Bejegyzés no. 4

(Ezt a szöveget tegnap kezdtem el írni, úgyhogy a ’ma’ valójában tegnap, és így tovább.)

Ma fotókiállításon voltam az osztályommal. Az Árpád hídnál vettem észre az SMS-t, ami közölte velem, hogy „holnap 10–től B. órája az 5. ker.-ben, a Szabad sajto u 5 alatt lesz.”

[Még mielőtt továbbmennénk, egy kis magyarázat: B. a szakelmélet-tanárom, aki valamilyen ok folytán azt képzeli, hogy neki mindenképpen be kell mutatnia azt a hatalmas tudását, amit a híres-neves művészeti egyetemen nagy nehezen beleerőszakoltak. Na de erről majd később.]

Visszatérve az SMS-hez: bevallom, nem teljesen értettem. Miért lenne holnap? Szombaton?! Csak Óbudán, az üres tanteremben esett le, hogy az a holnap valójában ma, az SMS tegnapi, úgyhogy rohantam a buszhoz, amint megtudtam, hol is van az a bizonyos Szabad Sajtó utca. Szeretném, ha a kedves olvasó nem esne az én hibámba: ilyen utca nem létezik. Szabad Sajtó út, na olyan van. (Amúgy furcsa, mert sok helyen utcának írják. Talán ezért találtam oda.)

Tehát: Étienne Sved fotókiállítását néztük meg. Ő egy zsidó származású, Magyarországon született fotós (eredetileg Süsz Istvánnak hívták), aki egész életművét külföldön hozta össze, mivel ’38-ban Egyiptomba menekült, a háború elmúltával pedig Párizsba költözött. Már nem él. (Sajnos csak az algériai és egyiptomi fotóiból tudok mutatni néhányat, a világháló ugyanis, úgy tűnik, még soha nem hallott ilyen nevű fotósról.)

Fél 11-kor sikerült bejutnunk a galériába, és arra a röpke egy órára, amíg ott voltunk, azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy 1 oldalas elemzést a kiállításról, amit még ott le is kell adni. Téma: milyen stílusú, témájú képeket készített Sved, mi érdekelte fotós szempontból?

Hát, oké. Nézegettem, jegyzetelgettem. (Egész jó kiállítás volt.) El is kezdtem írni az elemzést, mert azért egy óra nem túl sok idő erre, ha még nézelődni is kell. Csakhogy ekkor a tanárunk valószínűleg rájött, hogy ő tanult az egyetemen 1-2 szempontot, ami alapján képes összefüggő mondatokat alkotni a kiállításról, és nem bírta ki, hogy segítség címszó alatt ne ossza meg velünk.

Amit elmondott, annak egy része leolvasható volt a kiállított fotókról, másik része alájuk is volt írva, harmadik részét pedig én magam szerettem volna leírni (nagyrészt azt mondta el amúgy, amit a linkre kattintva magatok is olvashattok). Miközben tehát a teljesen fantáziátlan, de nagyon okosnak szánt elemzéseket hallgattam, azon tűnődtem, mit is csinálna ilyenkor egy jó tanár. Hát, valószínűleg arra lenne kíváncsi, mit gondol a diák, nem kezdene el okoskodni, hogy demonstrálja, mennyire felkészült, és nem próbálná megelőzni a tanítványokat, hogy ő mondhassa meg a tutit. Olyan érzésem támadt, hogy az egész feladatot csak azért adta fel, hogy örülhessen, mennyivel többet tud nálunk. Holott egy fenét. (Egyébként az egész ember ilyen: rohadtul művészinek képzeli, hogy nem ért a számítógépekhez, nem tud angolul, stb. Ő a szétszórt, hanyag művészlélek. És persze rohadtul nem érdekli a többi ember –ez pont abból látszik, hogy a legnagyobb hülyeségekre is úgy reagál, mintha komolyan venné. Na persze ez így kissé sarkított.)

Szóval, miután majdnem minden leírásra szánt gondolatomat visszahallottam valamilyen formában, úgy éreztem, muszáj olyat írnom, hogy tudassam a tanárral: lehet diploma nélkül is tartalmasat írni.

