Ironikus

Úgy esett, hogy segíthettem Kuli barátunknak kiállító helyet találni: a BCE könyvtárában nyílt meg az Ironikus közelség című új fotósorozata, nagyjából egy hónappal ezelőtt.
Ám közbenjárásom az ügyben itt nem ért véget. Jó szokásomhoz híven cikket is írtam róla a Közgazdászba. És itt jön a csavar. Az újság február 20-án jelenik meg, pénteken, azon a napon, amikor a kiállítást leszedik. Ennek megfelelően a cikk nagy részét múlt időben voltam kénytelen megírni, amolyan összefoglaló jelleggel, egy kisebb részében viszont már a soron következő tárlatot igyekeztem előrevetíteni - 1500 karakterben, ahogy anno a Szabó-M. kiállítás esetében. Persze így már nem volt olyan sok kedvem az egészhez. Kabaré. Az Ironikus közelség cím új értelmet nyer a kiállítás záró napja és a lap megjelenésének időpontja közt meghúzódó időintervallum ismeretében.

A képek látványvilága ismerős lehet azoknak, akik olvasták az első Öngyújtót: Kuli akkoriban látott hozzá a sorozathoz, és majdnem fél évig tökéletesítgette meg építgette, úgy, hogy a végén a kiállított képek közé már csak egyetlen egy került a széria kezdeti időszakából. Ember legyen amúgy a talpán, aki a fényképek hordozta üzenetet be tudja kódolni. Vagy inkább valami emberfeletti lény. Már csak azért is, mert az Ironikus közelség képei minden eddigi Kuli-műnél nehezebbek. A fotózott tárgyak/anyagok itt már beazonosíthatatlanok, a formák és színek erős kontrasztban állnak egymással, összhatásuk pedig inkább nyugtalanító, mint megnyugtató. Gyönyörködtetésre ezért kevésbé alkalmasak, mint a korábbi munkái, gondolkodtatásra viszont - Kuli véleménye szerint - annál inkább.
Hát ezt mindenki döntse el maga. Mármint hogy őt megérintik-e a képek, és ha igen, milyen mértékben, illetve ha meg nem, akkor miért nem. Kuli így is, úgy is New Yorkba utazik a jövő héten az Artexpo kiállításra, merthogy odahívták. Úgy tűnik, külföldre egyre többször hívják. A szakmában kezdik elismerni.
És ez jó, csak az a kérdés, az átlag szemlélő mit tud kezdeni a művészetével. Egyáltalán akar vele kezdeni bármit is? A Corvinuson én még sajnos nem sok embert láttam, aki különösebb érdeklődést tanúsított volna a képei iránt. Ám ez nem jelent semmit, hiszen a Szabó-M. kiállításnak sem volt semmiféle visszhangja.

Nem kell azonban kétségbe esni, ugyanis Kuli művészete rétegművészet. Kevesen értik, de azok minden kétséget kizáróan szeretik. Ezért én sem kritikai oldalról közelítem meg a témát. Kuli fényképei érdekesek, ha az ember szereti a némileg elvont, nehezen értelmezhető dolgokat. Ha meg nem szereti, akkor úgyis mindegy. Egy dolgot azonban szóvá tennék: nagy hiba volt, hogy a képek alá nem kerültek ki a címek. Gyűlölöm a "hatalmas fekete vászon, jobb sarkában piros téglalap; címe: Erdő"-típusú, művészetnek álcázott agymenéseket, de azt gondolom, Kuli tényleg ki akar valamit fejezni a fotóival - ez viszont a nézőknek nyújtott minimális kapaszkodók nélkül nem működhet. Az Ironikus közelség cím önmagában nem nyújt segítséget.

Íme tehát a cikk:


Tárlatok távlatból

A Központi Könyvtár látogatója egy új kiállítás igen érdekes képeivel találkozhatott január 15 és február 20 között. Az — immár hagyomány szerint — a hírlapolvasó- és számítógép-termekben kihelyezett fényképek Kulcsár Balázs fotóművész legfrissebb, Ironikus közelség címen összegyűjtött munkái voltak. A tárlat még e hónapban a new yorki Artexpo kiállításra költözik.

