Feleségek felesége

Új hét, új esélyek. Kevés óra, sok-sok konzultáció. Dolgozatok. Dolgozatok kiosztása. Az év végi zárások végiggondolása. Osztályom érettségi rendjének tervezése. Felelősségek áthárítása. Lássuk be, nagy horderejű munkálkodások ezek. Én itt ülök a világmozgatás közepén, mint egy harámbasa, simogatom a hasamat. Ketten, négerek, írják a bizonyítványaimat. Mindig is így szerettem volna. Hogy tervezek, szervezek, irányítok, öt másiknak adok tennivalót. Sose jött össze. Most, amikor nézetkülönbségeim támadtak az emberiséggel és már csak a kirakatnak dolgozom, most bezzeg összejön. Mókás. Mókázunk. Páran nézik, mi ez, nem értik sehogyse. Mi lenne, édeseim, szórakoztatásotokról gondoskodom éppen. Görgettetem a hordóimat Athén főterén: nem akarok a nagy tevés-vevésből kimaradni. Diogenész jó kedvvel, bőséggel dolgozik. Dolgoztat. Közben hallom, a nyár is terveződik Szepezden. Nagyon szakmai nyár lesz, a vihogás-tanszék fő-, sőt talán kizárólagos szereplésével. Kisgömböc lassan benyeli a világot. Nagy a jókedv, ők is nagyon görgetik. Örülök az örömüknek.

Igazi dolgom kevés van. Kanttal bíbelődök, merthogy téma volt a filozófia írásbelin. Ronggyá idézett szöveg: mi is az a felvilágosodás. Mi lenne, baszki. Görgesd hordóidat és merj hozzá gondolkodni. Meg nagyokat álmodni. Hurrá. Én merek. Mindig is mertem. Csak éppen minek. Cioran kétszáz évvel későbbi, egyszóval tegnapi észrevétele (ez a világ nem érdemli meg, hogy megismerjük) fel sem homálylott még a lelkes kiscserkész, az önkéntes úttörővezető Kant okos fejecskéjében. Ma se sokakéban dereng. Pedig naná, hogy nem éri meg ezen a hitványságon tökölni. Mi már ebben élünk igazából, hogy nem érdemes. Kant még abban a hitben volt, hogy mi emberek majd jól átértelmesítjük a világot. A tömegeken kezdjük, fenemód megadjuk nekik a kollektív szabadságjogokat a nyilvános észhasználatra. Kínos mozzanat, hogy ehhez előbb be kellene valahogy tiltatni a cenzúrát. Vagyis a tömegeken-kezdést mégiscsak a hatalmasokon kell kezdeni. A Mi a felvilágosodás? című Kant-írás a XVIII. század utolsó harmadában, tehát nem a közismert három sora, hanem a szöveg egésze, éppen ezért nem más, mint rejtett, kulturált-okos csontig-benyalás e világ fejedelmeinek. Ugye, kérdi a filozófus tőlük, ugye nincs már kedvetek ostobákon uralkodni? Az annyira megalázó! (És tényleg, akkoriban akadt pár olyan, akinek mintha nem lett volna kedve tovább.) „Adjatok má’ akkor nekik jogokat, hadd vacakolgassanak ők is kedvükre a garázsban, meg a kertjeikben! És szedjétek már ki a hónuk alól a mankóikat!” — Az egyének, maguktól, félő hogy sosem okosodnak meg: be is vannak szarva, lusták is, jól ki is nyuvasztották őket a századok, de majd egymástól biztos lendületet kapnak. — Ez volt a nagy illúzió, legalábbis ha közérthetőre pontosítom. Ezt álmodta Kant. Egyébként korát messze meghaladó okossággal.

Más kérdés és nem is megyek most bele nagyon: hogyhogy a kiképzőtisztek kaptak legelőször ezen a jópofa Bildungsromanon? Hogy jöhettek rá (a megkímélt, diónyi agyukkal) épp ők a legkorábban, hogy a szabadság és a demokrácia nevében lehet csak igazán uralkodni? De rájöttek. Erre nem akart gondolni se Kant, csak eleve tiltakozott ellene. (Vagyis sejtette azért, és ez a javára írandó). „Ne használd eszközként embertársaidat! Soha, semmire!” Kant kőtáblájára ez az egyetlen parancsolat került. Frigyládát ehhez már nem is csináltak, minek, úgyis lába kelne a nagy szabadversenyben. (Maga a tézis meg az értelmiségi hülyéken kívül komolyan úgyse kellett senkinek. Falvédőszöveg.)

