2009. február 17., kedd

Vajda Lajos 101

A Magyar Nemzeti Galériában fontos kiállítás van — még vagy két hétig. Vajda Lajosnak, a — mondjuk úgy — szentendrei festőnek vagy 300 képe van ott kiállítva. Sokkal több nem is nagyon maradhatott, és ezeknek a fennmaradtaknak egy jó része se kép igazán. Vázlatok, nyersanyagok. Legalább 7-8 stílusban, különféle nézőpontból készült művek — a fele se érdekel. De a másik fele, az aztán nagyon.

A kiállítást még decemberben Spiró György nyitotta meg, és az ott elmondottakat leközölte azonnal az ÉS. Nem is lenne más dolgom, mint idézni és (helyeslő meg morgolódó) jegyzeteket fűzni hozzá. De ilyet már csináltam egyszer, a Juhász Ferenc-megnyitó okán, és akkor voltak, akik nagyon lesajnáltak. Ezt nem kockáztatom még egyszer, úgyhogy inkább csak ideírok pár kikívánkozó mondatot, oszt jó napot.

Nagyon hülyén megszervezett kiállítás, rettenetesen van elhelyezve a térben, a termekben: jó darabig képtelenség benne időrendben haladni. Először láttam (láttuk Máriával) a párizsi eszement nyomor- és erőszak-montázsokat, aztán meg jött a járóka és az első ceruzavonások. Nem lehetett másképp menni. Aztán amikor már jobban beállt a rend, akkor is ugyanaz maradt a benyomásunk: hogy ez a pálya valahogy összevissza van. Fejtörést okozott ez a festő. Rettentően sokat próbált rövid 33 életéve alatt, és éppolyan vadul, egymásra-torlódóan szakaszolta magát, mint az a költő, akinek e tekintetben mintha önkéntelenül másolta volna a pályáját: József Attila. Ő, Vajda is eléggé szakaszolhatóra csinálta magát. Csak brutálisabban: mert J.A. valahogy mégis csak fejlődött, tisztult, kristályosodott, legalábbis halmozódott benne az egyre szelídebb szavú fájdalom. Kiröpülése az űrbe, rálökődése a vonatsínekre valamennyire mégiscsak egyenes vonalú. Vajda viszont megcsinálja négyszer-ötször is, hogy hirtelen elfelejt rajzolni. Hátrahagy minden technikát, és neobusman ikonokat kezd gyártani. Aztán meg városarchitektúrát. Aztán testes Jézusokat. Aztán megint valamit, amit megnézni is fölösleges, de neki nyilván meg kellett csinálnia, hogy jöhessenek a tengermélyi nagy állatok, a világ, mint borzasztó cethal. A végső káprázat. Szóval az összetorlódott összevisszaság.

(Irkálhatnék még, lenne is mondanivalóm, de hirtelen meguntam írni. (Így felejthetett el Vajda is rajzolni.) Úgyhogy visszamegyek inkább a másik blogomba, ott se vár senki. De azért, mégis, hogy valami legyen, itt hagyom mégis a Spiró-szöveget, érdekes.)

Spiró György: Vajda Lajos kiállítása elé

„Gulácsy és Csontváry idejében a katasztrófa elől még meg lehetett szökni a hóbortba, úgyhogy abból még művészet is lehetett, fel lehetett venni akár a Miskin-, akár az Arlequin-maszkot, ahogy azt 1920 körül oly sokan még Nyugat-Európában is megtették. Vajda Lajos óta nálunk erre a menekülési módra már lehetőség nem volt.”

Ezt Hamvas Béla írta a harmincas években, aki ezek szerint az említett festők jelentőségével tisztában volt. Vajda Lajosról amúgy nem írt semmit. Ez azt jelenti, hogy nem parodizálta, holott ő mindenkit parodizált.

Fülep Lajos tudott Csontváryról, de nem írt róla semmit. Tudott a szentendrei festőkről, néha írt róluk valamit; Vajdáról is tudott, nem írt róla semmit.

