Létezett egyszer egy folyóirat, úgy hívtuk: Troglodyta, és abban volt egy beszélgetéssorozat, annak meg az volt a neve, hogy Triptichon. Merthogy három témát vezettünk elő benne mindig, általában egy prózai szövegről volt szó, egy versről meg egy képről. És egyszer a vers Parti Nagy egyik furcsasága volt, a
Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek
Hát hazajöttél, hát haza, hát,
kivilágíthatnánk a kupolát,
de tegnap, tegnap leeresztett,
beállt egyszerű mennyezetnek,
nagyon nagyon fáradt vagyok ma,
verset szöszöltem fogvacogva,
kabátom sem, pokrócom sem plakát,
ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,
hát hazajöttél, hát haza, hát,
láthattad szonettek fürdőző csapatát,
mind strandra ment, én csak tudom,
elbabráltam fürdősapkáikon,
míg málé ottavák és méla tercinák
csak rágcsálták a főtt kukoricát,
láthattad őket, tőlem mentek el,
azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
bár úgy csörtettek, mint a csorda,
mindent össze enjambement-ozva,
nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság
az asztalom, papírom (s a világ?)
hát hazajöttél, hát haza, hát,
kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,
alágyújtasz a tegnapi teának,
a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
és a csúcsában kerek égre lelsz,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.
Erről beszélgettünk, még Juza Katáék régi lakásában történt ez, ott volt Kata meg Péter, Misi, Rózsa Peti, Mráz mester, Eszter meg persze én. És a hangfelvétel, ami készült, elég sokáig tudta bizonyítani, mekkora volt az alkoholos befolyásoltságunk. Az biztos, hogy egyikünk se vezethetett volna. Még másnap se. Viszont megrendítő volt a végeredmény. Nagyszerű beszélgetés született. Olvasható is a Troglodytában. (Mi az?)
Nagyon emlékszem, amikor Kata taglalta azt a két sort a hideg vacsoráról. Meg a teáról, aminek újra alágyújtanak. Egy nő azt pontosan tudja, hogy az ilyesmi vagy igénytelenségre utal, vagy szegénységre, de valami ilyesmire.
Nos, amikor A lovak és az angyalokat másfél hete feltettem erre a blogra, egyetlen komment jött rá, abban pedig az állt, hogy ez nagyon szép vers a karácsonyi magányról.
Egyértelmű tehát, hogy a kommentárt nő írta. Ő tudja.
Lehet, hogy többet nem is kellene írnom nekem se. Vers a karácsonyi elhagyatottságról, igen, persze, a nincstelenségről is: csak alma van, az is rossz, a cukrászdába pedig az ablakon nézünk be. A padlást meg biztosan lesöpörték. Kritikai realista alkotás az ötvenes évekből.
És most akkor legyen mégis úgy, mint az Apokrif esetében. Jöjjön valami kis történet. És mivel egy már tulajdonképpen volt, jöjjön a második.
Nekem ez a Nemes Nagy-vers erősen személyes élmény is. Furcsán az, persze. Valaki mondta ezt a szöveget, akinek különösen való volt. Versdallamon mondta, még az első felállásban. Egy Achkar Nóra nevű lány, furcsa, tatáros, keleti szépség, elképesztő bársonymély hangja volt, iszonyatos tempóérzéke gyorsra, lassúra. Már tíz éve nem láttam, állítólag marketinges, a régi László egyik legjobb újságírónövendékével kavart sokáig, és közben verseket mondott jobbra-balra, de csakis olyanokat, amelyeknek nem a világos értelem volt a fő jellegzetességük. Weöres Sándor: Dob és tánc, ezt hallottam tőle először, meg még valami orosz verset, no azt oroszul, mert orosz volt a másik anyanyelve, és azt mondta, értelme annak a szövegnek se nagyon volt, csak dallama.
