy, és aztán elmondom azt is, szerintem hogy lett.

Így lettünk révült hegedűsök,
kik ajtóhoz lopóznak, onnét
figyelve, nem les-é a szomszéd,
amíg imájuk szétcsapong,
akik, míg minden szerteszéled,
halk estharangszónál zenélnek,
s daluk mögött, mely messzecsengő
(mint szökőkút mögött az erdő)
a hangszer barna öble zsong.
Mert akkor szól tisztán a húr,
ha némaság kiséri mélyen,
mikor a hang mögé zenétlen,
vér-lüktetésü nesz simul;
s riadt és esztelen a század,
ha hívsága mögött nem állhat
valami mozdulatlanul.

Állításom az, hogy ez a vers nem létezik, Rilke nem írt ilyet. Hasonló gondolatokat persze olykor megfogalmazott, és a képanyag egyes elemei is visszaköszönnek halványan más verseiből. De ilyen verse nincs. Ha lenne, akkor A képek könyve című kötetében kellene lennie. De ott nincs, nagyítóval néztük pedig: valamennyit én is megértek németül, Boros Ildi barátunk viszont, aki irodalmár és maga is lelkes Rilke-olvasó, németül pedig úgy tud, mint kevesen, napokat töltött azzal, hogy az Így lettünk-et kikutassa az életműben. És nincs, sőt nem csak ebben a kötetben nincs, de sehol máshol se; és még csak nem is prózából tette át a fordító, mert ott sincs: nincs sehol. Komplett Rilke-szótár van fenn a német neten, minden szavára rá lehet keresni: de nincs. Ez a vers csak magyarul van.

Pedig magyarul meg beírták ezt már mindenféle könyvbe… Rilke-fordításkötetekben folyvást szerepel, mindig minden ilyenbe bekerül, merthogy kihagyhatatlannak érzik: az 5-10 legszebbnek tartja mindenki. És mindig ugyanazon a helyen is található magyarul; A képek könyvében, két másik, valóban létező költemény között: de az eredeti német kötetben azon a helyen semmi sincs.

Tehát véleményem szerint Nemes Nagy Ágnes írta ezt a szöveget: mégpedig akkoriban, amikor saját nevén nem jelentethette volna meg. Berakta hát a Rilke-fordítások közé, és a szakma valószínűleg — hihetetlenül becsületesen! — falazott neki ehhez. A „fordítás” valamikor az 50-es évek közepén készülhetett. Tandori Dezső szerint, aki akkortájt és eredetileg NNÁ középiskolai tanítványa volt, 1957 körül. Saját versként ez a költemény kifejezetten rendszerellenes tartalmakat hordozott volna: semmilyen cenzúra nem engedte volna megjelenni. Ez elég egyértelmű. Sőt még mutogatni sem lett volna veszélytelen, hogy „Nézzétek, mit írtam a szemét hallgatózókról!” — Fordításként, egy amúgy is ezoterikus, dadogó és mászolygó költőtől viszont mindössze furcsán áthallásos lehetett. Így képzelem.

Az persze érdekes lenne, mikor jelent meg Rilke-válogatás 1956 után először magyarul. És hogy benne volt-e már ez a szöveg. Továbbá, hogy kik voltak beavatva. A legszűkebb kör biztosan. Lengyel Balázs, Pilinszky, Ottlik. Talán még Szabó Magda. De ki tudja. És hogy ki szerkesztette. Mindezt most nem tudom megmondani: könyvtárazni kellene hozzá. A net ebben a kérdésben nem igazít el: az elektronikus háló szerkesztőit, bővítgetőit és használóit viszonylag kevéssé érdeklik a tények, a források, az apróságok. No de hát ez meg viszont csak egy blog, nem kell túlspilázni: csak blog, csak izé, semmizé. Amúgy is felejtős.