Létezik egy vélemény, amely szerint a filozófia egész története mindössze lábjegyzet Platónhoz. Ennek igazságtartalmával most nem foglalkozom, mindenesetre nekem más az ízlésem. De azt viszont komolyan gondolom, ha egyáltalán tudok még komolyan gondolni bármit, hogy az utóbbi 200 év felfogható úgy, mint a kanti kategorikus imperativusz, a „ne használj (ki) másokat” CSŐDJÉNEK percenkénti, nem is túl indirekt demonstrálása. „Merj gondolkodni, viszont ne használd őket?” Hajrá. Hol is írják ezt? A falvédőn. Talán. Még. A valóságban úgy áll, hogy még sokkal kevésbé van ma merve bármi, mint annak idején; viszont vécépapírt már nem is kell gyártani, minek, seggtörlésre ott a másik ember.

Szóval megint Spirónak van igaza. Nem nevelési regényt kell írni, hanem szatírát. A Feleségversenyt tegnap este háromnegyed tízkor befejeztem, jól elfárasztott, a mérhetetlenül buta hősnő benne a legjobb. Ennek hiába is mondanád, hogy „merj gondolkodni”, mert ha akarna se tudna. Nincs neki mivel. Vihogástanszékes. Legalább ötmilliárd ember kollektív tudathiánya van őbele belesűrítve, és jól elvagyunk ott: elférünk, még csak nem is feszengünk. Ideális szatírahős. Amikor nincs jelen vagy nem az ő szemével nézzük a dolgokat, azonnal hiányzik is onnan, és félrebillen a regény. (Meg a fej. Olyankor elalszunk.) Ez most dicséret volt. Legalább kétszáz oldalon át működik ez a cucc a háromszázból; mindenhol, ahol a leendő Királynő homályos kis élete van előtérben, semmi más; mert nem is kell más. Körülötte kavarognak mindenféle dolgok, amik maximum mint szavak tudnak beúszni az ő agyába. Nem érti őket, de nem is szükséges; a világ megértése már nem szükséges. Neki pedig már egy olyasmi tény is, hogy létezik valami Balzac utca, felfoghatatlan talány. Már a tábla olvasását is félbe kell hagynia. Ebből világos is minden. Ő sűrítmény. A mi intelligenciahányadosunk. Egyébként is mérhetetlenül hasonlít. Például olyasmiben, hogy őt is érinti mindaz, ami nem is. Így vagyunk ezzel bizony. Fizeti a kamatyadót, pedig hát soha nem kamatyol. (Senkinek sincs hozzá gusztusa.) És mindez így oké. — Viszont a nagypolitikai rész nem működik. Vagy csak nekem, első olvasásra nem működött, nem tudom. Kezembe került nemrég valami jegyzetféleség, órai Spiró-aranyköpések, az egyikben a Faustot szidta, hogy milyen egy ordenáré giccs, szerinte csak a Margit-mentesített második rész, a nagyvilág ábrázolása elfogadható belőle. Ez a Feleségversenyre biztosan nem áll, ez a kisvilág regénye, Margit-Reáé, aki félálomban győz is aztán, és lesz feleségek felesége, feleségisszimusz. Úgyhogy van még számunkra remény.

Egyszóval tegnap este sikerült befejeznem, de az a rossz érzésem maradt vissza, hogy futólépésben és lábujjhegyen olvastam, semmiképpen nem úgy, ahogy kellett volna. Hanyattdőlve kellett volna ugyanis a Törpe teraszán, a fotőjben, hogy most nem érdekelsz, világ. Nem úgy, nem jól olvastam, zavart sok mindenféle szirszar, hordógurigálgatások meg egyebek, tervezni kellett közben az életet, logisztikázni, macerás a négerek foglalkoztatása is, és noha (okosan) csak a a tudathiányom peremére engedtem oda őket olvasás közben, de épp elég roncsoló volt az is. Kant helyretételéhez mindenesetre így is alkalmasnak bizonyult a regény, és az nem kevés, a többit meg egyszer majd úgyis megírom valahova.

Péntek-duplum

Írtam ma valamit, és elkövettem egy hülyeséget.

Egy blogbejegyzést írtam, kis eseménytörténetet a pénteki szellemi élményeimről, kamatyadó meg ilyenek, és azt gondoltam valamiért, hogy nem illik majd ide, a vilagpereme blogba, de sebaj, gondoltam, legalább kezdek majd egy új sorozatot a platonkán, úgyis itt az ideje a frissítésnek. De már meggondoltam magam. Igaz, figyelmeztettek is. Úgyhogy ugyanazt a szöveget most ide is felteszem, két helyen lesz, na és.

Pedig milyen büszke voltam. Azzal is kezdtem. Így:

„Most átállítok egy váltót, nem lesz túl bonyolult.

