Bevallom, most azért írok, hogy végre legyen márciusi bejegyzésünk. Ezt hiúságnak hívják. De az is lehet, hogy egoizmusnak.
Szóval. Azt mindenki tudja, hogy van valami, amit nem tudok: verset írni. De ez nem jelenti azt, hogy poénból vagy próba jelleggel még soha ne "költöttem" volna. Dalszöveget például egy időben írtam sokat (a dalszövegeket viszont általában nem számítom versnek, mivel ugye már az elnevezésében is benne van a dal szó, vagyis az ilyen szövegek az esetek 99%-ában tényleg csak zenével együtt működnek, és ennek így is kell lennie), és ugyanebben az időszakomban egy nagyon unalmas marketing órán farigcsáltam valami versszerűt is. A lentebb olvasható cím nélküliről van szó.
Tudni kell, hogy az én részemről ez most egy komoly kinyilatkoztatás. Ha úgy tetszik, feltárulkozás. Nem szoktam verset írni - amiben nem vagyok jó, illetve amiről úgy gondolom, hogy nem vagyok jó benne, azt nem szoktam erőltetni, és főleg nem szoktam közszemlére tenni az ilyen dolgaimat, ha mégis próbálkozom velük. Hogy érthető legyen: mindenbe, amit csinálok, bele lehet kötni, mindent meg lehet kritizálni, mert mindenben lehetséges tovább fejlődnöm. De az (reményeim szerint) látszik, hogy mihez van érzékem, és mihez nincs. Viszont a verselés nem csak érzék kérdése. Ahhoz költő alkat szükséges, nekem pedig nincs ilyen alkatom. Én magas vagyok és vékony.
Ki a jó költő? Például Kila Támos. Ő nagyon jó. És ez a költőség csak úgy hirtelen előrobbant belőle. Leélt nemtudomhány évet, magyartanárkodott sokat, poénból elkezdett haikukat írni, és kiderült, hogy megy neki. És ment neki tovább is. Egyre bonyolultabb versformák, egyre csiszolódó hang, közben szamizdat verseskötetek (novelláiról, amelyek szintén kiválóak, most nem szólnék), és a tudat, hogy ő képes ilyesmire. Na, amikor az embernek van egy ilyen tudata, akkor szinte mindent meg tud csinálni. Szerencsés, akinek van ilyen tudata, akármivel kapcsolatos is. Így vagyok én is szerencsés, mert tisztában vagyok vele, hogy a versírás nem az én terepem. Ennek ellenére itt következik, ami miatt ezt az egész baromságot összehordtam.
Szóval. Azt mindenki tudja, hogy van valami, amit nem tudok: verset írni. De ez nem jelenti azt, hogy poénból vagy próba jelleggel még soha ne "költöttem" volna. Dalszöveget például egy időben írtam sokat (a dalszövegeket viszont általában nem számítom versnek, mivel ugye már az elnevezésében is benne van a dal szó, vagyis az ilyen szövegek az esetek 99%-ában tényleg csak zenével együtt működnek, és ennek így is kell lennie), és ugyanebben az időszakomban egy nagyon unalmas marketing órán farigcsáltam valami versszerűt is. A lentebb olvasható cím nélküliről van szó.
Tudni kell, hogy az én részemről ez most egy komoly kinyilatkoztatás. Ha úgy tetszik, feltárulkozás. Nem szoktam verset írni - amiben nem vagyok jó, illetve amiről úgy gondolom, hogy nem vagyok jó benne, azt nem szoktam erőltetni, és főleg nem szoktam közszemlére tenni az ilyen dolgaimat, ha mégis próbálkozom velük. Hogy érthető legyen: mindenbe, amit csinálok, bele lehet kötni, mindent meg lehet kritizálni, mert mindenben lehetséges tovább fejlődnöm. De az (reményeim szerint) látszik, hogy mihez van érzékem, és mihez nincs. Viszont a verselés nem csak érzék kérdése. Ahhoz költő alkat szükséges, nekem pedig nincs ilyen alkatom. Én magas vagyok és vékony.
Ki a jó költő? Például Kila Támos. Ő nagyon jó. És ez a költőség csak úgy hirtelen előrobbant belőle. Leélt nemtudomhány évet, magyartanárkodott sokat, poénból elkezdett haikukat írni, és kiderült, hogy megy neki. És ment neki tovább is. Egyre bonyolultabb versformák, egyre csiszolódó hang, közben szamizdat verseskötetek (novelláiról, amelyek szintén kiválóak, most nem szólnék), és a tudat, hogy ő képes ilyesmire. Na, amikor az embernek van egy ilyen tudata, akkor szinte mindent meg tud csinálni. Szerencsés, akinek van ilyen tudata, akármivel kapcsolatos is. Így vagyok én is szerencsés, mert tisztában vagyok vele, hogy a versírás nem az én terepem. Ennek ellenére itt következik, ami miatt ezt az egész baromságot összehordtam.
Kéj-ketrecem csupa ború:
dúl benne egy kéj-háború.
Rácsát magam húzom össze,
s bezárkózom mindörökre,
hogy a benti gyötre harcban
önnön lényem szétszakajtsam.
Kéj-ketrecem csupa derű:
belékódolt kéj-rendszerű.
És a rács ha szertehullna,
kéjes-kedves lángra gyúlna
torz lelkednek minden része.
S kilépnék e szép egészbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése