Galéria

Az elmúlt hétvégén itthon volt Eszter. Vasárnap délután találkoztunk is vele — ott voltunk a Kiadó Kocsmában nagyjából tizenöten. Ráröpültünk, mint legyek az édes borra. (Mondjuk.)

Dini szerencsére eléggé sokat fotózott, vegyes eredménnyel (a gépet még csak most kóstolgatja), és lehet, hogy neki nem is tetszene, milyen képeket választok ki ide.

Az első képnek azt a címet adtam: Mi, nagyágyúk. Akik itt láthatók, szinte kivétel nélkül a nagy csapatba tartoztak: színház, Versdallam, Heptameron. Röviden: hepsziverize. Így néznek most ki. (Hát...)

A második kép címe: Csoportdinamika. Ez egy izgi, jó életlen, mozgalmas kép, mintha a Vízkeresztből jött volna elő. Nagyjelenet.

A harmadik: Három figyelő. Eszter, a hang nélküli, iszonyú sokat próbált mesélni, nagyon küszködött, szinte a sírásig. Ők meg itt próbálják érteni. És iszonyú jóindulattal vannak.

A negyedik képnek még nem tudtam jó címet adni. Eszter van rajta, és egy furcsa, foltokból álló Berci. Festőhöz illő állapotban.

Gondoltam, ezeket ripsz-ropsz közzéteszem. Vagyis ez itt egy tudósítás, ha nem is éppen Pulitzer-díjas. Mert csicsázásra most nincs időm.

(Ja. A kis méret azért van, mert így, ha kétszer rákattintotok, kinagyítódik a kép. Szóval a kicsi a nagy.)

Arra gondoltam, hogy ez a fejléc hitelesebb lenne.

Pentillism 2.

1.
Itten színes toll-
lakkal ékeskedik egy
őszes idegen.

2.
Botanikai
érdeklődésű piktor.
Meg kőbolond is.

3.
Száz tollvonással
állít elénk faágat,
rétet meg erdőt.

4.
Szerves anyagból:
csakis növényit. Ember
nem járta tisztást.

5.
Ember-emelte
falat, tornyot is láthatsz
szín-fosztott képen.

6.
Üres világot.
Nincs mozdulat, cselekvés.
Koszlott tett-nyomok.

7.
Bábel népe a várost
elhagyta és a tájba
még nem jutott el.

8.
Vagy ő nem látja.
Minket. Vékony vonalak
csipkéznek égbe.

9.
Száz vonalat húz.
Azokkal törli-törli
nyomunkat is ki.

Pentillism

Mi mindenre jó, ha az ember az önéletrajzában megemlíti sajtótechnikus végzettségét és újságírói/írói hajlamait! Persze feltehetően nem ezek voltak a leglatbanyomósabb mellettem szóló érvek, mikor úgy döntöttek, én leszek az új könyvtárosasszisztens a Corvinus ultrahipermodern épületében, mégis, az első adandó alkalommal kihasználták ezen adottságaimat. Már ha lehet ilyen csúnyán fogalmazni - egyébként meg már miért ne lehetne.

Szóval egy hónappal ezelőtt kitalálták, hogy én fogok cikket írni az egyetem Közgazdász című újságába az egyik hamarosan megnyíló kiállításról, merthogy én tanultam ilyesmit, ők pedig (a kollégáim) mind nagyon utálnak fogalmazni, úgyhogy én ilyen szempontból főnyeremény vagyok. (Annak persze nem jártak utána, hogy valóban tudok-e írni, de hát ez nem meglepő: csak annak lennék gyanús, aki hallott már a "Médiatudományi" Szakközépiskoláról. Az kétszer leellenőrizné, hogy ír az az ember, aki onnan került ki.) Ennyit tudtam meg: a kiállítást egy Szabó-M. László nevű művész munkái alkotják majd, nekem pedig a műveiről és a megnyitó eseményről összességében kéne firkantanom valamit. Hosszas töprengés után igent mondtam a dologra, bár nem mintha lett volna igazi választási lehetőségem. Azért annyit kértem, gyűjtsenek nekem anyagokat, mondják el, mégis miről van szó konkrétan. Ezt meg is tették: ímélben kaptam egy hosszú kiállítás-listát a művész sokéves terméséből, meg egy nem túl hosszú "önbemutató" irományát, plusz egy Feledy Balázs nevű művészeti író egyoldalas szerzeményét az aktuális képekről. Szakirodalmat, azt nem. Hát elkezdtem kutakodni a neten, mert annyi azért összeállt nekem, hogy ez a Szabó-M. László egy eléggé ismert és nagynevű valaki.
Nos, az égvilágon semmit nem találtam róla a világhálón, de szó szerint. Kezdtem egy picit kétségbe esni vállalkozásom sikerességét illetően.
Aztán mikor közölték, hogy mindössze 1500 karakterre és két fotóra van hely a lapban (illetve, ha őszinte akarok lenni, biztosan lenne több hely, de én csak ennyit kaptam), akkor kínos röhögés készült előtörni belőlem. 1500 karakter... Miért nem egyből haiku?