Kállay Ernő tudott Vajdáról, ő rendezte a halála után az első nagy kiállítását, sok bölcset és igazat írt róla, de a lényeget nem érintette. Talán attól tartott, hogy félreértenék.

Bálint Endre egész életében emlegette Vajda Lajost mint mesterét és atyai barátját, de érdemlegeset nem mondott róla. Talán félt.

Mándy Stefánia írt róla két monográfiát, egy kicsit és egy nagyot, és nem mondta ki, amit valójában gondolt. Úgy vélhette: akinek a kimondás nélkül sem világos, annak amúgy is hiába magyarázná.

Van a huszadik században három nagy magyar festő: Csontváry, Egry és Vajda Lajos. Csontváryt nem lehet folytatni, olyan, mint Ady a költészetben: bénító az utódokra. Egry azért folytathatatlan, mert ő folytatta és vitte el a transzcendenciáig az egész naturalista magyar festészetet, és onnét valóban nincs tovább. Vajda Lajos életében egyetlen képet adott el, két műterem-kiállítása volt, meghalt 33 évesen, nem ismerte és ma sem ismeri a szélesebb közvélemény, mégis mindenkire hatott. Egyes motívumai meg a rajztechnikája hatott, Kondor Béla szárnyas emberei, Váli Dezső korai vonalas rajzai, El Kazovszkij kutyái tőle valók. A lényegét mégsem merte érinteni senki.

Vajda Lajos — a magyar eszmetörténetben elsőként és eddig utolsóként — azt állította magáról, hogy ő Jézus Krisztus. Nagyon csöndesen állította, nem beszélt róla, nem fogalmazta meg kiáltványban: megrajzolta.

Nem állítom, hogy ezért halt volna meg 33 évesen. Azért halt meg, mert a munkaszolgálatban kiújult a tébécéje, és amúgy is végignyomorogta az életét. De mindvégig azt gondolta, hogy Jézus és ő egylényegűek. Látni ezt azokon az önarcképein, amelyeken még nem keresztre feszített Jézusként ábrázolja magát, csak — „csak” — ikonszerűen. Amikor később már keresztre feszítve ábrázolja magát, az INRI feliratból az első „I” hiányzik, mert az mindegy, hogy Jézus — a fontos az, hogy Názáreti, és hogy Izrael Királya. A név akárkié lehet. Lehet Vajda Lajos is akár.

Ebben az időben akadt egy magyar költő, akit amiatt, hogy magát a fiatal Jézushoz hasonlította, vallásgyalázásért elítéltek. Úgy hívták, hogy Radnóti Miklós. Vajda Lajost sokkalta inkább el lehetett volna ítélni ugyanezért, de őt nem ismerték. Magyar művész volt mind a kettő, és egyikük sem volt — hogy is mondjam — zsidó, csak az antiszemiták számára. Vallástalan keresztény volt mind a kettő, mert Magyarország annyira lehetetlen hely, hogy ott még ilyen is elő tud fordulni. Hamvas is teljes joggal jelenthette ki magáról, hogy nem vallásos, hozzátéve, hogy a valláson kívül fogalmazni nem tud.

Vajda Lajos, ez a hihetetlenül művelt és sok kultúrában járatos ember, aki anyanyelvi szinten beszélt és olvasott németül, szerbül és franciául, aki ismerte a legújabb nyugat-európai festészeti áramlatokat, mert három és fél évet nyomorgott végig Párizsban a húszas években és látta, amit látnia kellett, Szentendrét, ezt a modern világon kívüli, szláv ortodox zárványt választotta témául és színhelyül, ő, a magyar zsidó, akit a magyarságából éppen kitaszítottak. Olyan egyszerűséget és olyan kereszténységet választott ezzel, amelyet Van Gogh és Gaugain Arles-ja és Tahitija mellé állíthatott, és egyúttal történelmi mélységet is adhatott neki.

