2008. szeptember 28., vasárnap

Lúzerözön, csodaözön

Visszatérek most a Nyugathoz. Pár hónapja írtam ugyan a témáról A Nyugat lúzerei címen (eléréséhez már jól vissza kell menni ezen a blogon), de most megint időszerűnek tartok pár megjegyzést. Ugyanis végre eljutottam a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-kiállítására (a MEK digitális kiállítására már régóta járok vissza kukkolni, Babits hangjától borzadozni, mozgóképeknek örvendezni, kézírásokkal barátkozni, ilyenekért).
Kicsi kiállítás ez tulajdonképpen. Maga a PIM sem nagy ott a Károlyi-palotában, és mindig van benne legalább ötféle kiállítás, abból az egyik a Petőfi-állandó. (Azon a magamfajta bennfentes vadbarom helytelen módon, de már csak úgy átszalad.) A 100 éves Nyugat kapott most öt vagy hat termet, abból az első nagyjából a nyugatos szerzőkről készített festményeknek ad helyet. Húsz terem is kevés lenne csak a képekre. Mi az a 4-5 Rippl Rónai-pasztell, az a kevés Czigány, Tihanyi meg a többi? Sokkal több kép készült ezekről a fazonokról — a vázlatokról, szobortervekről, plakettekről, síremlékekről nem is beszélve. És engem ez mind érdekel. Ami eredetiben kiállítható, az természetesen úgy, ami nem, hát az legalább fényképen — nem várom én el, hogy a négymázsás, amúgy is iszonyatos Ady-síremléket odacipeljék a Kerepesi temetőből. Azt azért mégse.
Ebben a teremben természetesen Rippl Rónai színes pasztellkrétás képei a legnépszerűbbek. Azok a legnagyszerűbbek is. Kirakták oda a 20-as évekből való önarcképét is, ez jó ötlet volt: látható, mennyire kevés trükkel dolgozott, és hogy öregedő korában is milyen csekély volt benne az önsajnálat. Az a brutál, busa fej minden, csak nem önhízelgés. És a legkevésbé sem sejtet művészt. Ahhoz képest a jól ismert Babits-, Móricz-, Szabó Lőrinc-fejek tulajdonképpen idealizáltak. Borzasztó mindenesetre, mennyire erős munkák — nagyon tehetséges festő volt.
Eszembe jut, és muszáj szóbahoznom, hogy mostanában is vannak körülötte szülővárosában, Kaposváron szép viták. Emlékművet akarnak neki állítani a főtéren, és a díjnyertes szoborterv csacsifogaton ábrázolná őt, megmutatom; tény, hogy volt neki egy ilyen, azon hurcolászta az unokáit. Ez a kultúrharc (legyen, ne legyen) most a város fő szenzációja, — meg Schwajda trónfoglalása a színház élén —; basszák meg. Előbbi a konzervatívabbaknál, utóbbi a magamfajtáknál verte ki a biztosítékot. — Szerintem baromi jó gondolat a szamárkordés emlékmű, minden, csak nem ál-ál-ál, és hát remek szobornak is ígérkezik. Én annak látom.
Néhány teremmel arrébb karikatúrák láthatók, özönnel — jórészt ismerem azokat is. Főleg a Major Henrik-könyv anyaga izgalmas. Ez az ember a tízes években végigjárta a kortárs írókat, (nemcsak a nyugatosokat, bár főleg), lerajzolta őket, hogy attól kódultak, aztán aláírást is kért tőlük a rajzokra. Ebből igen izgalmas könyv lett. (Major Henrik panoptikuma, Tevan Kiadó, 1913. Kosztolányi írt hozzá előszót.) Mostanában újra kiadták a kötetet; kapható. Nekem megvan az eredeti kiadás is, ajándékba kaptam, nagyon örültem neki, bár teljesen szétrohadt állapotú.

Tárgyakat alig látni sajnos. Jó, ott van Ady kalapja, az a híres, az a szembehúzós, amiről a múltkori Juhász Ferenc-vers is szól. Ott van Babits írógépe, nézzétek csak, hogy néz ki egy ilyen tárgy bombatalálat után. Hurrá, háború! Aktatáskák, effélék fordulnak még elő. De főleg képek vannak, képek, sok száz fotó, rajtuk összességében több ezer emberalak. A legnagyobb rendetlenségben elrendezve, egészében mégis jól nyomon követhetően; és végső soron időrendben. Ott van mindenki, aki az első, második és harmadik nemzedékben számított bármit is. És igen sokan számítottak.
Rettenetesen sok képet ismerek, borzasztóan sok arcra ráismerek — és nagyon sokra nem; ez feldühít, nem vártam volna magamtól. És ismert arcok is ismeretlennek tűnnek olykor. Csáth Géza arca olyan változatokat mutat (nagyjából 10 éven belül), ami elképesztő. Olykor charmeaur; a szépfiú Kosztolányi, az unokabáty, mint kisfiú, bámul rá. Máskor szétfolyt, szétesett tehénlepény; aztán mindenen túllevő bandita; aztán kemény, szikár férfi, akire mindenemet rá merném bízni. (Miközben meg semmit, de nőt a legkevésbé.) Juhász Gyuláról akad egy olyan fotó a 20-as évekből, ami számomra mindent megmagyaráz a figuráról, a legfontosabbat leszámítva: azt, hogy ez a végsőkig eljutott ember hogyan volt még képes élni másfél évtizedet, és időnként (ha nem is nagy számban) további elképesztő verseket írni. De a nagy élmény most nekem főképp Babits, Juhász, Kosztolányi hármasa: látom, ez a nagyon elhalványult ifjúkori barátság mégis megmaradt, és képek során nem véletlenül látni őket együtt. Most értettem meg, hogy ez nem csak szerepjátszás és illemtudás: tényleg maradt közöttük valami lényeges összetartozás-érzés, most már tűnődhetek, miben is áll ez.
És döbbenet Osvátot látni ennyi példányban, ennyi életkorban, egyáltalán: ennyiféleképpen: ki volt ez az ember? Abszurdum, hogy egy ilyen figura hozta létre a magyar irodalom virágkorát! (Mert nélküle a fele se lett volna az egész, az biztos!) Egyszer írok róla. Majd ha merek.
Tulajdonképpen semmi különös ez a kiállítás, alig hoz bármi újat, csak épp új az egész; megcsapja az embert, engem biztos, hogy megcsapott az a pokolian erős levegő, amit legszívesebben csodasűrűségnek neveznék. (Nagy, látványos, genya szó, tudom.) - Amely persze az egy főre jutó zsenik számában éppúgy lemérhető, mint a lúzerekében, mert ez a két mutató ez esetben teljesen azonos is; nos, én meg megyek még, megyek múzeumozni, jegyzetfüzettel: növelem párszor a nézőlúzerek számát. Fontos is növelni, mert több a teremőr, mint a látogató; így megy ez. Kultúrkampf.