Az alkotót a színek és formák egymáshoz való viszonya, látszólagos diszharmóniája, az általuk teremtett hangulat, de legfőképpen a befogadóra gyakorolt hatás foglalkoztatja. Hogy egy kép konkrétan mit ábrázol, azt a szemlélő sosem tudhatja biztosan, csak sejtheti: a mindenféle számítógépes manipulációtól mentes fotográfiák a megvilágításnak, a lencsevégre kapott anyagok izgalmas szerkezetének, az elképesztő mértékű nagyításnak és a szokatlanul erős makró-aránynak köszönhetik összetettségüket. Ám a művek értelmezéséhez valójában nem az eredetileg fényképezett tárgyak megfejtése a kulcs — sokkal inkább kompozícióelemző készségünkön és érzékenységünkön múlik, melyik fotó milyen gondolati tartalmat közvetít számunkra.

Február végétől egy másik kiállítás váltja fel az előzőt: a Képzőművészeti Szakközépiskola különböző évfolyamos és szakos tanulóinak kerámiái, festményei és grafikai munkái lesznek láthatóak a könyvtárban. Aggodalomra nincs hát semmi ok: aki véletlenül lemaradt volna Kulcsár Balázsról, annak is bőven lesz mit nézegetnie március folyamán.

Szóval úgy voltam vele, hogy ha már segítettem a kiállítást összehozni, igazán nem nagy dolog még ezzel a kis bejegyzéssel is megtámogatni őt itt a blogon. Már ha ez támogatásnak számít bármilyen szempontból.
(Vagy lehet, hogy csak a cikkemet akartam nyomatni, és a körítés teljesen lényegtelen...)

Vajda Lajos 101

A Magyar Nemzeti Galériában fontos kiállítás van — még vagy két hétig. Vajda Lajosnak, a — mondjuk úgy — szentendrei festőnek vagy 300 képe van ott kiállítva. Sokkal több nem is nagyon maradhatott, és ezeknek a fennmaradtaknak egy jó része se kép igazán. Vázlatok, nyersanyagok. Legalább 7-8 stílusban, különféle nézőpontból készült művek — a fele se érdekel. De a másik fele, az aztán nagyon.

A kiállítást még decemberben Spiró György nyitotta meg, és az ott elmondottakat leközölte azonnal az ÉS. Nem is lenne más dolgom, mint idézni és (helyeslő meg morgolódó) jegyzeteket fűzni hozzá. De ilyet már csináltam egyszer, a Juhász Ferenc-megnyitó okán, és akkor voltak, akik nagyon lesajnáltak. Ezt nem kockáztatom még egyszer, úgyhogy inkább csak ideírok pár kikívánkozó mondatot, oszt jó napot.

Nagyon hülyén megszervezett kiállítás, rettenetesen van elhelyezve a térben, a termekben: jó darabig képtelenség benne időrendben haladni. Először láttam (láttuk Máriával) a párizsi eszement nyomor- és erőszak-montázsokat, aztán meg jött a járóka és az első ceruzavonások. Nem lehetett másképp menni. Aztán amikor már jobban beállt a rend, akkor is ugyanaz maradt a benyomásunk: hogy ez a pálya valahogy összevissza van. Fejtörést okozott ez a festő. Rettentően sokat próbált rövid 33 életéve alatt, és éppolyan vadul, egymásra-torlódóan szakaszolta magát, mint az a költő, akinek e tekintetben mintha önkéntelenül másolta volna a pályáját: József Attila. Ő, Vajda is eléggé szakaszolhatóra csinálta magát. Csak brutálisabban: mert J.A. valahogy mégis csak fejlődött, tisztult, kristályosodott, legalábbis halmozódott benne az egyre szelídebb szavú fájdalom. Kiröpülése az űrbe, rálökődése a vonatsínekre valamennyire mégiscsak egyenes vonalú. Vajda viszont megcsinálja négyszer-ötször is, hogy hirtelen elfelejt rajzolni. Hátrahagy minden technikát, és neobusman ikonokat kezd gyártani. Aztán meg városarchitektúrát. Aztán testes Jézusokat. Aztán megint valamit, amit megnézni is fölösleges, de neki nyilván meg kellett csinálnia, hogy jöhessenek a tengermélyi nagy állatok, a világ, mint borzasztó cethal. A végső káprázat. Szóval az összetorlódott összevisszaság.

