Feleségek felesége

Új hét, új esélyek. Kevés óra, sok-sok konzultáció. Dolgozatok. Dolgozatok kiosztása. Az év végi zárások végiggondolása. Osztályom érettségi rendjének tervezése. Felelősségek áthárítása. Lássuk be, nagy horderejű munkálkodások ezek. Én itt ülök a világmozgatás közepén, mint egy harámbasa, simogatom a hasamat. Ketten, négerek, írják a bizonyítványaimat. Mindig is így szerettem volna. Hogy tervezek, szervezek, irányítok, öt másiknak adok tennivalót. Sose jött össze. Most, amikor nézetkülönbségeim támadtak az emberiséggel és már csak a kirakatnak dolgozom, most bezzeg összejön. Mókás. Mókázunk. Páran nézik, mi ez, nem értik sehogyse. Mi lenne, édeseim, szórakoztatásotokról gondoskodom éppen. Görgettetem a hordóimat Athén főterén: nem akarok a nagy tevés-vevésből kimaradni. Diogenész jó kedvvel, bőséggel dolgozik. Dolgoztat. Közben hallom, a nyár is terveződik Szepezden. Nagyon szakmai nyár lesz, a vihogás-tanszék fő-, sőt talán kizárólagos szereplésével. Kisgömböc lassan benyeli a világot. Nagy a jókedv, ők is nagyon görgetik. Örülök az örömüknek.

Igazi dolgom kevés van. Kanttal bíbelődök, merthogy téma volt a filozófia írásbelin. Ronggyá idézett szöveg: mi is az a felvilágosodás. Mi lenne, baszki. Görgesd hordóidat és merj hozzá gondolkodni. Meg nagyokat álmodni. Hurrá. Én merek. Mindig is mertem. Csak éppen minek. Cioran kétszáz évvel későbbi, egyszóval tegnapi észrevétele (ez a világ nem érdemli meg, hogy megismerjük) fel sem homálylott még a lelkes kiscserkész, az önkéntes úttörővezető Kant okos fejecskéjében. Ma se sokakéban dereng. Pedig naná, hogy nem éri meg ezen a hitványságon tökölni. Mi már ebben élünk igazából, hogy nem érdemes. Kant még abban a hitben volt, hogy mi emberek majd jól átértelmesítjük a világot. A tömegeken kezdjük, fenemód megadjuk nekik a kollektív szabadságjogokat a nyilvános észhasználatra. Kínos mozzanat, hogy ehhez előbb be kellene valahogy tiltatni a cenzúrát. Vagyis a tömegeken-kezdést mégiscsak a hatalmasokon kell kezdeni. A Mi a felvilágosodás? című Kant-írás a XVIII. század utolsó harmadában, tehát nem a közismert három sora, hanem a szöveg egésze, éppen ezért nem más, mint rejtett, kulturált-okos csontig-benyalás e világ fejedelmeinek. Ugye, kérdi a filozófus tőlük, ugye nincs már kedvetek ostobákon uralkodni? Az annyira megalázó! (És tényleg, akkoriban akadt pár olyan, akinek mintha nem lett volna kedve tovább.) „Adjatok má’ akkor nekik jogokat, hadd vacakolgassanak ők is kedvükre a garázsban, meg a kertjeikben! És szedjétek már ki a hónuk alól a mankóikat!” — Az egyének, maguktól, félő hogy sosem okosodnak meg: be is vannak szarva, lusták is, jól ki is nyuvasztották őket a századok, de majd egymástól biztos lendületet kapnak. — Ez volt a nagy illúzió, legalábbis ha közérthetőre pontosítom. Ezt álmodta Kant. Egyébként korát messze meghaladó okossággal.

Más kérdés és nem is megyek most bele nagyon: hogyhogy a kiképzőtisztek kaptak legelőször ezen a jópofa Bildungsromanon? Hogy jöhettek rá (a megkímélt, diónyi agyukkal) épp ők a legkorábban, hogy a szabadság és a demokrácia nevében lehet csak igazán uralkodni? De rájöttek. Erre nem akart gondolni se Kant, csak eleve tiltakozott ellene. (Vagyis sejtette azért, és ez a javára írandó). „Ne használd eszközként embertársaidat! Soha, semmire!” Kant kőtáblájára ez az egyetlen parancsolat került. Frigyládát ehhez már nem is csináltak, minek, úgyis lába kelne a nagy szabadversenyben. (Maga a tézis meg az értelmiségi hülyéken kívül komolyan úgyse kellett senkinek. Falvédőszöveg.)