Hát a kiállítás nagyon jó. Maga a megnyitó nem volt egy nagy durranás: kissé fellengzős és semmitmondó felvezető szöveg, és a Megasztáros Szabó Leslie az én fülemnek nem túl kellemes gitárjátéka jellemezte. (Na ja, tudniillik ő Szabó-M. László fia. Kicsit mintha imertebb lenne, mint az apja. Köszönet a TV2 agyatlanító műsorának.) Hogy miért fellengzős, miért sznob duma, amit a Feledy lenyomott? Mondjuk mert így kezdte: "Mérhetetlen örömömre szolgál megnyitni Szabó-M. László kiállítását, akit, gondolom, nem kell senkinek sem bemutatnom..." Ember! Hát miről beszélsz? Fogalmunk sincs, ki ez, az interneten még egy kurva fénykép sincs róla, és különben is, nézzél már körbe, szerinted kik ülnek itt, csupa művészettörténész vagy művészet-buzi? Nem pont. És ez koránt sem le- vagy beszólás: még a nagy Szabó Gábornak sem volt semmiféle információja erről az emberről, pedig neki legalább a kettejük névbeli hasonlósága miatt kellett volna, hogy legyen.

De mondom, Szabó-M. mindennek ellenére ismert valaki. Talán csak nem itthon, vagy talán csak úgy, ahogy annak általában lennie kellene: visszahúzódóan, szerényen, mint egy igazi művész, aki csak művész, és nem magamutogató, de művészetében jelentékeny, a műveiben fejezi ki magát, szóval olyan, hogy szimpatikus bír lenni. És az is, szimpatikus. Külső információ hiányában bátorkodtam megszólítani őt, és kértem, hogy támogasson meg anyagokkal, amire készséggel igent mondott. Előadtam neki, hogy engem érdekelnek a régebbi munkái, szinte minden, amit eddig csinált, mert cikket kell írnom, és nem akarom más írásokból összeollózni, szeretnék jó kis hátteret festeni, bár úgysincs elég helyem erre, de azért megpróbálnám, satöbbi. Ímélcímet cseréltünk, és másnap tényleg küldött nekem levelet, igaz, csak a kiállított képeiből csatolt egy párat, mondván, hogy most az a fontos. Tényleg az volt a fontos. A cikket megírtam. És innentől kezdve nem is mondok többet: beszúrom ide az irományomat, és hozzá néhány képet. Beszéljenek azok helyettem.

A világ – kis vonalakban

November 10-én nyílt meg az egyetem új épületének központi könyvtárában Szabó-M. László Pentillism című kiállítása. A szójátéknak tekinthető elnevezés a művész egyedi képalkotási módszerére utal: a 19. századi pointillizmushoz, vagyis az apró színes pontokból építkező festményekhez állnak talán legközelebb Szabó-M. képei, melyek azonban – Seurat vagy Signac alkotásaival szemben – ezernyi miniatűr, tollal húzott vonalkából állnak össze. A több évtizedes munkássága során kiállításaival vagy éppen kíváncsi turistaként csaknem az egész világot bejáró művész a szobrászattól kezdve a grafikáig szinte minden képzőművészeti ágazattal próbát tett már.
„Tollfestményeinek” részletgazdagsága sokszor nem is annyira a választott témák vagy kompozíciók összetettségéből ered, hanem azok aprólékos, türelmes munkával történő megjelenítéséből. Tájképei messziről nézve festmény-, épületrajzai grafikai hatást keltenek, közelről szemlélve viszont izgalmas alkotási technikájuk figyelhető meg – kifejezetten olyan művekről van szó tehát, amelyek falon lógva érvényesülnek csak igazán.
A könyvtár munkatársai remélik, hogy az egyelőre újdonságnak számító kiállítások szép lassan egy tradíció részévé válnak, amely az olvasóhelyiségek hangulatát feldobni éppúgy hivatott, mint ismert vagy ismeretlen alkotók műveit bemutatni. Szabó-M. László munkái viszont – túl azon, hogy e célokat nagyszerűen szolgálják – komoly művészi értéket is képviselnek. A kiállítás január 5-ig várja az érdeklődőket.