(Irkálhatnék még, lenne is mondanivalóm, de hirtelen meguntam írni. (Így felejthetett el Vajda is rajzolni.) Úgyhogy visszamegyek inkább a másik blogomba, ott se vár senki. De azért, mégis, hogy valami legyen, itt hagyom mégis a Spiró-szöveget, érdekes.)

Spiró György: Vajda Lajos kiállítása elé

„Gulácsy és Csontváry idejében a katasztrófa elől még meg lehetett szökni a hóbortba, úgyhogy abból még művészet is lehetett, fel lehetett venni akár a Miskin-, akár az Arlequin-maszkot, ahogy azt 1920 körül oly sokan még Nyugat-Európában is megtették. Vajda Lajos óta nálunk erre a menekülési módra már lehetőség nem volt.”

Ezt Hamvas Béla írta a harmincas években, aki ezek szerint az említett festők jelentőségével tisztában volt. Vajda Lajosról amúgy nem írt semmit. Ez azt jelenti, hogy nem parodizálta, holott ő mindenkit parodizált.

Fülep Lajos tudott Csontváryról, de nem írt róla semmit. Tudott a szentendrei festőkről, néha írt róluk valamit; Vajdáról is tudott, nem írt róla semmit.

Kállay Ernő tudott Vajdáról, ő rendezte a halála után az első nagy kiállítását, sok bölcset és igazat írt róla, de a lényeget nem érintette. Talán attól tartott, hogy félreértenék.

Bálint Endre egész életében emlegette Vajda Lajost mint mesterét és atyai barátját, de érdemlegeset nem mondott róla. Talán félt.

Mándy Stefánia írt róla két monográfiát, egy kicsit és egy nagyot, és nem mondta ki, amit valójában gondolt. Úgy vélhette: akinek a kimondás nélkül sem világos, annak amúgy is hiába magyarázná.

Van a huszadik században három nagy magyar festő: Csontváry, Egry és Vajda Lajos. Csontváryt nem lehet folytatni, olyan, mint Ady a költészetben: bénító az utódokra. Egry azért folytathatatlan, mert ő folytatta és vitte el a transzcendenciáig az egész naturalista magyar festészetet, és onnét valóban nincs tovább. Vajda Lajos életében egyetlen képet adott el, két műterem-kiállítása volt, meghalt 33 évesen, nem ismerte és ma sem ismeri a szélesebb közvélemény, mégis mindenkire hatott. Egyes motívumai meg a rajztechnikája hatott, Kondor Béla szárnyas emberei, Váli Dezső korai vonalas rajzai, El Kazovszkij kutyái tőle valók. A lényegét mégsem merte érinteni senki.

Vajda Lajos — a magyar eszmetörténetben elsőként és eddig utolsóként — azt állította magáról, hogy ő Jézus Krisztus. Nagyon csöndesen állította, nem beszélt róla, nem fogalmazta meg kiáltványban: megrajzolta.

Nem állítom, hogy ezért halt volna meg 33 évesen. Azért halt meg, mert a munkaszolgálatban kiújult a tébécéje, és amúgy is végignyomorogta az életét. De mindvégig azt gondolta, hogy Jézus és ő egylényegűek. Látni ezt azokon az önarcképein, amelyeken még nem keresztre feszített Jézusként ábrázolja magát, csak — „csak” — ikonszerűen. Amikor később már keresztre feszítve ábrázolja magát, az INRI feliratból az első „I” hiányzik, mert az mindegy, hogy Jézus — a fontos az, hogy Názáreti, és hogy Izrael Királya. A név akárkié lehet. Lehet Vajda Lajos is akár.

Ebben az időben akadt egy magyar költő, akit amiatt, hogy magát a fiatal Jézushoz hasonlította, vallásgyalázásért elítéltek. Úgy hívták, hogy Radnóti Miklós. Vajda Lajost sokkalta inkább el lehetett volna ítélni ugyanezért, de őt nem ismerték. Magyar művész volt mind a kettő, és egyikük sem volt — hogy is mondjam — zsidó, csak az antiszemiták számára. Vallástalan keresztény volt mind a kettő, mert Magyarország annyira lehetetlen hely, hogy ott még ilyen is elő tud fordulni. Hamvas is teljes joggal jelenthette ki magáról, hogy nem vallásos, hozzátéve, hogy a valláson kívül fogalmazni nem tud.