Megszerettem ezt a helyet, ezt a blogot, be is fészkeltem már ide magam valamennyire, és régóta bosszant, hogy ennyire funkciótlan lett, haszontalan, semmi. Pedig én ez alá a címlapkép alá szeretnék továbbra is írni, mégpedig leginkább kis személyeseket. És akkor így is cselekszem. A Platonka tehát mostantól nem filozófiai blog (jó, lehet, hogy egyszer-egyszer még igen, elvégre egy hónap múlva szóbeliznek ezek a kedves mihasznák), de lényegét tekintve már nem. És akkor ezt nem is mondom tovább.

Jó lenne ide majd naponta írni, de emberes az kétnaponta is, sőt olykor a heti kettő is teljesítmény. Mostanában egyébként eléggé gyakran van is valami. Kétszer voltam a héten a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezvényeken, egyszer meg a Bárkában, de arról a világ peremén már hírt adtam.

Péntek: dupla óra a Bűn és bűnhődésről, mindössze a diákok harmada olvasta, a megfelelő érdemjegyeket már kiosztottam. Egyébként kulturáltak, félálomban is figyelmet mímelnek, látszik, hogy első osztályú az idomítás. Szeretem is őket meglehetősen. Eldumálgatok, cím, beszélő nevek, meg hogy ideologikus regény, effélék, elég heterogén az anyag jó darabig, ezerféle hordalékból kellene majd valamit felépíteni lassan, de mit, agytorlaszt? Abban jó vagyok. Este aztán mesélem Máriának, hogy mennyire értelmetlen is ez, már Dosztojevszkij is reménytelen nekik, mert bármennyire is végigerőltetik magukat esetleg a nagyon fasza részleteken és összetevőkön, mit is kezdhetnének a végeredménnyel, ami azért kiveri a szemet, hogy menj bele a szenvedésbe, oldódj fel a közösségben? Jó, ezt nem is kell mindenképp elfogadni, írói szempontból is abszurd az egész epilógus, vörös farok vagy talán inkább ortodox fitymaszűkület, szidom is a gyerekeknek rendületlenül, de mit lehet egyebet csinálni? Nem kell ezt a hozsannás leborulást ajnározni Dosztojevszkijnél, de annyit meg kellene értetni velük valahogy, hogy a közösségbe visszakapaszkodni, még megalázkodva is, bocsánatot kérve is, legalábbis elképzelhető törekvés. Hogy nem teljes abszurditás. De lehetetlen megcsinálni, gondolatkísérlet szintjén se kérnek belőle.— Mindegy, ez szakma, illetve dehogy is az, a franc tudja, micsoda.

Utána filozófia előkészítő: beszédülnek az előző éjszakától dagadt szeműek, azért csinálunk is valamit, és kiosztom a feladatokat. Eddig nem is teljesítettek rosszul, mindegyiküknek esélyük van a 80% fölötti végeredményre; az ebből a tantárgyból, pláne ezzel az odaadással nem is csekélység, vigyáznak őrájuk valakik.

Délután könyvvadászat: Spiró Feleségversenyét, az új regényt hajtom már egy hete, állítólag megjelent, mégse nincs sehol. Most végre megkapom a Libriben (Mammut): el kellett volna olvasni délutánra (mondjuk, hogy belső kényszer), na ez is lehetetlen már. Beleolvasok, a netről már ismerek részleteket, néhány reflexiót is, sőt emlékszem Spiró Fodor Gézáról szóló cikkére, abban is említi ezt a könyvet, mint szinte reménytelent. Hát igen, nehéz lesz majd olvasni is (szatíra, az pedig nem olvasóbarát műfaj), anyázni sokkal inkább, már el is kezdődött, de mennyire hogy.