Szóval ő egy szavalóverseny-győztes lány volt a Lászlóban, és életemben eddig az egyetlen, aki miatt el tudom képzelni, hogy egy ilyen versenynek bármilyen értelme lehet. Megnyert egy ilyen versenyt, már mondtam, hogy mivel, én meg gondoltam magamban, jól van akkor. Mert én már a Versdallamot próbáltam ezerrel, úgy értve, hogy a legelsőt, azokkal, akik jelentkeztek a rádióhirdetésre, ő meg persze nem, én pedig nem szóltam neki, nem szólnék ma se, senkinek, nem szoktam. El lehet menni egymás mellett, nem tilos.
De tetszett ez a lány nagyon, és az főleg tetszett, hogy nézőként valahogy mégis eljött a legelső Versdallamra, kevesen jöttek még pedig akkor. Az Angyalosi Esztis csapat formálódott, ma is fel tudnék sorolni szinte mindenkit, aki csak egyszer is betévedt, de a többség végig csinálta, Somkövi Betti eszméletlen Petriket nyomott, Kökény Dalma, Sziklai Andris, Balu, az ikrek, még mindenki gyerekcipőben persze, nem tudhattuk akkor, mi lesz ebből az egészből, akkor találtuk ki a gyertyákat is, és olyasmi sem volt még világos, hogy nem fogunk-e megfulladni a levegőtlen présben. De persze nem fulladtunk, és amikor vége lett a Játékok című, akkor még csak egy részes műsornak, odapattant elém Achkar Nóra, hogy ő ebben az egészben másnaptól benne fog lenni, tehát hogy másnaptól ugye próbálunk. És biztosan próbáltunk is: négy Versdallam volt abban az évben, és a harmadik már három órás volt. Jó év volt.
Nóra már végzős volt abban az évben. Nyáron még eljött velünk az első és egyetlen Versdallam-R.Ö.F.I.-táborba, nagyon sokan voltunk, ott derült ki, hogy egy hét is elég egy Versdallamra, ha szinte csak azt csináljuk. (Aztán még ezt is keveselltük később, a Heptameron-korszakban. Őrültek.) Emlékszem, feküdtünk a strandon, beszélgettünk, ő meg kikapcsolta a melltartóját, hanyatt feküdt, és hoppá, beszélgettünk tovább. Párat persze nyeltem, mert szép volt, amit láttam. Akkor már Nemes Nagyot mondott ott, de nem a Lovakat, az később jött, a következő évben, és én ma is az ő hangján és ritmusában hallom ezt a verset.
Tulajdonképpen röhej. Korán járt suliba (akkor már egyetemre), későn végzett, úgyhogy hetente kétszer reggel hétkor találkoztunk a Lászlóban egy elhagyott teremben, és akkor háromnegyed órán át csak ez a vers volt. Mondta, mondta, hússzor, ötvenszer, megálltunk, na újra, mert még egy hangsúly lehetne jobb, egy szünet hosszabb, egy hangzás zeneibb. Csináltuk, amit másokkal azóta is. Hülyegyerekek szaroztak a semmivel és nem volt ennél fontosabb. És aztán megvolt a műsor, és ennyi volt. Emlék lett, csókolom. Én meg az emlékekkel nem tudok semmit se kezdeni. Maximum elmesélem. Mindegy, Galambos Peti írt rólunk egy cikket a R.Ö.F.I.-be, letudva hát az örökkévalóság is.
De azt hiszem, egy verset meg csak így lehet megérteni. Nem logikailag: hanem rendesen.
*
Nekem ehhez a vershez egyébként semmi közöm, mármint a felszínen nincs, se a lovak nem izgatnak különösebben, se az angyalok, együtt meg pláne ellehetnek tőlem, ahol csak akarnak. Falvédőkön. Talán egy értelmes lovas ember tartalmasabbat tudna mondani a kérdéskörről, Cserhalmi például. Bár nem hiszem, hogy hirtelen nyáladzani kezdene. Normális angyalos emberrel meg még nem is találkoztam, bár nem zárom ki, hogy létezik olyan. Szent Ferenc olyan volt. De a magányt ismerem, az elvágyódást is, és azt is, hogy kínjában valami vesszőparipánál köt ki az ember és rágörcsöl. Az a félelem is ismerős, hogy velem maradnak-e ezek a végső kapaszkodók. (Én már megtapasztaltam azt is, hogy el tudnak hagyni a lovak és az angyalok, és nincs a dologban semmi félelmetes, inkább furcsa, hogy eddig itt voltak, nem járt ez nekem. Csak az ürességérzés, hogy mi a frásznak maradtam én itt? Na, az rossz.)