Vajda Lajos, ez a hihetetlenül művelt és sok kultúrában járatos ember, aki anyanyelvi szinten beszélt és olvasott németül, szerbül és franciául, aki ismerte a legújabb nyugat-európai festészeti áramlatokat, mert három és fél évet nyomorgott végig Párizsban a húszas években és látta, amit látnia kellett, Szentendrét, ezt a modern világon kívüli, szláv ortodox zárványt választotta témául és színhelyül, ő, a magyar zsidó, akit a magyarságából éppen kitaszítottak. Olyan egyszerűséget és olyan kereszténységet választott ezzel, amelyet Van Gogh és Gaugain Arles-ja és Tahitija mellé állíthatott, és egyúttal történelmi mélységet is adhatott neki.

Mindegy, hogy mire rajzol — és rajzol, mert zseniálisan rajzol, meg azért is csak rajzol, mert nincs pénze se vászonra, se festékre. Pontosan tudja, mire való az a bizonyos „konstruktív szürrealizmus”, amellyel azonosítja magát. Ez az üres, mesterkélt fogalom arra való, hogy a lehető legegyszerűbb képi jelekkel adja tudtul: az ő szélsőségesen egyénítetlen arca — amely mégis az ő arca maradt — Jézus arcával azonos.

Azonos-e ez a Jézus azzal a Jézussal, akit tisztelni és többé-kevésbé giccsesen ábrázolni szoktak?

Nem azonos. Ez egy everyman-Jézus. A szeretet puszta jele ez a Jézus, gyakran csak fejetlen csecsemő ez a Jézus abban a világban, amelyben már csak embertelen maszkok vagy a világvége vízözöne lehetséges, amint éppen Vajda képeiből tudjuk. A maszk szintén termékeny képződmény, akár képzőművészetben, akár irodalomban, Hamvas más értelemben használja, nála mindenki maszk - persze a Názáretin kívül; Vajdánál a szörnyű, embertelen maszk mindenkit eltakar, minden emberi arcra ránő, még az ő arcára is, aki pedig a Megváltó maga. (Sikerületlen és folytathatatlan képnek nevezi a nagyon okos Mándy Stefánia, holott a legtragikusabb s talán legmélyebb képe Vajdának.)

A vízözön az a kép, amelyhez el szoktak jutni a legnagyobbak. Leonardo is csak vízözönt rajzolt a végén, semmi egyebet; szabaduljon meg a világ attól a borzalomtól, ami az ember. Van Gogh az égre festette a végén a csillag-vízözönt: hátha másutt talán jobban alakul, mint a Földön.

Vajda a bonyolultat fejezte ki egyszerűen, ahogy kell. (Mások az egyszerűt bonyolultan, ahogyan nem lenne szabad, de azok nem is művészek.) Ám ez az egyszerűség, a gyerekrajzhoz hasonló álnaivitás a rendkívüli intellektus megfeszített munkájából jött létre. Nem tudom, ismerte-e a század legnagyobb szerb költőjének, a szintén a harmincas években alkotó Momèilo Nastasijeviænek a műveit, aki sosem létezett ószláv szógyökökre vezette vissza a líráját, s látszólag egyszerű félmondatokban beláthatatlan tágasságú asszociációknak nyitott teret, de azt látom, hogy hasonlót művelt mint festő. A magyar elemzők Bartókra asszociálnak, mert Vajda emlegette olykor; ez a hasonlat sem alaptalan.

Vajda mérhetetlen szerénységet tanúsított: zseniális rajzkészségét visszavonta, lemondott róla, az ikonok szerény képességű festőinek formakincsét imitálta. Ám mérhetetlen, embertelen nagyzolást közvetített ezzel a szerénységgel: „Én vagyok a Messiás”, közölte a képeivel, „Tessék, megjelentem köztetek!” A barátok, a követők el is hitték, és gazdagodtak általa. Ezt még Ady se merte. Õ többes számban beszél a magyar messiásokról, magára maximum Illést, a szekéren égbe röpítettet értette. Radnóti, ő igen. Meg a proletariátus megváltójaként József Attila. Megkapták, amire áhítottak, megölte őket a közeg.

