Szikrák a szélben /2

(8) (Az ajtó) Bereményi megint megrendezte (ezúttal Erdélyben) a valaha általa dramatizált Szabó Magda-darabot. Csáki Judit ír erről a Narancsban, nem túl elismerően. „Sültrealista színjátszás”, mondja, és minden Bereményi-elfogultságom ellenére látatlanban hiszek neki. A Magyar Színház változatához ugyanis volt szerencsém, és már az is sültrealista színjátszás volt.
Csáki azt írja, Bereményinek ezúttal láthatólag semmilyen elgondolása nem volt arra nézvést, mit akar most a darabbal. Gyanítom. Emerenc alakítója meg azt nem képes szerinte elhitetni, miért épp az írónőt fogadja bizalmába, ha már annyi mindenki mást nem. Biztosan így van ez is. Ez ugyanis még a remek Csernus Mariannak se sikerült. (Igaz, Moór Mariann kiábrándítóan gyenge volt Molnár Anna szerepében. Még én se fogadtam volna bizalmamba, minden gyermeki naivitásom ellenére sem, de nem ám!) Az írónő alakja az új rendezésben alig elviselhetően nárcisztikus, írja a kritikus, igaz, utal rá, hogy tulajdonképpen már a regényben is az — csak Szabó Magda életében ezt tapintatból nem nagyon merte leírni senki.
Csáki Judit elég jól szokta érzékelni — általában — egy-egy előadás szervi hibáit. De erről a darabról valamiért mégsem ír elég kíméletlenül. Pedig kellene. Legfőképpen azt az alapvető kérdést kellene szerintem feltennie, mi a francnak dramatizálta egyáltalán Bereményi ezt a regényt, amikor képtelenség dramatizálni. (Azt nem állítom, hogy nem is érdemes; de hogy nem lehet, abban biztos vagyok.)
Akik olvasták a regényt, azok tudják, hogy akad abban egy főfigura az emberalakokon kívül. Úgy hívják: Viola; ő az írónő kutyája, aki Emerencet választja titkos gazdájának. Nélküle semmi nem működik a műben, próbálkozni is felesleges. (Bereményitől állítólag, amikor a regény színpadi változatát készítette, boldog-boldogtalan azt kérdezte, ki fogja játszani a kutyát. Már a kérdésfelvetés is mutatja, mennyire abszurdum egy Az ajtó-változatba belekezdeni — ha Violával, akkor azért, ha Viola nélkül, akkor meg azért.)
De még nagyobb baj is van. Emerenc önmagában is színpadra vihetetlen. Ő ugyanis kizárólag regényhősként, egészen pontosan: egy regény hosszan elhúzódó idejében képes csak — szép lassan — megnyilvánulni. (Másképp fogalmazva: csak epikus műben képes drámai hősként viselkedni.) Hiszen félévente tesz, évente mond csak valami fontosat: amúgy tulajdonképpen néma alak. Épp ennek az elrejtettségének köszönhetően válik végül afféle taposóaknává a műben. Egy dráma intenzív három óráját ugyanaz a figura gyakorlatilag szétfecsegi: az a néző benyomása, hogy szinte állandóan locsog, osztja az észt, az okosságokat. (Olyan lesz, mint én voltam akkor, amikor már nagyon untatok.) Mindenesetre egészen más karakterré válik, és ezen nem lehet segíteni.
Nem tudom, mit mondana ezekre Bereményi. Aki arra jár és ráér, kérdezze meg.