De a vers akkor nem így működött, hanem úgy, hogy átemelődtünk valami elvarázsoltságba. Jó, persze hogy ezekről a végső kérdésekről szólt akkor is, de nem kiélezetten, hanem finoman. Valamiféle fátyolon át. Úszott valami nevetlenségben, vitte valami köd, vitte a harmadik egység. Mondom, erre volt főleg hitelesítve a Nóra, az elúszó tartalmak közlésére, meg arra, hogy alatta ott hallatszódjon a makacs, monoton szívdobogás. Hárakleitoszi, pantha rhei versmondás volt. Bár még hallhatnám.
„És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen – „
Szóval: nagy vers. Nekem. Már. (Már régóta.) Miközben akkor, a próbákon is kijött, mennyire gagyi, bóvli sorok is vannak benne. „Homlokkal összetörtök”, például. Jaj. Ezeket le kellett takarni fátyollal, nehogy észrevegyék. Sebaj, fátyolból volt akkor elég. A negyedik rész üresjárataival is volt gond. Ahogy csellengenek a szerencsétlen trampli angyalok. De ennyi baj az Eszmélettel is van. Sőt.
Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek
Hát hazajöttél, hát haza, hát,
kivilágíthatnánk a kupolát,
de tegnap, tegnap leeresztett,
beállt egyszerű mennyezetnek,
nagyon nagyon fáradt vagyok ma,
verset szöszöltem fogvacogva,
kabátom sem, pokrócom sem plakát,
ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,
hát hazajöttél, hát haza, hát,
láthattad szonettek fürdőző csapatát,
mind strandra ment, én csak tudom,
elbabráltam fürdősapkáikon,
míg málé ottavák és méla tercinák
csak rágcsálták a főtt kukoricát,
láthattad őket, tőlem mentek el,
azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
bár úgy csörtettek, mint a csorda,
mindent össze enjambement-ozva,
nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság
az asztalom, papírom (s a világ?)
hát hazajöttél, hát haza, hát,
kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,
alágyújtasz a tegnapi teának,
a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
és a csúcsában kerek égre lelsz,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.
Erről beszélgettünk, még Juza Katáék régi lakásában történt ez, ott volt Kata meg Péter, Misi, Rózsa Peti, Mráz mester, Eszter meg persze én. És a hangfelvétel, ami készült, elég sokáig tudta bizonyítani, mekkora volt az alkoholos befolyásoltságunk. Az biztos, hogy egyikünk se vezethetett volna. Még másnap se. Viszont megrendítő volt a végeredmény. Nagyszerű beszélgetés született. Olvasható is a Troglodytában. (Mi az?)
Nagyon emlékszem, amikor Kata taglalta azt a két sort a hideg vacsoráról. Meg a teáról, aminek újra alágyújtanak. Egy nő azt pontosan tudja, hogy az ilyesmi vagy igénytelenségre utal, vagy szegénységre, de valami ilyesmire.
Nos, amikor A lovak és az angyalokat másfél hete feltettem erre a blogra, egyetlen komment jött rá, abban pedig az állt, hogy ez nagyon szép vers a karácsonyi magányról.
Egyértelmű tehát, hogy a kommentárt nő írta. Ő tudja.
Lehet, hogy többet nem is kellene írnom nekem se. Vers a karácsonyi elhagyatottságról, igen, persze, a nincstelenségről is: csak alma van, az is rossz, a cukrászdába pedig az ablakon nézünk be. A padlást meg biztosan lesöpörték. Kritikai realista alkotás az ötvenes évekből.
És most akkor legyen mégis úgy, mint az Apokrif esetében. Jöjjön valami kis történet. És mivel egy már tulajdonképpen volt, jöjjön a második.