Nehezebb arra válaszolni, hogy miért maradt mindez így a köztudatban. (Amely köztudaton 10-20 különösen művelt, versekben élő embert értek — maximum.) És hogyhogy Tandori még ma is úgy tudja, hogy ez Rilke-vers? (Úgy tudja?) Ő maga is nagyon sok Rilkét fordított. Nem vette volna észre? Ő így írt erről 2005-ben:

„…ezt a Rilke-fordítását Nemes Nagy úgy 1957 táján olvashatta (olvasta) fel Ottlik Gézának (s mert véletlenül jelen voltam, bár fogalmam sem volt, ki ez a kalózképű úr, akiről ráadásul tanárnőm azt mondta másnap, „a legkisképűbb ember a világon”, hát mert ott voltam, a friss fordítást én is a Költőnőtől hallhattam), idézem:”

(és itt valóban idézi, végig, majd:)

„Igen, a század, sőt, az évezred – fordul, amire fordul, hívságait már ismerjük. Van rá szavam, itt nem merem megkockáztatni.”

Szóval érdekes az egész. De a lényeg mégis csak az, hogy ez azért egy nagyszerű vers. Nemes Nagy-költeménynek is kiváló. Jól mutatna egy még újabb kiadásban. Nagy szenzációt jelenthetne. Kicsit enigmatikus vers persze. Majd egyszer megbeszélhetjük. A révült hegedűsöknek idejük, az az egy van: rengeteg.

Ennek az írásnak az élettartama néhány óra volt: egy kommentező, sajnos nem ismerem őt személyesen, rámutatott, hogy mekkorát tévedtem. Nagyon szégyellem most magam. Az írást le fogom venni innen valószínűleg. De előtte még tűnődök kicsit az élet mulandóságán. Rám fér.

Lényeges szavak/2

Ilyesmit blogban még kétszeresen nem csináltam: egyszerre teszek fel két szöveget, ráadásul az egyiket, ezt itt, teljességgel loptam. A Kritika c. folyóirat szeptemberi számában találtam; elektronikus változata nincs is, tehát beszkenneltem, javítottam, így az eredetivel egyező most a szöveg, sőt még jobb, mert voltak sajtóhibák.

Nos, tehát akkor.

„Az együtt utóirata

Amikor először hallottam Cseh Tamást, valamikor a nyolcvanas évek legelején, tizenöt éves vol­tam. Azt énekelte, hogy három év múlva nem leszek hadköteles. Hamarosan mi is pengettük lebutítva azt a néhány szűkített akkordot, amire rá­fért egy szűkített világ.

A Cseh Tamás—Bereményi Géza-­dalok azt mondták el, milyen a világ, s hogyan kellene, illetve hogyan lehet élni benne. S bár tizenévesen lehetet­lennek tűnt, hogy valaki a húszas éveiben járhat — 28 évesen járt le a hadkötelezettség —, az már akkor is világos volt, hogy a kellene és a lehet között átmenni annyi az esélyünk, mint a tevének, hogy átjusson a tű fo­kán. Ehhez nem kellett iskolába járni, sőt elsősorban nem oda kellett járni. Ott azt tanították meg gondosan, hogy mi a dal: egynemű érzéseket ki­fejező, általában rövid terjedelmű lírai műfaj, melyet különösen a romantika kedvelt. Petőfi, Heine, Lamartine. A fenti csatársoron kívül azt is hozzá lehetett tenni, hogy Lied, ha magyarból felvételizett az ember.

A számunkra sokat jelentő dalok mindeközben ott voltak mellettünk, ha Mambó magnó helyett csehszlovák gitáron szólaltak tanítás után.

Azóta a sorkötelezettség is eltűnt, s ma az tűnik irreálisnak, hogy vannak még huszonévesek. Vigasztalhat ugyan, hogy voltak nekünk élménye­ink, sőt nekünk voltak csak igazán, a nemzedéki sirámokat a meg nem álló idő tudatánál is jobban utáljuk.

De melyik nemzedékét?

A Cseh Tamás—Bereményi Géza páros eredetileg saját generációját gondolta elénekelni. Autóstoppos fiatalok, nem ittak mást, csakis keverte­ket. Aztán eltelt egy, kettő, három év­tized és ott ült egy második, harmadik nemzedék Csak a vodka drágult egy­re, rég nem volt már harminckét fo­rint, a csőnadrág meg a hegyes cipő pedig kiment a divatból, aztán vissza­jött. A lényeg nem változott. Nyolcvanháromban, kilencvenben, de 2000 után is ugyanaz maradt a dal. S a nemzedékek sora ugyanúgy felborult, mint minden más. A már integetni is alig képes gerontokraták mögött ös­szetorlódott generációk megmaradtak lázadó kamasznak, s a kollektív emlé­kezet nem apák és fiúk hierarchikus, de biztonságot is adó láncolatává, in­kább bátyok és öccsök összekevere­dett, cinkos társaságává változtatta a későn születetteket.