Délután tehát PIM, könyvbemutató, rettenetesen sok ember, több terem, kivetítők, és BIZTONSÁGI ŐRÖK!, basszus, mi is állóhelyezünk Máriával meg Dinivel, jön Spiró, bőrmellény, hogy nem rohad le róla, ez a védjegye, vigyorog is, komor is, mellette Vágó, a tévészemélyiség, ki van akadva benne a mutató, hogy úristen, itt most őrájuk vigyáznak. És tényleg, de hát várható is volt, basszameg, itt tart ez az egész cucc, nem tetszett észrevenni? (A pogrommal szokott kezdődni, mondja egy ponton, vigyorogva, Spiró.) — Reggel már mondtam a tanáriban Louisnak, hogy jövök megnézni, hogy vereti magát agyon a Spiró, mert láthatólag nem éri be kevesebbel, ő meg mondta, hogy az őt nem érdekli, csak a könyv legyen jó. (Nagyon szereti Spirót egyébként, a Fogságtól ő is oda van, szóval csak viccelt, sajátos humorú vén magyar költő.) Spiró kezdetnek köszönti azokat, akik eljöttek, azokat is, mondja egy fintorral, akik őellene jöttek ide, és hogy reméli, hogy azért meghallgatják. Szinte kéretlenül mondja aztán végig közellenséggé válásának történetét, nagy részét ismerem már az Amíg játszol-ból, de így mégis nagyon más: a senkit, önmagát sem kímélő mondatok kegyetlen ellentétben állnak azzal a bemondói kiműveltségű baritonnal, amije neki van. Egyszerre lehűtő és felhergelő, szóval agyfelbaszó ez az óra, Arisztotelész katarzisnak nevezte az ilyet, nem is pisszen senki, hatásában olyan ez a monológ, mint amikor az úthenger alatt ropognak az éticsigák. Micsoda erő van ebben az emberben, konokság, harminc éve karban tartott indulat! Hogy bírta ezt ki? És hogyhogy nem gonoszult el? Hát az ilyet az ember elviseli valahogy, mondja többször is, bár nem kellemes. Magát baloldali érzelmű nemzeti konzervatívnak nevezi, régi öndefiníciója ez már neki. Hallgatjuk, Dini szeme csillog, először lát életében tökös írót, egyáltalán: tökös embert. (Hát én se sokat láttam 53 év alatt.) Vágó, láthatólag még mindig sokkos állapotban, felhívja Spiró figyelmét, milyen furcsa, hogy a Heti Válaszban védte őt meg a napokban egy ismertebb valaki, igen, mondja Spiró, de van ott egy karikatúra is a szöveg alatt, rajta ő, horgas zsidós orral, baszom nagy ceruzával a hóna alatt, egyik vége piros, a másik sárga, hoppá! És röhög, fanyarul persze: hát persze, megvédenek, hoppá! Így!













Kész rejtvényfejtőként kell élni, barátaim, bizony, így van ez. Én ezzel jövök ki onnan fél hét tájban. De nem elhallgatunk, beszélgetni támad még kedvünk, leülünk egy fagyi mellé a Ráday utcában, még Dinivel egy sör is belefér.

Lehet, hogy lassan mindannyian felnövünk. Lehet.

A regényről majd beszámolok.”

(Spiró 2005-ben volt Szepezden, a Heptameron-táborban. Lehet, hogy ezt nem minden blogolvasó tudja. Ott készült ez a kép. Egy hetet foglalkoztunk akkor az írásaival, Fogság, Csirkefej, Jégmadár, Ikszek, mindennek volt felelőse, nagyon érdekes volt, és amennnyire képesek voltunk rá, eléggé szakmai is. És aztán ő egy fél napot töltött velünk. Nem hiszem, hogy különösebben megszeretett volna bennünket, nem nagyon volt oka: nagyon kihasználtuk és még rendes kaját se kapott. De ez ma már talán nem érdekes: nekünk borzasztóan hasznos volt a jelenléte.)

Dalhiány

Most tulajdonképpen csak hírt adok.

Megjelent ma egy cédé, a bemutatója délelőtt volt a Bárkán, meg tudtam szervezni, hogy ott lehessek, sőt van is már példányom, igen érdekes. Amúgy pedig ma nem érzelgünk. (Meg én ezt már részben ismertem. A vénség előnyei.) A borítón van pár sor, Bereményi írta még 1973-ban, valószínűleg prospektusszövegnek. Elég hanyag, ugyanakkor viszonylag pontos duma, miközben épp elég áttételes is meg becsapós, tényleg ugyanazt a tükrözéses játékot játssza el, mint maguk a dalok: szóval oda-vissza lövöldözött sugallások ezek. A két kulcsszó a DAL és persze a HIÁNY, és aki elolvassa és utána körülnéz magában és maga körül, annak számára, azt hiszem, egyértelmű lesz, hogy a Cseh-Bereményi-féle vállalkozást nem annyira folytatni kellene már (kerek ez a dolog mostanra épp eléggé, csak a nosztalgia meg a barátság meg a tacskóknál az apátlanság mondatja, hogy még, még!),

hanem valakiknek, valaki égő szeműeknek, valahonnan egy sarki presszóból, de gyanítom, semmiképp nem a musical-tanszakokról,

ÚJRAKEZDENI.


Íme a szöveg (és persze belinkelem a borító képét is, barátaim):


„A Dal nélkül című előadás azokat az érzelmeket és magatartásokat próbálja felsorolni, melyeket életünk bizonyos értékeinek hiánya vált ki. Mi a DAL szóban foglaljuk össze ezeket az értékeket.