(9) (Cserhalmi rólunk) „Én is negyvenévesen végigmentem gyalog azon a Magyarországon, ahol csak tankok bírtak járni, mert olyan fagy volt. Majdnem ottmaradtam, s azután elgondolkodtam azon, hogy valóban ilyen fontos férfinak lenni? Négyéves volt a lányom. Csak engem valahogy a Jóisten megkímélt, és megérkeztem. Ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, hogy lovon éljük meg az időnket. Elindultunk ugye, és nem lehetett leszállni, mert nem várt meg az ezred. El kellett intézni mindent, be a gatyába. És közben mi volt az ember fejében... Borzalmas.”
Na most, mindez honnan és miért? Volt egy remek színész, Bubik István, meghalt úgy két éve autóbalesetben: hullafáradtan, és nyilván félrészegen is, de az egyébként tök mindegy, lerepült az útról a kis bogár autójával egy hajnalon. Próbáról jött haza a kisgyerekéhez meg a feleségéhez. Nagy franc volt, nagy életzabáló, indulatos, számonkérő ember. Csináltak róla a barátok egy emlékkönyvet, csupa megrendült szép kolléganő, munkaadók, rendezők, barátok, és hisztérikus kollégák özöne, nyomják a nagy süket, szélsőjobbos szöveget, mert az is van ebben a történetben, Wass Albertig csúszott ez a remek ember egyenesen. Cserhalmi nagyon szerette, és az emlékkönyvbe ő írta talán az egyedüli távolságtartó, fékező szövegeket. Hogy hősködni, féktelenül élni, végletekig elmenni, azt persze lehet, csinálta ő is egy időben az értelmetlen próbákat. A kutya se ugatott volna őutána se, ha rámegy — legfeljebb a gyereke marad árván. És kegyetlen erős az a metafora, hogy mentünk, mert úgy tűnt, hogy menni kell, mert megy az ezred, a csapat (nincs semmi csapat, nem is volt soha, képzelgés ez), és mindent menet közben kellett elintézni, „bele a gatyába”, és azok a borzalmas gondolatok... Talán már érthető. De a legszörnyűbb, hogy tényleg nem lehet leszállni a lóról, én is, ma is, ott megyek a többivel, Versdallam, minden, a hozzá kapcsolódó iszonyatokkal... Pedig semmi nincs. — Keressétek meg, olvassátok el.

(10) (Petőfi-tüllök) Mégiscsak érdemes járkálni e földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol.
Mostanában gyakran van dolgom az Astoriánál, és a föld alatt, amíg várok a metróra, rendszeresen, sőt kényszeresen elolvasom Márainak egy 1937-es írásrészletét Petőfiről. Petőfit nagyon szeretem, Márait kevésbé, a szöveg meg semmi különös, csak éppen haláli pontos leltár arról a 26 éves halott emberről: hogy mi minden volt tudniillik ő már akkor, amikor mellékesen épp friss hulla lett.
Gondoltam, megmutatom nektek is ezt a szöveget, hátha elgondolkoztat még ez az egész valakit — nem valószínű, de hátha mégis, igazából ugyanis van abban nyugtalanító, sőt esetleg még versenyre inspiráló is, hogy ilyen teljesítményeken is túl lehet már elvileg lenni abban az életkorban, amikor általában még épp csak hogy kigördülnek a futószalagon a diplomagyárakból a kis jövendő zsenik.
De hát nem találtam sehol a Google-on. Találtam viszont ezt a másik érdekeset, egy másik nem-kedvencemtől, ismerem ezt is régről, de magamtól soha eszembe nem jutott volna újra; elmosolyodtam, gondoltam, jöjjön akkor ez, mert hogy valaki tiszta holdsugárból lenne, az elcsépelt, rossz, metaforikus duma tényleg és mégiscsak, de ez, ez mégiscsak más, ez már döfi:
„Mégiscsak érdemes járkálni e földön, mert lépten-nyomon olyasmit látni, amire képzeletünk aligha gondol.
Esténként az utam egy hentesüzlet előtt visz el, melyben az emberek forró kolbászokat gyömöszölnek a szájukba, sódart, disznósajtot falatoznak, a kampókról tokaszalonnák lógnak, virslik koszorúja, májas- és véreshurkák füzére, pazar változatosságban.
Múltkor itt a villanyfényes kirakatban egy szobrot pillantottam meg, amely Petőfi Sándort ábrázolta, amint tárt karral szaval, s dacos, bozontos feje a szabadság, az önkívület egébe magasodik.
Hófehér volt. Eleinte azt hittem, hogy carrarai márványból faragták. De aztán rájöttem, hogy az egész zsírból van, elsőrangú disznózsírból.” (Kosztolányi Dezső)