2008. szeptember 26., péntek

Leköpni a tiszteletreméltó küszöböt

Úgy 4-5 éve történt, hogy írtam egy elég terjedelmes tanulmányt Hamvas Béláról. Nagyon sok mondanivalóm volt akkoriban — talán túlzottan is sok dologról volt mondanivalóm. Ezek egyike volt a Karnevál, a nagyregény, amivel kapcsolatban észrevettem ezt-azt, és nem is tévedtem sokat (semmit); olvassátok el, ha gondoljátok. Hamvas-művekről előadásokat is tartottam akkoriban diákoknak, ez volt az Előttünk már Hamvassá vált az út…- sorozat, egy másikon pedig még a nagy Szabó Gábor is megjelent. Hamvas neve a baráti köröm egy részében afféle hívószóvá, kifejezésmódja pedig szinte közvetítő nyelvvé vált — hát mi kellett volna még? Szabó Zsófi, Makai Peti, Rózsa Peti, Mráz István vagy Juhász Misi ma is értenek ezen a nyelven. És még vannak egy páran. Eszter, na ő nagyon. Mária. Kila Támos, ha megerőlteti magát. Szinte mindenki, aki fontos nekem.
Hamvas-nyelven, tudjuk mi mindannyian, remekül lehet szerelmet vallani, rajongani, játszani, ironizálni, mosolyogni, ugyanakkor lehet finom distanciákat is tenni, vagy akár arcba kergetni a vért, fagyos tekintettel megszégyeníteni sznob nullákat; a Hamvas-nyelv sokmindenre jó, csak az volt mindig a nehézkes, amikor ezt a Hamvas-nyelvet a Hamvassal szembeni alkalmi fenntartásaink kifejezésére akartuk használni. Volt ugyanis erre is a legtöbbünkben igény; szükségesnek látszott, hogy időnként kifejezetten ne érthessünk egyet a mesterrel, viszont ezt is a hozzá méltó artikulációs szinten szerettük volna megfogalmazni, és az viszont ritkán jött össze. Jómagam végül azt a megoldást választottam, hogy ezt a műveletet egyre ritkábban hajtottam végre. Ki-kijelentettem természetesen, hogy Hamvas kifejezetten faszságokat tud beszélni, meg hogy olykor magához méltatlan érveléseket mutat fel, ráadásul siralmas nyelvi szinten, ám — nem bizonyítottam mindezeket. Nem tartottam fontosnak. Ha nem elég a rámutatás, hát nem elég, közöltem. De hát láthatóan baromság, sznobság, lilafaszúság van itten. Merthogy már megint kihagyott. És legalább újraolvasta volna, amit leírt. Sok ilyen volt. De egészében nem okoztak gondot.
Mi a francnak is erőlködtem volna? Maximum 5%-nyi szöveghelyen tököljek? Hát fontos az nekem, hogy másnak is pontosan bebizonyítsam, milyen bajok vannak a Scientia Sacrával, A bor filozófiájával, a Tabula smaragdinával meg még egypár Hamvas-művel? Amikor az egész — a 95% — végül is olyan kibaszottul jó? Volt énnekem fontosabb dolgom elég.
Volt, amíg volt.

Azóta évek teltek el. A legutóbbiak olyanok voltak, hogy azok engemet nemhogy Hamvasról, de még a kommunikációról, sőt az értelmes beszédről is leszoktattak. Egyre inkább remetévé váltam, magányos, cinikus-keserű Diogenésszé, aki — hogy ne bántson ok nélkül másokat, mert azt azért kerültem — emigrál a világból és a közösségből. Egyébként Hamvastól sem idegen magatartás.
Mások azonban éltek. Baráti köröm tagjai szép lassan elhelyezkedtek az életben — ki-ki a sajátjában —; és aztán egymás társaságát is keresni kezdték újfent. Pár hónapja pedig néhányan lapot is alapítottak. A lap (az Öngyújtó) most megjelent; nem vagyok benne, hálistennek, és így zavartalanul örülhetek neki (van is minek); ezt a bejegyzést eredetileg erről a számról szerettem volna írni, de most mégis leszűkítem egyetlen írásra, amely ott van, benne, ebben a lapban.

Makai Peti írta a leghosszabb szöveget az Öngyújtóba, de leghosszabbnak lenni ritkán érdem, és nem is éri meg egy olyan lapban, ahol maximum a Jóisten fizet az írásokért, és még csak nem is a sorhosszúság alapján. Pepe esszéje azonban ritka jó írás. Hamvasról szól természetesen, jól leszedi róla a keresztvizet, és igaza van szinte mindenben. No de ez a történet sem itt kezdődik.
Pepe pár éve végzett a Lászlóban, én sajnos csak negyedikben ismertem meg, különc volt, furcsa csodabogár, kevesen tudtak vele mit kezdeni, én mindebből azonnal láttam, hogy nekem menni fog. Fölényes nyelv- és írnitudás forgott fenn az esetében, megspékelve némi társadalmi és magánéleti elveszettséggel és a vörösbor jelentékeny kultuszával. Ez a keverék egy mély barátság kiindulópontjának ígérkezett. Hamar kiderült, hogy vibráló, színes, szellemes írásokat képes rögtönözni, 7-8 oldalas szövegeket, akár egyik napról a másikra. Egyszóval született esszéistának bizonyult. Én akkoriban még írattam a negyedikesekkel a reménytelen félévenkénti filozófiai esszéket, irodalmi verseny is volt abban az évben, 15 ismeretlen szöveg értelmezése közül lehetett választani a pályázóknak — miután egyetlen tízoldalas esszében MINDEGYIKRŐL sikerült hihetetlenül szellemes dolgokat írnia, ráadásul úgy, hogy mindegyik szöveget a többivel verte agyon, Makai Peti a szememben (gyakorlatilag én voltam a zsüri is) egyértelműen megnyerte a versenyt. A lászlós közönség, noha ez az egész történet a szeme előtt zajlott, mindebből (semmi ilyesmiből, soha!) semmit sem vett észre. Se tanár, se diák nem akadt, egy se, akinek feltűnt volna, hogy itt most valami rendkívüli izmozás zajlott. Akkortájt írta azt a novellát, aminek az a kezdete, hogy évek óta úgy lép be az iskolába, hogy a tiszteletreméltó küszöböt gondolatban leköpi. Sosem kérdeztem tőle, írói munkássága része-e ez a kitétel pusztán, vagy van köze az ő konkrét esetéhez és a Lászlóhoz — nem kellett ezt megkérdeznem. Ilyen novellakezdeteket akkortájt már jópáran írtunk, persze bizonyára ok nélkül, ostoba sértettségből. De már javulunk visszafelé.
Nem sokkal (pár héttel) később aztán angolból OKTV-nyertes lett, ha jól emlékszem, országos hetedik — hát igen, akkor rövid időre népszerű lett, sokat emlegették a tanáriban, az angoloktatás pedig mennybe ment. Méltán, egyébként.
Pepe aztán elment Szegedre, de kapcsolatban maradtunk. Néha váltottunk levelet, és rendszeresen ott volt a Heptameronokban is, már persze amíg voltak. Legutóbb Velencén találkoztunk, Nagy Ricsi buliján; az jó volt nagyon, bár keveset tudtunk beszélni.
És közben hallottam, hogy benne lesz ebben a lapban, és hogy ír, és hogy amit ír, az egyre dagad; egyre jobb, és egyre kétségbeejtőbb terjedelmű. Ennyit hallottam.
Miután elment a Lászlóból, olvastam én még sok Makai-írást. Küldözgetett is nekem; ezekre hol reagáltam, hol nem. Versek voltak, novellák, és főként egyetemi dolgozatok. Vegyesek. Nem igaziak. Az E-kultúrás cikkei sem tetszettek. Na azok aztán egyáltalán nem. Tudtam, hogy már középiskolás korában írt oda ismertetőket: nagy megtiszteltetés, nyilván, ha egy gimnazistát ilyen helyre meghívnak, de úgy láttam, sem a terjedelem, sem a szellem, sem az ottani szerzők és olvasók igényszintje, műveltsége nem hatnak őrá fejlesztően. Néztem holtra váltan az albatroszt, ahogy nyesődnek le a szárnyai, és ő nem is veszi észre. A középiskolás írásaihoz képest egyre romlott, színtelenedett. Galamb Zolinak próbáltam célozni rá, hogy Pepének nem tesz jót az E-kultúra, hümmögött.