Mindegy, hogy mire rajzol — és rajzol, mert zseniálisan rajzol, meg azért is csak rajzol, mert nincs pénze se vászonra, se festékre. Pontosan tudja, mire való az a bizonyos „konstruktív szürrealizmus”, amellyel azonosítja magát. Ez az üres, mesterkélt fogalom arra való, hogy a lehető legegyszerűbb képi jelekkel adja tudtul: az ő szélsőségesen egyénítetlen arca — amely mégis az ő arca maradt — Jézus arcával azonos.

Azonos-e ez a Jézus azzal a Jézussal, akit tisztelni és többé-kevésbé giccsesen ábrázolni szoktak?

Nem azonos. Ez egy everyman-Jézus. A szeretet puszta jele ez a Jézus, gyakran csak fejetlen csecsemő ez a Jézus abban a világban, amelyben már csak embertelen maszkok vagy a világvége vízözöne lehetséges, amint éppen Vajda képeiből tudjuk. A maszk szintén termékeny képződmény, akár képzőművészetben, akár irodalomban, Hamvas más értelemben használja, nála mindenki maszk - persze a Názáretin kívül; Vajdánál a szörnyű, embertelen maszk mindenkit eltakar, minden emberi arcra ránő, még az ő arcára is, aki pedig a Megváltó maga. (Sikerületlen és folytathatatlan képnek nevezi a nagyon okos Mándy Stefánia, holott a legtragikusabb s talán legmélyebb képe Vajdának.)

A vízözön az a kép, amelyhez el szoktak jutni a legnagyobbak. Leonardo is csak vízözönt rajzolt a végén, semmi egyebet; szabaduljon meg a világ attól a borzalomtól, ami az ember. Van Gogh az égre festette a végén a csillag-vízözönt: hátha másutt talán jobban alakul, mint a Földön.

Vajda a bonyolultat fejezte ki egyszerűen, ahogy kell. (Mások az egyszerűt bonyolultan, ahogyan nem lenne szabad, de azok nem is művészek.) Ám ez az egyszerűség, a gyerekrajzhoz hasonló álnaivitás a rendkívüli intellektus megfeszített munkájából jött létre. Nem tudom, ismerte-e a század legnagyobb szerb költőjének, a szintén a harmincas években alkotó Momèilo Nastasijeviænek a műveit, aki sosem létezett ószláv szógyökökre vezette vissza a líráját, s látszólag egyszerű félmondatokban beláthatatlan tágasságú asszociációknak nyitott teret, de azt látom, hogy hasonlót művelt mint festő. A magyar elemzők Bartókra asszociálnak, mert Vajda emlegette olykor; ez a hasonlat sem alaptalan.

Vajda mérhetetlen szerénységet tanúsított: zseniális rajzkészségét visszavonta, lemondott róla, az ikonok szerény képességű festőinek formakincsét imitálta. Ám mérhetetlen, embertelen nagyzolást közvetített ezzel a szerénységgel: „Én vagyok a Messiás”, közölte a képeivel, „Tessék, megjelentem köztetek!” A barátok, a követők el is hitték, és gazdagodtak általa. Ezt még Ady se merte. Õ többes számban beszél a magyar messiásokról, magára maximum Illést, a szekéren égbe röpítettet értette. Radnóti, ő igen. Meg a proletariátus megváltójaként József Attila. Megkapták, amire áhítottak, megölte őket a közeg.

Kelet-Európa, amelyet Vajda már külön entitásként érzékelt Nyugat- Európa és Ázsia között, a nyomorból, kitaszítottságból, elnyomatásból, lehetetlenségből származó, egyetlen érzékeny ember tehetséges és alaptalan nagyzolásának pompás táptalaja volt, és az is maradt. Itt a kollektív munkálkodásnak sem anyagi, sem lelki, sem szellemi feltételei nincsenek meg, itt csak az egyén képes néha, kivételesen, nagy teljesítményre. Vajdát kiváló festők ismerték el a messiásuknak. Elfogadták, amit ő gondolt magáról reménytelen nyomorában, reménytelen tehetetlenségében. De voltak annyira bölcsek, hogy messiási voltában nem követték.