A cikkemről még csak annyit, hogy nem tudom, megjelenik-e abban a lapban, avagy nem, minden esetre egy élmény volt. Egészen addig, amíg hozzá nem láttam, be voltam szarva, hogy mégis mit fogok én tudni 1500 karakterben megírni ebből az egészből. Aztán elkészültem vele (először pont 1500 karaktert sikerült írnom, ám a végleges már csak 1481 lett), és rájöttem, hogy az ilyesmit tényleg meg lehet írni nagyon röviden. Persze ajánló szintjén, és csakis nagyon szakszerűen: a forma nem engedi meg a lazaságot. Próbáltam utólag hozzátenni, kicsit bővítgetni, de valahogy mindig túl soknak éreztem végül. És akkor jöttem rá, hogy ezekről a képekről valójában haikut kell írni, csak az menő!
Úgyhogy felszólítás: Fater, írj egy haikut! Íme a nagy feladat! Ott voltál a megnyitón, láttad azóta is a kiállítást, szóval hajrá! Úgyis mindig unatkozol, és mostanában a részletekkel vagy elfoglalva. Azok meg itt hatványozottan vannak.

(A bejegyzés kifejezetten Szabó-M. László munkásságának népszerűsítése céljából jött létre, hogy ne olyan művész legyen, akiről az interneten nem lehet találni semmilyen anyagot.)

Pankpityu strip

Ennek a kis semmiségnek története van. Igaz, nem valami hosszú és sokaknak nem is túl érdekes.

A strip szereplője, ha valaki nem jönne rá elsőre, Pityu haverom, a punk arc. Úgy terveztem, ebből a Pankpityuból majd egy egész sorozatot csinálok - aztán valamiért ez mégsem jött össze, többek között mert kifogytam az ötletekből. Ráadásul ez az egész nem is vicces, ha valaki nem ismeri Pityut. Ha ismeri, akkor meg azért nem lesz kíváncsi a róla mintázott figura kalandjaira. Így végül összesen csak három rövid sztorit "rajzoltam" annak idején, azt is csak Pityunak, karácsonyi ajándéknak.

A történet olyan élményekből táplálkozik, amiket volt szerencsém átélni, megtapasztalni, meghallgatni, stb. Pityu oldalán. Hogy például a Titanic utasai mekkora balfaszok voltak, miért fagytak bele a vízbe ahelyett, hogy a rendelkezésre álló két órában építettek volna egy pár tutajt - erről órákon át beszélgettünk, végül természetesen kikötve annál, hogy Pityu mindenképpen túlélte volna a katasztrófát. Vagy itt van például a húszperces leves története, ami egyfajta regeként él tovább szűk társaságunk tagjai között (szűk társaságon nagyjából öt embert értek): Heptameronban Pityu komoly arccal bizonygatta nekünk, hogy ő igenis képes húsz perc alatt megfőzni egy tyúkhúslevest. Hiába győzködtük, hogy húsz perc alatt még a krumpli se fő meg, ő kitartott álláspontja mellett, és végül főzött is valamit, ami ugyan levesnek nézett ki, de megkóstolni már egyikünknek se volt mersze, így az elmélet még mindig bizonyításra vár.

Akárhogy is, a fent leírtakból jól látszik, hogy Pityu álló- és túlélőképessége soha nem ismert határokat súrol, és így bizony egy apokaliptikus disztópiában alighanem ő lenne az egyetlen túlélő a nukleáris holokauszt után. Az uccsó mondatnak direkt nincs értelme.

Ha két lábon gyábokorsz

Most már vagy háromnegyed éve, az elmúlt tél közepe óta gyalog járok be a Lászlóba. Ha nem is Budáról (sokáig tartana), de az Örsről feltétlenül. Esőben, ködben sem szívesen térek el ettől a szokásomtól; hóval meg még nem sikerült találkoznom.












Nagyon csúnya útvonal, nincs arrafelé különösebben mit látni, értelmetlenségben tehát vetekszik a dolog a dohányzásról vagy a vörösborról való leszokással, amiket szintén megcselekedtem — de most ez a heppem, és elég makacs heppnek tűnik. Addig se kell emberekkel együtt lenni. Már megéri.

Nem az Örssel kezdődik. Reggel kilépek a kapun, Mária felülről integet, én bohóckodok, csókot dobok neki, mélyen meghajlok, aztán kacsázva vagy tengerészringással elballagok. A lényeg az, hogy nevessen, mert akkor már jól indult a nap, ha nem nekem, hát neki. Aztán, ha egy mód van rá, a Duna-parton futamodok a Batthyány térig, nézem a Hazugság-házat, a felhőket vagy a nappali holdat, mikor mi jut. Pénteken szuper volt, mert szélcsend, és a lépteim nyomán a falevelek röpködni kezdtek a bokám körül; annyi semmi kis légmozgás elég volt nekik, hogy táncoljanak, hát majdnem táncolni kezdtem én is. Ma reggel meg pici, sávos szellők szaladgáltak, nem az összes levelet vitték, hanem csak néhányat, mindössze fél-egy négyzetméternyit, pörgették, bukfenceztették, lerakták. Aztán meg iramodtak velük visszafelé. Ady-vers. A Duna-partra beszökött az ősz. Hát tényleg van ilyen. Züm-züm, röpködnek, tréfálóznak. Pedig csak falevelek. Alig tudtam rászánni magamat, hogy lemenjek végül az aluljáróba, le a metróba, az különben is nagyon szar, még kómásan a legelviselhetőbb, de hát már fel voltam dobva. Azzal vigasztaltam magam, hogy gyorsan az Örsre érek, és akkor lehet majd iszkolni megint. Hideg lesz, süt a nap, valamit meg majd csak kifigyelek. Oly semmiért, hogy épp azért, de valamiért mindig érdemes menni. Így szuggeráltam magamat.

Régebben nagyon sokat gyalogoltam, és nem untam soha. Utólag csupa olyasmire emlékszem kölyökkutya koromból, hogy battyogok valahol az út szélén, mondjuk két falu között, és stoppolok. Hosszú kabát van rajtam, és — szépséghiba —: harmincöt fok van. Hát igen: fura alak voltam, hülye gyerek. Vagy: megyek, katona vagyok, és sajátos módon éjszaka van. Botorkálok a vaksötétben. Izgalmas. Elengedtek délután Hódmezővásárhelyről, estére értem Pestre, és nem volt már busz, előttem meg még száz kilométer. Annál jobb! Hajnalra hazaértem mindig.
Egyszer (egyetemista voltam már, de nem nagyon jártam akkor órákra, kollégiumban voltam inkább nevelő meg könyvraktárban dobozoltam), idétlen jókedvemben, persze véletlenül, beleugrottam egy jókora szögbe, jól át is ment a lábamon. Fájt kegyetlenül, és borzasztóan feldagadt. Megkaptam a tetanusz-oltást, ez Újpesten történt. Mondta az orvos, hogy gyorsabban gyógyul majd, ha terhelem. Helyes! Végigsántikáltam a Váci úton, be a Belvárosba, vigyorogtam, 7-8 kilométert tettem meg olyan 4 óra alatt. Megérte. Csillagokat láttam (no azt sokat), de közben mennyi apróságot még!

