2009. március 25., szerda

Híradás

Én is szeretnék valami jelet hagyni itt most. De nincs különösebb ideírnivalóm (bár most láttuk a Bárkában a Sirályt, arról lehetne, eléggé felemás, de nem tűrhetetlen. És Csehovot nézne nekem még akkor is jó, ha rossz.) De meg időm sincs írni: elképzelésem sincs, hogy hova tűnik, amikor nem csinálok semmi értelmeset.
Úgyhogy nincs más ötletem: hogy mégis legyen itt valami (minek?) ideteszem most ezt. Tegnap írtam. Azt hiszem, kifele nem is érdekes, befele se különösebben. De most ezzel foglalkozunk, hogy el ne lepjenek a legyek. Csináltam belőle egy füzetet, jó lenne, ha azt írhatnám nemsokára, hogy legalább kicsike érdeklődést keltett, de ki van zárva. Mindegy, megcselekedtük, amit. Mentünk a világnak. Hahó.

Holokauszt-felmérés a Lászlóban

(A történet kezdete) Még a tanév elején jártunk, amikor eszébe jutott az egyik magyartanárnak (megnevezem: Reuter Lajosnak), hogy az idén a szokásosnál nagyszabásúbb megemlékezést is lehetne tartani a holokauszt áldozatainak emléknapján. Nem volt erre semmi különös ok, páran mégis rábólintottunk: jó, csináljuk. És innentől elkezdtek csordogálni a kérdések. Vajon milyen lenne egy ilyen megemlékezés? Valamiféle gyászünnep? Nem tehetnénk tartalmivá? De vajon mivel? Levetítünk majd egy filmet? Rendkívül eredeti. Hívunk néhány még élő túlélőt? Ez sem lenne újdonság. Mit teszünk hát majd? Azt hiszem, ez lehetett a legfőbb kérdés, ez inspirált valamiért bennünket. Hogy mit is tudnánk csinálni.
És aztán, ahelyett, hogy elhalt volna a dolog (ahogy az legtöbbször történni szokott): valamiért elkezdett burjánzani. Nagyon belterjesen, de azért elkezdett. És felvetődött ez-az. Nézzük meg a fontosabb, számunkra elérhető holokauszt-emlékhelyeket. Nézzünk körül a zsinagóga, a gettó környékén (onnan úgyis szomorú dolgokat hallani). Menjünk el végre a Páva utcába, a holokauszt-múzeumba. Nézzünk utána a botlóköveknek (hallottunk ezekről), és tudakoljuk meg, vannak-e már ilyenek Magyarországon is. Ha vannak, hol? (Vannak, például Zuglóban is látni ilyet.) És, esetleg: Auschwitzba nem lehetne ellátogatni egy csoporttal?
Majd (óriási ötlet!): mi történt vajon a Szent László Gimnázium zsidó származású tanulóival a zsidóüldözés éveiben? Hol lehetne ennek utánanézni? Nyilván levéltárakat kellene bújnunk. Nagy valószínűséggel hónapokig. Vállalkozhatunk-e ilyen kutatómunkára? Ki ért ilyesmihez közülünk, akár alapfokon is? (És miféle szörnyűségek derülnének ki vajon?)
Majd még tovább: mi vajon tényleg ismerjük a kérdés irodalmát? Ne áltassuk már magunkat. Milyen könyveket, dokumentumokat kellene még feltétlenül elolvasnunk? És milyen művekben bízhatunk meg egyáltalán? Kiktől kellene segítséget kérnünk?
Tudjuk, hogy akadnak holokauszttagadók, köztük történészek is. Ugyanakkor sok államban bűncselekménynek tekintik a holokauszttagadást. Ez olyan megnyugtató. De nem kéne megnézni, vannak-e nekik érveik? El merjük egyáltalán olvasni akár a 66 kérdést? (Ez egy eléggé ismert holokauszttagadó szöveg.) Vagy félünk ettől?
Hogy férhetnénk hozzá a legnagyobb dokumentumfilmes vállalkozáshoz, amely a témában vagy húsz év óta folyik? (Steven Spielberg munkacsoportjának sokezer videóinterjújáról beszélek.) Nyilván sok érdekes anyagot találnánk ott is. Tanúvallomásokat. Fájdalmakat. Felmérhetetlen szenvedést. De talán katarzist.
Egyáltalán: alaposan ismerjük legalább a kérdés művészi feldolgozásait? A fontosabb filmeket, amelyek erről a témáról készültek? És a szépirodalmi alkotásokat? (Vagy elég, hogy végre, nagy nehezen megtanultuk Kertész Imre nevét?) Tényleg ismerjük már a képzőművészet idevágó alkotásait? Pár éve megdöbbenést keltett, hogy már (meglehetősen formabontó) képregényben is feldolgozták a zsidóüldözések történetét. Mit gondoljunk az effélékről?
És egyáltalán (jutottunk el a rémületes legvégső kérdéshez): tényleg ennyi mindent kellene nekünk ismernünk (méghozzá jól ismernünk) ahhoz, hogy egy átlagos megemlékezésnél valamivel többet adjunk a diákjainknak? Hát merhetünk akkor ilyesmibe egyáltalán belefogni?

— De hát: ők, a diákok, vajon ők mit tudnak minderről? Milyen tálalásban hallottak (mert azért persze, hogy hallottak!) a holokausztról? Ők mit gondolnak vajon róla? (Egyáltalán: mennyire érdekli őket?)
Nem kellene tőlük megkérdeznünk mindezeket?
Vajon meg tudjuk kérdezni őket? Vannak minekünk jó kérdéseink?
És: meg merjük kérdezni őket? (Vélhetően kemény kérdéseket kellene ugyanis feltennünk.) Mi lesz, ha mellébeszélnek? De mi lesz, ha válaszolnak? (Utolsó kérdés: hogy jövünk majd rá, hogy melyiket tették?)