Az ebben a műsorban elhangzó dalok: variációk a hiányra. A hiány lehet égető, elszomorító, pótlékokkal kitölthető, felháborító, még nevetséges is, és az összes általa kiváltott indulat igen könnyen felsorolható a dal egyszerű és érzelmes műfajában. Egy énekes kiáll a közönség elé, és türelmetlen, szomorú, nevetséges vagy érzelmes, nosztalgikus dalokban sorolja el a változatokat: hogyan viselkedhet valaki, ha hiányérzete támad. Az előadásban szerepet játszanak azok a pótlékok, melyekkel az emberek önmagukat andalítják el. Roppant komoly slágerek hangzanak fel, a boldogság többször is szóba kerül, a szerelem külsőségeiről is említés történik, mint olyan elsatnyult fogalomról, melyek gyakran és megfoghatatlanul bukkannak fel ünnep- és hétköznapjainkban. Az énekes fogásai közé tartozik, hogy a bárgyúságig hiteles átéléssel közvetíti ezeket a slágerdalokat, hogy hitelüket rontsa.

Végül is az egész előadásra jellemző, hogy ellentétekre épül, és — bár a dal, az éneklés az egyik legközvetlenebb emberi megnyilvánulás — távolságot tart, stilizál. Még akkor is érezhető, hogy itt az énekszó valamit helyettesít, amikor lírai és őszinte dalok hangoznak el. És ez a tükörjáték — szándékunk szerint — mégis mondanivalóvá szerveződik, talán egy történetté, amely egy olyan valakiről szól, aki türelmetlen és tevékenységi vágyát különböző módon próbálja kiélni vagy elfojtani, s közben hol haragszik, hol nevetgél, hol összeszedi, hol elengedi magát. Néha biztos magában, néha elbizonytalanodik. Olykor énekel.

Budapest, 1973
Bereményi Géza”

A képregényhős felfedezése

Most hétvégén életem egyik legszebb ajándékát kaptam névnapom alkalmából. De komolyan. Apám és Dini kitalálták, hogy ha már adnak valamit, akkor az legyen saját gyártmányú, és ha már én ilyen képregényes vagyok, akkor legyen képregény ez is, a nagy művekhez hasonlóan kétfelé osztva a szerepeket, vagyis Fater megírja a sztorit/szöveget, Dini pedig megrajzolja. Tudni kell, hogy én ebből az egész konspirációból semmit sem vettem észre, abszolút titokban zajlott: bemesélték nekem, hogy Dini azért tölti egy héten keresztül minden idejét apámnál, mert a Lászlóban megbízták Fatert egy meglehetősen száraz statisztika összeállításával valamilyen érdektelen témáról, és az adatbevitelhez segítségre van szüksége. Simán elhittem, mivel korábban már tényleg előfordult ilyen.
A hét végére Dinivel kissé megromlott a viszonyunk, mert gyakorlatilag sose láttuk egymást, amikor meg mégis, akkor nem beszélgettünk, mert éppen rohantunk suliba/melóba, satöbbi, - szóval kétséges volt, mennyire fogok örülni az ajándéknak, ha még az átadás előtt meggyűlölöm az öcsémet. És hát ugye ő nem árulhatta el, mire készül, szóval... De végül aztán semmi drasztikus lépésre nem került sor - elfogadtam, hogy szarik a fejemre, hogy kész, vége, ennyi volt a mi híresen nagyszerű mélybaráti testvérségünk. És akkor szétbontottam a csomagolást, majd fél órán keresztül nem jutottam szóhoz.

Rengeteget gondolkoztam rajta, hogy feltegyem-e ide a digitális változatot, mert tényleg annyira személyes az egész, hogy nem lenne jó elrontani a varázst azzal, hogy közszemlére teszem... Másfelől viszont kár lenne, ha senki nem tudna rajtunk kívül erről a csodáról - még akkor is, ha nyilvánvalóan senkire sem gyakorolhatja ugyanazt a hatást, mint rám, senkinek sem jelentheti ugyanazt, mint nekem. Végül - hosszas lelkitusa után - feltettem. Az eredeti nyomtatott és dedikált verzió úgyis az enyém, egyes-egyedül az enyém. Meg aztán számítógépen képregényt olvasni úgysem az igazi: annak papíron a helye. Én féltve őrzöm otthon, a képregényes polcomon, a többi remekmű társaságában.

Még csak annyit, hogy ez a (borítóval együtt) öt oldalas képregény egy baromira jó könyvre, a Scott McCloud-féle A képregény felfedezésére játszik rá, méghozzá rohadtjól... Persze az elragadtatás (is) beszél belőlem, de akkor is... Egyszerűen le vagyok nyűgözve minden szinten!

Na, élvezkedjetek ti is!

Ilyen egész egyszerűen nincsen: levettem a polcról Kosztolányi Esti Kornélját, és találtam benne egy leírást magamról!

"Ő nem értette az életet. Fogalma se volt, miért született erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni anélkül, hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életet a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá is tette."

Nem mondom, hogy perfekt leírás, de a mai napon, 2009. május 7-én, mikor úgy keltem fel, hogy nem értek semmit, kicsit rosszul érintett, hogy valaki még külön emlékeztet is rá, milyen szar minden. Néha a legegyszerűbb dolog is rohadt bonyolultnak tűnik, a legnagyobb evidencia is átkozottul érthetetlenné válik, és ez ma pont egy ilyen nap. Kinyitom a szemem reggel, és nem tudom, hogy miért teszem, hacsak nem azért, hogy kitöröljem belőle a csipát. És pont. Asszem ezzel érzékletesen sikerült leírnom azt az állapotot, amiben vagyok.
Viszont no para, megyek sörözni a kollégákkal, és az jó lesz, kivéve, hogy tudom, teljesen mással kéne foglalkoznom, de nem baj, mert az embert úgyis csak halála után értékelik; amíg él, csak egy szőrös húsdarab fura nyúlvánnyal a lábai közt, amire még csak nem is lehet büszke, mert a nők anélkül is boldogok, méghozzá nagyon, és különben is, semminek sincs értelme, de semminek.

A mi Magyarországunk

Emlékeztek még Az én Magyarországomra? Gondolom, van még, aki emlékszik.

Magamtól már nem tudnám, mikor is volt. 2005, mondja a borító; mert mi, időn kívüliek, ezt ráírtuk mégis, szerencsére.

Még nagyon egyben voltunk. Még volt Troglodyta; cédémellékletnek készült ez ahhoz. Még volt Versdallam is, meg Heptameron, meg mennyi minden! — meg körülöttünk is, használható emberek. Még terveztünk. Persze akkortájt fordultunk be az összes célegyeneseinkbe. Ezt viszont nem tudtuk szerencsére, mármint hogy oda fordulunk be; ártatlanok voltunk, magunktól-részeg óvodások. Nagyon-nagyon faszák.

Ennek vége van, de azért nincs vége. Például mi lenne, ha első lépésként megcsinálnánk újra Az én Magyarországomat? A mai eszünkkel, az azóta összeszedett csömöreinkkel, az új — nyilván azért valamilyen — életünkkel? Valamiféle fanyargó keserédesre csak sikerülne, nem? Beletennénk mindenkit, akinek kedve lenne benne lenni, és van is mondanivalója, és meg is tudja azt fogalmazni. (Tehát egyáltalán nem csak a régieknek mondom én ezt most, de nekik persze feltétlenül.)
A dolgot a következőképpen képzelem:

Mindenki, aki beszáll, választ magáról egy képet, amit kifejezőnek, jónak tart. Persze portré lenne a legjobb, de ahogy gondoljátok.

Mindenki ír magáról egy oldalnyi summázatot: ki ő (most), hol tart, mit tekint fontosnak ezidőtájt. Ez jó lenne: felvezetőként működne. Keveset találkozunk már, elfejlődtünk kicsit egymástól. Így megint bemutatkoznánk kicsit egymásnak.

És aztán jöhetnének az (illusztrált) rovatok, természetesen abban a sorrendben, ahogy azt jónak látjátok: tizenegy ilyen téma lenne, sőt tizenkettediknek mindenki betehetne még valami bármit, ami csak neki érdekes. Vagyis:

Dolog / tárgy
Esemény
Étel
Festő / festmény
Film / színház (ez menet közben, pár embernél került be, de jónak tűnik)
Fotó
Hely
Személy
Szöveg
Vers
Zene / dal

Egyéb (bármi)

Nos: mi lenne, ha meggondolnánk ezt a dolgot? Mi lenne, ha szólnánk is egymásnak, hogy ez felmerült? (Nem olvassák azért olyan sokan ezt a blogot!) Mi lenne, ha a nyáron nekifognánk? Nyilván akadna, aki a dolgot technikailag is összerakná (úgy, mint a múltkor Várhegyi Péter tette ezt remekül)? Mi lenne, ha szeptember táján megajándékoznánk egy ilyennel magunkat? És akkor szeptembertől már két új vállalkozásunk is lehetne.

Kedvcsinálónak ide is teszem most a múltkori cédé zárszavát. Én írtam, hiúság.