Igazából ezt akarom most visszahozni. Mivelhogy kibaszottul kiment belőlem az összes képesség, hogy részleteket, kis semmiket észrevegyek és reagáljak rájuk. Nagyjából egy évtizede, amikor egy ilyen tárgyú könyvet olvastam, akkor értettem meg valamennyire, hogy mi történt velem. Nincsenek a fejemben, a szememben, az orromban részletek. Fiatalon tele voltam velük, csak lehunytam a szemem és kezdődött a filmvetítés, most meg semmi. Ment bennem a világ, le se tudtam állítani. És húsz éve semmi! Se kép, se hang! Mi az oka? Részben nyilván az a nyomorult filozófia. Színtelen, szagtalan valami; hiába erőlködtem, hogy ne így legyen, mégiscsak elszürkített végül. Aztán meg: nagyon fájt egy időben minden, válás, gyerek, és hogy kibírjam, önkéntelenül elkezdtem tompítani a világot magam körül. Vannak erre technikák. Magától is rájön az ember, hogy mifélék. Például agyon kell dolgozni magadat. Ügyelni, hogy folyton lárma legyen körülötted. Legyél nagyon fontos. Legjobb, ha országos ügyekben rohangálsz. Ilyesmik. Működnek. A vége persze az, hogy túlélsz ugyan mindent, csak éppen érzelmi hulla leszel. Lelki zombi. Autoknirps. Velem is csak ennyi történt. Maradjunk ennyiben.

Pár éve arra gondoltam, hogy ennél minden más jobb. Csak igazi legyen. De úgy látszik, ilyen egyszerűen nem úszhatom meg. Műbalhék jöttek csupán, rákból mindössze egy utánzat, tüdőbajból meg egy másodosztályú. Még egy jó kis impotencia sem jött össze ezidáig. Másba kell fogni.

Semmi különös. Figyelni próbálok, ennyi. Mindegy, mire. Szépre, csúnyára, mindegy az is. Petri tudta.

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

Ő persze tényleg tudta, hogy halálán van — ő aztán tényleg rákos volt — de ő aztán tényleg szart az egészre. Nem tartotta lényegesnek, ezért csak igen csekély mértékben foglalkoztatta. Amit igazán tudott, na azt szeretném én most újra tudni, mert nagyon tudtam régen, és nem csak nekem, sokaknak jó volt, hogy tudtam. A semmikülönöset fontos tudni csak. Egyébként töredékesen sokan tudják is. A cigarettásdoboz röpülését, a levelekét. A visszeres lábakat, a levegő üveghidegét. A Fehér út mint útvonal erre a célra, ezeknek a kifigyelésére pontosan megfelel. Nekem most nagyon kell figyelnem, erőlködve, el-elkeseredve. Mert nem adják magukat a semmiségek. Sorsukra hagytam őket, most hát ők se kényeztetnek engem. Logikus. Oldjam meg. Azon vagyok. Figyelek.

Rá kellett egyébként jönnöm, hogy már évek óta ezzel próbálkozom öntudatlanul. És persze nagyon hálás vagyok, ha mások — tudtukon kívül — segítenek nekem ebben. Dini fiam például rengeteget fotóz most azon a környéken. A vasút — ott jövök át a síneken nap mint nap — kimondottan témájává vált. De már tavaly is ott kattogtatott, én meg mentem vele: Kila Támos kötetéhez készültek akkor szociofotók. Nem fogtam fel, hogy ez nekem nem is annyira a kötet miatt fontos. Most megint csinált ott egy sereg képet, és egyik-másik láttán felujjongtam. Jé, ott haladok minden nap!
Van egy kép, a 37-es villamos vonala. Sose láttam még ilyen izgalmasnak. Nem hazudik az a kép, nem is szépít — csak éppen kedvem támadt azon a szakaszon végiggázolni. Pár hete láttam ott egy iskolásfiút, vonult nagy lendülettel a síneken, majdnem utánakiabáltam, ne a síneken, te kis hülye! Ma végigvonultam ott én is, nagyon jó volt, persze jött a jármű, udvariasan utat adtam neki. Határozottan kedvesebb voltam a szokásosnál. Jó volt. Hát összeszorítottam a fogamat, és beléptem az iskolába. Át a tiszteletreméltó küszöbön. Indulat vagy rémület helyett megpróbáltam jól megfigyelni. Még nem nagyon sikerült. Holnap újrázok.

A negyedik délután

Gondoltam, megmutatom. Hogy most ezt írtam éppen.

