Nagyon kicsikék az összes angyal

(Kisblog/6)

Parti Nagy Lajost a jelenlegi magyar irodalom legnagyobb bujkálójának lehet tekinteni, olyan alkotónak, aki annyira elbújt a formai és nyelvi játékaiba olvasói és önmaga elől, hogy már senki sem találja őt, lassan talán már ő se, legfeljebb még a régmúlt szövegeiben. Erre döbbentem rá nemrégen, amikor újraolvastam a Szódalovaglás című kötetét. Abban, sokszoros vattarétegekbe burkoltan, olyan vers- és vérszivárgásokra bukkantam hirtelen, amilyenekre sosem gondoltam volna, pedig nem tegnap ismertem meg a gyűjteményt. Lapoztam megdöbbenten tovább: Grafitnesz, hát ugyanez; korábbi versek: ott is ugyanez. Hogy nem láttam ezt eddig, amikor most kiveri a szemem? Lírából, halálérzésből, elmúlásból, elégiából van ez az ember, sőt abból is volt mindig. Hihetetlen. Vajon miért? Mindegy is, de tényleg jobban teszi, ha titkolja. Ma a vérzőkre már rá se néznek, folyjál már el! de gyorsan, csendben, és ne kenj össze mindent! — , ezek itt már az együttérzés szavai. Ilyenek lettünk. Csokonai, Vörösmarty, Ady, Pilinszky ideje (amikor szájtátva, lelkesedve, felajzott együttérzéssel állta körül az igazi sebet vagy akár a festett vérzést húsz barát, olykor egy komplett nemzet) lejárt. És a görcsökben fetrengő meg nem is tud többé elbújni sehova. Na jó, kifekhet az utcára hontalannak. Szabad neki, jogállam. És van még valami, igazi költő számára még ennél is borzasztóbb: ha kimondja a fájdalmát, az már giccs lesz feltétlenül: az eddig megvalósultaknál többféle önbevallásra a költői nyelv már nincs kiképezve, ezt már Weöres is észrevette az ókorban, meg Tandori, valamivel később. És bár „jobb a giccsel puhán szembenézni”, azért azt mégis biztonságosabb áttételesen, kicsit eltolva magunktól. Izzon a galagonya, de ne mi, váljon lánnyá és sírjon, nekünk ahhoz semmi közünk, ez volt már Weöres megoldása is. És minden nap más versbunkerbe bújt el. — Szép mustrát állítottam össze a napokban ebben a tárgykörben Parti Nagy versbunkereiből is, de minek is raknám őket ide? Arra jutottam, befejezem ezt a bejegyzést valami mással: Varró Dániel Boci-boci átiratával. Varró ugyanis megírta vagy húszféle variációban ezt a kis gyerekverset, és az egyik legsikerültebb a sorozatban a Parti Nagy Lajosos változat, a taknyos angyalokkal, a sóhajnyi, azúrbúl gyúrt gömbökkel, a parányi meghalásokkal. Varró tudja, kicsoda Parti Nagy, tudja, miféle rilkemarcsis sebeket rejteget és hogyan bújtatja el őket. Íme:

az emb’ elköltözik hazulról
ha fogytán már a friss teje
sóhajnyi gömböt gyúr azúrból
hány fülből áll egy kis tehe
kicsinyke marha hány farok
farába hetyke műrovar csíp
körötte taknyos angyalok
s az őszi napban rilke marcsi
akár felpöndörült bacon
a hold is lassudan pofát nyit
ne bőgj ha mondom kis bocom
mindnyájan meghalunk parányit
ne bőgj az élet tarka lom
amfora ohne tartalom

(Parti Nagy Lajost nagyon szeretem, még mostanában is, hogy már csak drámákat ír át, meg murmutérozik. Majd lesznek még itt meglepetések, de ha nem, az se baj. — Varró Dániel versciklusa, a Változatok egy gyermekdalra a Bögre azúr című, legelső kötetében jelent meg, erősen megszűrve: a neten még vagy tíz, kötetbe fel nem vett változat található, Puskin-, Villon-, Faludy-imitációk, egyik jobb, mint a másik. Ezek az „átiratok” általában nem csak formajátéknak jók, hanem tényleg kikémlelik a kifigurázott alkotó mesterségbeli és személyes titkait, mániáit. Ezt a magyar irodalomban eddig főleg Karinthy tudta. Nos, Varró is van olyan jó.)