Kelet-Európa, amelyet Vajda már külön entitásként érzékelt Nyugat- Európa és Ázsia között, a nyomorból, kitaszítottságból, elnyomatásból, lehetetlenségből származó, egyetlen érzékeny ember tehetséges és alaptalan nagyzolásának pompás táptalaja volt, és az is maradt. Itt a kollektív munkálkodásnak sem anyagi, sem lelki, sem szellemi feltételei nincsenek meg, itt csak az egyén képes néha, kivételesen, nagy teljesítményre. Vajdát kiváló festők ismerték el a messiásuknak. Elfogadták, amit ő gondolt magáról reménytelen nyomorában, reménytelen tehetetlenségében. De voltak annyira bölcsek, hogy messiási voltában nem követték.

Vajda életműve rendkívül nyugtalanító. Egy kiváló elme, egy nagy tehetség gondolt magáról a társadalom szempontjából illetlent és befogadhatatlant, a normális ember pedig kénytelen azt mondani: ez maga a téboly. Aztán eltűnődhet, látva többnyire didaktikus kettős portréit, látva az egymásba hatoló entitások fenyegető sokaságát, látva szörnyeit, amelyek már túl vannak a tanítás, a megmutatás szándékán és valódi látomások, hogy vajon nem a téboly-e az emberi nem igazi sajátja.

(Elhangzott 2008. december 12-én, a Magyar Nemzeti Galériában)

!

Mély felháborodásomat szeretném kifejezni egy bizonyos személy felé, aki jelesül Znajka néven tevékenykedik a virtuális térben!
Cseppet sem érdekel, megsértek-e bármilyen személyiségi jogot azáltal, hogy nyílt blogbejegyzésben indítok támadást ellene!

A hölgy (nemi identitása nem titok, és főképp nem tabu) jó szokásai közé tartozott a cimbora.blogol.hu, avagy ismertebb nevén a "Bor és tea - valaki kedvel engem odafenn" című blogoldal időszakonkénti ellátása - vagy ha úgy tetszik: frissítése - újabb és újabb remek bejegyzésekkel, melyek sok esetben gondolkodóba ejtették, máskor megnevettették, megint máskor állásfoglalásra késztették a hűséges olvasót. Érzelmeinek és gondolatainak kifejezésére, másokkal történő megosztására az említett hűséges olvasónak mindezidáig lehetősége, és ami ennél fontosabb: JOGA volt (hozzátenném: van), ám egy nemrégiben bekövetkezett sajnálatos incidens hatásaként a Znajka kódnevű blogger kihátrált a felelősségvállalás humánus volta alól, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megfosztotta rajongóit ettől a fölöttébb nagyszerű dologtól, mely az egér, illetőleg a klaviatúra elnevezésű számítástechnikai kellékek segítségével bármikor egyszerűen végbevihető volt. Összefoglalva: a kommentelés meg lett tiltva.

De mi van akkor, kérdem én, ha e Znajka nevezetű személy legutóbbi bejegyzésére próbálnék reagálni valamit, mert az kifejezetten a röhögőgörcsöt váltotta ki belőlem, egyébként éppen munkahelyi teendőim végzése közben? (Munkahelyi teendőim közé tartozik a monitor bámulása is.)

Ezúton szeretnék üzenni neki, mert biztos vagyok benne, hogy figyel:
Znajka! Te ott, az éterben! Huzat című bejegyzésed a létező legjobb esszé, melyet valaha is olvastam! A könnyem is eleredt tőle, és nem bánatomban!

Felszólítom nevezett személyt, hogy haladéktalanul függessze fel kártékony tevékenységét, és tegye lehetővé a "komment" funkció elérését, mint ahogy az a régi szép időkben magától értetődő és evidens módon megadatott a hűséges, vagy a csak hébe-hóba odatévedt olvasónak!

(Említett esszé a jobb oldali sávban látható Érdekes lehet menüponton belüli Znajka blogja című linkre kattintva sikeresen elérhető, mint 2009. január havának utolsó bejegyzése, igaz, gördítősáv használatát igénylő rövid keresgélés után.)