Merthogy nagyon, de nagyon nem jönnek a lászlósok a Cseh Tamás-sorozatomra, és én egyszer csak arra gondoltam, hogy a helyzetet tudom még fokozni rövid kis ajánlószövegek hetenkénti írásával, amelynek hatására majd változatlanul nem jönnek ugyan, de én viszont az eddigieknél is jobban szórakozhatok. És meg is írtam ezt most, visszamenőleg is, és hétfőn majd szép színes papírokon falra mászatom.

Nektek csak meg akartam most mutatni. Meg hát sajnos még mindig érdekel: tudok-e még rövid ajánlókat írni. Merthogy régen állítólag tudtam.

És hátha megírjátok ezt nekem.

„2008. november 21-én, pénteken 16h-kor: Műcsarnok

Ez a negyedik Cseh—Bereményi-lemez, és bizonyos tekintetben ez is újdonság valamiképp.

Csak emlékeztetőül: a legelső dalest-összeállítás, a Dal nélkül nem is került lemezre, a másodikból lett az első lemez, 1977-ben. Ez volt a Levél nővéremnek, ez hozta be, hogy képzavaros legyek, egy réteg köztudatába Cseh-Másik-Bereményi nevét. Emlékezős, nosztalgikus, finom lemez lett, aki végighallgatta, még évek múlva is azon sírdogált. Méznél édesb szenvedések. Hova is szültél, anyám!

A második lemez: az első CsT-abszurd (jó, néhol csak groteszk). Mintha Kafka működött volna benne közre, de legalább Örkény István. Ezen nem annyira sajnálta magát az a bizonyos nemzedék, inkább alkalma volt jól kiröhögni. Fanyar, mint a vackor.

A harmadik: a Fehér babák takarodója. Két dologban is újdonságot jelent. Egyfelől, a kis magyar CsT-brutáliák első darabja. Nagyon kevés nosztalgia, nagyon kevés derű. Kivégeznek minket ezek a csajok, csak azzal, hogy vannak, és hogy szeretni kellene őket, de azt meg nem hagyják. Ez a hangulata. Önfényezés nuku. Szembenézősdi. Torkunkba forró ólmot öntenek. El is szorul.

Sajnos abban is újdonság a lemez, hogy az első, amit telenyomtak nagyzenekarral: leginkább esztrádműsor lett belőle. A nagymamák pedig, akik eddig a falra másztak tőle, imádni kezdték Cseh Tamást, mert nekik az egészből mindössze a dallamok gyönyörűsége jött le meg az, hogy itt most a nemüknek hódolnak. Na hiszen!

És itt a mai téma: a Műcsarnok. (1981) Ez a lemez meg abban a tekintetben első, hogy nem előzte meg színpadi előadás. Ilyen műsor nem volt soha, bár az alkotók sokáig terveztek egy estét irodalmi, történeti alakokról, daluk meg volt is a tárgykörben rendesen. Annyi, hogy egyetlen lemezre nem is fért aztán, az Utóirat című későbbi összeállításra is jutott még. De az már tíz évvel később történt.

Ma tehát: Műcsarnok. Rimbaud, Ady, Petőfi, Dosztojevszkij. És még sokan mások. Bogaras, mániás, szómenéses emberek. Furcsán-érdekesen szűrődik át rajtuk a világ, sok színe lesz, sok íze is. És az egész fölött valami enyhe kábulat, abszint, vízipipa, eső és vérszag keveréke, nem teljesen veszélytelen. Gyertek el. Utána nagyszerű érzés lesz belevadulni az éjszakába.”

Az valami egészen elképesztő, ahogy az emberek a reggeli csúcsforgalomban közlekednek. Illetve, hogy pontos legyek: éppen azért csúcsforgalom, mert az emberek úgy közlekednek, ahogy. Mocsok hideg van, hajnal, szürkület, a legjobb napszak bedepressziózni. Pláne ha az ember Joy Division-t hallgat hozzá. Ám, én nem tudom, hogy van ez, rám mindig inspirálóan hatnak Ian Curtis énekes szavai. Úgy megyek be a melóhelyre, hogy már szinte sprintelek. Illetve -nék. Mert az majdhogynem lehetetlen. Fajtársaim olyan jó érzékkel vágnak be elém vagy lassítanak le előttem, épp amikor arra a legkevesebb szükségem lenne, hogy az utóbbi időben fokozott önkontrollt vetettem be, extra körültekintő intézkedésekkel együtt, nehogy lendületes mozgásommal véletlenül örökre megnyomorítsak akár csak egyet is közülük.

