Ironikus

Úgy esett, hogy segíthettem Kuli barátunknak kiállító helyet találni: a BCE könyvtárában nyílt meg az Ironikus közelség című új fotósorozata, nagyjából egy hónappal ezelőtt.
Ám közbenjárásom az ügyben itt nem ért véget. Jó szokásomhoz híven cikket is írtam róla a Közgazdászba. És itt jön a csavar. Az újság február 20-án jelenik meg, pénteken, azon a napon, amikor a kiállítást leszedik. Ennek megfelelően a cikk nagy részét múlt időben voltam kénytelen megírni, amolyan összefoglaló jelleggel, egy kisebb részében viszont már a soron következő tárlatot igyekeztem előrevetíteni - 1500 karakterben, ahogy anno a Szabó-M. kiállítás esetében. Persze így már nem volt olyan sok kedvem az egészhez. Kabaré. Az Ironikus közelség cím új értelmet nyer a kiállítás záró napja és a lap megjelenésének időpontja közt meghúzódó időintervallum ismeretében.

A képek látványvilága ismerős lehet azoknak, akik olvasták az első Öngyújtót: Kuli akkoriban látott hozzá a sorozathoz, és majdnem fél évig tökéletesítgette meg építgette, úgy, hogy a végén a kiállított képek közé már csak egyetlen egy került a széria kezdeti időszakából. Ember legyen amúgy a talpán, aki a fényképek hordozta üzenetet be tudja kódolni. Vagy inkább valami emberfeletti lény. Már csak azért is, mert az Ironikus közelség képei minden eddigi Kuli-műnél nehezebbek. A fotózott tárgyak/anyagok itt már beazonosíthatatlanok, a formák és színek erős kontrasztban állnak egymással, összhatásuk pedig inkább nyugtalanító, mint megnyugtató. Gyönyörködtetésre ezért kevésbé alkalmasak, mint a korábbi munkái, gondolkodtatásra viszont - Kuli véleménye szerint - annál inkább.
Hát ezt mindenki döntse el maga. Mármint hogy őt megérintik-e a képek, és ha igen, milyen mértékben, illetve ha meg nem, akkor miért nem. Kuli így is, úgy is New Yorkba utazik a jövő héten az Artexpo kiállításra, merthogy odahívták. Úgy tűnik, külföldre egyre többször hívják. A szakmában kezdik elismerni.
És ez jó, csak az a kérdés, az átlag szemlélő mit tud kezdeni a művészetével. Egyáltalán akar vele kezdeni bármit is? A Corvinuson én még sajnos nem sok embert láttam, aki különösebb érdeklődést tanúsított volna a képei iránt. Ám ez nem jelent semmit, hiszen a Szabó-M. kiállításnak sem volt semmiféle visszhangja.

Nem kell azonban kétségbe esni, ugyanis Kuli művészete rétegművészet. Kevesen értik, de azok minden kétséget kizáróan szeretik. Ezért én sem kritikai oldalról közelítem meg a témát. Kuli fényképei érdekesek, ha az ember szereti a némileg elvont, nehezen értelmezhető dolgokat. Ha meg nem szereti, akkor úgyis mindegy. Egy dolgot azonban szóvá tennék: nagy hiba volt, hogy a képek alá nem kerültek ki a címek. Gyűlölöm a "hatalmas fekete vászon, jobb sarkában piros téglalap; címe: Erdő"-típusú, művészetnek álcázott agymenéseket, de azt gondolom, Kuli tényleg ki akar valamit fejezni a fotóival - ez viszont a nézőknek nyújtott minimális kapaszkodók nélkül nem működhet. Az Ironikus közelség cím önmagában nem nyújt segítséget.

Íme tehát a cikk:


Tárlatok távlatból

A Központi Könyvtár látogatója egy új kiállítás igen érdekes képeivel találkozhatott január 15 és február 20 között. Az — immár hagyomány szerint — a hírlapolvasó- és számítógép-termekben kihelyezett fényképek Kulcsár Balázs fotóművész legfrissebb, Ironikus közelség címen összegyűjtött munkái voltak. A tárlat még e hónapban a new yorki Artexpo kiállításra költözik.

Az alkotót a színek és formák egymáshoz való viszonya, látszólagos diszharmóniája, az általuk teremtett hangulat, de legfőképpen a befogadóra gyakorolt hatás foglalkoztatja. Hogy egy kép konkrétan mit ábrázol, azt a szemlélő sosem tudhatja biztosan, csak sejtheti: a mindenféle számítógépes manipulációtól mentes fotográfiák a megvilágításnak, a lencsevégre kapott anyagok izgalmas szerkezetének, az elképesztő mértékű nagyításnak és a szokatlanul erős makró-aránynak köszönhetik összetettségüket. Ám a művek értelmezéséhez valójában nem az eredetileg fényképezett tárgyak megfejtése a kulcs — sokkal inkább kompozícióelemző készségünkön és érzékenységünkön múlik, melyik fotó milyen gondolati tartalmat közvetít számunkra.

Február végétől egy másik kiállítás váltja fel az előzőt: a Képzőművészeti Szakközépiskola különböző évfolyamos és szakos tanulóinak kerámiái, festményei és grafikai munkái lesznek láthatóak a könyvtárban. Aggodalomra nincs hát semmi ok: aki véletlenül lemaradt volna Kulcsár Balázsról, annak is bőven lesz mit nézegetnie március folyamán.

Szóval úgy voltam vele, hogy ha már segítettem a kiállítást összehozni, igazán nem nagy dolog még ezzel a kis bejegyzéssel is megtámogatni őt itt a blogon. Már ha ez támogatásnak számít bármilyen szempontból.
(Vagy lehet, hogy csak a cikkemet akartam nyomatni, és a körítés teljesen lényegtelen...)