Katapult

Két órája sincs, hogy levelet küldtem valakinek, akinek sokkal többször kellene írnom, mert nálam sokkal nehezebb helyzetben van, szinte félelmetesben, és minden jó szó, a legügyefogyottabb is, össze tud valamit habarcsolni az ilyen helyzetben levők lelkén. Én meg ehelyett panaszkodtam őneki, sírdogáltam, a fejemet hülyéztem, vádaskodtam rá, hogy miért nem működik még mindig rendesen, amikor már orvosi papírom is van a rendbenlevésemről és hétfő óta gyógyszert sem kell szednem, sőt fél évig felülvizsgálatra sem kell járnom. Két és fél évnek van vége, basszus! De nincs, és vajon lesz-e. Nem, nyilván most már örökre hülye maradok. Ilyesmiket írtam neki, ahelyett, hogy másféléket írtam volna. Mondjuk vicceseket. Vagy — de nincs vagy. Vicceseket.

Azt az egyet azért megírtam neki, hogy mostanában el-eljátszom a tőle tanult katapultálással. Ez tényleg igaz. A katapultozás lényege, hogy valakit, aki épp akkor ott van, de ne legyen, képzeletben katapulttal kilövünk. A találmány jópár éve született, hosszú értekezlet volt, ő meg egy barátnőjével (barátnőnkkel) ott állt a teaforralónál, és majd megdöglöttek, úgy pukkadoztak. Néha kénytelenek voltak le is bukni a pult mögé, olyan fékezhetetlenné váltak. Két Aromo. Egyszóval hihetetlen jókedvük volt, összesúgtak és hangtalanul röhögtek, aztán újra pusmogtak és megint csak röhögtek. Három órán keresztül ment ez, én meg végig néztem őket a helyemről, jó kisfiú. Hát kiderült utólag, hogy épp akkor találták ki a katapultozást: a vezérszónokokat, aztán az összes nagy komoly hozzászólót sorban kilőtték, némelyiket ruhátlanul, egy szál kukiban, azt még vidámabbnak érezték. Szép lassan vége is lett az értekezletnek, persze többeket jópárszor ki kellett lőniük hozzá.

Ahogy ezt ott akkor elmondták, megállapítottuk, hogy a lehető legtartalmasabban töltötték az időt. Kicsit emlegettük Parti Nagy akkor még elég friss regényét, az ezer darab fehér óvodással. Aztán elfelejtődött a felülmúlhatatlannak hitt módszer, talán mert kevésbé vidám idők jöttek, vagy csak mi lettünk szorongóbb szarok. A közös barátnő, a hullámos hajú csoda megbetegedett, szép lassan kisorvadt közülünk, egyre ritkábban láttuk, aztán meg már egyáltalán nem. Nem az a feladós fajta persze, most éppen Dél-Amerikában próbálkozik önmaga és a világ rendbehozatalával. De tőlünk mindenesetre elment, és aztán levelezőtársam is, a másik káprázat, akinek a cikázásait követni sem tudná átlagos halandó. Most épp Berlinben van, és a barátok szűk körén kívül senkinek semmi köze hozzá, miért, és vajon mit is csinál ott.

A lényeg, hogy rám hagyta a katapultozás nemes szokását, és mint ahogy azt most megírtam neki, a módszer nemrégiben a feledés homályából felbukkant bennem valahogy, én kipróbáltam, és megint életképesnek bizonyult. Legnagyobb előnyének tartom, hogy meghökkentő és szórakoztató. Ott jönmegy valaki, beszélni egyáltalán nem lehet vele semmiről, hiszen betanított értelmiségi az istenadta, sokszor próbáltam, nem ment. Hát most így beszélem meg vele a világ dinamikáját. Röpülni szépen tud.

A katapultozás nagy előnye még, hogy mindenféle stílusokat lehet képzelni az illetők röpüléséhez, én legalábbis szoktam, amitől hirtelen — lesz nekik stílusuk! Ezt kifejezetten ajándékba adom. Ha nem vagyok elégedett azzal, amit láttam, megpróbálom őket másképpen röptetni. Azt vettem észre, hogy a látvány kezd bennem kissé átalakulni, valószínűleg A Mester és Margarita kezdetben nyilván tudattalan hatására. A férfiak egy része kezd most már kifejezetten ártányosodni, néha kezükben aktatáskával repülnek, de akinél ez rendszeridegen, az hátizsákkal is nekivág. Van gyeplabdaütős is. Natasát nem nagyon találok, de egyáltalán: nem nagyon vetkőztetem én ott a nőket, képzeletben se esik jól valamiért. Margaritaságról meg senki ne is álmodjon. Illetve, álmodni éppen szabad.

Mindez diákkal kapcsolatban soha eszembe sem jut, pedig eléggé terhemre tudnak lenni ők is. De az más. A diákot röptesse más: szokta is.

Hát ennyit erről. Ugye, mennyire hibbant vagyok?