Nekem ez a Nemes Nagy-vers erősen személyes élmény is. Furcsán az, persze. Valaki mondta ezt a szöveget, akinek különösen való volt. Versdallamon mondta, még az első felállásban. Egy Achkar Nóra nevű lány, furcsa, tatáros, keleti szépség, elképesztő bársonymély hangja volt, iszonyatos tempóérzéke gyorsra, lassúra. Már tíz éve nem láttam, állítólag marketinges, a régi László egyik legjobb újságírónövendékével kavart sokáig, és közben verseket mondott jobbra-balra, de csakis olyanokat, amelyeknek nem a világos értelem volt a fő jellegzetességük. Weöres Sándor: Dob és tánc, ezt hallottam tőle először, meg még valami orosz verset, no azt oroszul, mert orosz volt a másik anyanyelve, és azt mondta, értelme annak a szövegnek se nagyon volt, csak dallama.
Szóval ő egy szavalóverseny-győztes lány volt a Lászlóban, és életemben eddig az egyetlen, aki miatt el tudom képzelni, hogy egy ilyen versenynek bármilyen értelme lehet. Megnyert egy ilyen versenyt, már mondtam, hogy mivel, én meg gondoltam magamban, jól van akkor. Mert én már a Versdallamot próbáltam ezerrel, úgy értve, hogy a legelsőt, azokkal, akik jelentkeztek a rádióhirdetésre, ő meg persze nem, én pedig nem szóltam neki, nem szólnék ma se, senkinek, nem szoktam. El lehet menni egymás mellett, nem tilos.
De tetszett ez a lány nagyon, és az főleg tetszett, hogy nézőként valahogy mégis eljött a legelső Versdallamra, kevesen jöttek még pedig akkor. Az Angyalosi Esztis csapat formálódott, ma is fel tudnék sorolni szinte mindenkit, aki csak egyszer is betévedt, de a többség végig csinálta, Somkövi Betti eszméletlen Petriket nyomott, Kökény Dalma, Sziklai Andris, Balu, az ikrek, még mindenki gyerekcipőben persze, nem tudhattuk akkor, mi lesz ebből az egészből, akkor találtuk ki a gyertyákat is, és olyasmi sem volt még világos, hogy nem fogunk-e megfulladni a levegőtlen présben. De persze nem fulladtunk, és amikor vége lett a Játékok című, akkor még csak egy részes műsornak, odapattant elém Achkar Nóra, hogy ő ebben az egészben másnaptól benne fog lenni, tehát hogy másnaptól ugye próbálunk. És biztosan próbáltunk is: négy Versdallam volt abban az évben, és a harmadik már három órás volt. Jó év volt.
Nóra már végzős volt abban az évben. Nyáron még eljött velünk az első és egyetlen Versdallam-R.Ö.F.I.-táborba, nagyon sokan voltunk, ott derült ki, hogy egy hét is elég egy Versdallamra, ha szinte csak azt csináljuk. (Aztán még ezt is keveselltük később, a Heptameron-korszakban. Őrültek.) Emlékszem, feküdtünk a strandon, beszélgettünk, ő meg kikapcsolta a melltartóját, hanyatt feküdt, és hoppá, beszélgettünk tovább. Párat persze nyeltem, mert szép volt, amit láttam. Akkor már Nemes Nagyot mondott ott, de nem a Lovakat, az később jött, a következő évben, és én ma is az ő hangján és ritmusában hallom ezt a verset.
Tulajdonképpen röhej. Korán járt suliba (akkor már egyetemre), későn végzett, úgyhogy hetente kétszer reggel hétkor találkoztunk a Lászlóban egy elhagyott teremben, és akkor háromnegyed órán át csak ez a vers volt. Mondta, mondta, hússzor, ötvenszer, megálltunk, na újra, mert még egy hangsúly lehetne jobb, egy szünet hosszabb, egy hangzás zeneibb. Csináltuk, amit másokkal azóta is. Hülyegyerekek szaroztak a semmivel és nem volt ennél fontosabb. És aztán megvolt a műsor, és ennyi volt. Emlék lett, csókolom. Én meg az emlékekkel nem tudok semmit se kezdeni. Maximum elmesélem. Mindegy, Galambos Peti írt rólunk egy cikket a R.Ö.F.I.-be, letudva hát az örökkévalóság is.