Most itt ez a Hamvas-esszé, a Végül ketten maradnak, csekély 7 oldalnyi szöveg, és nagyjából olyan, mint a négy évvel korábbiak, csak olyanabb. Hát nem felejtett el írni. Se szerkeszteni. Se 4-5 szálat párhuzamosan futtatni, engedni szétfutni a szálakat, aztán hirtelen összecsomózni. Megy minden, mint az ágybaszarás. Ujjongani kell. Humora, egyénisége van a szövegnek. Akad olyan rész is, ahol kifejezett stílparódia történik. Ott jobb, mint az eredeti. Nagyon jó szöveg. Talán nehezebb, mint egy Hamvas-esszé (illene könnyedebbnek lennie). Más bíráló szót nem tudok mondani.


A lényeg azonban nem is ez. A lényeg az, hogy Pepe nem érte be azzal, amivel én konformista módon beértem. Ő most bizony utánament a maga ellenérzéseinek. Mert azzal kellett szembesülnie, hogy őt a Hamvas-szövegek elragadják, a Hamvas-féle értékek vonzzák és kiteljesítik, ugyanakkor a tisztázatlanságok és életen-kívüliségek bosszantják, és a Hamvas-vonzás mégis olyan erős, hogy őt hosszú távon tönkreteszi. Csak nagyon mély belső kapcsolat, nagyon nagy érintettség és nagyon nagy fenyegetettség-érzés teszi érthetővé és egyben szükségessé, hogy Pepe ebben az írásában ilyen mértékben leszámol a mesterével — akit változatlanul bálványozni tud, mert ártó hatásától már megszabadult. Én úgy látom, ez nem illúzió, hanem valóság: a megszabadulás valóban megtörtént. Most már lehet zavartalanul ámulnia akár A bor filozófiája elbűvölő szöveghelyein is: az, ami ezekben a szövegekben megoldatlanság, trükközés, tönkretevősdi, nem veszélyeztetik őt többé.


Nagyon sokat akartam még írni, de itt hagyom abba. Túlfutottam minden elképzelhető terjedelmen. Végül annyit hát: akár Isten és a bor maradnak (Hamvas), akár a törzsfejlődés és a természetes szelekció (Pepe), az egyre megy most nekem. Tőlem maradhatnak a lovak és az angyalok is. De azt nem bánnám,ha a Makai-esszék és az Öngyújtó most megmaradnának egy darabka ideig. Szépen, egyik a másikban.

Borbanszületett Konstantin

2008. szeptember 20., szombat

Juhász Ferenc 80 éve

Juhász Ferenc költő augusztus 16-án töltötte be 80. születésnapját, szeptember 11-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagyszabású felköszöntést, monstre ünneplést tartottak. Az esten Spiró György mondott laudációt. Bemásolom ide ezt a szöveget, aztán néhány megjegyzést fűzök hozzá. (A bekezdéseket ehhez megszámozom.)