Cseh Tamás dalai nemcsak végig­kísérték, de alakították is több nemze­dék életét, például az én generáció­mét, amely már nem volt sem nagy, sem beat, nem volt már dzsenörésön, dzsenörésön.

Igaz, ma már János és Tamás sem várnak arra a hajóra, mely elszállt a szélben, hiába emlegetik szivarozva egykori dohányszemcsés zakójukat. Említve sűrűn a régi időt, mikor még nem a második házasságból való har­madik gyerek, vagy a házvezetőnő ment le reggel a közértbe tejért. Túlélték a hetvenes, nyolcvanas, kilencve­nes éveket, mint Antoine, s nem haltak meg autóbalesetben, ahogyan Desiré. Nem mentek le gyufáért a kék útlevél­lel, inkább rosszul fizetett értelmisé­giek vagy piacképes jövedelemmel rendelkező pénzügyesek lettek. Éltek csak, tanár úr, úgy éltek, ahogy lehet.

Cseh Tamás azt énekelte el, ho­gyan kell leszámolni az illúziókkal, s hogyan nem lehet illúziók nélkül élni. S a két egymást kizáró mondat között makacs gitárját hangolva ott volt egy énekes. Mögötte lerobbant bérházak kapui, Budapest, legyen ez a színhely, ­de lehetne Prága, Krakkó, Dubrovnik. Szóval Európa lichthofja, a mi Mittel-­Ájrópánk, aminek hinni szeretjük, szeretnénk ezt az ossi West-Balkánt.

Elfogadtuk, hogy maradunk itt, maradunk. De néha még eszünkbe jut a hátat a falnak és megdögleni wes­ternekből ismert heroizmusa, a Branyiszkónál nem ér a golyó reali­tással dacoló hősiessége. A megannyi Don Quijote-szerep, melyhez sem elég bátrak, sem elég erősek nem vol­tunk. Mi nem maradtunk benne a ré­giben. Maradt hát a kudarcot szépítő félmosoly, vagy a kurva anyját emle­gető indulat.

Lee van Cliffből fényképész lett, s hiába kértük, az Úr nem adott másik lakást. Féldecis rezsimek, kormányok, rendszerek jöttek-mentek, de az éle­tünk a mindenkori Fáskertiék kezé­ben maradt. Kundera írja valahol, hogy nem az orosz tankok, hanem Karel Gott idiotizmusa a diktatúra iga­zi támasza. Nálunk a Fáskertik és Fáskertinék kisszerű, hétköznapi ab­szurditása tette lehetővé, hogy az aranyruhás dizőzök, a lezsírozott táncdalfesztiválok, a popdaráló orszá­ga legyünk. Vurstli ez, ócska hakni, ahol nincs helye a dalnak.

Hamis maradt itt minden, csak a te rosszul hangolt gitárod szólt tisztán, Tamás.

Nemcsak az eszpresszóról énekel­tél, amiben éltünk, de a vendégről is, aki egyre inkább tudta, hogy el kell menni innen. S a nemzedéki krónika ettől lett dallá. Igen, az egynemű érzé­seket kifejező, általában rövid terje­delmű lírai műfaj, satöbbi, satöbbi, ér­telmet kapott. A költészet az élet dol­gainak a megnevezése. Az az egy-­két este, neked hála, Tamás, mégsem marad nevezetlenül. S ott van még a nők neve, a házszámok, kevertek, egy hőhullám harmadik napja. Nem volt más ezekben a dalokban, de bennük volt minden. Bennük volt a jobbik ré­szünk, a vágy, hogy megértsük, mivé lettünk, s hogy kikké kellett volna lennünk. A vágy, hogy indiánok le­hessünk.

Mitőlünk búcsúzom én. Szegény Eva.

