Ópium

A legutóbbi másfél hónapban, úgy vettem észre, a legcsekélyebb mondanivalóm sem volt senki számára, és elég jól elvoltam ezzel. Viszont tény, hogy itt van ez a félbehagyott vállalkozás, ez a blog, amelyre egy magamfajta wilaagfaszának heti egy bejegyzést odavésni nem lehet nagy mutatvány. Már abból összejön, ha röviden leírom, mi történt az elmúlt héten muszájból, „szellemileg”; ez is fog történni. Ne várjatok sokat.

*
A közelmúltban elkezdtünk iskolába járni. Én tanárként a naposabbik oldalon; a gyerekeknek mindenképpen rosszabb. Egyelőre persze könnyített cuccok vannak. Tinglitangli. Bevezető ár. Szemrevételeztem az osztályomat, és az a bizodalmam támadt, hogy ezt az utolsó évet még nagyjából kihúzzuk majd egymás mellett. (Hosszabb időszakra már nem mernék velük vállalkozni.) Gravitálnak persze most már szétfelé — ez rendjén való. Sajnos átlagosodnak is, de nem végzetes mértékben. Sőt. Pár hónapja, a búcsú meghatott pillanataiban azt gondoltam róluk, talán ők az utolsó értelmes társaság, akik tanulással védekeznek a világ ellen, ami messze nem a legrosszabb stratégia, és nem kevés ész kell rájönni erre, hogy így is lehet csinálni, és a sok hülye felnőtt között még ez a legegyszerűbb. Ez be is fog jönni, látom: tartható. De azért persze nem fogom rájuk feltenni az életemet, ötvenkét évesen műhiba lenne. Az első adandó alkalommal úgy leráznak majd magukról, mint teve a homokot. Ez is a diákértelemhez tartozik, és ezt is helyeslem.

*
A múlt héten azt játszottuk, hogy filmet nézünk; egy Csáth Géza-adaptációt kaptam elő, az Ópium című Szász János-filmet, tessék, drágáim! Volt prüszkölés, persze, főként, hogy mi ez? Pornó? Horror? Dehogy, mondtam: azoknál sokkal lájtosabb, és épp ezért elviselhetetlenebb, majd meglátjátok. Úgy az osztály egyharmadát földhöz is verte rendesen. Egy másik harmada okos — filmes — érveket keresett vele szemben. Szóval elvoltunk az egésszel, megbeszéltük.
Érdekelt a véleményük, de persze sokkal jobban érdekelt a magamé. Mert én ezt a filmet már vagy két éve láttam — jó, lehet, hogy csak másfél, mindenesetre az ősidőkben, azóta gyakorlatilag mindenhez változott a viszonyom, és rendre ellenőriznem kell, mennyiben. Hát ehhez elég méretesen. Persze nagyon hülye érzés úgy filmet nézni, hogy az ember háta mögött pofákat vág harminc kölyök, szóval úgy nem zavartalan — állandóan lesben áll ilyenkor a felnőtt, és latolgatja, mit gondolhatnak most valójában a gyerekek. Mintha lehetne befolyásolni. De ezt ki tudtam kapcsolni végül.
A végeredmény: változatlanul tetszett a film kíméletlensége, de zavart már az esztéticizmusa, művisége, képi szépelgése, a keresettsége, a kiszámíthatósága. Nem bukott meg a szememben ezúttal sem — de meg sem győzött. Emlékszem, mennyire erősnek találtam a (szerintem tényleg bődületesen tehetséges és merész) női főszereplő játékát első ízben — nos, ugyanannyira ujjgyakorlat-szerűnek láttam most. Ez persze egyébként inkább a színészvezetést minősíti, már ha minősít persze bármit az én bárminemű benyomásom.
Szász János azt mondta valamikor: szerinte Csáth Gézán át lehet mostanában leginkább beszélni az ember állapotáról. Persze: jól látszik, Szász tényleg látleletnek tekinti ezt a dolgot. Mi a látlelet lényege? Az egyik fiú részben megfogalmazta: aki okos, az tehetetlen, aki tehetne valamit (a főorvos), az buta. Ez azért így túl szimpla. Hozzátenném, hogy a látlelet szerint az okos meddő és önfelszámoló; aki pedig alkot, az üresben jár és monomániás. Szép kis skála. Csak éppen túl szép modell. Sarkos, szögletes, szimmetrikus. Nem vitás, jól lehet filmezni. Iszonyatos és esztétikus képekben. Ragyog a napfény az idióta szája szélén kicsorduló nyálon, a véren, gennyen, a szemüregbe hatoló vésőn, az injekciós tűn, a meredő női mellbimbón, mindenen. Igen, mint Diogenész mondja: mindenhova besüt a nap, még a budiba is, mégsem mocskolódik be.
Csak mintha a szokásosnál is fényesebben csillogna. Talán mert tudja, hogy filmezik.