Létezik egy vélemény, amely szerint a filozófia egész története mindössze lábjegyzet Platónhoz. Ennek igazságtartalmával most nem foglalkozom, mindenesetre nekem más az ízlésem. De azt viszont komolyan gondolom, ha egyáltalán tudok még komolyan gondolni bármit, hogy az utóbbi 200 év felfogható úgy, mint a kanti kategorikus imperativusz, a „ne használj (ki) másokat” CSŐDJÉNEK percenkénti, nem is túl indirekt demonstrálása. „Merj gondolkodni, viszont ne használd őket?” Hajrá. Hol is írják ezt? A falvédőn. Talán. Még. A valóságban úgy áll, hogy még sokkal kevésbé van ma merve bármi, mint annak idején; viszont vécépapírt már nem is kell gyártani, minek, seggtörlésre ott a másik ember.

Szóval megint Spirónak van igaza. Nem nevelési regényt kell írni, hanem szatírát. A Feleségversenyt tegnap este háromnegyed tízkor befejeztem, jól elfárasztott, a mérhetetlenül buta hősnő benne a legjobb. Ennek hiába is mondanád, hogy „merj gondolkodni”, mert ha akarna se tudna. Nincs neki mivel. Vihogástanszékes. Legalább ötmilliárd ember kollektív tudathiánya van őbele belesűrítve, és jól elvagyunk ott: elférünk, még csak nem is feszengünk. Ideális szatírahős. Amikor nincs jelen vagy nem az ő szemével nézzük a dolgokat, azonnal hiányzik is onnan, és félrebillen a regény. (Meg a fej. Olyankor elalszunk.) Ez most dicséret volt. Legalább kétszáz oldalon át működik ez a cucc a háromszázból; mindenhol, ahol a leendő Királynő homályos kis élete van előtérben, semmi más; mert nem is kell más. Körülötte kavarognak mindenféle dolgok, amik maximum mint szavak tudnak beúszni az ő agyába. Nem érti őket, de nem is szükséges; a világ megértése már nem szükséges. Neki pedig már egy olyasmi tény is, hogy létezik valami Balzac utca, felfoghatatlan talány. Már a tábla olvasását is félbe kell hagynia. Ebből világos is minden. Ő sűrítmény. A mi intelligenciahányadosunk. Egyébként is mérhetetlenül hasonlít. Például olyasmiben, hogy őt is érinti mindaz, ami nem is. Így vagyunk ezzel bizony. Fizeti a kamatyadót, pedig hát soha nem kamatyol. (Senkinek sincs hozzá gusztusa.) És mindez így oké. — Viszont a nagypolitikai rész nem működik. Vagy csak nekem, első olvasásra nem működött, nem tudom. Kezembe került nemrég valami jegyzetféleség, órai Spiró-aranyköpések, az egyikben a Faustot szidta, hogy milyen egy ordenáré giccs, szerinte csak a Margit-mentesített második rész, a nagyvilág ábrázolása elfogadható belőle. Ez a Feleségversenyre biztosan nem áll, ez a kisvilág regénye, Margit-Reáé, aki félálomban győz is aztán, és lesz feleségek felesége, feleségisszimusz. Úgyhogy van még számunkra remény.

Egyszóval tegnap este sikerült befejeznem, de az a rossz érzésem maradt vissza, hogy futólépésben és lábujjhegyen olvastam, semmiképpen nem úgy, ahogy kellett volna. Hanyattdőlve kellett volna ugyanis a Törpe teraszán, a fotőjben, hogy most nem érdekelsz, világ. Nem úgy, nem jól olvastam, zavart sok mindenféle szirszar, hordógurigálgatások meg egyebek, tervezni kellett közben az életet, logisztikázni, macerás a négerek foglalkoztatása is, és noha (okosan) csak a a tudathiányom peremére engedtem oda őket olvasás közben, de épp elég roncsoló volt az is. Kant helyretételéhez mindenesetre így is alkalmasnak bizonyult a regény, és az nem kevés, a többit meg egyszer majd úgyis megírom valahova.