Zárszó

Néha jó dolog "szerkesztőnek" lenni. Nem olyankor, amikor teljesen keszekusza anyagokból kell valami épkézláb egységeset összerakni. Ez mindig megtörténik természetesen, most is megtörtént. Tizennégyen lettünk végül ezen a cédén, és legalább hatféle "megoldással" kellett szembesülnöm. Na sebaj. Nem is ilyenkor jó szerkesztőnek lenni, mert ilyenkor kifejezetten nem jó, hanem amikor vége van a melónak, és lehet elő- meg utószavakat irkálni az elkészült dologhoz. Szóval amikor eljön a nagy, jogos körpofonok időszaka.

Olyan jó volt elképzelni, hogy majd (mély kalaplevételek mellett persze, mert az elkészült produktumok végül is nagyszerűek lettek) kioszthatom a hülyeségi bizonyítványokat... Reuter Lajos barátomnak például. Nem is tudtam ellenállni a kísértésnek, ezt bizony megtettem. Meg Kulinak, hogy legalább olvassa el a Troglodytát rendesen, ha már beszáll ebbe a dologba. De másokkal is voltak gondjaim.

Viszont most nagyjából kész van a dolog, még Eszter szövegeire várok; állítólag ma megjönnek. Úgyhogy lehet zárni.

*

És ma valahogy mégsincs kedvem hülyeségi bizonyítványokat osztani. Ez a zárszó most másról szól: nekem mégis sokkal fontosabb, másoknak sokkal ártatlanabb dologról.

Néhányan kitalálták a film-kategóriát. Ezt nem kifogásolom, sőt. (Bár a Holt költők társasága ebben a témában, hogy Az én MAGYARORSZÁGOM, ha belegondolsz, Peti, húzós kicsit...)

Zárszavammal részben ebbe az új blokkba szeretnék becsatlakozni. Volt egy régi Jancsó-film, az Allegro barbaro: szerintem mestermunka, sokszor láttam régebben. Annak volt egy plakátja, amit mindenhonnan szerettem volna ellopni, de legalábbis elkönyörögni. De nem ment. Azok még szocialista idők voltak, a mozik elszámolási kötelezettséggel tartoztak az utolsó papírfecnivel is. Sosem lett olyan plakátom, amelyen a még elég fiatal Cserhalmi, nagyjából az összes világok összeomlása után, kijön egy teraszra egy magyar zászlóval, előtte víz és tágas terek, és ámulat valamiképp az egész.

Az a film nagyjából arról szólt, hogy hogyan tesznek lehetetlenné alapértékeket olyan emberek (nagyhatalmú szarzsákok, miniszterek, nagyurak, fél- és egésznácik), akik ugyanezen értékekre amúgy épp hogy minden nap hivatkoznak. Egyszóval a megszokott történetről szólt. És ezután a főhős, akit kábé kinyírtak: a hiteit mindenképp, a szándékait is, megölték a szerelmét, szóval mindent, de mindent elvettek tőle (a filmben speciel épp a magyarság nevében), előjön egy kibontott magyar zászlóval.

Mert az én magyarságom akkor is más, mint a tietek, mocskok. Ez volt abban a jelenetben.

A film azt is sejtette, hogy ez mindenre igaz lehet. Mint ahogy igaz is. Ezért van talán, hogy számomra, ha nem is tűzöm ki, ma is fontos a piros-fehér-zöld, de csakis a most épp narancssárga, kokárdázó hőzöngők ellenében; nagyon szép az ősi vörös, de csakis a mai vörösök-rózsaszínek ellenében; és egyáltalán, igen sok szín és jelkép szép nekem, de lassan már csakis azok ellenében, akik épp viselik és mutogatják.

Az a plakát nekem már akkor is azért kellett volna, hogy néha elővehessem, kitekerhessem és nézhessem. Ki nem tettem volna sehova, azt hiszem; de az jó lett volna, ha én néha nézegethetem. Mert az enyém más.

Talán egy hónapja Mária megtalálta az interneten Jancsó Miklós honlapját: barátai-tisztelői állították össze neki. És ott volt ez a kép, ez a filmjelenet.

És gyorsan úgy döntöttem, ez lesz Az én Magyarországom belső borítója. De hogy ne is írjak hozzá semmit? Szó se lehet róla. Végül eldőlt: zárszót csinálok belőle. Ennyihez jogom van.

*

Cserhalmival mellesleg pár hete jelent meg egy interjú a Nők lapjában. Hozzájutottam, elolvastam. Érdekelt: vajon neki van-e még valamiféle belső zászlója? Hogy van ezzel az egésszel? Máig nyomon követem a pályáját, élete eseményeit; tudom, mik történnek vele. Nem vidám dolgok. Mostanság például ez az ügynök-ügy. Tudom, hogy nagyon okos és karakán ember, szargombócoknak nem fogja egykönnyen megadni magát. Hogy lehet ő ma? Hát így. Begépeltem az interjú második felét (minden vacak fenn van már az interneten, de ez hogy lett volna fenn?).

