A világ peremén

Tegnap két sör után már pont jól éreztem magam ahhoz, hogy ne fázzak odakint abban a kurva hidegben. Itt az ősz, egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül, és én az éjszaka közepén arra ébredek, hogy szétfagyok.
De a Törpében már jó volt ücsörögni, és mondom, utána is kellemes volt odakint. Dini most fotós suliba jár, meg fog tanulni fényképezni. És szerencsére érdekli is a dolog, mert én speciel úgy gondolom, van hozzá érzéke. Akár van, akár nincs, házi feladatot, mint minden jóravaló gyereknek, neki is kell csinálnia. Ez elég jó érv ahhoz, hogy a Liget tér közelében fekvő, használaton kívüli alagutat szemelje ki fotója tárgyának — és éppen elegendő nekem, hogy én is ott legyek, mikor az öcsém egy kétméteres fényképezőállvánnyal letáboroz Kőbánya hangsúlyozottan legcsodálatosabb környékén. Na de milyen a jó fotós, ha nem bevállalós?
Ám ha van egy bátyja, máris sokkalta több lehetőség kínálkozik művészi fotók kivitelezésére. Ahogy odalenn a vaksötétben, csatorna- és trágyaszagban a megfelelő beállításokat kerestük, az alagút végében a koromfekete árnyékok közül egy kivált, és elindult felénk. Az árnyék a mellkasomig sem ért, és amint a fény vonzáskörébe lépett, kiderült, hogy nem is árnyék, simán csak egy hajléktalan. Udvariasan köszönt, majd megkérdezte, melyik lap számára dolgozunk. Egyiknek sem, feleltük, egyelőre még csak tanulunk. Kérte, hogy adjunk neki egy szál cigit. Nem adtam, mert nekem is alig volt már. Hát akkor legalább annyi pénzt, hogy egy dohányt vehessen. A legolcsóbb dohány, ha jól számolom, olyan négyszáz forint körül van, válaszoltam, az meg egy kicsit sok lenne. Á, nem, háromszázötven forintért már lehet kapni, mondta. Jó, de nézzen már ránk, fiatal kiscsávók vagyunk, nincs keresetünk, azon kívül mi is nagyon örülnénk, ha lenne most nálunk akár csak kétszáz forint is, magyaráztuk neki. Persze végül harminc forintot a kezébe nyomtunk, pont annyit, amennyi a zsebünkben volt. És ez végül is tisztességes ár, ha azt vesszük, hogy utána fél órán keresztül engedte magát fotózni. Sőt! Még ő kérte Dinit, hogy készítsen róla fényképet!

Itt jövök én a képbe, hiszen természetes beállításokat akartunk, szóval hamar átvettem a beszélgetés fonalát a saját kezembe, így Dini szabadon tudott kattintgatni, és készülhetett néhány „öreg homeless megváltja a tudatlan huszonéves srácot” típusú kép. Igen, az öregnek volt mondanivalója bőven. Először elszavalt egy verset, amit állítólag ő maga írt, ám ahhoz nekem túlságosan hibátlan felépítésűnek és szerkezetűnek tűnt, hogy tényleg az övé legyen (a címe „Szeretném, ha szeretnének” volt, de tény, hogy nem az Ady-féle). Persze nem akartam kétségbe vonni a szavait, ezért megkérdeztem, hogy régen költő volt-e. Azt mondta, nem, de van még egy verse. Elszavalta azt is. Az is nagyon jó volt. Erős a gyanúm, hogy olyan verseket mondott, amiket nekem illenék ismernem, de mindentől függetlenül annyi biztos, hogy szavalni tudott, ha nem is Versdallamos szinten.
Nem is hittem volna, hogy mindez velem történik, ha rövid időn belül nem derült volna ki, hogy a fazon Jézus Krisztus igéjének egyik legfőbb hirdetője. És komolyabban beszél, mint a Vidám Vasárnap tagjai. „Mondjatok nekem az elektronnál és a protonnál kisebb valamit” – adta fel nekünk a leckét. „Hát az Isten lelke” – válaszolta meg saját talányát. „És mondjatok az elektronnál és a protonnál nagyobbat” – jött az újabb kvíz. „Az Isten szeretete.” Bólintottam, mint aki elismeri a másik ember zsenijét és önmaga alul maradását. És jött a szokásos szöveg, csak most egy hajléktalan tolmácsolásában. Hogy aki szeretni tud, az rossz ember nem lehet, és mivel nincs olyan ember a Földön, aki ne tudna szeretni, hát csak jó emberek vannak mindenhol. Az Isten mindenben ott van, ami jó, és az előbb bennünk is ott volt, amikor pénzt adtunk neki. De az igazi szeretet az az önzetlen szeretet, mert az a legistenibb valami. Mondtam, hogy olyan egész egyszerűen nem létezik. De én csak higgyem el, hogy létezik, erősködött. „Akkor miért attól szenvednek az emberek legjobban, ha nem szeretik őket viszont?”- kérdeztem. „Nincs teljesen tiszta, érdek nélküli szeretet, mert az ember legalább ugyanannyi szeretetet akar saját magának, amennyit ő ad.” Erre az öreg azt mondta: „Értelmes gyerek vagy te, értelmes, csak a felfogóképességeddel van baj”. És elmesélte, hogy volt neki egy nagy szerelme régen, az érzés még ma is benne van, hogy egyszerűen már az boldoggá tette, hogy látta a nőt, hogy a közelében tudta, bár ezen kívül semmi nem volt köztük. Ugyan már, legyintettem, ez még nem önzetlen szeretet, hiszen minden ilyen plátói dologban ott van a vágyakozás. És aki vágyakozik, az valamit magának is akar. „Ez most nagyon rossz, amit csináltál” – szólt közbe. Érdeklődtem, hogy mit csináltam. „Hát legyintettél, és ez a mozdulat jelzi, hogy egy pillanatra megszállt téged az Ördög!” – mutatott rá erre a nyilvánvaló tényre. „Az Ördög mondatta veled, amit mondtál. Én soha nem hagynám, hogy valaki más adja a számba a szavakat, hogy valaki más beszéljen belőlem!” Biztosítottam, hogy legközelebb ilyen nem fog előfordulni, és igyekeztem nagyon komoly arcot vágni mindehhez. Hát azt jól teszem, válaszolta, és egyébként, csak hogy tudjam, létezik önzetlen cselekedet. (Itt, úgy éreztem, némileg eltértünk az eredeti tárgytól, vagyis az önzetlen szeretettől, de azért kíváncsi voltam.) Nos, mint megtudtam, az ő részéről önzetlen cselekedet volt, amikor odajött hozzánk (egy kevéske) pénzt kérni, mert azt akarta elérni vele, hogy a saját szemünkkel lássuk a JÓt, az Istenit, ami abban nyilvánul meg, hogy odaadjuk neki utolsó filléreinket. Hozzátette, hogy akár kést is ránthatott volna, de az nem lett volna szép dolog.
Ennyiben maradtunk hát. A hideg arcon csapott, mikor feljöttünk az aluljáróból, és én reménykedve nézegettem az elkészült fotókat, hátha Dininek sikerült az Istent, vagy legalább az Ördögöt lencsevégre kapnia, akik mindketten megjelentek Kőbánya legsivárabb környékén ezen a szeptemberi napon.