A sötétség lovagja

Kétezeröt legjobb nyári filmje számomra minden kétséget kizáróan a Cristopher Nolan rendezte Batman: Kezdődik! volt, merthogy egymás után kétszer is elmentem érte a moziba. Akkor még nem tudtam, hogy a szinte ugyanabban az időpontban bemutatott Sin City mérföldekkel köröz le mindennemű addig létező (és azóta létrejött) képregényfilmet — ha tudtam volna, arra valószínűleg nem kétszer, hanem milliószor akartam volna elmenni. De hát három évvel ezelőtt nekem fogalmam sem volt, ki az a Frank Miller, és főként, hogy mi az a Sin City.
Maradt hát a Batman, és én ezt akkor cseppet sem bántam. Annyira bejött, hogy azt szavakkal csak nehezen tudnám körülírni. Fenntartásaim persze akadtak (elsősorban a batmobil kapcsán, azt ugyanis nehezményeztem, hogy egy szupertankot csináltak belőle, ami kurvára nem illik Gotham város köpenyes igazságosztójához), de azok felett, ha némi erőfeszítéssel is, végül átsiklottam, mert úgy éreztem, egy igazán jó és erős történetfolyamot indítottak útjára, ami a Joel Schumacher-féle giccsparádék után végre méltó a Denevérember legendájához. Ezt az érzést csak még jobban erősítette bennem annak a ténye, hogy viszont az én szívemnek oly kedves Pókemberből a vászonra valóságos szappanoperát varázsoltak, totálisan tönkrevágták, elárulták, közröhej tárgyává tették, és ez nekem fájt. Pókember kalandjain nőttem fel, a Batman-univerzummal nem is vagyok hát rendesen tisztában, de azt éreztem, hogy az új széria alkotói alázattal viseltetnek a karakterek iránt, és az ilyesmi mindig tetszik nekem.
Tehát kijelenthetem, hogy A Sötét Lovagot vártam az elmúlt három évben a legjobban. Sejtettem-e, hogy némileg csalódni fogok? Sejtettem hát.
Abban biztos voltam, hogy nem véletlenül olyan nagy a hisztéria Heath Ledger halála körül: tutira vettem, hogy kurvajól játszik. (Hogy mit, az más kérdés.) És persze azt is előre tudtam, hogy a neve valamilyen módon kapcsolatba fog kerülni az Oscar-díjjal. Fájdalmas, de nyertem. Ahogy Dalma mondta: „Nevetséges. Batman című filmből egész egyszerűen nem jelölnek Oscarra semmilyen színészt, csak ha meghal”. És hát tényleg.
Csak hogy tisztázzam: A Sötét Lovag engem nem győzött meg. Heath Ledger viszont olyan überfaszán játszik, hogy az ember szinte beszarik. Így utólag is sajnálom, hogy kinyírta magát — ez a szerep lehetett volna a karrierje ugródeszkája.
De hogy a Jokert alakította volna? Kétlem. Egy pszichopata őrültet játszott, aki késekkel vagdalkozik, és sokkal inkább félelmetes, mint vicces, teátrálisnak pedig alig nevezhető. Persze mindez nem száz százalékig igaz, hiszen azért fellelhető benne az alapkarakter néhány vonása, mégis, a Ledger által életre keltett Joker inkább csak nevében egyezik képregénybeli eredetijével. Sminkelt arca pedig meglepő hasonlóságot mutat a Brandon Lee alakította Ericével a Holló című filmből (ami egyébként szintén képregényből készült). Ám mindez szinte lényegtelen; a film erőssége még mindig leginkább ebben a karakterben rejlik.
Ez a mozi ugyanis nem lett rendesen megcsinálva. A történetben rejlő lehetőségek nem lettek rendesen kibontva, és a Batman—Joker kettősség is csak mellékesen van jelen benne. Holott ha valamire, akkor erre kellett volna igazán ráfeküdni, nem pedig belekeverni a Harvey Dent-szálat (ami egyébként lehetne ugyanolyan fontos, de így a végére inkább csak zavaros és zavaró). És igen, ez a film helyenként unalmas. Ez az unalom pedig pont abból ered, hogy a lehető legtöbb szálat és szövevényt akarták egyetlen moziba sűríteni ahelyett, hogy valamelyiket jobban kifejtették volna. Emiatt a nem-kifejtés miatt lehet az is, hogy Dent begolyózása és a Rachel iránti szerelme közti párhuzam kissé erőltetettnek hat, valamint hogy a Batman és Joker közötti mélyebb lelki kapcsolat (egymás ellenpontjai, kiegészítik egymást, szükségük van a másikra) csak mint odavetett szó lóg a levegőben. Amennyire én tudom, Alan Moore volt az első, aki az egyik leghíresebb Batman-történetben, az általa írt Gyilkos tréfában komolyabban foglalkozott a kérdéssel, hogy mégis mi teszi a Jokert Batman legnagyobb ellenfelévé, mi az, ami vonzza őket egymás felé, mi az, ami összeköti őket. Ebből a filmből nemigen tudjuk meg, csak a Joker monológjából derül ki, hogy szerinte a sötét lovag nélkül őneki nem lenne értelme, és hogy az emberek szemében bizony mindketten őrültnek tűnnek. Na igen, ez az a vonal, amin én szívesen továbbmentem volna az alkotók helyében.
Persze belátom, nehéz dolog olyan filmet összehozni, ami a különböző rétegek vágyát maradéktalanul kielégíti. Nem könnyű a képregényesekkel, és nem könnyű azokkal, akik simán csak szórakozásból mennek el a moziba egy olyan hős kalandjait bámulni, aki kívül hordja az alsógatyáját. Egyvalamit viszont igazán beláthatnának ott Hollywoodban: a kevesebb lehet több. És az sem biztos, hogy minden egyes filmben el kell lőni ugyanazokat a sablonokat: itt például ugye Kétarc Harvey-t (aki mellesleg kísértetiesen hasonlít a „félig kész” Múmiára, ebből kifolyólag a megégett arca nem teszi drámai figurává, csak nevetségessé) muszáj volt a végén megölni ahhoz, hogy erkölcsi drámát lássunk, melyből így végül mint jó ember kerül ki, aki mindössze a jó és rossz közötti egyensúlyt vesztette el, nameg a hitét is.
A Sötét Lovag olyan, mint ez az írás: sok lehetőség van benne, amit végül mind hagytak kicsúszni a kezeik közül. Az ember megnézi, és hiányérzete van. Én már kétszer láttam, és most készülök megnézni harmadszor — másodszorra jobban tetszett, harmadszorra talán még jobban fog. De ez nem az a film, amiért kétszer elmennék a moziba, vagy aminek a folytatását remegve várom. Én már egyedül csak az X-Men következő részében bízom, ha lesz egyáltalán, mert ott még van miért reménykedni.
A fentiek ellenére mégis ajánlom A Sötét Lovagot, mert — soha nem hittem volna, hogy én valaha ilyet mondok, de — Heath Ledger alakítását érdemes látni. És nem azért, mert meghalt.