Ps.: Csak egyet nem értek azóta se: hogy a Frontátvonulásban mi volt azzal a pohárral. Mert ha tényleg ott maradt a levegőben, miközben le kellett volna esnie, akkor talán minket is megtart valami.

Horváth Csaba”

Pár szót most mégis. Szimpla nekrológnak tűnik, dalszövegfüzérnek: valaki összeollózta, talán mert benne él tényleg ezekben a dalokban, és meghatódott — vagy talán még azért se, hanem csak mert meg akarta mutatni, hogy ujjgyakorlatként is könnyen előállítható egy ilyesmi. (Hasonlót Zsadon Béla csinált a Korrektorblogon másfél hónapja, de az olyan is.) Nos, először még csak nem is tetszett ez az írás. Ügyes, morogtam, kis nyikhaj, hogy igyekszik — de aztán bevillant, hogy itt egy nálam tényleg lényegesen fiatalabb ember beszél, és erről eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám én is a nálam fiatalabb megérintettek, mondjuk Misi vagy Rózsa Peti szemével elolvasni. Hogy mi lenne akkor. És az eredmény egyszerre rémületes lett, komolyan mondom, lényeges szavak hajoltak ki hirtelen, a szöveg kinyílt, a paradoxonok nem szójátékok voltak már egyáltalán, hanem nagyon is komolyak, és eszembe juttatták külföldre szakadt emberkék beszámolóit, hogy hallgatták kint bőgve a Levélt/Levelet, de ez Boros Ildivel valóságosan is megtörtént; no de ez az itthoniakkal meg legtöbbször pont fordítva volt; eszembe jutott Eszter is, ahogy kint dekkol Berlinben és történnek vele a dolgok, mi meg itt őrizzük a lángot, hogy baszná meg a bárki; és hogy egyik se jó, de csak ez a kettő lehetséges egyáltalán, meg még talán valamiféle belső emigráció, amivel mostanán én is próbálkozom, persze olyan „Lenni egyész népemmel fa mögött titokban!”-módra; szóval hogy nem lehet itt élni tényleg, és hogy mit hülyítem magam, hisz tudom jól, sőt folyton mondom is, hogy sose lehetett; és hogy barátaim, menjetek el innen máshova élni és bőgjetek ott magatoknak; és legfőképpen, hogy hagyjatok már fel minden hülye reménnyel és jaj, dehogy is hagyjatok; és hogy szóródjunk végre szét, hiszen ez már lélekben régen végbement, és ellenben dehogyis, maradjunk együtt, mostantól én is szemembe húzom a kalapot és jó apátok leszek. Fogadom.