Üdvözlöm Cserhalmi Györgyöt. Ezzel zárom utószavam.
ob
















„- Ha választhatnál, mennyi idős szeretnél lenni?
- Vagy idősebb, vagy fiatalabb...
- Ha fiatalabb lennél, mit tennél?
- Vándorolnék. Nekivágnék a világnak, itt-ott megállnék, eltöltenék valamennyi időt, aztán mennék tovább.
- És ha idősebb?
- Maradnék otthon a falumban, és dolgoznék a kertben. Sövényt nyírnék, vetnék, kapálnék, szüretelnék. Termelnék mindenfélét, amit olcsóbban és jobb minőségben megkaphatnék a boltban, tehát ugyanúgy nem lenne semmi értelme annak, amit csinálok, mint most, mégis adna valami nagy szabadságot. Jó volt tüzes fiatalnak lenni, és jó lesz majd bölcs öregnek. Most, így, felnőttnek lenni meglehetősen bávatag állapot.
- Mióta érzed magad felnőttnek?
- Talán apám halálakor kezdődött. Csendes, visszahúzódó, törékeny ember volt. Addig a mozgás, a zaj imponált, attól kezdve megtanultam szeretni és értékelni a csöndet. És a karambolnál fejeződött be, amely végzetessé is válhatott volna. Utána pár hónapra kimentem New Yorkba. Tízmillióegyediknek egy tízmilliós városba, ahol még a hajléktalan is többnek érezhette magát, mivel esténként zászlót terített magára, tartozott valahová. Akkor tanultam meg egyedül lenni, élni, gondolkodni.
- Jobb volt gyereknek lenni?
- Akikre felnéztem, akik a mestereim, bálványaim voltak, azok mind gyerekek voltak és maradtak. A két-három éves gyerekek naivitásával, ártatlanságával és védtelenségével éltek a világban. Kálmán Gyuri, Latinovits Zoli, Őze Lajos, Gelley Kornél, Bódy Gábor...
- El is mentek, nagyon hamar...
- Másként nemigen tudtak védekezni. Nagyon nem idevalók voltak... Abban az egyben reménykedek, ha majd egyszer találkozunk odafent egy asztalnál, méltónak találnak, hogy engem is hellyel kínáljanak, és nem zavarnak el, hogy váltsam vissza az üvegeket.
- Számunkra, a mi generációnk számára meg te voltál a mítosz...
- És mit tudtam tenni ezzel vagy ez ellen? Esténként porba ittam magamat, hogy megmutassam, valójában milyen hős is vagyok. Én téged irigyeltelek, mert éreztem, a gyerekeid fontosabbak, mint a saját életed. Te bölcsebb voltál...
- Csupán csúnyább, sikertelenebb és nem olyan tehetséges...
- Akkor meg én is nagyon csúnya, sikertelen és nagyon tehetségtelen lettem, mert én is eljutottam ide.
- Ne reménykedj! Nemrég kaptad meg az Európai Filmunió Életmű-díját, amelyet eddig olyanok kaptak, mint Belmondo, Mastroianni.
- ...és? Százhúsz tévétársaság adott hírt a díjátadásról. Érdekelt, hogy lesz-e ott akár egyetlen magyar is. Nem volt.
- Bánt?
- Hogyne bántana! Ha már az Európai Filmunió engem nyilvántart. Ott vagyok a listájukon, jólesik, hogy tudtomra akarják adni: becsülik azt az életpályát, amelyet befutottam. Azt mondják: adunk neki egy Életmű-díjat. Persze, hogy fáj, amikor a saját hazámból nincs ott a kutya sem. És akkor elgondolkodom azon, hogy milyen kulturális identitásunk van. Hogy valaki, akit médiasztárnak kiáltottak ki, ferdén köti meg a nyakkendőjét, az esemény Magyarországon. Ide silányult a szakma. A Filmszemlén pedig...
- ...ahol a legjobb férfialakítás díját kaptad...
- ...még csak meghajolni sem tudtam, vagy pár percet örülni, mert felgyúrt agyú biztonsági emberek kilökdöstek a teremből, ugyanis a következő eseményre fontos politikusokat vártak. Úgy gondolták, tőlünk kellene félteni őket...
- Holott talán inkább bennünket kellene félteni tőlük...
- Pontosan.”
(Az interjút Szegő András készítette)