Pedig néha nem állok messze tőle szándékok szintjén sem. Mi az istenért vagyunk ennyien? És ami fontosabb: mi közünk van egymáshoz?

A válasz egyszerű: a baloldali (illetve az annak nevezett) szellemi forradalmak óta a világ vérkeringése felfrissült, és azóta bizony, beszéljen a tévében akár egy jobboldali politikus, a baloldali alapeszmékre nem tud nem hivatkozni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a múlt század folyamán kezdték felismerni (tehát megmagyarázni és ideológiába ültetni) az emberek legalapvetőbb szabadság- és egyéb jogait, így szép lassan felhígult az élet meg a politika, a gondolkodás nyitottabb lett, satöbbi. Na persze ez egy természetes fejlődési folyamatnak is betudható, mert az ugye a történelem során mindig úgy volt, hogy a korábban megszerzett tudásról a fejlettebb civilizációk kretének lettek volna lemondani. Meg azt nem is lehet. Nem véletlen, hogy a szélsőjobbnak olyan kevés rajongója van: túl direktek, túlságosan nyilvánvaló, hogy mit akarnak. Ehhez képest egy Gyurcsány mindig csak egy öszödi beszédben fogja elszólni magát. Az nem lehet, hogy: hé, emberek, baloldali politikusként meg foglak nyomorgatni benneteket. Nem. Beszéljünk szép eszmékről, tűnjünk jófejnek, lehetőleg használjuk sokszor a "náci" szót a nem szimpatikus emberek meghatározására, akarjunk világbékét, támogassuk a környezetvédelmet, és rendben vagyunk.
(Hogy objektív legyek: ugyanez megy a másik oldalon, csak picit másképp. Remélem, így már mindenki elégedett és tapsikol örömében. Gergő nem náci, juhé! Vagy ha az, ügyesen csinálja.)
Mindez lényegtelen bejegyzésem szempontjából. Véleményem szerint nincs baloldali és jobboldali gondolat, nincs baloldali és jobboldali irodalom, nincs baloldali és jobboldali ember. Baloldali és jobboldali politika, az van. És mindkettő szar is. Persze meg tudom különböztetni a jobbosokat és balosokat már pusztán a természetük alapján - ez azonban csak a jelen politikai körülmények miatt számít bármit is. Mert jelenleg én is hajlamos vagyok a kategorizálásra.
A baloldali politikának szinte semmi értelme. Nincs, mert a baloldali eszmék sokkal inkább egy versben, egy könyvben, egy dalban jelenhetnek meg teljes valójukban, mint a Parlamentben. Az ember természetével ellentétes eszméket politikával nem lehet senkire se ráerőltetni. Védjük meg a környezetet? Persze, hogy igen, de hogyan? Képes lenne bárki lemondani a napi többszöri mosdásról, az illatos parfümökről, a meleg otthonról vagy a plazákról e cél érdekében? Kétlem. Akkor miről beszélünk? Mikor az emberiség egy probléma előtt áll, seggfejségét hangsúlyozandó mindig a tudományhoz fordul segítségül - például az energiaspórolás érdekében fejleszt és feltalál, általában mindig sokkal több energiát elhasználva, mint amennyit végül megtakarít. És fejleszt és feltalál, hogy mikor a bolygónk már szétrohadt és túlnépesedett, valamelyik istenverte távoli bolygón majd legyen mód a túlélésre.
Értitek: inkább kimegyünk az űrbe, minthogy kiirtsuk egymást. Inkább túlnépesedünk, minthogy annyi embert hozzunk a világra, amennyit az be bír fogadni.