De azt hiszem, egy verset meg csak így lehet megérteni. Nem logikailag: hanem rendesen.
*
Nekem ehhez a vershez egyébként semmi közöm, mármint a felszínen nincs, se a lovak nem izgatnak különösebben, se az angyalok, együtt meg pláne ellehetnek tőlem, ahol csak akarnak. Falvédőkön. Talán egy értelmes lovas ember tartalmasabbat tudna mondani a kérdéskörről, Cserhalmi például. Bár nem hiszem, hogy hirtelen nyáladzani kezdene. Normális angyalos emberrel meg még nem is találkoztam, bár nem zárom ki, hogy létezik olyan. Szent Ferenc olyan volt. De a magányt ismerem, az elvágyódást is, és azt is, hogy kínjában valami vesszőparipánál köt ki az ember és rágörcsöl. Az a félelem is ismerős, hogy velem maradnak-e ezek a végső kapaszkodók. (Én már megtapasztaltam azt is, hogy el tudnak hagyni a lovak és az angyalok, és nincs a dologban semmi félelmetes, inkább furcsa, hogy eddig itt voltak, nem járt ez nekem. Csak az ürességérzés, hogy mi a frásznak maradtam én itt? Na, az rossz.)
De a vers akkor nem így működött, hanem úgy, hogy átemelődtünk valami elvarázsoltságba. Jó, persze hogy ezekről a végső kérdésekről szólt akkor is, de nem kiélezetten, hanem finoman. Valamiféle fátyolon át. Úszott valami nevetlenségben, vitte valami köd, vitte a harmadik egység. Mondom, erre volt főleg hitelesítve a Nóra, az elúszó tartalmak közlésére, meg arra, hogy alatta ott hallatszódjon a makacs, monoton szívdobogás. Hárakleitoszi, pantha rhei versmondás volt. Bár még hallhatnám.
„És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen – „
Szóval: nagy vers. Nekem. Már. (Már régóta.) Miközben akkor, a próbákon is kijött, mennyire gagyi, bóvli sorok is vannak benne. „Homlokkal összetörtök”, például. Jaj. Ezeket le kellett takarni fátyollal, nehogy észrevegyék. Sebaj, fátyolból volt akkor elég. A negyedik rész üresjárataival is volt gond. Ahogy csellengenek a szerencsétlen trampli angyalok. De ennyi baj az Eszmélettel is van. Sőt.
2 megjegyzés:
(talált.tényleg nőszemély írta azt a kommentet)
az intelligens mosópor
alapszükséglet, de az intelligens iskola?
hány intelligens iskola lehet egy olyan országban, ahol bunkó a miniszterelnök, az oktatási miniszter, a képviselő, a szakfelügyelő (most csak általánosságban beszélek). ja, és a tanár is. én.
petri györgy írja valahol, hogy a középiskolában a szünetben rendszeresen kijárt a kocsmába bedobni egy felest. meg iskola előtt. meg utána.
elég gáz. de hát én mint tanár, én is mennyire tudatlan voltam, vagyok. és ma is nyomaszt annak az osztálynak az emléke, amelyikbe nóra is járt. négy év küszködés, lidércnyomás, kudarcsorozat. inkább nem is emlékeznék rá, de hát barna feltépte ezt a sebemet.
majdnem negyven diák, sokféle és súlyos problémákkal, és fölkészületlen voltam, hogy megoldjam őket. miért? van-e helyes válasz? néhány okot el tudok mondani. egy bürokratikus iskolarendszer maximalista követelmények elé állította a diákot és a tanárt, segítséget, támaszt viszont alig adott. a magyartanárnak pl. végig kéne tanítania a világirodalmat, miközben a magyar irodalomtörténet-írás a varangyosbéka alatt van. és a magyar pedagógia, pszichológia az elmúlt évtizedekben? sivatag, homok, zéró.
volt kiút persze. egy kis egérút, amit barna is megtalált. én nem. rossz emlék, hogy én is részese voltam mindennek.
lala
Megjegyzés küldése