Spiró György
Juhász Ferenc köszöntése

1. Hölgyeim és uraim, születésem véletlene megóvott attól, hogy eszmélkedésem idején, a hatvanas évek közepe táján megkísértsenek a kommunizmus szépen hangzó jelszavai, amelyekben akkoriban épeszű ember már nem hihetett. Elfogulatlanul mondhatom tehát, hogy óriási történet a kommunizmusé, az egyik legnagyobb, amit az emberiség létrehozott, mert a velejéig rettenetes; ezt a történetet pedig a lírában a legmélyebben Juhász Ferenc élte meg.
2. Nem lehet csodálni, hogy a háború után a szegény sorból való fiatalember elhitte, amit hirdettek, hogy ugyanis megvalósul az egyenlőségen alapuló, kizsákmányolás nélküli társadalom. Őszinte lelkesedését a rendszer korán észrevette, és szinte annál is korábban honorálta. Olyan útra lépett és olyan útra terelték, amelyen együtt menetelhetett volna azokkal, akik 56 felé közeledve lassan vagy gyorsan köpönyeget váltottak, túlbuzgó sztálinistákból reformerek lettek, hogy aztán a megtorlást sunyítva és úgymond a magánlírába fordulva éljék túl, az ideológiai lihegés új menetét a még ifjabbakra hagyva. Juhász Ferenc azonban őszintén és mélyen hitt, és nem hallgathatott, amikor látta, hogy a gyönyörű jelszavak tűrhetetlen elnyomássá válnak a gyakorlatban.
3. Ő volt az első, aki nyilvánosan jajveszékelni kezdett (és akinek a nyilvánosság meg is adatott); csoda, hogy a kiábrándulás és a kétségbeesés páratanul erős verseit közölték. Annyira dédelgetett kedvenc volt addig, hogy talán nem hittek a szemüknek, vagy egy ideig tőle még ezt is elnézték, vagy futottak a pénzük után. Ő pedig visszamenőleg is makulátlanná tette a költészetét azzal, hogy megírta a Templom Bulgáriában című, ma is velőtrázó költeményt és a többi remekművet, megírta Dózsa-eposzát és feledhetetlen könyörgéseit. Elindult a maga útján szellemileg és költőileg, és két-három év leforgása alatt a szép eszmék - az illúziók - vesztét kozmikusan sirató lírikus lett, a magyar irodalom legnagyobb siratója és egyik legnagyobb újítója, aki a méltóságot az immár egyetlen szabad emberi megnyilvánulásban, a gyászban találta meg.
4. Jó költő sok van, de a született lírikus olyan ritka, hogy egy évszázadban egy nemzetben három-négy, ha terem, és akkor sem biztos, hogy be tudja futni a pályáját. A született lírikust a többi embertől az különbözteti meg, hogy magát az egész teremtéssel egyenrangúnak, sőt ennél is többnek érzékeli, a világ minden szépségét és borzalmát magában érzi összpontosulni, a külvilág ellentmondásai mintha saját lelkéből sarjadnának, és egyedül ő szenvedné meg őket. Valóban megszenvedi, a saját kétségbeesését kivetíti, közszereplőként zokog és átkozódik, és ha a közönség pillanatnyi állapotával az övé egybeesik, lelki és szellemi földrengést okoz.
5. A magyar irodalom legnagyobb káromkodása a József Attila sírjánál című dermesztő remekmű, és a legkétségbeesettebb siratóének az Ady Endre utolsó fényképe. A kommunista ideában való mélységes csalódás után a totális vereségben nem maradt más hátra, mint a legnagyobb, legszebb lelkű magyarok utólagos elsiratása. Vége az országnak, vége a világutópiának, és mintha még a kozmosznak is vége lenne, amely szebbet nem volt képes létrehozni, mint az elgyászoltak. Nincs erősebb hatás, mint amilyet Juhász Ferenc siratói értek el annak idején, és újraolvasva ezeket a verseket, úgy látom: az őserő változatlanul ott szunnyad bennük, csak épelméjű és ép lelkű befogadó kell, hogy a hatásukat kifejtsék.
6. Ehhez persze alkatilag is sirató lírikusnak kell születni. Még hisz - vagy nagyon akar hinni - a fiatal Juhász abban, hogy a történelem legemberségesebb korszakában és rendszerében él, amikor hosszú költeményben siratja el fiatalon meghalt apját. Nem ideológiai kötelező mutatvány az apját tönkre tévő kapitalizmus gyűlölete; ez a rendszer alakul a József Attila sírjánál konkrét látomásában a förtelmes síremlékek sorává. A hatvanas években elévültnek látszó gyűlölet 2008-ban időszerűbb, mint valaha: a puccos síremlékek szobrai megelevenedtek, életerős kriptaszökevényekként járkálnak közöttünk, és szívják a vérünket.
7. A kommunizmusból való kiábrándulás másokat is megrendítő művek írására késztetett; amit Juhász Ferenc megélt, azt Európában sok nagy alkotó megélte, elsőként talán Miroslav Krleľa, aki már a harmincas években megírta Petrica Kerempuh balladái című hosszú költeményét, amely Juhász későbbi szemléletével rokon (Juhász nem ismerhette, a tájnyelvi eredetit magyarra nem is lehet lefordítani). Számomra Juhász mégis világelső ebben a műfajban: nála mélyebben és megrendítőbben a hitek vesztét senki sem gyászolta el.
8. Húsz év alatt végigjárta a hit és a kiábrándulás, a remény és a kétségbeesés valamennyi stációját. Nem volt ebben semmi programszerű, megélte, a végén pedig elsiratta, ami siratni való maradt egyáltalán.
9. A hatvanas évek vége felé történt valami. Nem csak a kommunizmus ígérete halt el nemzedékekre, megszűnt Magyarország ideája is, amit a XIX. század második harmadában dolgoztak ki a magyar reformnemzedékek. A rendszer viszonylagos enyhülése magával hozta a kommunista és ötvenhatos illúziók letűnését, a tragikum halálát, mintha a lakosságnak elege lett volna mindabból, ami addig az eszmei Magyarországot a legjobbakban éltette. Minden illúzió eltörött, minden nemes szándék darabokban hevert és önmaga ellentétébe fordult. Az irodalomban az irónia és a neorokokó giccs - egymással összefogva - leváltotta a tragikumot.
10. Valami történt a világban is, amit a médium megérzett. Nem csak a kommunizmus ideája ért véget, ekkor merült ki az utolsó komolyan vehető filozófiai áramlat, az egzisztencializmus is; rövidlátó, partikuláris elméletek születtek, a gyáva eszmetöredékekkel önigazolást kereső világ belesüppedt a gyilkos és öngyilkos vegetációba.
11. Juhász nem keresett másik hitet, mint annyian. Nem "tért meg", noha sejthető - ő is belátta -, hogy a kommunizmusban való hit a kereszténység egyik leágazása. Egyik volt barátjához írt versének végén (Elkésett üzenet) hatalmas terhet ró a lírára:
"Vétkeinket te sohasem akartad,
de van-e szavad, amely újulást hoz?
Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat
és hazát teremt, vagy világot átkoz?"
12. Hazát ő sem tudott teremteni, a haza feladta a harcot, rohanvást kiegyezett, és önként elbutult. A lírikus a világot el tudta átkozni egyszer, kétszer, sokszor, meg is érdemelte a világ, de valamikor az átok hitele is szétfoszlik. Juhász nem engedett a tragikumból, de közben a tragikum - egy vagy két nemzedék életének idejére - elmúlt. Úgy képzelem, kényszeredetten viselte, hogy bekebelezi a hivatalosság. Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit. Holott csak a remekművek számítanak.
13. József Attila írja az Adyt támadó Kosztolányival szemben "...a költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás". Hozzáteszi még, hogy elég, ha Adynak harminc-negyven jó verse van.
14. Számolni kezdtem Juhász Ferenc nagy verseit, negyvennél abbahagytam.
15. Azt is mondja József Attila: "...Egy "a maga nemében" tökéletes versnél ...előbbre való az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot." Juhász siratóihoz hasonlókat nem írt senki. És még egyszer József Attila: "A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs." Varázslatosan adott nevet Juhász Ferenc azoknak, akiket elgyászolt, a "halottak királyainak". Csak az ő lelkéből pattanhatott elő Adyról, hogy "kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár". Csak ő látta Bartókot így: "Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében (...) Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában..."
16. Nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülében, és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk. Hadd idézzek végül négy sort egyik hosszabb verséből, mert egyre gyakrabban ötlenek fel bennem:
"Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen.
Azért, mert tél van, tél van, kis szívem,
Azért, mert tél van, szebb a lehetetlen."

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a 2008. szeptember 11-én rendezett ünnepi esten.)

MEGJEGYZÉSEK

1 Spiró laudációja (nagyjából: ünnepi köszöntője) a szokástól eltérően nem személyes jópofizással, hanem nagyszabású elvi állítással indul. Én nem is tudom, személyesen ismerik-e ők egymást. Spiró az ilyen bratyizásokkal nem szokott foglalkozni. Azt viszont Rózsa Peti barátomtól tudom, hogy néhány éve szemináriumi témának választotta Juhász Ferenc költészetét. Milyen érdekes, én is nagyon érdekesnek tartom ezt a mumifikált költészetet, gondoltam — és elkönyveltem, hogy Spiró szokás szerint már megint ár ellen evickél, vagy ami még valószínűbb: szeretne végre eljutni a nulla számú érdeklődő hallgatóig, hogy végre teljesen megalapozottan moroghasson a világ ellen. — További fejleményekről nem értesültem aztán. Viszont néha önként le-levettem a polcról a Juhász-gyűjteményes első nagy kötetét (ez van meg nekünk), és jól elvoltam vele, főleg az iszonyat-verses-halálmesékkel. CT-dömpinges, elpatkolásvíziós periódusomban is főleg Juhász Ferenccel mulattam. A kötet ott volt velem a kórházban, A halottak élén társaságában. (Sajnos hiába, még mindig itt vagyok.)
Előzőleg volt Juhásszal két futó találkozásom. Mindkettő Fürjes Péter költő-barátom halálához kapcsolódik. Fürjes (talán nem is személyesen, csak közvetítőkön keresztül) felkérte Juhászt: készülő verseskötetéhez írjon bevezetőt. Juhász Ferenc elvállalta, meg is írta a szöveget. Fürjes közben meghalt (rák), és Juhász eljött a temetésére. Éva, az özvegy is alig akart hinni a szemének. Eljött, egy nagyjából ismeretlen embernek megadni a végtisztességet! Miért is? — Ott, a temetésen (akkor láttam először szóróparcellás temetést, gyönyörű volt, tomboló nap, dübörgő zene, szivárvány, azonal elhatároztam, hogy szeretteimet én is megajándékozom majd egy ilyesmivel) Juhász Ferenc kifejezetten kitüntetett engem a figyelmével, megtetszettem neki, ami fenemód zavart: a nagy embereknek én elsősorban a távollétüket kívánom. De amúgy meg nekem is tetszett az apró, rozzant öregember, valami nagy-nagy erőt éreztem benne, valamit, ami ismerős volt nekem valahonnan, de már megnevezni sem tudtam. Szégyenkeztem és ettől dühöngtem. — Másodjára pár hónappal később az Írók boltjában találkoztunk, az említett kötet nyilvános, poszthumusz bemutatóján. Ott ültünk, Juhász háttal a kirakatnak, én az első sorban, egymással szemben, várakoztunk, és nagyjából negyed órán keresztül ketten voltunk ott, nem mondhatnám, hogy Fürjes Péter költő-barátom Kvarckép című kötete össztársadalmi érdeklődést váltott volna ki. (Nem is jó, sajnos.) Hát ott beszélgetni kezdtünk, én inkább kínomban válaszolgattam. Semmi tanulság, nem is tudom, miért mondtam ezt el, azt sem tudom, minek írom egyáltalán ezt az egészet, nincs semmi értelme. De folytatom. Idemásolom esetleg a hátlapon olvasható Juhász-szöveget: pontos mondatok egyébként, tartalmi szempontból telibe találnak, esztétikai véleményt pedig nem formálnak egyáltalán.
„Ez a verseskönyv szomorú, buja, kopár, vágy-patakokban reménytelen, izgatott, hiány-fehér, társak izzadság-recés ujjlenyomatait, az égő idő megdermedt viaszcsöpp-pecsétfoltjait kereső a lét dolgain, tárgyain, jelenésein, a kiszolgáltatottságon és a szerelmeken.
Ha néha szó-törésekkel, verssor-végen hagyott magány-betűkkel játszik is, ez az önvillódzás olyan, mint egy hetyke cinkos bajuszpödrés, aminek jelentése: Nem baj (a baj), mégis kibírom! Akkor is kibírom.
A fogalmak, amikből verssé-látása (látomása) megszövődik, szinte mai proletár-kárpittá, a zománchéja kitört lavór, a repedt vagy foltos vödör, a testizzadtság, az ajakcimpák halszaga, a lehelet halbőr-illata, a vízszemű bányaló, a sivárbérház kolostor, a nő-test, asszony-test kutyatej-izzadmánya, a nő-nevek, barát-nevek, a gyűrt vásznak, lepedők, hasztalan lobogók, nyolcdioptriás magány, a vaksi árny-félelem, a költő-képekben fohász mind arra utalnak, hogy Fürjes Péterben jelenidőnk szegénység-áldozata van jelen. Az az egyetemes elszomorodás, ami jobb-lét-hiány űrében tenyésztődik.
És illata, mint egy tömegsír éjszakája.”