(11) (Zsófihoz) A kisfilmmel kapcsolatban, amit fényszennyezés-ügyben nemrég kommentelő pozícióban ajánlott nekünk (köszi!!!), bevillant megint az a Cserhalmi-szöveg, pontosabban egy másik részlete, amiből pár bekezdéssel korábban idéztem. Nem szándékos, becsszó, csak így hozta az élet. Táj, látvány, rendetlenség, élet, géniuszi táj. Géniuszi látvány ám az égbolt is, fejedelmien az; az a figyelmünkbe ajánlott furcsa kis film ezt nagyon jól mondja. Cserhalmi meg így:
(Bubik) „Sokszor látogatott meg engem Kékkúton. S láttam, amikor felmentünk egy jó borospincébe a Badacsony-hegyre és onnan lenézett a tóra, hogy úgy elfutotta a vizes-kék szemét a könny, hogy maszatos lett. Azt mondta: „Ilyen nincsen, most értettem meg, mi az: Pannónia.” Akkor én elmondtam neki, hogy ez egy géniuszi táj, nem csak azért, mert Hamvas Béla annak ítélte meg, hanem mert ilyen tájon született újra meg az a görögöktől ránk maradt gondolat, hogy jó lenne már nekünk, embereknek az Isten, a Teremtő elé járulnunk, és megtudni végre magunkról, kik vagyunk. S ha az ember szembesül egy ilyen reneszánsz tájjal, akkor tudja, hogy ebben a tájban jó élni, s abban a pillanatban tudja a dolgát is. Egy tájban, amiben nem jó élni, az ember nem tudja a dolgát sem, és butaságokat művel. Mint a fővárosban élők. Budapestnek kéne lépni egyet a harmadik évezred felé. Mert a huszadik század nem fog véget érni magától, csak ha véget vetünk neki, mert már elegünk lesz a sok iszonyatból. Ha nem így lesz, akkor ez a század nyomul tovább, agyonnyom minket, és nem fogunk tudni mit kezdeni azzal a rengeteg felhalmozott tudással és energiával, ami még mindig van bennünk.”

(12) (Nézőpont) „Ami semmihez sem hasonlít, az megismerhetetlen.”
Ezt írja Valéry, a füzetek egy pontján.
Megállapítását a tao aláírná, és minden analogikusan gondolkodó iskola, irányzat is. De ez nem kérdés, és nem is érdekes. Az iskolák most nem érdekelnek. A kérdés az, hogy nem igaz-e ez az állítás teljesen? Mert akkor a negatív számot csak azért fedezhettük fel, mert mégis hasonlít a pozitívra. Az irracionálisat, mert mégis hasonlít a - mire is? Átgondolni. De gyanús, hogy V-nek igaza van.