(A felmérésről) Végül néhány tanár mégis dolgozni kezdett egy kérdéssoron. Azt mondták: „Jó lenne látnunk a fiataloknak a holokauszthoz való viszonyát. Jó lenne, ha képet kapnánk erről.” — Sejtették, hogy a nehézségek is, a buktatók is, de még az erkölcsi gátak is számosak. És a következményektől való félelem is indokolt. Nem lenne jó belekavarni valamibe. „Tudni szeretnénk dolgokat: de hát ezek forró kérdések. Legalábbis felforrósíthatók. Sokan dolgoznak is a felforrósításukon. Ebbe nem kellene beszállni. Nekünk holnap is be kell majd jönnünk az iskolába. Emígy és amúgy vélekedőknek egyaránt. Szóba kell majd állnunk egymással továbbra is.”
Így hát sok egyeztetés történt, és nem kevés latolgatás. Megkérdeztek iskolavezetőt, történelemtanárt, szociológust. Végül aztán 20 kérdés került a felmérésbe. Itt nézhettek meg egy kitöltött ilyet. (Bár a többségeteknek már nem ismeretlen.)
Mint látható, a kérdésekre névtelenül lehetett/kellett válaszolni. A felmérőlapok teljességgel azonosíthatatlanok: ez fontos körülmény. — Lehetséges volt szöveges válaszokat is adni, feltettek ugyanis a készítők még pár egyéb kérdést; de az ilyen lapokat külön szedtük be. (Ezekre a kérdésekre nem nagyon adtak egyébként választ a diákok. Nem tudni, miért — de most már nem is érdekes. Nagyon kevés információt tartalmaztak a válaszaik. Sajnos nem volt mit feldolgozni rajtuk.)
A kérdőívek azonban jóval informatívabbnak bizonyultak. Feldolgozásuknak volt egy mechanikus-kódolós és egy tartalmibb-elemző része. A technikai résszel már egy hónapja végeztünk. Minden válaszértéket begépeltünk egy excel-táblázatba. Elég sok adatról volt szó (összesen körülbelül 10 000-ről), de két teljes délután elég volt rá, hogy végezzünk ezzel a munkafázissal. Ezután egy speciális kezelőprogram segítségével grafikonokká változtak az adatsorok. Ilyesfélékké, mint ez az (eléggé megrázó alakú) mutatvány* itt a végzősök véleményével arról, megtörténhet-e még egyszer, ami akkor megtörtént. (Ezt a munkát Borbáth Gábor tanár úr végezte el.)
Minden egyes válaszlap kapott egy külön kódszámot. A kódszám a tagozatot és az évfolyamot is rögzítette. Nem tudtuk, fogunk-e majd az így létrehozott csoportokkal kezdeni valamit. (Részben fogunk.)

(Zárásul) A tartalmi feldolgozást hetekkel ezelőtt elkezdtük. Van az iskolában egy masszív kis szakújságíró csapat: ők valamiért szeretnék folytatni (a tényleges helyzet az, hogy inkább: újrakezdeni) a tavalyi, akkoriban sem túl sok sikert hozó szakírói munkát. Szeretnék feltámasztani a Raklapot. Péntekenként rendszeresen találkozunk, és órákat töltünk azzal, hogy különféle témákat próbálunk megírni. Fél éve csináljuk már ezt, és bár még egyetlen tanulmányt sem tudtunk tető alá hozni, mégis dolgozunk tovább. Fura. Most nekiláttunk a holokauszt-kérdőívek végiggondolásának és az észrevételeink szövegekké-változtatásának. És ezt a munkát igenis be fogjuk fejezni. Jól és határidőre. Mert van határidőnk, részben mi adtuk magunknak: április 20. és 24. között meglesznek a Lászlóban a HOLOKAUSZT-NAPOK. Elég sok és talán érdekes program lesz majd (noha a tájékoztatóm elején felsorakoztatott ötletek nagy részéből kapacitáshiány okán idén végül nem lett semmi). Nos: április 21–én, kedden délután A FELOLVASÓ című igen szabálytalan új filmet vetítjük majd az 50-es teremben. Utána beszélgetés. Eddig semmi rendkívüli. Viszont előtte be fogjuk mutatni az általunk írt (vagyis addigra majd megírt és sokszorosított) füzetet: a Raklap idei első, és sajnos valószínűleg utolsó számát, benne a felmérésekkel. Ennyire futotta (fogja futni).
És mégsem lesz ez rossz teljesítmény.
A holokauszt-napok szervezői (Borbáth Gábor, Patóné Szabó Júlia, Reuter Lajos)
és a szakújságírók (Kenderesi Éva, Kővágó Henrietta, Pálfi Flóra, 9/f és Szabó Tímea, 10/b) nevében: Oravecz Barna


*Nem tudom felrakni a grafikont. De nem nagyon érdekes. Olyan, mint egy grafikon, csak erősen szabálytalan.

3 megjegyzés:

gergő írta...

Na, akkor ahogy megbeszéltük, vállaljuk Dinivel a szerkesztést. Persze csak ha tényleg lesz Raklap. Meg kéne valami jó borítókép, A4-es méretben. De ezt majd megdumáljuk.

barna írta...

Írtam most egy hosszút, elrepült, balfasz voltam. Mindegy. Így csak annyit: kösz. (Kár azért, hogy elszállt, érdekes családi levelezés lett volna.)

Névtelen írta...

Hiába pofázok, hogy hosszú szöveget először Wordbe kell írni... az ördögbe is!

Woland