Olyannyira kitartottam e tervem mellett, hogy még akkor is az utolsó mondatokkal kínlódtam, mikor már mindenki más lelépett (utána még óránk volt ugyanis). A tanár persze biztosított róla, hogy megvárja, amíg befejezem. Itt kezdtem érezni, hogy ennek most már mindegy, de voltam olyan idióta, hogy csak nem hagytam annyiban: majd otthon befejezem és elküldöm neki levélben! (Mert még ez is meg lett engedve nekem.) Azt hiszem, mondanom se kell, hogy ezzel vége lett a nagy bizonyítási láznak: este hazamentem, begépeltem a szöveget, befejeztem az utolsó mondatot, kicsit szalonképesebbé tettem, majd elküldtem a tanárnak. Vége.

Közszemlére is teszem itt és most az írást:

Kiállításelemzés

A kiállított képek alapján úgy tűnik nekem, hogy Étienne Sved elég tág érdeklődési körű fotós volt. Egyrészt foglalkoztatták a sajátjától nagyon eltérő kultúrák (bár volt, amelyik a sajátjává vált néhány évre – pl. Egyiptomé), másrészt a természet és ember alkotta formák, alakzatok közti analógia, harmadrészt a tükrözés által létrejövő szimmetriák, és a szimmetria által létrejövő formák. Színekkel egyáltalán nem foglalkozott, úgy tűnik.

Menjünk azért sorjában. Az algériai és egyiptomi fényképek nagyon emberközpontúak, tele portrékkal, pillanat-, hangulat- és életképekkel – tehát a fentebb használt ’kultúra’ szót nem is annyira az építészetre, képzőművészetre, stb.-re­­ értettem, sokkal inkább arra az életvitelre, világlátásra, amelyből azok kinőttek.

Jellemző még ezekre a fotókra, hogy erősen kontrasztosak (miközben mégis részletgazdagok), és, annak ellenére, hogy kivétel nélkül mindnek az ember a fő témája, gyakran kihangsúlyozzák a teret. Érdekes módon én inkább ezért érzem ezeket a képeket grafikaibb (sőt, inkább festmény) jellegűnek, nem a kontrasztok miatt. (Ezzel szándékosan ellent kívántam mondani a tanárnak és a hivatalos vélekedésnek, amely szerint a monokróm hatás és a nagyon erős kontrasztok grafikaivá teszik a képeket. Persze így is gondoltam.)

A harangtorony –képek teljesen másmilyenek. Ember véletlenül sem szerepel rajtuk, legfeljebb közvetve. Ezek a fotók sokszor teljesen rajz-szerűek, sőt, 1-2 kivételt leszámítva akkor se változna sok minden rajtuk, ha tényleg azok lennének. Svedet itt csupán a természetes és (sokszor természet ihlette) mesterséges formák szerkezeti hasonlóságai érdekelték. Az izgalmas ezekben a képekben pont az, ahogy egyes építmények úgy idéznek természeti formákat, hogy eredetileg valószínűleg nem akartak konkrétan hasonlítani rá (csupán az ormentikájukat tekintve). Sved látta a részleteket (ez más képeiből is látszik).

Végül pedig az egymásrahelyezéses képekről egy-két szót. Természeti formák és képződmények tükrözéséből olyan képeket kapunk, amelyek, azon kívül, hogy (nem meglepő módon) szimmetrikusak, sokszor egyenesen emberi (vagy állati) arcokat ábrázolnak. Olyan, mintha minden az ember körül forogna. Valószínűleg ez a mondanivalójuk is (ugyanis Sved képei azért nem csak az esztétikai élményre mennek rá, hanem sugallni is próbálnak dolgokat).

Hát, ennyi. Elég semmilyen lett szegény. És még csak igazi vége sincs. Ha még ott helyben beadtam volna, jó írásnak is tűnhetne, ugyanis ha valaki úgy ír ilyet egy kiállításról, hogy akkor látta először a képeket és akkor hallott először a fotósról, ráadásul alig egy óra a határidő a beadásra, akkor ez egy egész pofás elemzésnek számít (az egyes hiányosságokat pedig lehet az idő szűkösségével magyarázni). Így viszont, hogy volt rá egy fél napom, ez elég kevés, majdhogynem semmi.

És hogy mindezt miért írtam le? Hogy röhögjek magamon. Megérdemlem.