2. Nem csoda, hogy elhitte: én is faluról jövök, én is mélyszegénységből, ha nem is akkorából, mint ő: én magam is elhittem valamennyire, a hatvanas években feltétlenül. Kisgyerek voltam, és elhittem, és lelkes voltam: ne folytatódjon ez tovább, ez a sok apró megaláztatás, ami volt. Fényes jövőt szántam sokdioptriás, félvak nagyapámnak, gyári munkás, együgyű apámnak, éles eszű anyámnak. És hogy nekem ne kelljen falun maradni majd. (Ez, ez az egy, ez sikerült is.)

3. Nincs vitám a leírással. A Templom Bulgáriában-t nem látom olyan verhetetlen alkotásnak, de a társait igen. A Dózsa-eposz pedig (Tékozló ország) valóban remekmű. Ma már olvashatatlan, de remekmű. (Olvashatatlan? Csak nem bírjuk elolvasni.)

4. Pontos. Juhász született lírikus, méghozzá olyan, aki befutotta a pályáját. Ez a pálya nagyjából a 60-as évek végével le is zárult, onnantól nem maradt Juhásznak igazi dolga költőileg, tele is vannak onnantól a versei ismétlésekel, egyre több az üres szövege. Azt hiszem. Viszont még mindig él, és negyven éve szeretné fokozni a fokozhatatlant. Nem megy, nem mehet. A Juhász-életmű legnagyobb része eleve halva születik. Nem baj. Csak a remekművek számítanak, ez biztos, hogy így van.

5. József Attila sírja, ez a pontos cím. Iszonyatos vers. Az Ady-sirató pedig káprázatos. Íme, itt van, olvassatok Juhászt:

Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek.

6. Szerintem is így van.

7. Nem tudom megítélni.

8. Biztos, hogy így volt. És biztos, hogy ennyi az egész. Adott egy rendkívüli tehetségű költő, aki tele van hitekkel, vágyakkal, tervekkel, és azokat sorra levagdalják róla. Ő pedig tudomásul veszi és túléli mindezeket. Semmi terv, semmi filozófus-okosság. Ember. Valahogy úgy, ahogy az első felesége haláláról is beszámolt:
„A skizoidásnak vannak jelei. Ha Erzsike, a feleségem ünnepélyes arccal úgy mutatkozott be nekem, hogy Juhász Ferencné vagyok… vagy ha megérkezett taxival, kezében hatalmas bőrönddel, amit hitelbe vett a nevemre, és a hatalmas bőröndbe vásárolt egy kisebbet, abba egy még kisebbet, abba pedig egy ridikült, és egy kisebbet, a kisebb-kisebb ridikülbe pedig bukszát… aztán vett még hatvan méter ágyvásznat is hitelbe, a nevemre, miközben egyetlen fillérünk sem volt… Köszönöm szépen, álljunk meg a beszélgetéssel… A feleségem az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, és gyönyörű könyvet írt Bródy Sándorról. Okos volt, picike, barna, és a huszonnégy évnyi házasságból vagy húszat a Lipóton töltött. Hol ki, hol be. Az elmebetegek nagyon tudnak disszimulálni. Megjátsszák, hogy semmi bajuk. A főorvos üzen, gyere, vidd haza Erzsikét, én meg azt mondom, ne, ne, ne higgy neki, várj. Fél óra múlva a feleségem a sarokban már hatvan kígyót látott, és következett az elektrosokk… Mondjam még? Mikor a feleségem fölakasztotta magát, a szoba berendezését cakum-pakum odaajándékoztam az unokaöcsémnek, aztán szóltam a sógoromnak, aki asztalos volt, gyári munkás, hogy mérje föl és rendezze be újra, mert hogy én itt fogok tovább élni.”

9.-10. Spiró értelmezése a következőkből áll: Az elmúlt ötven évben megbuktak a következő létértelmek, léttartalmak, értelmezési keretek, utópiák, ki-ki nevezze, ahogy tetszik:
-A kommunizmus utópiája (az erőszakmentes, egyenlőségen alapuló társadalom rettenetes-szép utópiája);
-Magyarország (reform-Magyarország, kert-Magyarország, élhető Magyarország stb) víziója. Eladtuk, elfelejtettük, elbutultunk.
-Az utolsó értelmes-mély filozófia, létértelmezés. (Esetünkben az egzisztencializmus.) Maradtak helyette a konzum-idiotizmusok.

Mindezekben Spirónak igaza van. Juhásznak élete folyamán volt mit elsiratnia. Nekünk már nem nagyon van. Mára már nem maradt semmi.

Mi a francot akarunk hát? Én például, aki nem három perce gondolom hasonlóan mindezeket, mi a francnak örvendjek még? Miféle világmegváltásokat eszeljek még ki? Miféle munkaközösségeket, Versdallamokat, Heptameronokat? Miféle Idióták Köztársaságát?

11. Nem keresett új hiteket. Én, én viszont gyáva vagyok, és dühöngéseim is mutatják, hogy keresek bizony, még most is. Csak hát nem találok.

12. Nincs tragikum. Vigyorogjunk.

13. Adynak szerintem legalább 100 jó verse van. (Nem mintha nem lenne mindegy.)

14. Juhásznak szerintem is van negyven.

15. Még ennél jobb névadásai is vannak.

16. Meg kell tanulni ezt a négy sort. Nem lesz nehéz. És újrakezdeni ezt az egész gondolatmenetet. Mert valahol baj van vele. Az nem lehet, hogy ez mind így legyen. Nem lehet.