Vajda életműve rendkívül nyugtalanító. Egy kiváló elme, egy nagy tehetség gondolt magáról a társadalom szempontjából illetlent és befogadhatatlant, a normális ember pedig kénytelen azt mondani: ez maga a téboly. Aztán eltűnődhet, látva többnyire didaktikus kettős portréit, látva az egymásba hatoló entitások fenyegető sokaságát, látva szörnyeit, amelyek már túl vannak a tanítás, a megmutatás szándékán és valódi látomások, hogy vajon nem a téboly-e az emberi nem igazi sajátja.

(Elhangzott 2008. december 12-én, a Magyar Nemzeti Galériában)

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nahát, feltámadt! Még él... pedig szerintem ennek a blognak több értelme van, ezt olvassák többen... persze fát is kell vágni, tudom én és nem is hülyeség, hogy blogra rakod a filozófia tananyagot, ilyet még nem láttam sehol, majd ez is megbukik valahogy, de addig csak kibírja. (most látom: elfelejtettem mondatot tördelni)

Vigyázz magadra és ha még bírsz, írj! Olvasnám...

W

gergő írta...

Utánanéztem egy kicsit ennek a Vajdának, és hát elég fura. Ahogy Spiró írja: direkt elfelejtett rajzolni - miközben nem is. Álnaiv rajzstílus, vissza az egyszerű képi világhoz, az ikonikus ábrázoláshoz. Viszont az meg úgy van, ahogy te írod, azaz hogy tényleg rengeteg a felesleges rajza. Csak önarcképből csinált vagy harmincat, és ezek közül úgy három-négyre mondanám azt, hogy van benne fantázia.
Sajnos a vízözön-képet még nem találtam meg.

Jó amúgy ez a bejegyzés, mert legalább egy picit művelődünk.

barna írta...

Korántsem egyetlen vízözönös képről van szó. Formátlan, alaktalan valamik, tele van velük egy elég méretes terem. Nem is vízözön, nem is szörnyek, hanem valami nagyon nyugtalanító, nem növényi indázás, és ijesztő tényleg, mert semmi felismerhető nincs bennük, aztán meg itt-ott észreveszed, hogy dehogynem, kijön egy szem, egy arcforma, egy állatarc (baglyok, halak, ilyenek) és az még ijesztőbb. Ez a végeredmény nála, 39-40-ben, főleg 40-ben, és aztán meghalt.

Én is néztem egyébként a neten, elég kevés kép van fent, ezekből meg én se találtam egyet se. Valahogy le kellene fotózni őket, de úgyse engedik. Egyébként meg van Vajda-könyv a kiállításon, csak éppen elfogyott, úgyhogy nem láttam. Mi van benne és mennyiért, majd megtudakolom még.

De van Vajda-monográfia, nem is egy, azokat kellene megszerezni valahogy.

Még valami: amiket Spiró ír, azok nagyon kerek dolgok, de a galériabeli kiállítás nem mindenben igazolja őket. Van bennük valami, de a képek nem támasztják alá. Főleg ezt a Krisztus-dolgot nem. Alig van ilyen kép, a folyamat nem nyomon követhető. De lehet, hogy ő (Spiró) sok mindent látott, amit mi nem.

Meg kell nézni, március elejéig még megnézhető. Utána állítólag viszik az anyagot tengerentúlra. Nem is lenne baj, hátha felfedeznék utólag. Csontváryt is utólag fedezték fel. És ő még rajzolni se tudott. Mondjuk attól még zseni volt, az igaz.

gergő írta...

Csontváry dehogynem tudott rajzolni. Régen tényleg más volt erről a véleményem, de be kellett látnom, hogy tévedtem.

Znajka írta...

Csontváry. Tudott. Rajzolni.

gergő írta...

Sőt! Tudjátok, még mit tudott? Festeni. Ezt kihagytam.