(13) (Novella) Világfasza felemelte az unikumos poharat és merengve beleszagolt. Aztán visszaadta, és így szólt:
— Egy időben arra gondoltam, hogy megírom egyedül a modern idők új Dekameronját. Képesnek éreztem magam rá, perverznek szerintem eléggé megfelelnék, sokféle embert is látok, sok kis történetet el is mesélnek nekem valamiért, és véleményem — no az meg pláne van mindenről. Óvatosságból azért végignéztem régi novellaszerű írásaimat, és arra jutottam, hogy színesen és jól tudok mesélni, ha már egyszer belelendülök, de magát a belekezdést, azt még gyakorolni kellene. A novella sajnálatosan olyan, hogy mire egy magamfajta szájjártató eljut a kezdőpontig, az egész írásnak be kellene már fejeződnie. Helyszín, alak, mindez egyetlen villámgyors skicc, és aztán menjen a cucc ezerrel, másképp ezt nem lehet. Mint Csáthnál, amikor az a gusztustalan pondró fiú meglátja a tengerben a lányfejet és utánaered. Vagy Kafkánál, ahogy az ember megjelenik a törvény kapujában a kérésével. Vagy mint Boccacciónál, is ahogy elindul például az Ábrahám-sztori. Mint Hamvasnál...
Ajaj, mint Hamvasnál, mint akárhányszor a Karneválban. Amikor például elkezdődik benne egy éppen ügyeletes novellatéma, és annyira gyors és erős, mint egy Cyrano-ballada; hogy mire felkapnánk a fejünket, már meg is döfött a verse végén. Például, basszus:
„Ismeri Jávorkát? Meg kell ismernie. Un homme du bon Dieu. Hegyoldal és földkunyhó, aztán tölgy, akác, kőris, úgy ismerkedtem meg vele. Érdemes. A piacra megyek. Ott ül, előtte kosár. Cseresznyeszárat veszek ki, és azt mondom, szárat cseresznye nélkül sajnos nem veszek. Ő erre rám néz. A kosárba, megint rám, a szárat a kezemből lassan kiveszi, cseresznyeszemet keres és belepróbálja. Ez sem. Sorra szedegeti a szemeket, és próbál. Ez sem. Ez sem. Csodálkozom. Le coup a porté. Hagyja, mondom. Fejét rázza. Meg kell lenni. A kosarat kiborítja, a szemeket sorra próbálgatja. Ez sem. A dolog már kényelmetlen. Mit akar? kérdem. Meg kell lenni, szól, a szárhoz tartozó szemnek itt kell lenni, nem veszhetett el. Tovább szedeget. A piacon többen odajönnek. Le akarom beszélni. Rien n' y fit. Meglesz, szól ő buzgón. Rendben van, mondom, elismerem, hogy eszemen túljárt, most hagyja abba. Meg kell lennie, szól. Körös-körül az emberek nevetnek. Én menni készülök. Ne menjen, mondja ő, mindjárt meglesz. Inkább megveszem az üres szárat, mondom. Szárat, szól, cseresznye nélkül sajnos nem adok el. Jól van, akkor dobjuk el. Vagy megveszem az egész kosarat. Pour la gloire. Ez volt a megismerkedés.
Meghívott, és el is mentem, ott lakik a domboldalon, már harmadik éve, felesége a kecske, sajnálom, hogy e viszonyból kicsi faunok nem születhetnek, elragadó lenne a tölgyes ott kecskelábú és bakszarvú kis kölykökkel, amint mekegnek, a kakukkfüvön hemperegnek, és a leányokat rémítgetik. Sajnos a kecske és az ember, úgy, mint a görögök korában, már nem kereszteződik. S így a dolognak különösebb érdekessége alig van—”
Szóval nem is kell kérdezni, mi van a Dekameronnal. A Dekameron pihen. Helyette parafrázisokat irkálok. Az kelendő. Jávorkát is áttettem már bulvárnovellába, az lett a slusszpoén, hogy egyszerre jelentek meg a novella végén a hegyoldalban az állatvédők, a klasszika-filológusok és a magyargárdisták, utóbbiak a helyi polgármester vezetésével. A többit nem mesélem. A lényeg, hogy így kell ezt, életből ellesve, és az ilyesmit, okulásból mondom, el is lehet adni. Persze csak amíg friss, mint a cseresznye is.

(14) (k karikás ostorommal) Családi legenda már, hogy a télen, első nagy begyógyszerezettségem idején, teljesen értelmetlen gondolatmenetekre voltam képes. Őrzik a leveleimet, amelyek hétköznapi gondolatmeneteknek indulnak, és egyszer csak fülük, farkuk egybefolyik, mint ez a nevezetes „majd mindjárt k karikás ostorommal”, ami egy gondolatmenet vége volt, nyilván záróérve; még gondosan kitettem a pontot, elküldtem és másnap, mondhatni, a röhögésre ébredtem.
Most megmutatom (Narcissusnak mindegy, csak mutathassa magát): így néztem ki akkoriban, direkt kértem Dinit, fotózzon már le, mert nem fogom későbben elhinni.
Mindezt azért mesélem el, mert most is egy hasonló szakaszban vagyok, ha talán nem is ennyire keményben. Szóval, ha ilyen k karikás ostorok bukkannának elő a szövegeimben, akkor kérem, szóljatok, de kíméletesen.