2008. szeptember 15., hétfő

Tegnap két sör után már pont jól éreztem magam ahhoz, hogy ne fázzak odakint abban a kurva hidegben. Itt az ősz, egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül, és én az éjszaka közepén arra ébredek, hogy szétfagyok.
De a Törpében már jó volt ücsörögni, és mondom, utána is kellemes volt odakint. Dini most fotós suliba jár, meg fog tanulni fényképezni. És szerencsére érdekli is a dolog, mert én speciel úgy gondolom, van hozzá érzéke. Akár van, akár nincs, házi feladatot, mint minden jóravaló gyereknek, neki is kell csinálnia. Ez elég jó érv ahhoz, hogy a Liget tér közelében fekvő, használaton kívüli alagutat szemelje ki fotója tárgyának — és éppen elegendő nekem, hogy én is ott legyek, mikor az öcsém egy kétméteres fényképezőállvánnyal letáboroz Kőbánya hangsúlyozottan legcsodálatosabb környékén. Na de milyen a jó fotós, ha nem bevállalós?
Ám ha van egy bátyja, máris sokkalta több lehetőség kínálkozik művészi fotók kivitelezésére. Ahogy odalenn a vaksötétben, csatorna- és trágyaszagban a megfelelő beállításokat kerestük, az alagút végében a koromfekete árnyékok közül egy kivált, és elindult felénk. Az árnyék a mellkasomig sem ért, és amint a fény vonzáskörébe lépett, kiderült, hogy nem is árnyék, simán csak egy hajléktalan. Udvariasan köszönt, majd megkérdezte, melyik lap számára dolgozunk. Egyiknek sem, feleltük, egyelőre még csak tanulunk. Kérte, hogy adjunk neki egy szál cigit. Nem adtam, mert nekem is alig volt már. Hát akkor legalább annyi pénzt, hogy egy dohányt vehessen. A legolcsóbb dohány, ha jól számolom, olyan négyszáz forint körül van, válaszoltam, az meg egy kicsit sok lenne. Á, nem, háromszázötven forintért már lehet kapni, mondta. Jó, de nézzen már ránk, fiatal kiscsávók vagyunk, nincs keresetünk, azon kívül mi is nagyon örülnénk, ha lenne most nálunk akár csak kétszáz forint is, magyaráztuk neki. Persze végül harminc forintot a kezébe nyomtunk, pont annyit, amennyi a zsebünkben volt. És ez végül is tisztességes ár, ha azt vesszük, hogy utána fél órán keresztül engedte magát fotózni. Sőt! Még ő kérte Dinit, hogy készítsen róla fényképet!

Itt jövök én a képbe, hiszen természetes beállításokat akartunk, szóval hamar átvettem a beszélgetés fonalát a saját kezembe, így Dini szabadon tudott kattintgatni, és készülhetett néhány „öreg homeless megváltja a tudatlan huszonéves srácot” típusú kép. Igen, az öregnek volt mondanivalója bőven. Először elszavalt egy verset, amit állítólag ő maga írt, ám ahhoz nekem túlságosan hibátlan felépítésűnek és szerkezetűnek tűnt, hogy tényleg az övé legyen (a címe „Szeretném, ha szeretnének” volt, de tény, hogy nem az Ady-féle). Persze nem akartam kétségbe vonni a szavait, ezért megkérdeztem, hogy régen költő volt-e. Azt mondta, nem, de van még egy verse. Elszavalta azt is. Az is nagyon jó volt. Erős a gyanúm, hogy olyan verseket mondott, amiket nekem illenék ismernem, de mindentől függetlenül annyi biztos, hogy szavalni tudott, ha nem is Versdallamos szinten.
Nem is hittem volna, hogy mindez velem történik, ha rövid időn belül nem derült volna ki, hogy a fazon Jézus Krisztus igéjének egyik legfőbb hirdetője. És komolyabban beszél, mint a Vidám Vasárnap tagjai. „Mondjatok nekem az elektronnál és a protonnál kisebb valamit” – adta fel nekünk a leckét. „Hát az Isten lelke” – válaszolta meg saját talányát. „És mondjatok az elektronnál és a protonnál nagyobbat” – jött az újabb kvíz. „Az Isten szeretete.” Bólintottam, mint aki elismeri a másik ember zsenijét és önmaga alul maradását. És jött a szokásos szöveg, csak most egy hajléktalan tolmácsolásában. Hogy aki szeretni tud, az rossz ember nem lehet, és mivel nincs olyan ember a Földön, aki ne tudna szeretni, hát csak jó emberek vannak mindenhol. Az Isten mindenben ott van, ami jó, és az előbb bennünk is ott volt, amikor pénzt adtunk neki. De az igazi szeretet az az önzetlen szeretet, mert az a legistenibb valami. Mondtam, hogy olyan egész egyszerűen nem létezik. De én csak higgyem el, hogy létezik, erősködött. „Akkor miért attól szenvednek az emberek legjobban, ha nem szeretik őket viszont?”- kérdeztem. „Nincs teljesen tiszta, érdek nélküli szeretet, mert az ember legalább ugyanannyi szeretetet akar saját magának, amennyit ő ad.” Erre az öreg azt mondta: „Értelmes gyerek vagy te, értelmes, csak a felfogóképességeddel van baj”. És elmesélte, hogy volt neki egy nagy szerelme régen, az érzés még ma is benne van, hogy egyszerűen már az boldoggá tette, hogy látta a nőt, hogy a közelében tudta, bár ezen kívül semmi nem volt köztük. Ugyan már, legyintettem, ez még nem önzetlen szeretet, hiszen minden ilyen plátói dologban ott van a vágyakozás. És aki vágyakozik, az valamit magának is akar. „Ez most nagyon rossz, amit csináltál” – szólt közbe. Érdeklődtem, hogy mit csináltam. „Hát legyintettél, és ez a mozdulat jelzi, hogy egy pillanatra megszállt téged az Ördög!” – mutatott rá erre a nyilvánvaló tényre. „Az Ördög mondatta veled, amit mondtál. Én soha nem hagynám, hogy valaki más adja a számba a szavakat, hogy valaki más beszéljen belőlem!” Biztosítottam, hogy legközelebb ilyen nem fog előfordulni, és igyekeztem nagyon komoly arcot vágni mindehhez. Hát azt jól teszem, válaszolta, és egyébként, csak hogy tudjam, létezik önzetlen cselekedet. (Itt, úgy éreztem, némileg eltértünk az eredeti tárgytól, vagyis az önzetlen szeretettől, de azért kíváncsi voltam.) Nos, mint megtudtam, az ő részéről önzetlen cselekedet volt, amikor odajött hozzánk (egy kevéske) pénzt kérni, mert azt akarta elérni vele, hogy a saját szemünkkel lássuk a JÓt, az Istenit, ami abban nyilvánul meg, hogy odaadjuk neki utolsó filléreinket. Hozzátette, hogy akár kést is ránthatott volna, de az nem lett volna szép dolog.
Ennyiben maradtunk hát. A hideg arcon csapott, mikor feljöttünk az aluljáróból, és én reménykedve nézegettem az elkészült fotókat, hátha Dininek sikerült az Istent, vagy legalább az Ördögöt lencsevégre kapnia, akik mindketten megjelentek Kőbánya legsivárabb környékén ezen a szeptemberi napon.