Az ember természetével ellentétes eszméket politikával nem lehet senkire se ráerőltetni. Semmivel sem lehet ráerőltetni senkire semmit. Tanítani lehet - mesélés útján. Így van az, hogy számomra nem létezik ilyen vagy olyan oldali irodalom, zene, képregény, mert csupán egy a fontos: gondolati tartalma legyen, amihez az ember tud viszonyulni. Pozitívan vagy negatívan, az már szinte mindegy. De csak az ilyen dolgok adhatnak bármiféle pluszt, bármiféle viszonyítási alapot.
Sznob dolog, tudom. Ha legalább fele annyira művelt is lennék, mint amilyen nagypofájú, én is sznobnak gondolnám magam.
És hogy miért írtam most mindezt le? Mert ma reggel ez így sorban végigment az agyamon, miközben egy nagyon is egészségesnek tűnő fickót igyekeztem kikerülni, aki egy kilencven éves öregember tempójában haladt előttem, és biztos voltam benne, hogy ha a zsebemben lapulna egy revolver, meghúznám a ravaszt, és az összes többi idegesítően lassan közlekedő arccal együtt a pokol fenekére küldeném őt. Nos, azért írtam le mindezt, mert tudni akartam, milyen messze vagyok attól, hogy a magas eszmék gyilkosa címet kiérdemeljem - ugyanis ha valami, akkor az öldöklési vágy az ember olyan tulajdonsága, amit semmilyen eszmeiséggel nem lehet kiirtani belőle. Vagyis természetes, vagyis ősi, vagyis kegyetlen, vagyis nem haladó, vagyis a mai kor meglehetősen egyszerű értelmezési skáláján nézve szükségszerűen náci. Hát ez van.

Sebezhető

Talán mégis.

Valójában az a helyzet, hogy tegnap rájöttem a munkahelyemen: szeretem ezt a munkát, de már most nem tud lekötni, három hét után. Ez nem fanyalgás, nem nyafogás. De nyolc órákat töltök nap mint nap a pultban, ahol, mikor éppen nem zaklatnak a kölcsönözni vágyók, nincs mást tennem, mint egyfolytában internetezni. Ez máskor ugye nem okoz problémát, hiszen majdnem egész nyáron és az ősz első felében a számítógép előtt rohadtam, és elvoltam nagyon. A legtöbb dologhoz, amivel foglalkozom vagy kénytelen vagyok foglalkozni, kell a net. De egy idő után, főleg, ha az ember nem önszántából mered fél napon keresztül a képernyőre, az unalom álmosító és egyben gyomorráncigáló érzése kezd kibontakozni a nagy semmiből. Az internetes oldalak szép lassan elfogynak, önismétlődnek, érdekességük elvész, az információáradat alábbhagy. És akkor az ember ilyen faszságokat csinál. Eszébe jut az előző esti film, rákeres a google-ben, és felteszi a blogjára Bruce Willis fapofáját Samuel L. Jackson király sérójának társaságában.

A film egyébként tényleg jó. M. Night Shyamalan írta/rendezte, ő jegyzi a Jeleket, A falut, és (a szerintem legjobb húzását,) a Hatodik érzéket.

Különösen kedves a szívemnek a film képregényes tematikája miatt, amit a fura nevű rendező szépen illeszt bele a történetbe. A sztori lényege, hogy van az enzimhiányban (vagy miben) szenvedő néger fickó, akinek a csontjai születésétől fogva úgy törnek, mint a tó jege november közepén, és mivel gyerekkora óta a szuperhősös képregények megszállottja, biztos benne, hogy létezik a világon egy ember, aki az ő tökéletes ellenpontja: vagyis sebezhetetlen. Egy szép napon a hírekben tragikus vonatbalesetről számolnak be, melyet a párszáz utasból mindössze egyvalaki élt túl, ráadásul egy karcolás nélkül. Na, vajon ki az? Naná, hogy Bruce Willis.

A történet persze nem itt ér véget, mert főhősünknek (BW-nek) még rá kell jönnie önnön erejére és felelősségére, és magánéleti problémáit is meg kell oldania. Nameg ugye az elmaradhatatlan Shyamalan-féle csavar a végén...

Igazából nem akarok ajánlót írni, úgyhogy itt hagyom abba. Különben is indulnom kell megint dolgozni. Ám azt a múltkori bejegyzést mégsem hagyhattam úgy önmagában. Ezért írtam valami teljesen lényegtelent, de újat. Faszagyerek vagyok.

A SEBEZHETETLEN.
Egy jó film.Mindenképp tudatni akartam mindenkivel, hogy miután felraktam ide ezt a képet a hozzáfűzésemmel, két hónap múlva sem fogok írni róla semmit.