Lényeges szavak

Készülünk most páran valamire: ide a blogra babonából nem írok róla még egy darabig, másról írni viszont nem nagyon marad időm, íróilag tehát kihasználatlan mostanában az életem, pedig nem eseménytelen egyáltalán, és tanulságokkal is terhes, azt gyanítom. Például rabul ejtett megint Radnóti, így hát meghallgattam egy róla szóló konferencia felét a Tudományos Akadémián, és ott lényeges szavak hangoztak el, és pluszban lényeges ismeretekhez is jutottam: főleg, de korántsem kizárólag a hagyaték állapotát tekintve. Elő is vettem megint a Naplót, bár leginkább, hogy kölcsönadhassam; és rögtön utána elmásztam végre a Petőfi Irodalmi Múzeumba is, hogy ismételten lényeges szavakra bukkanhassak ezzel a fogcsikorgatóval kapcsolatosan (Cs. Szabó László kifejezése). És nem is csalódtam egyáltalán, noha két terem az egész, és reszlikből rakták össze azt a kiállítást. A leglényegesebb szó (illetve szöveg) persze, amit a Radnóti-túráimból hazahoztam, két vers volt; mindkettő az enyém volt már korábban is, de lagymatagabban; most viszont máshova, mélyebbre vésődött. És másképpen is. Az Éjszaka az egyik, rövidke vers, agyonbámultam már ezerszer és szétszereltem legalább ugyanannyiszor, rájöttem az összes titkára régen. Szerintem. És mégis máshogy állt most össze egy semmiségtől: az egyik előadó a Naplóra hivatkozott, arra a helyre (erre nem emlékeztem már), ahol azt írja a költő, hogy a második munkaszolgálaton ezt a friss verset követelték tőle a társak, többször is akarták hallani, és pillanatok alatt meg is tanulták, „nyilván az időmérték miatt”. Hát persze, barátocskám, mondtam magamban, de nem akármilyen időmérték az, hanem egyfelől nagyon tiszta hexameterek, másfelől viszont csonkák, és még fogynak is szótagszámra kétsoronként. Merthogy az aggodalom, a félelem tűnik el az alvókból, és azzal párhuzamosan történik ez; és a vers végén megint nőni kezd a szótagszám, mert „felkel az ősz és lopni lopakszik az éjben”, és a vers-zene ezt a baljós dolgot közvetíti. Ezt pedig érzi a vershallgató (aki hallgatja, de legfőképp aki mondja, az érzékeli igazán, az olvasó nem annyira; egyetlen kritikus, irodalomtörténész szövegében sem találkoztam még vele, hogy ezt észrevette volna; persze, mert magukban, befele olvasnak); a fogolytársak viszont hallották, és érezték is feltétlenül: a nyugtalanító különösséget, ami a szabályos verslüktetés mögött van: ezt a megnyugvást-lelassulást-elcsendesedést, amit a párrímek még tovább altatnak, és a végén a növekedést, amit egészen másképp dobbantja meg a szívet, olyan ütésszerűen, igen. Szívritmuszavaros vers, elaltat-felriaszt; csodálatosan működik. Olvassátok csak fel magatoknak, nagyon finoman skandálva, lassan, félhangosan: érezni fogjátok ti is, feltétlenül.

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

A másik vers másvalakivel is összekapcsolódik számomra, mégpedig Cseh Tamással; amúgy vele kapcsolatban is lényeges szavak tömegével találkoztam mostanában. De most csak a Radnóti-vonatkozásról: a Bérczes-féle interjúkönyvben olvastam róla először, hogy milyen jóban volt a pályakezdő Cseh Tamás Jordán Tamással: együtt voltak tagok a Huszonötödik Színházban, összejártak, meg le Kővágóőrsre, a vakondtúrásos házhoz, és egész délutánokat töltöttek úgy, hogy talicskázás közben verseket mondtak egymásnak és azon versengtek, ki tud többet. És hát elég nagy részben Radnótit mondtak. Cseh Tamás a két Kolumbusz-verset említi, hogy azokat Jordántól tanulta el, és hogy sokszor voltak a vigasztalói: de van itt szerintem fontosabb dolog is, mégpedig hogy Radnóti valamiért érzékeny volt az indiánra, az indián-élményre. (Nem volt ő annyira szelíd jófiú, mint a képei meg a versei sugallják, dehogyis! Kemény volt, dacos, szembemenő! Fogcsikorgató! Önagyonégető, önagyonverető!) — Ettől nem lehet teljesen független, hogy CsT, az ugyanilyen, meg érzékeny volt Radnótira. És itt a vers, kettejük (úgy feltételezem) teljességgel közös verse:

GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

(Az első kép, a nevetős Radnóti nem túl régen bukkant fel, és ma találtam meg először a neten, bár egy ideje már keresem. Korábban nyilván bujdokolt, nem illett a Radnóti-imázshoz, így gondolhatták: nyilván legfőképp Fanni. A PIM Radnóti-kiállításának belépő képe is ez most, és ha úgy tetszik, oda se illik; másfelől meg dehogynem, mert egy mi-lett-volna-ha-ütést ad. Mi lett volna Radnótiból, ha a bikás-pajzán-hedonista fiatalkori életét élhette volna tovább, ha nem települnek mellé a bakancsos-barnainges-karszalagos pókok a falra, vagyis ha egy kicsit is túlélhetőbb korba sikerült volna születnie! No de még mi se biztos, hogy megússzuk! — A másik kép a bakonyi indiántáborról készült; Cseh Tamás honlapján sokáig csak ez a kép volt fenn, most már több is van, még téli táborosak is, nagyon szépek is, csak azokat meg én nem érzem ideillőnek. Mert téli táborban a törzsfő sose járt.)