2008. szeptember 10., szerda

A reklám helye

Nagyszabású bejelentenivalóm van: száz példányban elkészült egy új folyóirat első száma, melynek címe Öngyújtó. A szerzők/alkotók nagyrészt már a Troglodytában is tevékenykedtek, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. Kár lenne viszont a Trogló utódjának tekinteni a lapot, mivel nem kíván az lenni. Annál is inkább, mivel a főtroglodyta, vagyis fater ebben a vállalkozásban nem vesz részt semmilyen formában. Úgy is mondhatnám, kipróbáltuk, milyen az, amikor teljesen magunktól, teljesen egyedül készítünk újságot.

Három hónap alatt sikerült összeszedni a legjobb írásokat, fényképeket és rajzokat, amelyek végül helyet kaptak a lapban. Sokan a régebbi, de máshol még meg nem jelent írásaikat publikálják első körben az Öngyújtóban, de legalább ugyanennyien teljesen friss szövegeket hoztak — ám van olyan írás is, ami egyszer már lejött a Troglóban (ez kivételes eset). Csak a miheztartás végett, illetve a minőséget sugallandó írom most le a szerzők névsorát: Rózsa Péter, Juhász Mihály, Mráz István, Makai Péter, Juza Kata, Hudra Mónika, Kulcsár Balázs, Oravecz Dénes, és jómagam, Oravecz Gergely, valamint egy P. T. monogrammal működő titokzatos egyén. Az irodalmon kívül eső dolgok szintén a legjobb kézből érkeztek: a lapban megtalálhatóak Kuli nonfiguratív, sajátos színvilágú és hangulatú fényképei; Dini rajzai és fotói; Móni egy-két rajza; valamint egy képregény első négy oldala, amit én írok és rajzolok, és amit a tervek szerint folytatásokban közlünk majd. Egy balszerencsés véletlen folytán pedig én lettem a főszerkesztő, mivel az egész újságcsinálás az én fejemből pattant ki.

Hogy tovább csigázzam a potenciális olvasók kíváncsiságát, íme, bemutatom az első oldalt:


A lap koncepciójába sok minden tartozik. Először is, és ez a legfontosabb szerintem: foglalkozzunk írásokkal, egymáséival és a sajátunkkal egyaránt, vagyis dolgozzunk. Másodszor: legyünk ándörgrándok, vagyis akkora példányszámban jelenjünk meg, ami várhatóan el is fogy, ezáltal is biztosítva, hogy csak ahhoz jut el az újság, akit tényleg érdekel. Mellesleg a terjesztéshez hozzá tartozik, hogy valószínűleg két helyen vállalják majd az árusítását, potom 100 Ft-ba fog kerülni darabja, úgyhogy reméljük, valami nagyobb közönséghez is eljut. Harmadszor (bár ez inkább a legelső pont): minőséget nyújtsunk, annál kevesebbet soha! Azt hiszem, az első szám mindezen három kritériumnak megfelel.

Koncepción valamelyest kívül eső, azonban a munkamorált nagyon is jellemző dolog, hogy nem csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot egymással, hanem próbálunk minél sűrűbben összeülni, hogy személyesen beszélhessük meg az írásokat, rajzokat, satöbbit. Végül pedig aszerint dől el, mi kerül be az újságba, hogy hány szavazat érkezik rá. Ez egyébként az egyik legszemetebb módszer, amit el bírok képzelni, de egyelőre működik.

Tervezzük, hogy internetes oldalt is csinálunk a lapnak, amire a következő szám megjelenésekor mindig föltesszük az előzőt, teljes terjedelemben. Ez előre láthatóan november környékén fog először bekövetkezni, ugyanis kéthavi megjelenést szeretnénk.

Nos, ha bárki úgy érzi, föl lett keltve a figyelme az Öngyújtóra, az ne habozzon, jelentkezzen nálam vagy akármelyik alkotónál, szánjon rá 100 Ft-ot, és vegye meg!

2008. szeptember 8., hétfő

Lenin csutkája

Van egy sztorim, amit már nagyon rég meg akartam írni ide. Nem túl izgi, de azért bejegyzésnek talán megteszi.
Az úgy volt, hogy augusztusban lementünk Szepezdre a tanári táborba. Gondoltuk, ha már nincs Heptameron, legalább nyaraló tanárok családi gyülekezete van helyette. Őszintén szólva a társasági része nem annyira izgatott a dolognak, és nem is nagyon szándékoztam sok időt tölteni a táboron belül. A dologhoz hozzá tartozik, hogy Pityu haverommal már régóta terveztük, hogy nyáron lemegyünk Szepezdre egy időre, konkrétan vadkempingezni, meg kirándulni, egyszóval nomád életet folytatni. Aztán ez nagyon elhúzódott, és már csak az augusztus volt hátra a nyárból. És pont akkor jött a teacher camp. Úgy voltunk vele, hogy nekünk csak szállás kell estére, egyébként úgyis összevissza mászkálunk majd egész nap, mert az jó, úgyhogy fater megérdeklődte Pista bánál, hogy Pityu kaphat-e helyet ebben a táborban, természetesen pénz ellenében. Hát ezt valahogy nagyon nem akarta senki, mondván, hogy nem kell tönkretenni mások nyaralását. Akkor én viszont már nem akartam annyira sátrazni, szóval mi beszerveztük magunkat a táborba, Pityu meg hozott sátrat, és felverte az erdőben. Tökre örült neki, mert így nem kellett fizetnie. Az a sok szegény ember pedig, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rettegett Pityutól, sajnos kénytelen volt néha szembetalálkozni vele Szepezd egyes részein. Amúgy meg semmi para nem volt, nem is értettük a dolgot.
De ez csak a bevezető volt, igazából nem erről akarok írni. A 2006-os Heptameronban Pityu épített kartonból egy vitorlázó repülőt, amit aztán ledobtunk Hegyestűről, ami egy kisebb de annál nevezetesebb hegy, mivel megszilárdult bazaltorgonák vannak rajta, vagy valami hasonló. Egyébként rohadtul nem szabad repülőket ledobálni róla, de mindegy. A lényeg, hogy Pityu most is épített egy fasza kis repülőt, úgyhogy hárman (mert Dini is ott volt) elindultunk ismét a nevezett hegy felé. Fölfelé haladva mindenféle házak vannak a hegyoldalban, a kilátás meg nagyon szép. Az egyik ilyen házikó mellett elhaladva a következő feliratra lettünk figyelmesek egy nagy fatáblán, ami arra volt hivatott, hogy kis füzetecskéket tartson: „Pihenj meg egy kicsit. Közben válassz egy füzetet. Melyet elolvasva, életed értelmét és célját értheted meg!" Hú, mondanom se kell, egyből lecsaptunk rá, mivel mi is szakadatlanul az élet értelmét keressük. Tessék, itt van a dokumentum értékű kép, amin Pityuval éppen megpihenünk és füzetet választunk:

Hamar rájöttünk, hogy valószínűleg egy hithű keresztény háza előtt ücsörgünk, ugyanis minden füzetben vallási szöveget találtunk. Azaz hogy ez így nem pontos, mert nem csak a Bibliából idézett sorokkal találkoztunk, hanem versekkel, cikkekkel, satöbbi, de azok egyértelműen vallási keretbe voltak ágyazva. Már egy ideje ott ültünk, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy öreg bácsi áll a fölöttünk lévő bokor mögött, és figyel. Aztán szép lassan odabicegett hozzánk, köszönt, és földöntúli örömét fejezte ki, hogy vannak még a világban fiatalok, akiket érdekel A HIT. Én ekkor már álltam fel, hogy távozzak, de a bácsi mindenáron társalogni akart. Szerencsére Pityu személyében megtalálta az ideális beszédpartnert, így nekem nem kellett Jézusról csevegnem. Nem mintha baromságnak tartanám a témát, vagy utálnám a vallásos embereket, mivel majdnem minden rokonom az, csak ha valaki saját maga gyártotta füzeteket helyez ki a háza elé, az nekem legalább annyira gyanús, mint érdekes. Dinivel össze-összenéztünk, és hallgattuk a bácsi lehengerlő eszmefuttatását a keresztény hitről és a világ problémáiról, melyet a következő mondattal zárt (nem emlékszem már pontosan rá, de a lényege valami hasonló): „Lenin azt mondta, ne legyetek csutkák, emberek, és mást se tegyetek azzá”. Úgy tettem, mintha fújnám az orromat, de közben eszméletlenül röhögtem. A mondat jelentését a bácsi amúgy elmagyarázta, de én nem tudtam figyelni rá, mert röhögtem tovább, főleg, mikor azzal folytatta, hogy nemrég erre járt valami több fős fiatal társaság, és ő vendégül látta őket — jobban mondva fogott egy almát, beleharapott, és letette eléjük az asztalra. „Képzeljék el, azok a fiatalok nem fogadták el az almát, mert nem értik Lenin szavait!”, mondta fejcsóválva. Felfogtuk, hogy a bácsi részéről ez az almás izé egy gesztus volt, egy tanító jellegű példa a fiatalok felé, hogy mindenki részesedjen ugyanabból a dologból ugyanakkora mértékben — vagyis senki se rágja le csutkáig az almát. A bácsi elismételte Lenin bölcsességét, amire Pityu a következőt válaszolta: „Lenin sok más dolgot is mondott, például hogy éljen a kommunizmus és a kereszténységnek el kell tűnnie.” Az öreg bácsi nagy szemekkel nézett Pityura, majd, mint egyfajta igazolásául annak, amit eddig a kereszténységről elmondott, így szólt: „És mi most a helyzet? Lenin nincs sehol, kereszténység viszont még mindig van!”
Beláttuk, ezzel az érvvel nem lehet vitatkozni, meg nem is akartunk, úgyhogy elköszöntünk és folytattuk utunkat. Pár perc néma hallgatás után aztán kibukott belőlünk: „Ez a fószer tényleg azt hiszi, hogy ha beleharap egy almába, utána majd mindenki enni akar belőle?”

2008. szeptember 7., vasárnap

Ópium

A legutóbbi másfél hónapban, úgy vettem észre, a legcsekélyebb mondanivalóm sem volt senki számára, és elég jól elvoltam ezzel. Viszont tény, hogy itt van ez a félbehagyott vállalkozás, ez a blog, amelyre egy magamfajta wilaagfaszának heti egy bejegyzést odavésni nem lehet nagy mutatvány. Már abból összejön, ha röviden leírom, mi történt az elmúlt héten muszájból, „szellemileg”; ez is fog történni. Ne várjatok sokat.

*
A közelmúltban elkezdtünk iskolába járni. Én tanárként a naposabbik oldalon; a gyerekeknek mindenképpen rosszabb. Egyelőre persze könnyített cuccok vannak. Tinglitangli. Bevezető ár. Szemrevételeztem az osztályomat, és az a bizodalmam támadt, hogy ezt az utolsó évet még nagyjából kihúzzuk majd egymás mellett. (Hosszabb időszakra már nem mernék velük vállalkozni.) Gravitálnak persze most már szétfelé — ez rendjén való. Sajnos átlagosodnak is, de nem végzetes mértékben. Sőt. Pár hónapja, a búcsú meghatott pillanataiban azt gondoltam róluk, talán ők az utolsó értelmes társaság, akik tanulással védekeznek a világ ellen, ami messze nem a legrosszabb stratégia, és nem kevés ész kell rájönni erre, hogy így is lehet csinálni, és a sok hülye felnőtt között még ez a legegyszerűbb. Ez be is fog jönni, látom: tartható. De azért persze nem fogom rájuk feltenni az életemet, ötvenkét évesen műhiba lenne. Az első adandó alkalommal úgy leráznak majd magukról, mint teve a homokot. Ez is a diákértelemhez tartozik, és ezt is helyeslem.

*
A múlt héten azt játszottuk, hogy filmet nézünk; egy Csáth Géza-adaptációt kaptam elő, az Ópium című Szász János-filmet, tessék, drágáim! Volt prüszkölés, persze, főként, hogy mi ez? Pornó? Horror? Dehogy, mondtam: azoknál sokkal lájtosabb, és épp ezért elviselhetetlenebb, majd meglátjátok. Úgy az osztály egyharmadát földhöz is verte rendesen. Egy másik harmada okos — filmes — érveket keresett vele szemben. Szóval elvoltunk az egésszel, megbeszéltük.
Érdekelt a véleményük, de persze sokkal jobban érdekelt a magamé. Mert én ezt a filmet már vagy két éve láttam — jó, lehet, hogy csak másfél, mindenesetre az ősidőkben, azóta gyakorlatilag mindenhez változott a viszonyom, és rendre ellenőriznem kell, mennyiben. Hát ehhez elég méretesen. Persze nagyon hülye érzés úgy filmet nézni, hogy az ember háta mögött pofákat vág harminc kölyök, szóval úgy nem zavartalan — állandóan lesben áll ilyenkor a felnőtt, és latolgatja, mit gondolhatnak most valójában a gyerekek. Mintha lehetne befolyásolni. De ezt ki tudtam kapcsolni végül.
A végeredmény: változatlanul tetszett a film kíméletlensége, de zavart már az esztéticizmusa, művisége, képi szépelgése, a keresettsége, a kiszámíthatósága. Nem bukott meg a szememben ezúttal sem — de meg sem győzött. Emlékszem, mennyire erősnek találtam a (szerintem tényleg bődületesen tehetséges és merész) női főszereplő játékát első ízben — nos, ugyanannyira ujjgyakorlat-szerűnek láttam most. Ez persze egyébként inkább a színészvezetést minősíti, már ha minősít persze bármit az én bárminemű benyomásom.
Szász János azt mondta valamikor: szerinte Csáth Gézán át lehet mostanában leginkább beszélni az ember állapotáról. Persze: jól látszik, Szász tényleg látleletnek tekinti ezt a dolgot. Mi a látlelet lényege? Az egyik fiú részben megfogalmazta: aki okos, az tehetetlen, aki tehetne valamit (a főorvos), az buta. Ez azért így túl szimpla. Hozzátenném, hogy a látlelet szerint az okos meddő és önfelszámoló; aki pedig alkot, az üresben jár és monomániás. Szép kis skála. Csak éppen túl szép modell. Sarkos, szögletes, szimmetrikus. Nem vitás, jól lehet filmezni. Iszonyatos és esztétikus képekben. Ragyog a napfény az idióta szája szélén kicsorduló nyálon, a véren, gennyen, a szemüregbe hatoló vésőn, az injekciós tűn, a meredő női mellbimbón, mindenen. Igen, mint Diogenész mondja: mindenhova besüt a nap, még a budiba is, mégsem mocskolódik be.
Csak mintha a szokásosnál is fényesebben csillogna. Talán mert tudja, hogy filmezik.